MESTER KATALIN (Devecser)

 

Vajay József egyik felmenőm. Néhai, anyai ági nagynéném, Vajay Teréz (1920-2012) gyakran emlegette e sikert, de a könyvet a háború elemésztette, szokta mondani. A vágyott, keresett kiadványra, melyet akkor 1942-ben ünnepi könyvhéten mutattak be, nemrégiben, egy antikváriumban leltem rá. Nagy kíváncsisággal olvastam el, a kedves rokon pályadíjat nyert könyvét. Az ékes stílus elvarázsolt. Négy, részben ma is aktuális témakörben – uralkodás, csata, szerelem, gyász – gyűjtöttem ki, egy-egy megkapó részletet, melynek hallatán elcsodálkozhatunk anyanyelvünk színességén, árnyalati finomságain. Az ámulat még nagyobb lehet, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szerző, csak egy vidéki tanító, aki nem hivatásos tollforgató, csak puszta kedvtelésből írta a pályaművet…

 

A szinte már elfeledett Rákosi Jenő (1842-1929) író, újságíró, lapszerkesztő, színigazgató apja a ma, Veszprém megyei Ukkon, Ötvöspusztán volt gazdatiszt. Akkor e települések Zalához tartoztak. Ferenc József 1896-ban nemességet adományozott a kilenc gyermeket felnevelő gazdatiszt családjának. (Közismert, neves család, hisz Rákosi Jenő testvére Rákosi Viktor és húguk a színésznő Rákosi Szidi is országosan ismertek voltak.) Rákosi Jenő a MTA levelező, a Kisfaludy Társaság rendes és a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja. A kor irodalmi, szellemi életének olyannyira meghatározó személyisége, hogy sírja felett éppen 90 éve, Schöpflin Aladár, a Nyugat főszerkesztője így fogalmazott: „Népszerűsége szinte példátlan, Kossuthéval vetekszik, írása a közérzés egyetemének kifejezője…” Sajnálattal jegyezhetjük meg, ma már igen kevesen tudják ki is volt ő. Emlékezzünk rá is.

 

Halála utáni rendkívüli kultusza is népszerűségének köszönhető, hiszen az Otthon Írók és Hírlapírók Köre még 1942-ben is meghirdette a „Rákosi Jenő-pályázatot”. A díjat tehát az ugyancsak Veszprém megyei Halimbáról rég elszármazott Vajay József tanító nyerte el – a nemzeti múltunk egyik legnagyobb uralkodója, Könyves Kálmán életének, küzdelmeinek lebilincselő leírásával. A pályamunkát így értékelték a döntnökök:

 

„Megdöbbentő realizmus, a király és környezetének megkapó lélekelemző leírása, a tarka tájak üde levegője s a komor történések köré fonódó derűs epizódok helyezik a könyvet a magyar történeti regényírás legjobbjai közé és avatják az idei könyvnapok kiemelkedő eseményévé.”

 

Könyes Kálmán

 

Lássuk miben állnak ezek a méltató szavak! A történelmi regény valós cselekménye mindvégig fenntartja az olvasó figyelmét, mert az uralkodásról, a csatákról szóló részek mellett minden ember életét átszövő, mély érzelmekkel találkozunk, mint a szerelem, a gyász. S ez utóbbi érzelmek rangtól, vagyontól függetlenül egyformán munkálnak az emberi lelkekben. Így ír a király egyik csatájáról, győzelméről: 

 

„Megrohanásról szó sem esik, csak tanácskozás, alkudozás. A vitézek közé szivárog, hogy a király nem akar magyar vért áldozni. Azt mondja, így is kevés van belőle, kímélni kell minden cseppjét. (…) Aztán már mindenki tudja, hogy hüvelyében rozsdásodhatnak a szablyák..(…) a király arcáról sugárzik a győzelem diadala, de a vitézek kedvetlenek. Mondogatják, ez nem győzelem. Nem! Mert valójában nem verekedhették ki kedvükre magukat. A király inkább az eszével, szóügyességével győzedelmeskedett, mint fegyveresei fegyverével.”

 

Az akkori Magyarország déli részét ekként jellemzi remek stílusú regényében a díjnyeres írás: „… a horvát kapzsi urak lassan mindenre rátenyerelnek. A marhák dögbe vesznek, s a szénát boszorkánykezektől szított tüzek emésztik meg. Hogy az utak biztonságáról szóljak, három nővérünket, kiket Spalatóba küldött volt a fejedelemasszony, éktelenül meggyalázva, pőrére vetkőztetve az út mentén lelték fel vérükbe fúlva. A szegény népség Istentől elfordulva, senkitől se félve, mint éhes farkasok verődnek csordákba, s amerre járnak, virágzik a bűn és szenny, gyűl a korom és hamu.”

 

Lássunk még egy példát az uralkodó szemléletére:

 

„Az üzenet afféleképen szólt, hogy Istennek tetsző lenne, ha hithirdető fiai egy akolba gyülekeznének. Mert ha több a pásztor, bizony hamarabb megbomlik a nyáj, minthogy az őrzés felelőssége megoszlik.”

 

Egyik nádor a következő szavakkal illette Kálmánt: 

 

„Uram! Bölcs előrelátásod előtt kongó, üresnek érzem a fejem. Bizony, ha bölcsebb nem vagy Istvánnál, a szentnél.”

 

S a regény így folytatódik Vajay József ötletes jellemábrázolása által:

 

„Kálmán az elismerés erejétől megbolygatva öntelten felnevetett, valami hivalkodót szándékozott mondani a gondviselésről, hogy amit egyik kezével megvont tőle, azt pótolta a másikkal, de torkán forrt az önmagasztalás, mert a falról ránézett a kereszt.”

 

De mégsem lehet csata nélküli egy történelmi regény Könyves Kálmán koráról. Íme egy részlet a csata előkészületeiről, az összecsapás előtti csendről:

 

„Hosszan kiszélesedő völgyben táboroztak le Przemysl vára előtt. Legelöl hevertek az ijjászok, Jula ispán parancsnoklása alatt. Jobbra helyezkedtek el a faltörők hatalmas kosaik árnyékában. A másik oldalon Kuppán püspök vezetésével a tűzhányók erősítették nyilaik végére a szurkos kanócot, készítették elő a kődobó szerszámaikat. (…) Az ellenség a várban van, mint valami ketrecben, amiből szabadulni úgy sem tudhat. (…) A levegő csendes, mozdulatlan. Az égen sötét foltokban felhők pihennek. Állnak, ácsorognak, mintha éjszakai alvásban szenderegnének.”

 

 

Szerelem 

 

A díjnyertes műben nemcsak az uralkodást jelenítette meg művészien a szerző, hanem a szerelem emelkedett érzését is lélekre hatóan, megkapó képekkel, hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel ábrázolta. A 23 éves (Könyves) Kálmán és leendő felesége találkozásáról ezt olvashatjuk:

 

„Mindketten elpirultak s nem mertek egymás szemébe nézni. A lány a fű közt talált sürgős néznivalót. Talán az a sok tarka virág kábította el, ami a lába mellől tekintett fel rá, vagy talán az az egy szál égette, ami a halántékát ékesítette. Forró volt a keze, mikor búcsúzásra nyújtotta. Mikor a király elsietett, legszívesebben végigfeküdt volna gyepen, mert úgy érezte, édeskedves az a föld, mely ennyi boldogságot ád…”

 

A gróflány és a fiatal Kálmán király szerelme a kiteljesedés felé halad. Ezt a helyzetet az író e sorokkal adja az olvasó elé:

 

„- Akarsz a magyarok királyné asszonya lenni?

Most már nem ellenkezett a gróflány. Komolyan nézett a király szemeibe, határozottan mondta:

Ha Isten meghallgatja kérésem… Csak az szeretnék lenni. Az új csók kettőjük között már az eljegyzés csókja volt. Rigók füttyögtek hozzá égi himnuszt s az erdők csendje hintette rájuk égi áldását. Egymás kezét hintáztatva indultak visszafelé. Apró szavakat váltottak, fogadalmat tettek.”

 

A következő sorok egy másik pár érzelmeiről szólnak, de változatlan líraisággal jeleníti meg a nagy érzés kifejezését a díjazott:

„Ekkor lopva kezét a lány keze felé csúsztatta. Hatalmas tenyerében elveszett Apollónia keze, mint óriásmarokban a madárfióka. (…) Mikor magára maradt, olyan kedve támadt, hogy szerette volna süvegét az ég felé dobálni. Lerángatni az ég kertjéből a tündöklő csillagokat, s egyenként tűzdelni Apollónia haja közé, hogy még ragyogóbb legyen.”

 

Szól arról is az író, hogy nem lehet mindig összhang a szerelmesek között sem:

„Láttam én már galambokat verekedni is. Egyszer csókolgatják egymást, máskor a szárnyukkal vagdalkoznak. Mikor mi van soron.”

 

 

Gyász

 

Meghalt a király szeretett felesége. Gyásza mély, őszinte, szinte elviselhetetlen fájdalom: 

„A halottal nem szokás fönnhangon társalogni. A király a népé… Akad új asszony bővivel… a virág is lehervad, de bimbózik új a régi helyébe. Nehéz is megérteni az ilyesmit annak, kit a halál hideg keze nem szerelmes közelből simogat. Könnyű annak, aki felé tíz szerető kar is kitárul, elfelejteni az egy kiesettet, s vigasztalást meríteni a többiben. De akiért csak ez a két holttámeredt kar reszketett, s akit csak ez az egy meleg szív melengetett…, az bizony méltán számadást vethet. S bizony, ha nem maga nagyságától kábult, rádöbben, hogy nem marad más, kinek keservét kiöntse, mint az egy igaz nagy Isten…”

(…)

A királyi gyászt a palota külsőségei is hordozták. De minden elmúlik egyszer. A szerző így ír: „a szokásos gyász letelte után gyorsan mozgó kezek szedték le a palota homlokzatáról a bánat fekete színeit. Ahol behasadt a komor szövet, hát behasadt. Csakhogy vége van. Elég volt már a torkig némaságból, a saru orrán hordozott tekintetekből…”

 

Nos, tán a díjnyertes regényből vett részletek megcsillantották a könyv erényeit, nyelvünk színes virágait. Vajay József egyszerű tanító kedvtelésből írt pályanyertes könyve azt sugallja tán, mi se hagyjuk lankadni nyelvi igényességünket a köznapi beszédben sem.