Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A Duna óriásmetaforája József Attila A Dunánál című versében

2019.07.21. vasárnap, 23:42

3 599 megtekintés

BLANKÓ MIKLÓS (BUDAPEST)

 

 

Bevezetés

Az emlékezés verse – így nevezi Tverdota György József Attila A Dunánál című ódáját (Tverdota 2005, 158). Számomra A Dunánál a történetiség, az én történeti szemléletű költői meghatározása. Az 1936-os költemény nem véletlenül középiskolai tananyag: a hazafiság narratívájának 20. századi újra gondolása történik meg benne.

Dolgozatomban – Beke Judit szavával élve (Beke 2011) – a Dunát mint óriásmetaforát elemzem – szem előtt tartva, hogy mely elemzési szempontok kerülhetnek elő a középiskolai magyarórákon. Az embernek a világban, az idő-tér síkjában betöltött szerepe mellett a versben megjelenő anya- és a gyermekképet, valamint az emberi létezésnek értelmet adó munka A Dunánál-beli fogalmát tárgyalom.

 

(Kép: Irodalmi Jelen)

 

 

A Duna óriásmetaforája József Attila ódájában

A Dunánál vershelyzete: a rakodópart kövén ülő, úszó dinnyehéjat szemlélő lírai én. A szemlélődő egyén a víz és a part, a part és a kő kettős határhelyzetében jelenik meg: az őselemek egyszerre érintkeznek és válnak szét e ponton (Beke 2011, 41). Az ő szemszögén keresztül látja a befogadó a vizuális és akusztikus megjelenéssel bíró Dunát (Tverdota 2005, 178) mint az idő és a történelem folyóját.

 

A víz a mitológiákban, ősi világképekben is kiemelt szerepet kapott. Ez az életető nedv a négy világalkotó elem egyike (Tverdota 2005, 178). Itt három jelzőt is kap a folyó: zavaros, bölcs, nagy. E melléknevek összekapcsolása kognitív feszültséget okoz (Trencsényi-Waldapfel 1966, 292).  A Dunát mint történelmiséget jelképező folyót már Eötvös József és Ady Endre is megidézte. Egyszerre élő és éltető, pusztító és termékenységet hozó, örökké mozgó és egyszerre örökké állandó (Németh G. 1982, 217).

 

A Duna egyfajta horizontként köti össze a lírai ént és a történelmet: „Mintha szívemből folyt volna tova.” A kint és a bent, a víz és az ember a szív metaforáján keresztül kapcsolódik (Beke 2011, 41). A szív az emberi lét központja és a szervezet éltető ereje, amely szimbolikusan magába sűríti az emberi sorsot, de összefonódik az elmélkedést beindító Duna képével is (Beke 2011, 41). Az allegóriát tovább mélyíti a költő, és a nemzetet is hozzá kapcsolja. Így az egyén, a közösség (a nemzet) és a történelem összekapcsolódik a Duna-szimbólumban. A Duna óriásmetaforává nő tehát a költeményben (Beke 2011, 41).

 

 

Az ember és a természet, az ember és a történelem A Dunánál című versben

A történelem mibenlétét és benne az ember helyét, e kettő egyetemes viszonyát akarja tisztázni tehát a lírai én személyes hangon (Németh G. 1982, 219). A történeti időt a szingularitás – pillanatnyiság – történetiség síkján helyezi el a költő, azokat valamelyest egybe is kapcsolja: „A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai.” A folyó víz tehát a telő időt szimbolizálja (Tverdota 2005, 180). Az ismeretlenből az ismeretlenbe tartó végtelen folyó képe rajzolódik ki a versben: a történelemnek a kezdetét és a végét nem ismerjük, csak egy részletet tudunk látni belőle (Németh G. 1982, 217). A Dunánál nagyszabású látomás az emberi lénynek a világban elfoglalt helyéről (Beke 2011, 41). Az én a történelmi idő folyamába kapcsolódik bele: „az őssejtig vagyok minden ős.”

 

A vers első részében megalkotott világot az önmagában és az önmagáért működő természeti erők közömbössége teremtette meg (Beke 2011, 43). Az idő közömbös az emberrel szemben – ezt üzeni az esőkép. Az „egykedvü, örök eső” a természet körforgása, amely figyelmen kívül hagyja az embert, a fölött áll: „mintha mindegy volna.” Az ellentmondást éppen ez adja: míg a természet lehet közönyös az emberrel, az egyén nem lehet a természettel (Németh G. 1982, 218).

 

A második részben az én az ősök és a történelem hatása alá kerül, azaz az idő végtelenségének részévé válik (Beke 2011, 43). Az ember az ősök határtalan sorában is képes lesz egyénként létezni, egyedinek lenni (Beke 2011, 43). Az emberi lény az anyag időbeli mozgásának egy kontingens megjelenési formája (Beke 2011, 44). A Duna a történelem folyójaként egyszerre állandó társa a hódítónak és az üldözöttnek, a törvényadónak és a törvényszegőnek (Beke 2011, 44). A költő genetikus önszemléletének lényege tehát a történelmi tudatban rejlik (Trencsényi-Waldapfel 1966, 294). A történelemre pedig éppen ezért az abban élő ember tekint, ő mondja el a múlthoz való viszonyát és a jelenben való tenni akarását (Janzer 1995, 44).

 

Azzal is szembe kell néznie a lírai énnek, hogy a magyar nemzet közel nem homogén. Óhatatlanul felteszi azt a kérdést a befogadó az életrajzi tartalmú sorokat olvasva, hogy ki a magyar? „Anyám kún volt, apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” – a magyarság tehát nem jelent származási alapú egységet, sokkal inkább történelmi-politikai összetartozást, nemzetállami keretet, amelyet a versben a nagy folyónk jelképez. Léteznek-e igazi történelmi gyökerei az egyénnek, vagy csak az etnikai sokszínűségben olvad össze honfitársaival (Németh G. 1982, 219)? A választ megadja: „török, tatár, tót, román kavarog / e szívben” – egy testet öltenek tehát a Kárpát-medence népei, a közös múlt összekapcsolja őket (Trencsényi-Waldapfel 1966, 294). Az ember olyan élőlény, amely képes reflektálni sorsára, annak a nyelven keresztül ad hangot (Beke 2011, 45). A történelem alakjai közül sokakat hősként emelünk ki: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.” A jövő feladata tehát a múlt harcait feldolgozni, a múlttal megbékülni. A Himnuszhoz hasonlóan kiemel pár történelmi alakot a költő: Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa. Ezekkel az alakokkal a nemesi történelemszemlélet ellen fordul (Trencsényi-Waldapfel 1966, 295). A hazájáért mindent megadó hős tehát bárki lehet.

 

A hiány retorikai eszközével él József Attila akkor, amikor a múlt és a jelen mellett a jövőt nem említi meg, holott a történelmi eszmélkedés fő mozgatórugója mindig a jövőbe tekintés (Németh G. 1982, 222). A történelemről szólni a jövő említése nélkül nem is érdemes, ugyanakkor addig nem lehet a jövőről beszélni, amíg a múlttal való számvetés nem történt meg. Ezt a hiányt az utolsó versszak kitekintése oldja fel, amikor a múlt és a jelen mellé kerül a jövő (Németh G. 1982, 222). Ekkora a lírai én visszatér a vershelyzeti pozíciójába, és a jelenből egy pillantást vet a reményteli jövő felé (Tverdota 2005, 203).

 

 

Anya- és gyermekkép A Dunánál című versben

A Duna nemcsak a történelem folyójaként, hanem anyai lényként is megjelenik. Ezzel az emberi lét legszemélyesebb viszonyát adja meg. Két költői kép került szembeállításra: a gyermeke bölcsőjét ringató, mesélő anya és a város szennyesét mosó nő nehezen feloldható ellentéte. A záró szakaszban újra előkerül az anya: „Anyám kún volt”, majd a felnőtté válás, a szülőkkel való azonosulás érzését idézi meg: „apám- s anyámmá válok boldogon.”

 

Ahogyan Kölcsey Ferenc Himnuszában a hazát a kezdet és vég helyszínéül jelöli ki, úgy követi József Attila is ezt a sémát. A magyar ember a Duna gyermekeként jelenik meg: „anyának ölén / a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen / és nevetgéltek a habok felém.” Majd ezt a „sírköves, dülöngő temetők” képével zárja. A gyermekkor (születés) és a halál az élet kezdetét és végét jelölik, de egyben a természet körforgását is adják. Az anya mint termékeny erő, mint őselem, a keletkezés-pusztulás, születés-halál ciklikus mozgásának biztosítója jelenik meg (Beke 2001, 42).

 

 

Az emberi lét fő célja: a munka

A munka kognitíven keretezi a Duna mozgását. A Duna a dolgozó emberhez hasonlóan hullámzik: „Mint az izmok, ha dolgozik az ember, / úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el.” A végtelen és öncélú létezés ürességét a munkavégzés tölti ki, strukturálja és ritmizálja (Beke 2011, 41). Az emberi munkavégzés formái és a Duna hullámainak mozgása összefonódnak (Beke 2011, 42). A létezés ritmusát a hullámokhoz hasonlóan a megfeszülés és az elernyedés mozgásformája adja (Beke 2011, 42).

 

A munka és a természeti erő összekapcsolódik, a munka a természeti lét szintéjre kerül. A munkavégzésnek etikai funkciója lesz: az emberi lét fő céljává válik. Az ember identitása meghatározásában munkát végzőként, alkotó lényként kell tekintenie magára (Beke 2011, 45).

 

A haza a közös munka eredményeként épül fel, a közös munka eredményeként létezik, így a 20. század emberének feladata a haza iránti elkötelezett munkavégzés. „S rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” – adja meg a verszárlat. Az ilyesfajta történelmi tettekhez viszont önzetlen erőfeszítésre van szükség (Beke 2011, 45).

 

Az utolsó versszak elején még egyes szám első személyű alakot használ a költő, a versszak végén pedig többes szám elsőt. Ezzel a retorikai megoldással teszi a munkát közös feladattá, a haza ügyeit közösségivé.

 

A Duna az anyag univerzális, időbeli és pulzáló mozgását szemléltető óriásmetafora (Beke 2011, 45). A történelem és az ember viszonya mellett a hasznos munka is megkerülhetetlenné válik az emberi lét során, ahogyan a természetes is örökké „dolgozik”.

 

(Kép: Balázs Géza)

 

 

Az óda és A Dunánál

Az egyén és a közösség történelemhez való viszonyát az antik hagyományokkal rendelkező óda műfajában lehet jól kifejezni: A Dunánál egy történetfilozófiai óda (Tverdota 2005, 158). Az ősi, kipróbált eszközöket a modern lírai alkotástudat is szívesen felhasználta (Németh G. 1982, 208). A műfajválasztás kapcsán meg kell említeni, a mű keletkezésének okát: A Szép Szó Mai magyarok – régi magyarokról című különszámához készült A Dunánál, s József Attilától egy ünnepi ódát vártak a szerkesztők (Tverdota 2005, 169). A keletkezéstörténetben igen ellentmondásos, hogy az egyre inkább befelé forduló, megtört, lelkibeteg József Attila helyett a lírai én egy, a közösséghez szóló, tettre kész hazafi (Tverdota 1995, 28).

 

A tartalmi-műfaji beágyazottság mellett az óda műfaji hagyományait hozza József Attila a vers retorikai felépítésében is. A hármas tagolás (triadikusság) összhangban van az antik hagyományokkal, így az óda műfajával is (Németh G. 1982, 212–213).

 

A versben megfigyelhetőek olyan retorikai eszközök, mint a többszöri ismétlés, a nyomatékosítás, a didaktikusság vagy éppen a sűrű ellentétpárok. Utóbbira példa az öröm és a bánat, a múlt és a jelen stb. szembeállítása: „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a mult és övék a jelen.” (Adamikné 2019, 72). Az óda az ellentétek okozta feszültséget a megbékélés hangnemével képes feloldani (Miklós 1995, 89).

 

Az ódai hangnem még nagyobb erővel adja át azokat a gondolatokat, amelyek még prózaként is jelentős energiákat hordoznának (Németh G. 1982, 214). Az érzelmekkel emeli feljebb a gondolatokat, a személyes érdekeken keresztül közelíti meg az általános érdekeket, a belsőséges hangulatra építve válik erkölcsileg magasztos költeményé (Németh G. 1982, 208). Az egóból való kilépés („mi munkánk”, „közös dolgainkat”) fokozza a beszéd tárgyának szabadságát (Beke 2011, 44). Az utolsó versszakot a három ponttal való kezdés elszakítja az előzőektől. Erre a hangnemváltásra a figyelemfelhívás miatt van szükség (Beke 2011, 45). Ezek mind a klasszikus óda műfajiságához közelítenek (Németh G. 1982, 209).

 

 

Összegzés helyett

József Attila A Dunánál című versével alsó tagozatos koromban ismerkedtem meg, újra és újra találkoztam vele, és egyre inkább foglalkoztatott a természeti kép, a „tájvers” mögötti filozófiai tartalom. A múlttal való szembenézés a 20. századi emberek számára az egyik legnagyobb kihívást jelentette, de ennek örökségét tovább viszi a mi generációnk is.

 

Kell-e tanítani A Dunánált az iskolában? A válasz számomra egyértelműen igen. A vers nemcsak József Attila költői életművének tanítása vagy éppen a költemény történetfilozófiai üzenete(i) miatt fontos, hogy a középiskolai irodalomoktatásban megjelenjen, hanem azért is, mert A Dunánál egy olyan olvasástechnika elsajátításában is segít, amely fontos a tanulók számára: meg kell látnia a sorok mögötti üzenetet, a szimbólumok és a metaforák láncolatát.

 

Dolgozatomban az óda középpontjában lévő folyó óriásmetaforájának egy-egy olyan aspektusát emelhettem csak ki, amelyek az irodalomórán is előkerülhetnek. A Duna-szimbólum(rendszer) kibontása mellett a versben megjelenő anya- és gyermekképet, illetve a munka létfilozófiai beágyazottságát vázoltam fel, végül pedig a műfaji sajátosságokra világítottam rá.

 

 

Felhasznált irodalom

Adamikné Jászó Anna 2019. Stiliszitkai kisszótár. (IKU-TÁR 7–8.) Budapest.

Beke Judit 2001. Egy vers mint önértelmezési munka. József Attila: A Dunánál. Iskolakultúra, 11. évf. 41–46.

Janzer Frigyes 1995. A „két vonulat”, a Flóra-versek és az Óda. In: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról. (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3.) Szerk. Tasi József. Budapest. 35–55.

József Attila 2005. Összes versei. Kritikai kiadás. Szerk. Stoll Béla. Budapest.

József Attila 2005. Válogatott versek. Vál. Ferencz Győző. Budapest.

Miklós Tamás1995. „Hullámok lágy tánca”. In: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról. (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3.) Szerk. Tasi József. Budapest. 84–91.

Németh G. Béla 1982. 7 kísérlet a kései József Attiláról. Budapest.

Trencsényi-Waldapfel Imre 1966. Humanizmus és nemzeti irodalom. Budapest.

Tverdota György 1995. „A múltat be kell vallani”. In: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról. (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3.) Szerk. Tasi József. Budapest. 21–28.

Tverdota György 2005. Határolt végtelenség. József Attila-versek elemzése. Budapest.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu