Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A birodalom megsemmisül, az irodalom marad

2014.10.17. péntek, 09:58

2 132 megtekintés

 Születésnapi beszélgetés a 80. esztendős Pomogáts Bélával

 

Érdeklődésének, kutatásának fő iránya a 20. századi magyar irodalom, különösen az erdélyi és nyugati magyar irodalom. Miért éppen ez?

 – Nehéz korszakban nőttem fel: a háború után a piaristák iskolájába írattak be szüleim, a koalíciós korszakban még meglehetősen konszolidált viszonyok között éltünk, apám építészmérnök volt, az idősebb Antall József baráti köréhez tartozott, aki akkor az újjáépítési minisztériumot vezette. A miniszter leváltása után apámat elbocsátották, valamivel ezután egy tervezővállalathoz került. Anyám orvos volt, világéletében az OTI-nál, majd ennek jogutódjaként az SZTK Péterffy Sándor utcai rendelőintézetében dolgozott. 1948-ban azonban radikálisan megváltozott az ország, Rákosi Mátyás vette kezébe sorsunkat, államosították az egyházi iskolákat, ezután egy esztendőt az állami általános iskolában, majd ugyancsak egyet a Trefort utcai gimnáziumban töltöttem el, 1950-ben, midőn a piaristák visszakaptak két gimnáziumot (Budapesten és Kecskeméten), visszamentem hozzájuk tanulni, ott érettségiztem. Kiváló magyartanáraim voltak, olyan huszadik századi költőket állítottak a tananyag középpontjába, mint Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, de ott ismerkedtem meg Áprily Lajos, Dsida Jenő, Sík Sándor, Weöres Sándor, Sinka István munkásságával is, meg persze Krúdyval, Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal, Kós Károllyal, Tamási Áronnal. Otthon is volt elég sok könyvünk, sokat olvastam, nem egyszer fél éjszakákat is. Így kerültem a modern magyar irodalom vonzásába, így lettem bölcsészhallgató, majd közelebbről is tanulmányoztam az erdélyi irodalmat, és erdélyi íróról: Kuncz Aladárról írtam a szakdolgozatomat, ez lett később, némileg kibővítve, az első könyvem, 1968-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál. A nyugati magyar irodalommal pedig úgy kerültem kapcsolatba, hogy kiváló kollégáimmal és barátaimmal: Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval írtunk egy összefoglaló „kézikönyvet” a nyugati magyar irodalomról. Ennek elég nagy sikere volt, ámbár kaptunk feljelentés-számba menő kritikákat is. Márai Sándor és Cs. Szabó László műveit még a szüleim könyvtárából ismertem, később közel kerültem Határ Győzőhöz és baráti kapcsolatokat ápolhattam a párizsi Magyar Műhely szerkesztőivel: Bujdosó Alpárral, Nagy Pállal és Papp Tiborral. Többször részt vehettem a Műhely Ausztriában, illetve Párizs mellett rendezett irodalmi találkozóin. Persze könyveim nagyobbik része a magyarországi irodalomról jelent meg: a Nyugat, a népi mozgalom és a magyar avantgárd íróiról, például a kandidátusi dolgozatom a népi mozgalom költőit mutatta be, a „nagydoktori” disszertációm viszont már valóban az erdélyi magyar irodalomról szólt.
 

Mint irodalomtörténész, -kritikus, korábban mint az Írószövetség elnöke hivatalból is folyamatosan figyelemmel kíséri a mai irodalmi törekvéseket. Mi az, amire különösen figyel, mi az, amire kevéssé?

 – Igyekszem minden fontos mozgalmat, irányzatot és művet számon tartani. Persze vannak írók, akik közelebb állnak a szívemhez, ilyenek Babits, Illyés, Déry, Kós Károly, Radnóti vagy éppen Juhász Ferenc. Róluk könyveket is írtam. Máskülönben nem köteleztem el magam egyetlen nagyobb irányzat mellett sem: a Nyugat táborát, a népi irodalmat és az avantgárdot egyformán becsülöm. Mint a Magyar Írószövetség elnöke is igyekeztem kollegiális viszonyt kialakítani a máskülönben egymással versengő irodalmi „szekértáborok” képviselőivel, például egyformán nagyra becsültem (és ennek hangot is adtam) Csoóri Sándor és Konrád György munkásságát. A szomorú tapasztalat az volt, hogy egy idő után mindkét egymással versengő tábor nehezményezte ezt a kiegyenlítést kereső stratégiát, mindkettő kizárólagos elkötelezettséget várt volna tőlem, és nem értették meg azt, hogy miként lehet becsülni egyszerre Csoórit és Konrádot. Szomorú tapasztalatom, hogy az én elnöki szerepvállalásom végeztével az írószövetség szét is esett, és mára a magyar irodalom egymásra gyanakvó, egymás ellen fenekedő táborok küzdőterévé vált.
 

Az ember azt gondolná, hogy mindig olvas, amikor nem ír… Mikor és mennyit olvas? Mennyire olvas kedvtelésből és mennyire kötelezettségből?

 – Hosszú életem során valóban igen sok könyv (és folyóirat) fordult meg a kezemben, egyetemi hallgató koromban éjszakákon át olvastam a könyveket, és szerencsére a sorsom is úgy alakult, hogy mint az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, talán így mondanám: „munkaköri kötelességem” volt az állandó olvasás. Ma is együtt élek a könyvekkel, sőt, mondhatom, egy könyvtárban élek, hiszen a hosszú évtizedek alatt valamivel több mint harmincháromezer kötet könyvet gyűjtöttem össze, ez ma egy aránylag nagy lakást tölt meg. (Azt szeretném, hogy ezt a könyvgyűjteményt valamelyik erdélyi magyar intézményre hagyhassam örökségül.) Olvasni természetesen részben kötelességből, részben kedvtelésből olvasok, ámbár nehezen tudnám különválasztani a kettőt. Sok könyv fordul meg a kezemben, és természetesen rendszeresen ellátogatok korábbi munkahelyem, az Irodalomtudományi Intézet könyvtárába: az Eötvös Könyvtárba, ennek alapját az Eötvös Kollégium könyvtára adja. Hatalmas könyvtár, vagy százötvenezer kötet – öröm elmerülni a könyvek és folyóiratok között.
 

És mikor ír? És hogyan? Hogy lehet ilyen termékeny szerző?

 – Szinte minden nap írok valamit, részben az aktuális könyveimen, részben az „ad hoc” feladatokon: kisebb-nagyobb irodalomtörténeti tanulmányokon, könyvismertetéseken dolgozom. Az úgynevezett „termékenység” magyarázata bizonyára abban áll, hogy minden nap meg kell írni néhány lapnyi szöveget. Így aztán lassan megszületnek a könyvek is.

A különböző irányzatok és alkotóegyéniségek megértésére törekszik. Mégis, kik, milyen csoportok, irányzatok állnak a legközelebb a szívéhez?

 – Erre már az imént részben választ adtam. A teljes nemzeti irodalomban gondolkodom, ebben természetes módon ott van a hagyományos és a modern irodalom, a Nyugat körüli írók, a népi irodalom, az avantgárd, és ott van a szűkebb Magyarország, Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és a nyugati diaszpóra magyar irodalma. Tulajdonképpen egyetértek Szabó Zoltánnal, a népi írómozgalom egykori neves képviselőjével, aki 1948 után angliai és franciaországi emigrációban élte le tartalmas életét. Egyetértek azzal, amit 1974-ben Hungarica varietas című nagyszabású tanulmányában fogalmazott meg, midőn az „irodalmi nemzetet” a nemzeti identitás legfontosabb kifejezőjeként határozta meg. A következőket írta: „Az irodalmi nemzetet – mint minden nemzetet – az a bizonyos, ’mindennapi népszavazás’ tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvétartozás mellett. Mihelyt az összetartozás-tudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalványul, vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség elbátortalanodik, az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringése elakad. A nemzet megszenvedi. Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt. A Római Birodalomból a romjai maradtak meg. A Római Birodalomról az maradt meg, ami latinul kifejeződött.”
 

Miért és hogyan vezetett az útja az anyanyelvi mozgalomhoz?

 – Az anyanyelvi mozgalom soraiba Lőrincze Lajos hívott meg, még a hetvenes években. Korábban is figyelemmel kísértem a mozgalom tevékenységét, és persze jól ismertem, nagyon tiszteltem Lőrincze Lajos munkásságát. Először a Nyelvünk és Kultúránk szerkesztőbizottságában vállaltam szerepet, majd a kecskeméti konferencián a vezetés tagja lettem, később, Lőrincze Lajos visszavonulása után Esztergomban engem választottak meg utódjának. Közel két évtizeden át láttam el az elnöki teendőket, sok hasznos tapasztalatot, szép élményt és értékes barátot szereztem a mozgalomban. Az Anyanyelvi Konferencia megbízásából bejártam az egész Kárpát-medencét, rendszeresen vettem részt erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki találkozókon, konferenciákon, tanári továbbképző tanfolyamokon és más hasonló összejövetelen. Életem egy fontos része volt mindez, ma is örömmel gondolok vissza az anyanyelvi mozgalomban töltött évtizedeimre.
 

Hogy látja a mai magyar nyelv helyzetét?

 – A magyar nyelv helyzete, talán így mondanám: ellentmondásos. Számos tapasztalat utal arra, hogy nyelvünk háttérbe szorul, különösen a Kárpát-medence kisebbségi vidékein. A magyarok, a magyarul beszélők száma tragikus módon csökkent, hogy csak példákat mondjak, a rendszerváltozás idején Erdélyben 2,1 millió magyarról beszéltek, ez a szám mára másfél millió alá csökkent, a Felvidéken valamikor több mint egy millió magyar élt, ez ma nagyjából félmillió, a Vajdaságban a közel háromszázezres magyarság létszáma a felére vagy még kevesebbre esett vissza, és Kárpátalján is igen nagy visszaesés tapasztalható. Ezek szerint a valamikor 15 milliós magyarság ma jó esetben 12-12 és félmilliós létszámot mutat. Olyan demográfiai veszteség ez, amely mindenképpen figyelmeztetést jelent, elemezni kell ennek okait és intézkedéseket kell kidolgozni ennek megállítására. Úgy gondolom, az Anyanyelvi Konferencia több évtizedes munkája igen hatékony volt ebben a tekintetben, egyike volt azoknak az intézményeknek, amelyek eredményesen védelmezték anyanyelvünk és nemzeti kultúránk fennmaradását.
 

Melyik művére a legbüszkébb?

 – Sohasem kerestem a „dicsőséget”, és valójában az elismeréseket sem, amire igazán elégedetten tekinthetek vissza, az az, hogy fel tudtam dolgozni az erdélyi magyar irodalom közel egy évszázados történetét: 1918 és 2013 között. A négykötetesre tervezett kiadványból eddig három jelent meg, közel kétezer oldalon. Ennek a terjedelemnek az egyharmadát irodalomtörténeti dokumentumok képezik. Munkám nemcsak irodalomtörténeti, művelődéstörténeti jellegű is, ilyen módon részletes képet ad az erdélyi magyarság egy évszázados történetéről, intézményeiről, művelődésének, oktatásügyének helyzetéről, sajtójáról és könyvkiadásáról. Nagyon remélem, hogy néhány hónapon belül a negyedik kötetet is át tudom adni a csíkszeredai könyvkiadónak.
 

Mi az, ami a leginkább elgondolkodtatja a mai magyar kultúra kapcsán?

 – Tapasztalataim szerint a magyar kultúra helyzete az utóbbi évtizedben észrevehetően romlott. Egyrészt amiatt, hogy a szellemi életben, az irodalmi életben is igen szenvedélyes viták dúlnak, ezek nem tartózkodnak a kölcsönös gyűlölködéstől és rágalmaktól sem. Az irodalomnak természetes velejárói a viták, azonban ezeket a vitapartner megértésének szellemében kellene lefolytatni. A kulturális életben tapasztalható gyűlölködést nagyon veszélyesnek tartom, hiszen a magyar történelem már többször bizonyságát adta annak, hogy ez a nemzeten belüli szellemi „polgárháború” milyen veszteségeket okozhat. Elég talán ha csak Trianonra utalok.
 

Állandóan utazik, különösen a Kárpát-medencében. Melyik a legkedvesebb tája, ahová a legszívesebben megy?

 –  Mindenhová szívesen utazom, igen sok barátom, kollégám, ismerősöm van: írók, tanárok, tudósok, papok szerte a Kárpát-medencében. Szeretem Kolozsvárt, a székely városokat, Nagyváradot (éppen a napokban tértem vissza ezekből a városokból), Pozsonyt, Kassát, Újvidéket, Szabadkát, Ungvárt és Beregszászt. Bevallom, leginkább Erdélyben érzem otthon magamat, ha átkelek a Királyhágón, egyszerre ragad magával a fájdalom és az öröm, a veszteségtudat és a büszkeség – ez maga az emberi sors. Szeretek utazni, természetesen nemcsak a Kárpád-medencében, hanem Európában és a nagyvilágban is. Számos helyen jártam és mindenütt szereztem örömmel teli élményeket és hasznos tapasztalatokat.
 

Névjegy

Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus 1934. október 22-én született értelmiségi családban. A budapesti piarista gimnáziumban, majd a budapesti tudományegyetemen tanult. Részt vett az 1956-os forradalomban, ezt követve egy időre internálótáborba került. Pályáját középiskolai tanárként kezdte, 1965-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1992-től 2004-ig igazgatóhelyettese volt. A Literatura című irodalomtudományi folyóirat szerkesztője, később főszerkesztője. 1992-től 2012-ig az Anyanyelvi Konferencia elnöke, azóta tiszteletbeli elnöke, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöke, 2002 és 2007 között az Illyés Közalapítvány elnöke, 2006-ban az Ötvenhatos Emlékbizottság tagja. Külföldi egyetemek és konferenciák előadójaként számos esetben járt idegen országokban, így Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Angliában, Svédországban, Norvégiában, Finnországban, az Egyesült Államokban, Oroszországban és Kínában. Az irodalomtudomány akadémiai doktora. Számos díja és kitüntetése közül megemlíthető a József Attila-díj (1991), az Év Könyve Jutalom (1992), a Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (1994), a Kisebbségekért-díj (1996), a Széchenyi-díj (2003), több erdélyi és felvidéki irodalmi díj. Marosvásárhely és Kalotaszentkirály díszpolgára. Több mint száz önálló kötete, emellett közel kilencven általa szerkesztett antológiája, szöveggyűjteménye jelent meg. Első könyve, a Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó monográfia 1969-ben került az olvasó elé. Könyvek sorában dolgozta fel a Nyugat-mozgalom, a népi irodalom, a magyar avantgárd és az erdélyi irodalom történetét, több munkája az 1956-os forradalommal foglalkozik.

Balázs Géza

Megjegyzés: Az interjú erősen rövidített változatát közli az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 2014/5. száma. 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu