A fiatal Jékely Zoltán nehezen fogadta el a polgári élet játékszabályait, idegenkedett a nagyvilági társaságtól, az irodalmi csatározásoktól. Kedve szerint magányosan barangolt, emlékeivel és álmaival foglalkozott. Otthontalanságáról tanúskodik Zugliget című regénye, magányáról árulkodnak 1939-1940-ben írott versei ( „Nem lehetsz boldog” , Az árva orángutáng dalai, Szeptembervégi este, Halj meg, Aki Szent György napján született, Esztendeink), emlékeiről és álmairól számolnak be naplójegyzetei. Nemcsak otthontalansága alapozta meg rossz közérzetét, rövid ideig boldog első házassága is hamarosan sajgó és keserű emlékké vált. Nosztalgiák világában élt, Nagyenyedre, Kolozsvárra, Párizsba és Firenzébe vágyakozott.

Örök elvágyás rabja vagyok én,

véknyamban az idő vad sarkalása;

hol állhatnék meg e föld kerekén

egyhelyben, melynek örök a varázsa,

mely erdőben, mely térség szegletén?

kérdezte Mint egykor Xerxes című versében. Az Itáliában töltött hónapok kivételével elhagyatottnak érezte magát, nehéz szívvel figyelte a mind sötétebbé váló történelmi láthatárt.

Ebben a borongós lelkiállapotban nyílt lehetősége arra, hogy visszaköltözzék szülőföldjére. 1940 őszén a második bécsi döntés Erdély északi és keleti területeit visszacsatolta Magyarországhoz. Az addig nemzeti elnyomás alatt élő magyar tömegek örömmel fogadták a helyzetükben beálló változást. Csak kevesen látták, hogy a döntés a német fasizmus hatalmi érdekeit szolgálja, és semmiképpen sem oldhatja meg tartósan az erdélyi magyarság gondjait. A trianoni békeszerződés után „repatriáló” erdélyi magyar értelmiség egy része mindazonáltal úgy találta, hogy megnyílt előtte a hazatelepülés útja. Jékely Zoltán is úgy döntött, hogy mielőbb Kolozsvárra költözik. „Annyi honvágyas verset írtam addig, vagy tíz év alatt – nyilatkozott később -, hogy következetlenség lett volna nem költöznöm haza az első kínálkozó alkalommal. Azon kívül Erdély menedékkel is kecsegtetett a vélt vagy valóságos irodalmi rosszakarók s az összeomlott házasság emlékei ellen.” [1]  Első alkalommal 1940 októberében az Országos Széchényi Könyvtár megbízásából utazott harmadmagával: Soltész Jánossal és Benedek Andrással Erdélybe, hogy megvizsgálják az ottani könyvtárak állományát és javaslatot tegyenek kiegészítésükre. Nem kis izgalommal készülődött az utazásra. „Holnap nagy útra indulok: Haza” – írta Kukorékol a kis kakas című versében. Megrendült lélekkel találkozott emlékeinek és álmainak gazdag forrásával, kora ifjúságának társaival és színtereivel. A következő év májusában aztán véglegesen elszánta magát az átköltözésre. Áthelyezést kért és kapott, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa lett.

Az Egyetemi Könyvtár a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem alapításával egy időben: 1872-ben létesült. Állományát a régi erdélyi főkormányszék, a kolozsvári jogakadémia és néhány kisebb intézmény, valamint magánalapítvány könyvtára alkotta, ezen kívül külön megállapodás értelmében gondozásra vette át az Erdélyi Múzeum Egyesület igen gazdag könyv- és levéltárát. Első igazgatói: Szabó Károly, Ferenczi Zoltán és Erdélyi Pál (a neves népdalgyűjtő és költő: Erdélyi János fia, Erdélyi Zsuzsa néprajztudós és Erdélyi Ilona irodalomtörténész édesapja) sikeresen dolgoztak fejlesztésén. 1909-ben készült el a könyvtár mai (Béke téri) épülete, amely az 1910-es években a budapesti nagy könyvtárak után a régi Magyarország legnagyobb könyvgyűjteményének adott otthont. Az államhatalom megváltozása után a román művelődésügyi kormányzat is sokat áldozott fejlesztésére: az Egyetemi Könyvtár ekkor vált az erdélyi román tudományos élet kiemelkedő központjává. 1940 októberében visszakerült az újjáalakuló kolozsvári magyar egyetem kötelékébe. Irányítását a kiváló történettudós, Kelemen Lajos vette át, aki 1940 és 1944 között az erdélyi múzeumi és levéltári főigazgató teendőit látta el. Igazgatója Valentiny Antal korábbi főkönyvtáros lett, aki az erdélyi magyar irodalom bibliográfiájának összeállításában, illetve a magyar-román irodalmi kapcsolatok feldolgozásában szerzett érdemeket. Tudós munkatársai közé tartoztak Herepei János, I. Tóth Zoltán és Jakó Zsigmond történészek, Entz Géza művészettörténész, Kéki Béla, a kiváló könyvtörténész és Szabédi László, az ismert író. Jékely Zoltánt mozgalmas tudományos élet és baráti szellem vette körül. Az első hónapokban mint igazgatósági titkár, később mint a térképtár munkatársa dolgozott.

Berendezkedett Kolozsvárott, véglegesnek tetsző búcsút vett Budapesttől. 1941-ben megismerkedett a fiatal marosvásárhelyi előadóművésznővel: Jancsó Adrienne-nel. Az ismerkedést szerelem, majd 1942-ben házasság követte; 1943-ban leány-, 1945-ben fiúgyermekük született. Az új szerelem érzelmi biztonságot és benső békét adott, a szorongató félelmeket, amelyek korábban mindig aláaknázták a szerelmi elragadtatást, mintha megfékezte volna a megtalált nyugalom (Nyárvégi levél, Álmomban mondá, Mi volna, Ha arra gondolok…, Testamentum :., Alkonyati symphonia). A Pesten maradt család is gyakran látogatott vissza Erdélybe, húga Mikecs László, tehetséges fiatal történész és falukutató felesége lett; édesapja Parajdon, a Küküllő mellett vásárolt boronaházat, s ott töltötte 1942 és 1943 nyarát. Jékely Zoltánt mintha ismét a családi élet melege vette volna körül. Ekkor kötött barátságot Asztalos Istvánnal, Bözödi Györggyel, Kiss Jenővel és Szabédi Lászlóval, a „második erdélyi nemzedék” íróival.

A szülőföldjére visszatérő költő szívébe viszonylagos nyugalom költözött. Otthonosságáról, benső békéjéről tanúskodnak első kolozsvári versei: a Kicsi szamosi óda, a Júliusi éjszaka, Az alkonyat. Friss élményekkel eltelve fedezte fel újra az ismerős utcákat és épületeket (A templom, Szép temető, Házsongárdi éjszaka, Archeologia), érdeklődéssel járta a Kolozsvár-környéki falvakat (Gyalu felé, Zöld dombok alján, Országút mellett, Kirándulás, Halászdal I.). Úgy érezte, valósággal újjászületett. „Az ifjúság nem időhöz kötött, / csak lelkünknek legmélyebb állapotja. / S belőlem most e párás alkonyat / egy szempillantásra felszínre dobta” – tett boldog vallomást Jairus leánya című versében. Nosztalgikus vágyait érezte beteljesülni, Anteus című versének tanúsága szerint derűs örömmel tekintett szét álmai városában:

Kedves kémények, álomszínű utcák,

zarándok-utam, Monostori út!

Csillapítatlan vággyal a szívében

látjátok újra a régi fiút.

Lássátok, míly pusztíthatlan az ember,

mily Anteus, ha végre hazajut.

Élete, úgy tetszett, biztos révbe jutott, újult erővel láthatott hozzá írói terveinek megvalósításához. Mindenekelőtt az átalakuló erdélyi magyar irodalmi életben vállalt szerepet. A területi változások következtében a korábbinál szervesebb kapcsolat jöhetett létre az erdélyi és magyarországi irodalmi mozgalmak között. A nemzetiségi irodalom két évtizedes kereteit és intézményeit azonban alaposan felforgatta az átalakulás. A Dél-Erdélyben maradt magyar kulturális intézményekre (Nagyenyeden, Gyulafehérvárott, Brassóban, Aradon és Temesvárott) a román fasizmus erős nyomása nehezedett. A mintegy félmilliós dél-erdélyi magyarság irodalmi élete szinte teljesen megbénult. Az ott élő írók: Kacsó Sándor, Endre Károly, Olasz Lajos, Szemlér Ferenc és Méliusz József alig találtak az olvasókkal kapcsolatot. A visszacsatolt Észak-Erdélyben hasonló gondokkal küzdött a baloldali irodalom. Gaál Gábor folyóirata: a Korunk további működését nem engedélyezték a hatóságok. A szocialista vagy polgári radikális törekvéseket szigorú cenzúra korlátozta. Az Erdélyi Helikon folyamatos megjelenésének akadályait is csak gróf Bánffy Miklós erélyes fellépése által sikerült elhárítani. [2]  Az erdélyi írók, minthogy korábban a nemzetiségi közélet viszonylag demokratikus levegőjéhez szoktak, idegenkedve szemlélték a szűkebb hazájukban berendezkedő tekintélyelvű és mindinkább a háború felé sodródó jobboldali kormányzatot. Ellenérzésüknek nem egyszer adtak hangot, a visszacsatolást követő hónapok hazafias lelkesedése után mind keményebben bírálták a hivatalos magyarországi politikát. A politikai életben mind nagyobb szerepet kapó szélsőjobboldali irányzatok – Nyírő József és Wass Albert kivételével – senkit sem tudtak befolyásuk alá vonni az erdélyi irodalom számottevő egyéniségei közül.

Az erdélyi magyar irodalom három nagyobb – eszmeileg is megkülönböztethető – táborban gyülekezett az 1940-es fordulat előtt: az Erdélyi Helikon, a Korunk és a fiatal írónemzedék táborában. Az Erdélyi Helikon íróközösségét Bánffy Miklós, Bartalis János, Berde Mária, Dsida Jenő, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Kovács László, Ligeti Ernő, Maksay Albert, Molter Károly, Nyírő József, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tavaszy Sándor és Tompa László képviselte. A Korunk köréhez tartozott Gaál Gábor, Balogh Edgár, Korvin Sándor, Kovács Katona Jenő, Méliusz József, Nagy István, Salamon Ernő és Szilágyi András. A fiatal írók nemzedéke többfelé ágazott szét az idők során. A Hitel körül gyülekeztek a konzervatív reformtörekvések szószólói: Albrecht Dezső, Kéki Béla, Mikó Imre, Vita Sándor és Venczel József; az Erdélyi Enciklopédia nevű kiadónál léptek fel az „erdélyi realisták” : Bözödi György, Szemlér Ferenc és Szenczei László, akik a Korunk körével is szorosabb kapcsolatot tartottak fönn; az Erdélyi Fiatalok mozgalmának képviselői: Jancsó Béla, László Dezső, Balázs Ferenc, Demeter János, illetve az Erdélyi Helikon fiatalabb írói: Asztalos István, Gagyi László, Szabédi László és Wass Albert pedig a magyarországi népi mozgalom vonzásában keresték helyüket.

E gazdagon tagozott irodalmi élet egyszerűbbé vált Észak-Erdély visszacsatolása után. A baloldali irányzatnak fel kellett adnia mozgalmi jellegét, írói a liberális polgári vagy a népi csoportosulásokban kerestek működési lehetőséget. Ugyancsak a népi mozgalommal kerültek szorosabb összeköttetésbe a fiatalabb írócsoportok. Így vállalt szerepet Balogh Edgár és Nagy István, illetve Asztalos István, Bözödi György és Szabédi László a magyarországi népi mozgalom sajtójában, valamint Móricz Zsigmond Kelet Népe című folyóiratában. Az Erdélyi Helikon írói is bekapcsolódtak a budapesti politikai és irodalmi életbe, különösen az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag, illetve az antifasiszta összefogást hirdető Magyar Nemzet munkájába. Mindkét tágasabb csoportosulás: a népi mozgalomhoz csatlakozó baloldaliak és a humanista ideálokat hirdető helikonisták fontos feladatokat vállaltak a kibontakozó szellemi ellenállásban, ahol csak lehetett, felléptek a háború ellen és támogatták a kölcsönös magyar-román megértés ügyét.

A Helikon írói közössége a kisebbségi humánum nemes hagyományait képviselve, kezdettől fogva szemben állott a terjeszkedő fasizmussal és a németbarát politikai orientációval; az erdélyi liberalizmus és a nemzetiségi demokratizmus eszményeit hirdette továbbra is. Nemcsak a költők: Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László verseiben, amelyek a háborús években a humánus értékek védelmében találták meg küldetésüket, hanem állásfoglalásokban és közös nyilatkozatokban is. A hatalmi változásokat követő első – 1940. december 29-én Kolozsvárott tartott – helikoni tanácskozás az erdélyi magyar irodalom hagyományos humanizmusa mellett tett hitet: „… a Helikon íróira ma talán még nagyobb feladatok és kötelességek várnak, mint eddig. Az erdélyiség nemes hagyományainak védelme és ápolása […] s ezen kívül megannyi más tennivaló együtt olyan feladatot jelent, aminek közös munkával, közös hittel és kitartással tudunk megfelelni.” [3] 

Az 1942. augusztus 14-16-án tartott marosvécsi írótalálkozó közös nyilatkozata – amely alatt ott áll Jékely Zoltán aláírása is -, még erősebben és nyíltabban fogalmazott. A Kemény János kastélyában gyülekező íróközösség visszatekintve a kisebbségi sorban töltött két évtizedre, az erdélyi irodalom népi elkötelezettséget és transzilván hagyománya mellett tett tanúságot: „Egyedül népünkre építhettünk, amely anyagilag szegény és magárahagyatott volt: melyet azelőtti hivatalos vezetői elhagytak, s amely így vezetők nélkül […], tanácstalanul állott. És népünk mellett Erdély országra, mely a maga históriájával, élő emlékeivel és hagyományaival nemcsak erős fundamentumunk volt, hanem lelkünkben hazává nőtt.” Ezekre az elvekre támaszkodva ítélték el azt a káros, felelőtlen politikát, amelyet az Észak-Erdélyben berendezkedő magyar kormányzat hozott. Aggodalmasan állapították meg, hogy a kormány megfelelő szakértelem nélkül, tájékozatlanul és bürokrata kicsinyességgel irányítja a visszacsatolt területek életét. Nem használta fel az erdélyi tapasztalatokat, megtörte a kisebbségi életben kialakult közösségi tudatot. „Vak és süket szolgákká neveli az állam polgárait. Kiöli az egyes ember kötelező felelősségtudatát a kisebb és nagyobb közösségekkel szemben. De kiöli a közösségek felelősségtudatát az egyénnel szemben is. Pedig ez a kölcsönös felelősségtudat a nemzeti táradalomnak pótolhatatlan megtartó ereje, mely nélkül kritikus időkben erőtlenül hull szét a társadalom.” E kemény bírálatot, amelyben nem nehéz felismerni a szellemi ellenállás nemzeti felelősségtudatát, a helikoni íróközösség eszményeinek újólagos megfogalmazása zárta le. A nyilatkozat az erdélyi irodalom népi tájékozódásának, közösségi szellemének és humanizmusának elvét erősítette meg. Végül a következőket jelentette ki: „A népek nagy együttesében élve így nem feledkezhetünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, amelyek tiszta és erős magyarságunkon keresztül kötelességünkké teszik az alapvető emberi eszmények meg becsülését és szolgálatát”. [4] 

A szülőföldjére költöző Jékely Zoltán természetes örökségével élt, midőn az Erdélyi Helikon táborához csatlakozott. A kolozsvári folyóiratnak addig is munkatársa volt, ezután még sűrűbben szerepelt hasábjain; részt vett az 1942-es marosvécsi találkozón is. Verseivel, tanulmányaival, valamint Angalit és a remeték című színjátékának egy részletével jelent meg az Erdélyi Helikonban. (A verses mesedráma teljes szövegét 1944-ben az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki.) Atyai barátai: Kuncz Aladár, Reményik Sándor és Hunyady Sándor emlékét idézte fel. [5]  Kuncz Aladár irodalomszervező példája vezette akkor, midőn szerepet vállalt a Helikon fiatalabb íróinak mozgalmában és nemzedéki folyóiratának szerkesztésében.

Az 1942-es marosvécsi találkozón Szabédi László jelentette be, hogy „fiatalabb írók […] ugyancsak magyar nemzeti és népi célok szolgálatára írói munkaközösséget alakítottak”. [6]  Ennek a munkaközösségnek a helikonisták közül Asztalos István, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Szenczei László és Wass Albert lettek a tagjai. A harmincas évek fiatal írómozgalmainak szociális érdeklődését és nemzeti felelősségtudatát követték. Erdély ifjú íróinak első közös fellépésére az Üdvözlégy szabadság című költői antológiában került sor, amely 1942 könyvnapján látott napvilágot, és Derzsi Sándor, Hegyi Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, valamint Varró Dezső verseit foglalta magába. (Jékely tíz költeménnyel, közöttük Kicsi szamosi óda, Seol ellen, A Maroshoz, Alkonyati szimfónia, Anteus, Testamentum és Nagyvakáció az enyedi kollégiumban című verseivel szerepelt.) Ezt követte 1942 őszén a Termés című almanach, pontosabban negyedévenként megjelenő folyóirat első kötete.

A Termés megjelenését 1942. október 15-én Asztalos István, Derzsi Sándor, Gagyi László ,Hegyi Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Parajdi Incze Lajos, Szabédi László, Szabó Lajos, Szenczei László, Varró Dezső és Wass Albert A magára talált Erdély szava című közös nyilatkozata harangozta be. Összefoglalva a fiatal íróközösség célkitűzéseit, a következőket jelentették ki:

„Van Erdélyben egy nemzedék, melyet széthulló nemzedéknek szoktak emlegetni. Ez a nemzedék nem a magyar államiság védőpajzsa mögött nőtt fel, hanem a minden fényt elfogó román kisebbségi politikaárnyékában. Helyzete azt parancsolta, hogy valóságokban gondolkozzék és a szerint értékeljen. Mivel megtanulta, hogy csak magában bízhat, soha senki másban, nemzete sorsának biztosítékát is csak a maga népében látja: a magyar népben.

Mi, ennek a nemzedéknek oly régtől fiataloknak nevezett íróik, ebből a valóságból indultunk el és ebben a gondolatban találkoztunk, hogy népünktől tanulva és népünket tanítva építsük tovább tehetségünk szerint a magyar kultúrát.

Baráti beszélgetések során felmértük erőinket, megállapítottuk feladatainkat, melyekkel új helyzetünkben a magyarságnak tartozunk. Tudatában vagyunk annak, hogy a kialakulóban levő új Európában a magyarság olyan erők sodrába került, melyek a kisebbségi sorsban szerzett tapasztalatok útmutatását nélkülözhetetlenné teszik. E tapasztalatokat erdélyi voltunk szerezte, érvényesítési terét magyar voltunk szabja meg. Az a tény, hogy Erdélyben élünk, meghatározza ugyan feladataink természetét, de e feladatokat a magyarsághoz való szerves hozzátartozásunk rója ránk, mert az erdélyi magyarság – meggyőződésünk szerint, csak tagja az egyetlen, örök, megoszthatatlan magyar testnek, élete a magyar államiság keretein kívül számunkra elképzelhetetlen. Az államiság azonban önmagában nem teljesen kielégítő kezesség egy nép boldogulására, szükséges még az eleven népi erők felszabadulása is. Azt akarjuk, hogy nemzetünk az új Európában azokhoz az értékekhez méltó helyet foglaljon el, melyeket a történelem folyamán döntő erővel megmutatott és amelyeknek állandó jelentkezésében szilárdan hiszünk. Tennivalóinkat következésképpen nem felelőtlen irodalmi torzsalkodásban látjuk, sem a most annyira kelendő népmegváltó hangoskodásban, hanem abban, hogy eljuttassuk a magyar szellem értékeit és eredményeit a magyar nép minden rétegéhez, különösen azokhoz a rétegekhez, melyek ezektől az eredményektől és értékektől önhibájukon kívül távolabb állanak; ugyanakkor hozzuk felszínre a néprétegek értékeit s tegyük a magyar szellemiség közkincsévé.

Céljainkat három úton igyekszünk szolgálni: 1. Fölkeressük falvainkat és a külvárosokat; irodalmi felolvasásokat tartunk. – 2. Olcsó könyvsorozatot indítunk. – 3. Termés címen évente négy könyvet adunk ki egyenként 120-160 oldalnyi terjedelemben, mely magában foglalja majd az írói közösség szellemi termését; Vadrózsák rovat alatt közli a ma élő népműveltség költői alkotásait s irodalmi és műveltségi életünk jelenségeinek számontartása mellett különös gonddal vigyázza a körülöttünk és velünk együtt élő népeknek a magyarság sorsára nézve nem közömbös megnyilatkozásait. Lehetnek, akik ebben a csoportosulásban nemzedéki elkülönülést vélnek felfedezni, melyet örömmel felhasználnának saját személyes ellenségeskedéseik igazolására. Minden ilyen szándékot eleve visszautasítunk. Az irodalomból, mint minden közösségi ügyből, nem lehet nemzedéki, még kevésbé személyi ellentéteket kovácsolni. Az idősebb nemzedék értékeit becsüljük. Hogy mi ebben, vagy abban a kérdésben másképpen látunk, azt a törvényszerűen változó idők parancsolják.

Mikor erre a munkára elszánjuk magunkat, legjobb meggyőződésünk szerint a magyar sors íratlan parancsának engedelmeskedünk.

Akik ezt a nyilatkozást aláírjuk, munkánkban természetesen számítunk mindazok közreműködésére, akik velünk egyetértenek.” [7] 

A Termés évente négy alkalommal – a négy évszaknak megfelelő jelzéssel – került az olvasó elé. Szerkesztői Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László voltak, kiadásáról Szentgericei Jakab Jenő fiatal kolozsvári könyvkereskedő gondoskodott. Versekkel Horváth Imre, Horváth Itván, Hegyi Endre, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Létay Lajos, Lőrincz László, Szabédi László, Varró Dezső, elbeszélésekkel Asztalos István, Bözödi György, Gagyi László, Horváth István és Wass Albert szerepelt. Az erdélyi írók mellett „nyugatos” kiöltők: Csorba Győző és Weöres Sándor, illetve népi írók: Gulyás Pál, Sinka István, Szabó Pál, Tatay Sándor, Kárász József munkáit közölte az almanach. Szerepet vállalt a fiatal népi írónemzedék elindításában, teret adott Cseres Tibor és Örvös Lajos verseinek, utat nyitott a kiváló erdélyi parasztköltő: a magyarózdi Horváth István előtt. Horváth mint a kolozsvári Egyetemi könyvtár altisztje dolgozott, midőn Jékely Zoltán felismerte költői tehetségét. [8]  Szépirodalmi művek mellett tanulmányok, bírálatok és vitacikkek jelezték az új folyóirat érdeklődését. Irodalmi tanulmányokat Bözödi György, Balogh László, Derzsi Sándor, Jékely Zoltán, Parajdi Incze Lajos és Szabédi László, színibírálatokat az Ernyei Gáspár álnevet használó Makkai László, művészeti írásokat László Gyula közölt.

A kolozsvári irodalmi folyóirat egyik érdekes rovata a „Vigyázó” címet viselte, ez történelmi, társadalmi és irodalompolitikai kérdésekkel foglalkozott. Már a Termés munkáját beköszöntő közös nyilatkozat utalt arra, hogy a folyóirat a nemzeti élet nagy dilemmáira keresett választ. Ezt a feladatot szolgálta 1943 nyarán a Termés körkérdése, amely számos, a közéletben szereplő író és tudós véleményét tudakolta a háborús korszak nemzeti sorskérdéseiről. A körkérdésre Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Karácsony Sándor, Kós Károly, Kovács Imre, Kodolányi János, László Gyula, Makkai János, Mályusz Elemér, Nagy István, Németh László, Tamás Lajos és Veres Péter válaszolt. A beérkező válaszok rendre hangoztatták, hogy a rendkívül veszélyes történelmi helyzetben csakis a minél teljesebb nemzeti önismeret, józanság és összefogás teheti lehetővé a magyarság fennmaradását. A felszólalások sorban foglalkoztak a parasztság követeléseivel (Kovács Imre), a népnevelés ügyével (Veres Péter), a közületi és területi önkormányzattal (Féja Géza), a munkásosztály történelmi szerepével (Nagy István) és az erdélyi népek békés együttélésével (Kós Károly). Az ankét egészében a háborúellenes szellem ellenállás és a demokratikus társadalmi átalakulás ügyét támogatta.

A „Vigyázó” című rovat közleményei több alkalommal léptek fel a szélső jobboldalon megfogalmazott ártalmas mítoszok ellen. Mikecs László – Jékely Zoltán sógora – több tanulmányban sürgette e józan nemzeti önvizsgálatot és önismeretet. Az 1943. nyári számban közreadott A magyar önszemlélet változása című tanulmányában új eszmei tájékozódást követelt a vezető osztályok annyi kárt okozó nacionalizmusa után. Maga a tanulmányíró sem rejtette véka alá, hogy ezt a tájékozódást a szocializmusban látja. A szocializmus eszméjét – bizonyára Németh László hatására – a „minőség” elvével kötötte össze, azaz határozottan szemben állott a szélsőbaloldal marxista-leninista ideológiájával és törekvéseivel. A „minőségszocializmus” gondolata mindazonáltal nem jelentette azt, hogy a Termés elzárkózott volna a radikálisabb szociális követelések elől. Bözödi György Népiség az erdélyi irodalomban című tanulmánya, amely a folyóirat 1943. téli számában jelent meg, az erdélyi irodalom szociális karakterének teljesebb kidolgozását sürgette. A kolozsvári folyóirat, ahogy Bözödi, Asztalos és Szabédi írásai mutatták, általában a népi irodalom balszárnyának követeléseire adott visszhangot, illetve ezeknek a progresszív követeléseknek a fenntartásában vállalt feladatot.

Mégsem kötelezte el magát egyértelműen a népi mozgalom mellett, inkább kiegyenlítésre törekedett a különféle irodalmi irányzatok között. Erdélyben korábban ismeretlenek voltak a népi-urbánus viták, s a Termés (miként az Erdélyi Helikon) az új helyzetben közvetíteni próbált a két tábor között. Jékely Zoltán ironikus költeményben (Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből) Határolta el magát a népiek és az urbánusok elfogultságaitól. Őrizte kapcsolatait mind a „harmadik nemzedék” városi költőivel, mind a népi mozgalom képviselőivel. A Termés és az Erdélyi Helikon mellett többnyire a Magyar Csillagban közölte írásait, abban a folyóiratban, amely a nemzeti függetlenség és a progresszív irodalom egységének gondolatát szolgálta, s a súlyos károkat okozó népi-urbánus feszültség feloldására törekedett.

A Termés körül gyülekező fiatal írók a magyar irodalom ellenzéki csoportosulásaival kötöttek szövetséget. Bizalmatlanul figyelték a kormányzat, a jobboldali pártok vagy a budapesti üzleti körök Erdélybe küldött képviselőinek tevékenységét. Attól féltek, hogy a fővárosból beáramló politikai és szellemi hatások fellazítják azt a demokratikusabb politikai életet és igényesebb közműveltséget, amely a nemzetiségi körülmények között kialakult. Ez az aggodalom – ahogy az Erdélyi Helikon íróinak 1942-es közös nyilatkozata is mutatta – nem volt éppen alaptalan. Az anyaországból érkező ártalmas hatásoktól Jékely Zoltán is tartott. Idegenkedését fejezte ki A házsongárdi föld című kötetének címadó elbeszélésében, amely szándéka szerint riportszerű eszközökkel próbált számot adni az erdélyi átalakulásokról közvetlenül a hatalomváltozás után. Az elbeszélés hőse: Akács László viszontagságaiban az író személyes tapasztalatai mutatkoznak meg. Boldogtalan szerelmi történetet beszélt el, a kolozsvári élet jellegzetes emberi alakjait keltette életre, egyszersmind arról a bizalmatlanságról tanúskodott, amelyet Jékely Zoltán érzett az anyaországból érkező politikai szerencselovagok iránt. Ezek nagymértékben megkeserítették a visszatérés örömét, s az erdélyi magyar közvélemény igen hamar szembefordult azokkal a Budapestről érkezett politikusokkal, újságírókkal, akiket „ejtőernyősöknek” nevezett.

A hazatérés okozta megnyugvásba elég korán beszüremlett az elégedetlenség, a derűs élmények sötét felhők árnyékába kerültek. Jékely Zoltán közérzete lassan ismét elborult. Versek jelzik, hogy nosztalgikus vágyainak beteljesülését is megzavarta korábbi borúlátása (Halál szele, Árvaság, Gonosz éjféli óra). Kedve az öröm és a szomorúság között ingadozott: „Olyan vagyok, mint görög dithyramb: / egy érzésből a másba ugrom által” – tett vallomást Önpanaszok című költeményében, amelyet Kölcsey Ferenc Szemere Pálhoz szóló levéltöredékei nyomán írt. Tapasztalatai felzaklatták, mind nagyobb ellenérzéssel figyelte a politikai életben elhatalmasodó fasizmust és az ország kiszolgáltatottságát a Harmadik Birodalom hatalmi törekvéseinek. Fajbiológiai látomás című versében szatirikus indulattal utasította el a faji mítoszt. Ahogy a barbárság uralma mind teljesebbé vált, a szorongásos vallomást és a szatirikus elutasítást szenvedélyes felháborodás egészítette ki. Szentségtelen szonett-töredékek című, 1942-ben született versében keserű harag uralkodik:

Isten megverte a társadalmat,

mely kétes erejével visszaél,

legfőbb jelvénye a hóhérkötél

s kolduson gyakorolja a hatalmat!

A hóhérnak tyúkszem nőtt a kezére,

alig győzi, iszik, s éjszaka fél;

pihentető álom nem jő szemére,

és didereg, mint a nyárfalevél.

S ha végre alszik, szörnyű álmokat lát:

akiket ő akasztott, őt akasztják,

s akasztófástul elviszi a szél.

Erdélyi tapasztalatai sem tudták megbékíteni. Ahogy járta kettészakított szülő földjét, olyan elkeseredés lett úrrá rajta, mint korábban Medárdus című kedvetlenségéről árulkodó regényében és borúlátó történelmi elégiáiban. Zentelke felé című versében a kalotaszegi nép lassú kihalására figyelmeztetett, Kirándulás című – levélformában öccséhez szóló – versének tanúsága szerint az erdélyi kérdés megoldatlansága zavarta meg a természetben szerzett örömöket. A kedélyes horgásztörténet előadásába harci zaj vegyült, a magyar-román határon megint fedezékek készültek, puskalövések hangzottak. „Ismét kísért a bús erdélyi ügy, / mely itt, vagy ott, mindig elszámolatlan” – hangzik a fájdalmas történelmi rezignáció.

A zaklató élmények okozták, hogy erdélyi elkötelezettségének újólagos kifejezését: Seol ellen című nagy költeményét ugyanaz az elégikus érzés hatotta át, mint a harmincas évek erdélyi verseit. A Mátyás király által a 15. század végén építtetett Farkas utcai gótikus templom történelmi sorsán elmélkedett. A hírneves református templom az erdélyi magyar történelem emlékhelye, ahogy a költő mondja: a „múlt háza” , „erdélyi Pantheon” . Nagyszerű és kegyetlen napokat látott, Bethlen Gábor dicsőséges uralkodásának, később szörnyű pusztításoknak tanúja volt. Jékely gondolatvilágában az évszázados hanyatlással küzdő erdélyi magyar élet szimbóluma lett. A történelmi megmaradás jelképe, amely arra figyelmeztet, hogy nem szabad behódolni a „Seolnak” , a megsemmisülés bibliai birodalmának. (Erre utal a költemény címe.) A templom berendezését elpusztították, kincseit elrabolták, nagy halottainak porát a szélbe szórták a múló évszázadok alatt, falai mégis állják az idő ostromát. Ahogy a költő mondja: „te, Templom, őrized / lelki javát híveid legjavának, / tovább plántálod hited / s tartod magad évezredes kovásznak” . A Seol ellen a történelmi elégiák keserűsége mellett a megmaradás szilárd akaratát is kifejezi. A téli éjszakában barangoló költő – megállva a Farkas utcai templom homályba vesző homlokzata előtt – intő jelet keresett, amely megnyugtatja népének jövendő történelmi sorsa felől.

Helyette a pusztulás mind baljósabb jeleit kellett látnia. A háborús tapasztalatok lassanként feldúlták azt az otthonosságot, amelyet szülőföldjén érzett. Kiábrándultan vetett számot a háborús események okozta szenvedésekkel (Vasárnapi tánc, Virágvasárnap) és a világégés várható súlyos következményeivel (Viszontlátás, A Szamoshoz, talán utólszor). Már 1942-ben megérezte a közeli összeomlás előszelét: „Ó, ez a vihar, megöli a kertet, / ó, ez a vihar mindent elseperhet” – írta Viharvirág című versében. „A történelem, ocsmány vérfolyam, / híg semmi tengerébe dönti habját, / s ha majd gépek egymást összeszabják, / s az életunt Föld csillagnak rohan, / akkor eljő az utolsó ítélet” – olvasható A kor dicsérete című versének sorai között. A történelem hamarosan igazolta kínzó félelmeit: a kormányzat felelőtlen mulasztásai és bűnei végső veszélybe sodorták az erdélyi magyarságot. Jékely Zoltán ezt a végső veszélyt érzékelte Téli varjúhad fohászkodása, Menekülők, Naplómba, naplómnak és Tragikus ősz című verseiben:

…ránk jön az apokaliptikus ősz,

kóbor kutyák, ragályok, varjúszárnyak,

hadifoglyok, hullák és menekültek –

bűnhődése sok-sok szomorú bűnnek,

s mindez oly végzetes, oly ismerős!

Keserű szavakkal ítélte el az országot háborúba kényszerítő politikusokat és intézményeket. Őrült velők című költeményében a szenvedő emberiség nevében szórt átkot a „háborús nevezetesekre” és az „emberpusztító, iszonyú múltra” . Háborúból című versében a fasizmus esztelen világhódító vágyát és barbár kegyetlenségét ítélte el:

Kérdezzétek csak meg a köveket:

akarták-é ezt a históriát?

Faggassátok a földet, az eget:

kellett nekik ez az iszonyuság?

[…]

Csak néhány ember szegi fel fejét,

s habzó szájjal, dühöngő-esztelen

hörgi világgá vad feleletét:

„Igen, igen! Én akartam, Igen!”

Kolozsvárt 1944 októberében érték el a szovjet csapatok. Dálnoki Veress Lajos – az erdélyi magyar szellemi és közélet tekintélyes vezetőinek közbenjárására – visszavonta a II. hadsereget és a várost minden harc nélkül adta át a bevonuló szovjet csapatoknak. Rombolás nem történt, a polgári lakosság körében alig voltak áldozatok. Az ország és az erdélyi magyarság jövendő sorsán töprengő költő belső felszabadulása mégis váratott magára. Rokonai és barátai közül igen sokan váltak a gyilkos erőszak martalékává, mindenekelőtt őket kellett elsiratnia. Halász Gábort és Szerb Antalt, akiket a visszavonuló nyilasok pusztítottak el, vagy Mikecs Lászlót, aki civil létére sok társával együtt a taganrogi szovjet fogolytábor áldozata lett. Tőlük vett fájdalmas búcsút, őket siratta el Kiáltás halottak után, Sirató, Haláltánc, 1944, Császári körvadászat után, Foglyok, 1944, Álom-rekviem és Lustra a Szamosparton című költeményeiben. Ifjúkori költészetében nemegyszer játszott az elmúlás gondolatával, szorongó szívvel idézve az enyészetet, a halál valóságos élményét, megrendítő tragédiáját azonban háborús verseiben és siratóiban élte át. Álmaiban ismét eluralkodtak a borzalmak, szörnyű halottakról és rémítő temetésekről álmodott, Budapesten maradt szülei és testvérei életéért rettegett (Korai búcsúztató). A gyász és a fájdalom bénítólag hatott rá, mégsem fegyverezte le egészen. Eltűnt barátaim után című versében szinte fogadalmat tett, hogy megölt társai ügyét ő viszi tovább:

Szeretnélek folytatni Titeket,

hisz Ti vagytok bennem e nagy hiányzás,

mely szörnyen gazdagítja létemet,

és súlya sokszor szinte mázsás.

Szerepét elhívő színészek

hitével érzem most is: létetek

bennem gomolyog, s akik belenéznek

őrült szemembe – ott Rátok találnak!

Nagy dolga lesz veletek a halálnak:

Amig én élek, meg nem ölhet,

emléketek erős, hogy szinte fölvet!

A súlyos történelmi összeomlásból szabadulni igyekvő erdélyi magyar szellemiség életereje – Tompa László, Bartalis János, Horváth Imre, Horváth István, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc és Szabédi László alakuló költészete mellett – Jékely Zoltán cselekvő vágyról tanúskodó verseiben jelentkezett. A reménykedés már megvillant a háborús leszámolások csüggedt soraiban is. „Gyászok hava, / Reményik elvivője! / s mégis-mégis fellélegzés a sóhaj, / ha párádban a tavasz hirdetője, / új élet heroldja, a cinke szólal” – zárta 1944. október című versét. A cselekvés vágya kapott hangot a háborús seregszemlét követő rekviemben. A Mikecs László emlékére írott Feltámadás ugyanazt a gondolatot szólaltatta meg, mint egy évvel korábban az Eltűnt barátaim után: „Valami titkos célod van velem! / Tán, hogy arcod mégegyszer megmutassam, / sírból kiássam s az égi magasban / meghordozzam boldog-győzelmesen!” A lélek lassú gyógyulását jelezték azok a versek, amelyekben a régi szerelmek és a világjáró ifjúság emlékeit idézte fel (Perseus, Párizs kísért), vagy éppen a köznapi élet egyszerű örömeit örökítette meg (Halászdal II., Futballisták). Az emlékezés szerepe ismét megnőtt, a költő a múltba révülve keresett bíztatást (Emlékeim, Pályám emlékezete).

Önmagát bíztatva fogalmazta újra hűségét szülőföldje és népe iránt. Az én országom című költeményében Bethlen Gábor, Apáczai, Mikes, Hajnóczy, Vasvári és Petőfi szellemi örökségére hivatkozott. A nemzeti hagyományoknak arra az összefogó erejére, amely nem ismer politikai határokat, amelytől egy kulturális közösséget nem lehet megfosztani. Éltető bizalommal ajánlotta fel tehetségét és munkáját az Erdélyben kibontakozó új életnek, igaz érdeklődéssel hajolt az alakuló jelen fölé. Misztérium című versében először ifjúságától vett könnyes búcsút. Párizs, Róma és Firenze opálos messzeségbe veszett el, a téli Kolozsvár utcáit járva a költő szülőföldjének vonzását érezte, nyitott szívvel fordult a mindennapi élet dolgaihoz:

Az utcát verte a hófergeteg,

s a Háromság-szobornál csak befordult

csengős-szánú esküvő-menet,

fátyolában a halvány kis menyasszony

mintha halálba vinnék, reszketett –

de vonulásuk oly valószínűtlen,

oly víg-farsangi volt a ködben,

hirtelen kihűlő szerelemként

homályosult el minden messzi emlék,

s bennem a szeretet harangja kondult

e földért, ahol élnem kell ezentúl.

A tenni akarás nem volt hiábavaló, az erdélyi változások teret nyitottak Jékely Zoltán cselekvő vágya előtt. Miután az 1944. augusztusi szovjet-román fegyverszüneti szerződés , ismét megsértve a népek önrendelkezéshez fűződő jogait, Észak-Erdélyt újra román szuverenitás alá helyezte, az ott élő magyar értelmiség felelőssége ezzel csak növekedett: a nemzetiségi tömegek és a nemzetiségi kultúra jövőjét kellett megalapoznia. A magyar értelmiség kezdettől fogva a román demokrácia erőiben kereste szövetségesét. Úgy érezte, hogy a többségi nacionalizmussal és nacionalista mozgalmakkal szemben a román baloldalra kell támaszkodnia. Az erdélyi magyar írók ezért vállaltak szerepet a demokratikus átalakulásban, azokban a mozgalmakban – az Országos Demokratikus Arcvonal és a Magyar Népi Szövetség munkájában –, amelyek a nemzetiségi egyenjogúság eszméjét képviselték. A felszabadulást követő hónapok az éles politikai harc jegyében teltek. Rǎdulescu tábornok kormánya és a hagyományos román pártok vezetői akadályozni próbálták a demokratikus átalakulást, és elzárkóztak a nemzetiségi egyenjogúság megvalósítása elől. Észak-Erdélyben „Maniu-gárdisták” garázdálkodtak, fegyveresek gyűjtötték táborokba a leszerelt magyar katonákat, illetve a civil lakosság tízezreit. Egy regáti táborban szenvedett Kacsó Sándor és Vita Zsigmond, távoli fogolytáborban pusztult el Mikecs László. Az erdélyi magyar közéletet tulajdonképpen ezek a súlyos események – amelyeknek csak a Groza-kormány hatalomra jutása vetett véget – állították a baloldali orientáció mellé.

Az irodalmi élet is ennek az orientációnak a jegyében indult meg. A nemzetiségi irodalom műhelyeit felforgatták a háborús események, a kétszeri hatalomváltozás. Az irodalomszervezés nehéz munkáját szinte előlről kellett kezdeni. A romániai magyar irodalomnak is nagyok voltak a veszteségei: Bárd Oszkár, Karácsony Benő, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő és Salamon Ernő a fasizmus áldozatai lettek. Egy ideig bizonytalan volt Asztalos István, Gaál Gábor és Szentimrei Jenő sorsa is, akik a kivonuló magyar csapatok kötelékében kényszerültek Erdély elhagyására. Nyírő József a jobboldalhoz pártolt, utolsó éveit spanyolországi emigrációban töltötte. Ugyancsak az emigrációt választotta Wass Albert, a tehetséges regényíró. Tamási Áron, Makkai Sándor és Kádár Imre Budapestre költözött. A nemzetiségi irodalom képviselői egymástól elszakadva próbálták mozgásba hozni a szellemi életet. Balogh Edgár Kolozsvár polgármester-helyettese, majd a Világosság című napilap főszerkesztője, Méliusz József a temesvári Szabad Szó szerkesztője, Gaál Gábor a Józsa Béla Athenaeum igazgatója, Szabédi László ugyanennek irodalmi vezetője, Szemlér Ferenc a Népi Egység című brassói napilap szerkesztője, Szentimrei Jenő a kolozsvári magyar színház igazgatója, Bartalis János az Egyetemi Könyvtár szakszervezeti bizalmija, Jancsó Elemér és Jordáky Lajos a kolozsvári magyar egyetem tanára lett, Kós Károly az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, Kiss Jenő az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet szervezte újjá, Molter Károly Marosvásárhelyen alapított szabadegyetemet.

Az írók abban az utólag tévesnek bizonyult reményben, hogy a baloldali orientáció révén érvényesíteni lehet a nemzetiségi jogokat, őszinte bizalommal támogatták a születő román demokráciát. A baloldali Groza-kormány a nemzetiségi intézmények kiépítésével igyekezett viszonozni ezt a támogatást. A háborús évek után jött létre a kolozsvári Bolyai Egyetem, a magyar közép- és általános iskolai hálózat, a kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi színház. A demokratikus átalakulás egyik legnagyobb vívmányaként alakult meg a romániai magyarság tömegszervezete: a Magyar Népi Szövetség, amely az 1937-es Vásárhelyi Találkozó népfrontos politikáját vitte tovább, és a magyar nemzetiségek közületi képviseletére törekedett. Lassanként kiépültek az irodalmi élet intézményei is. Nagy István és Szabédi László vezetésével létrejött a Romániai Magyar Írók Szövetsége. Kolozsvárott a Józsa Béla Athenaeum, Marosvásárhelyen a Bolyai Kiadó foglalkozott könyvkiadással, emellett megindult a Magyar Népi Szövetség Kiskönyvtára és a kolozsvári Móricz Zsigmond Népi Kollégium könyvsorozata is. Különösen az Athenaeumnak volt jelentékeny kiadói szerepe: első kiadványai közé tartoznak Asztalos István Író a hadak útján, Kisbán (Bánffy) Miklós Bűvös éjszaka, Nagy István József Attila új népe, Méliusz József Sors és jelkép, Benedek Marcell: Az irodalmi műveltség könyve és Jékely Zoltán A halászok és a halál című művei.

A korábbi nagyhírű irodalmi folyóiratok: az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz megjelenésének véget vetettek a háborús események, ez mindenképpen az erdélyi, illetve az egyetemes magyar kultúra nagy vesztesége volt. Csupán az Erdélyi Múzeum című negyedéves tudományos folyóirat folytatta működését 1947-ig, majd ezt is felszámolták a bukaresti hatóságok (és csak a romániai rendszerváltozást követően indulhatott meg újra). Hosszabb ideig nem nyílt lehetőség arra, hogy önálló folyóirat gondozza a nemzetiségi irodalom ügyét, ezt a feladatot a fellendülő erdélyi magyar sajtó vállalta. Szinte minden nagyobb erdélyi városban alakultak magyar lapok a Népi Szövetség, a kommunista vagy a szociáldemokrata párt irányítása alatt: Brassóban a Népi Egység, Temesvárott a Szabad Szó, Székelyudvarhelyen a Szabadság, Nagyváradon az Új Élet, a Népakarat és a Fáklya, Szatmáron a Szabad Élet, Aradon a Jövő. Kolozsvárott három magyar újság indult. A kommunista Erdélyi Szikra, a szociáldemokrata Erdély és a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapja, a Világosság, emellett fontos szerepet töltött be a Falvak Népe című hetilap is. [9]  Gaál Gábor Utunk című irodalmi lapjának 1946. júniusi megindulásáig elsősorban a Világosság vált a romániai magyar irodalom újólagos kibontakozásának műhelyévé. Mint az erdélyi magyar dolgozók lapja 1944 októberétől 1952-ig jelent meg. Főszerkesztője Balogh Edgár volt, munkatársai között szerepelt Asztalos István, Bartalis János, Benedek Marcell, Berde Mária, Horváth Imre, Horváth István, Szabédi László és Szemlér Ferenc. A Világosság adta közre a fiatal Sütő András első írásait. Irodalmi rovatát 1944 decemberétől, miután a könyvtártól elköszönt, Jékely Zoltán szerkesztette, 1945-1946-ban ugyancsak ő számolt be rendszeresen az erdélyi és hazai magyar irodalmi élet eseményeiről.

A Világosságban közölt irodalmi krónika a nemzetiségi irodalom seregszemléjével indult. Hol vannak a magyar írók? című, 1945. február 13-án napvilágot látott beszámolójában Jékely az újjászülető erdélyi magyar irodalom helyzetét és lehetőségeit mérte fel. Végigtekintve a nemzetiségi irodalom jelesebb képviselőin, bizakodva állapította meg: „…ki-ki keresi azt a helyet és azt a munkakört, melyben legcélszerűbben veheti ki részét az új világ építéséből.” Mint szerkesztő és irodalmi publicista, ő is megkereste a maga szerepét éa nemzetiségi irodalom második megalapításában. 1945. április 15-én a budapesti harcokból hazatérő Szentimrei Jenővel készített interjút, már itt felvetődött egy magas színvonalú irodalmi folyóirat igénye. Irodalmi arcképvázlataiban és könyvismertetéseiben – így 1946. július 12-én Kacsó Sándor novelláiról, 1946. augusztus 12-én Benedek Marcell irodalomelméleti kalauzáról szóló cikkeiben – ugyancsak a nemzetiségi irodalom fejlődését támogatta, rövid cikkek sorában számolt be a magyarországi irodalmi élet alakulásáról is. 1945. április 12-én például a demokratikus közéletben szerepet vállaló írókat – Illyés Gyulát, Veress Pétert – köszöntötte. Személyes hangú írásokban búcsúztatta el a magyar szellemi élet halottait, a többi között Bartók Bélát és Szerb Antalt, és emlékezett meg korábban elhunyt nagy képviselőiről, így Móricz Zsigmondról, Krúdy Gyuláról és József Attiláról.

Az irodalmi élet mellett beszámolókat közölt az erdélyi képzőművészeti és színházi élet eseményeiről. 1946. július 15-én a kiváló székely festő, Nagy Imre gyűjteményes kiállítását méltatta, 1946. július 22-én a kolozsvári magyar színházat bíztatta arra, hogy igényesebb repertoárral – Shakespeare, Csehov, Madách műveivel – álljon a közönség elé. Színházi érdeklődése következtében vállalt dramaturgiai szerepet a Kolozsvárott létrejött Kamaraszínpadnál, amelyet Benedek Marcell szervezett és Szendrő Ferenc igazgatott. Újságírói és színházi munkája mellett francia költőket fordított a Czeglédy Ede (Kós Károly veje) szerkesztésében megjelenő Színház és Mozi Műsor számára, amely időnként szépirodalmi anyagot is közreadott. Megjelentette A halászok és a halál (1946), valamint Minden mulandó (1946) című kisregényeit, s verseket közölt a Világosság és az induló Utunk hasábjain.

Jékely (és még számos írótársa) helyzete mindazonáltal mindinkább kérdésessé vált az ismét előretörő nagyromán sovinizmus miatt. Ismét felvetődött a Magyarországra költözés gondolata. A kolozsvári magyar értelmiség helyzetét az 1946-ban hozott új állampolgársági rendelkezések nehezítették, s az ötvenes évek dogmatikus szektarianizmusa is felütötte már fejét. Ezek következtében kényszerültek elhagyni a Bolyai Egyetemet a Budapestről odatelepült tanárok, közöttük Benedek Marcell és László Gyula. Lassanként Jékely Zoltánban is megérlelődött a fájdalmas elhatározás: látni akarta magányban élő szüleit, gyászoló testvéreit, meg akarta keresni kallódó barátait. Távoli vonzások hatottak rá, keserű tapasztalatokkal kellett küszködnie. Ismét az álmoknak engedelmeskedett: 1946 augusztusában búcsút mondott a Világosság szerkesztőségének, és november végén, feleségét és kicsiny gyermekeit egyelőre a Szentegyház utcai lakásban hagyva, Budapestre költözött. A kolozsvári közjáték mozgalmas évei után elkövetkezett alkotó munkásságának – új költői és elbeszélő értékeket termő – korszaka. Erdély iránt vállalt hűségét, és erről egész életműve, a Magyarországon írott versei és elbeszélései, regényei és tanulmányai tanúskodnak, sohasem adta fel. Élete végéig Budapesten élni kényszerülő erdélyi magyar írónak tartotta magát.

[1] Lukácsy András: Látogatóban Jékely Zoltánnál. In Látogatóban. Szerk. Lengyel Péter. Budapest, 1971.   [vissza]

[2] Vö. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924-1944). Szerk. marosi Ildikó. Bukarest, 1979. II. 255., 257-258.   [vissza]

[3] Uo. 252.   [vissza]

[4] Az írói közösség nyilatkozata. Erdélyi Helikon 1942. 596-604. A nyilatkozatot a következő írók írták alá: Asztalos István, Bartalis János, Bánffy Miklós, Gagyi László, Hunyady Sándor, Jánosi Andor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Kovács László, Maksay Albert, Molter Károly, Szabédi László, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Tavaszy Sándor, Wass Albert.   [vissza]

[5] Hol van Kuncz Aladár, Erdélyi Helikon 1941. 431-432., Arion. Erdélyi Helikon 1941. 759-766. (Megjelent A házsongárdi föld c. kötetben is), Búcsú a világfiságtól. Emlékezés Hunyady Sándorra. Erdélyi Helikon 1942. 699-705. Kötetben A Bárány Vére c. gyűjteményben találhatók.   [vissza]

[6] A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924-1944). 284.   [vissza]

[7] Sorsunk 1942. 678-679.   [vissza]

[8] Vö.: Horváth István első verseskönyve. Termés 1944. Tél 101-103. Kötetben: A Bárány Vére. 289-292.   [vissza]

[9] Az 1944-1945-ös erdélyi magyar sajtóról: Kemény G. Gábor. Magyar nyelvűperiodikák a szomszédos Szocialista országokban. 1945-1971. Bp., 1972. (Kézirat gyanánt.), Jordáky Lajos: A romániai magyar sajtó Történeti útja. In: Korunk Évkönyv 1974. Tanulmányok a romániai magyar sajtótörténet köréből. Szerk. Veress Zoltán. Kolozsvár, 1974. 13-28.   [vissza]