Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A Himnusz és a Szózat

2014.02.09. vasárnap, 15:52

5 806 megtekintés
Pomogáts Béla

Minden nemzetnek, minden nemzeti kultúrának vannak „szakrális” eseményei és szövegei – ez utóbbiak közé tartoznak a nemzeti himnuszok. Igaz, nem csak a himnuszok tartoznak közéjük, vannak egyházi énekek, ünnepi költemények, forradalmi riadók, amelyek maguk is szerepet kaptak a közösségi kultúra, a közösségi lélek kifejezői között és ilyen módon a nemzet történetében. Hogy példákat mondjak, a magyar történelem „szakrális” magaslatra emelte a katolikus egyházban oly népszerű Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi éneket, a protestáns egyházakban a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű XC. Zsoltárt, a nemzeti érzés ugyancsak magasba emelte Petőfi Sándor Nemzeti dalát vagy éppen Berzsenyi Dániel A magyarokhoz ( „Forr a világ bús tengere, óh Magyar!” ) című költeményét, ennek Kodály Zoltán kórusműve is jóformán „szakrális” jelleget adott: nem egyszer énekelték közösségi (így iskolai) ünnepségeken. Hasonlóképpen közösségi: a nemzeti identitás kifejezésével és védelmével összefüggő méltóságot kapott a Rákóczi-induló és a Kossuth-nóta is.

A legszentebb közösségi hitvallás mindazonáltal Kölcsey Ferenc Himnusza és Vörösmarty Mihály Szózata: mindkettő a nemzet „szakrális” hitvallása, egyedül állnak azon a magaslaton, amelyen általában a nemzeti himnuszok helyezkednek el. (Ezért bármennyire is becsüljük a mindinkább népszerű, legutóbb az országgyűlés alakuló ülésén is felhangzó Székely himnuszt, ez utóbbi nem állítható Kölcsey és Vörösmarty klasszikus költeményei mellé!) A Himnusz és a Szózat mindig időszerű költemény volt és maradt, nem kíván különösebb indoklást az, hogy éppen a Magyar Kultúra Napján (különben is Kölcsey Ferenc Himnuszának születésnapján) az ünnep magaslatán foglalkozunk velük. Az ünnepi esemény mintegy különösen kötelességünkké teszi, hogy rámutassunk a két „szakrális” szöveg irodalomtörténeti értékére és nemzeti identitásunk védelmében, erősítésében betöltött szerepére. Mindkét költői mű éppen nemzeti identitásunk megtartásában tölt be különösen fontos szerepet, hiszen, ahogy általában irodalmunk, ez a két szakrális költemény is történelmi jelentőséget kapott abban a mindannyiunk számára erkölcsi kötelezettséget előíró feladatban, amely a mögöttünk lévő huszadik század során feldarabolt és nem egy helyen: éppen őseinek évezredes lakóhelyén másodrendű sorsba kényszerített nemzet szellemi és erkölcsi egységét és szolidaritását megjelöli.
A magyar himnusz élettörténete
A magyar himnusznak valóságos élettörténete van: voltak a nemzet életében feledhetetlen pillanatok, így 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben, midőn a Himnusz a történelmi újrakezdés és a nemzeti összetartozás bizonyságaként fogta egybe a szíveket. És voltak idők, midőn a Himnusz nyilvános és közös megszólaltatása tiltva volt, vagy legalábbis nem volt ajánlatos: a szabadságharc vérbe fojtása után, az 1919-es vörös diktatúra idején vagy az elszakított magyarság körében egészen az 1989-1990-es történelmi változásokig. Igaz, ezután is csak óvatosan és nemegyszer szorongó szívvel merték énekelni Erdély, Felvidék, Kárpátalja magyarjai és még a legutóbbi időben is előfordult, hogy nem egy helyen rendőrök háborgatták azokat, akik nyilvánosan megszólaltatták a Himnuszt. Az erdélyi református egyház elővigyázatos bölcsességgel vette fel hivatalos énekeskönyvébe a zsoltárok és dicséretek közé, hogy ne emelhessen vétót a mindig gyanakvó hatalom. A Himnusz sorsa ennyiben a magyarság történelmi sorsának tükre, kivált az elszakított magyarság esetében.
A költemény, a dallam és a nemzeti sors mintegy összefonódott egymással, és ez a történelmi összefonódás szakralizálta Kölcsey és Erkel művét. A magyar nemzet mindig történelmi sorsának mélypontján vagy éppen magaslatain ragaszkodott leginkább himnuszához. Mondják, az ötvenes években, midőn a Himnusz szövege nyilvánosan alig hangzott fel, gondolom, a Teremtő megszólítása zavarta a zsarnokságot, szóval az ötvenes években Rákosi Mátyás arra készült, hogy új nemzeti himnuszt ajándékoz az országnak. Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt szemelte ki szerzőinek. Mindenesetre megszégyenülten kellett elsompolyognia, midőn egy operaházi díszünnepségen mindezt szóvá tette Kodály előtt. „Nincs rá szükség, a régi bevált” – mondotta volt a tanúk szerint az ősz mester és ezzel a kopasz diktátor perverz ötlete lekerült a napirendről. A magyar Himnusz ezután is mindig felzengett, ha szövegszerűen nem is az állami ünnepségeken, de például a katolikus szentmisék és protestáns istentiszteletek végeztével. Kölcsey Himnuszát Erdély- és Kárpátalja-szerte többnyire ma is templomokban éneklik, viszonylag ritka az a politikai agy társadalmi esemény, amelyen felhangzik az „Isten, áldd meg a magyart” . Magyarországon is gyakran tapasztalható bizonyos visszafogottság vagy szemérmesség a Himnusz megszólaltatásában.
A Himnusz, amit énekelni kell
Többször megfigyeltem, hogy valamilyen nemzeti ünnepen, állami ünnepségen, midőn többnyire hangszórók közvetítésével, felhangzik a magyar Himnusz, a köröttem állók némán hallgatják az éneket, nem mozdulnak a szájak; azért remélem, megmozdulnak a szívek. Pedig ha a kolozsvári költőnek, Kányádi Sándornak igaza van abban, hogy „a vers az, amit mondani kell” , akkor a Himnusz az, amit énekelni kell. Kölcsey költeménye és Erkel dallama együtt alkotja nemzeti létünk és identitásunk egyik leginkább hatékony: öntudatot alapozó és közösséget teremtő szimbólumát. Igazából ezek a nemzeti szimbólumok, mint amilyen a piros-fehér-zöld lobogó, a magyar Szent Korona, a történelmi magyar címer, nemzeti ünnepeink: Szent István napja, március 15-e és október 23-a, a magyar történelem nagy hőseinek és eseményeinek emléke, alapozzák meg és teszik teherbíróvá a magyarság nemzeti tudatát és szolidaritását.
Ezek között a szimbolikus szerepet kapott emlékek és fogalmak között, éppen kudarcokban bővelkedő történelmünk következtében, többnek is gyászos és tragikus színezete van. Miként a Himnusz történelmi visszatekintésének és nemzeti számvetésének rendjében is, hiszen Kölcsey a honfoglalás, az országalapítás és a katonai győzelmek biztató emlékeinek felidézését követve maga is a „rabló mongol nyilára” , a „török rabigájára” , „vert hadunk csonthalmaira” : az elnyomatás, az üldöztetés, a viszálykodás nemzetet pusztító eseményeire emlékezve vallja meg a magyarság vétkeit, és kér Istentől feloldozást. Nemzeti imádságunk a bűnbánat megvallása, ennyiben is „szakrális” szöveg, mélységes keresztény gondolkodás és érzés hatja át: az elkövetett vétkek miatt érzett bűnbánat és az a keresztény remény, miszerint a bűnbánatot a megbocsátásnak kell követnie.
A Himnusz virtuális erőtere
Mintha volna a Himnusznak egy virtuális történelmi erőtere, és ez mindazt összefogja, ami a nemzet történelmében siker és kudarc volt: a sikert és a gyászt, az országépítő munkát és az országos pusztulást. Ebben a virtuális történelmi erőtérben mi, mai magyarok számon tarthatjuk azokat a történelmi eseményeket is, amelyek már Kölcsey kora után szakadtak reánk, tehát nem csak a tatárjárás és a törökdúlás fájdalmas eseményeit. A Himnusz történelmi visszatekintésében ott érezzük Világost és Trianont, ott érezzük elveszített háborúinkat, levert forradalmainkat, országunk feldarabolását, százezrek menekülését, milliók erőszakos halálát – a „holtak vérét” és a „kínzó rabság könnyeit” . A Himnusz panaszai, fájdalom, mindig újra érvényesekké válnak, és a történelmi számvetést, a bűnök megvallását, a lélek katarzisát csak ritkán követi nemzeti felemelkedés.
Kölcsey Himnusza a nemzeti szimbólumok magaslatára emelkedett, és ezen a magaslaton a magyarság élettörténetének drámai tapasztalatait foglalja össze. Természetesen mint költői alkotás is egészen kivételes: nem csak a történelmi hagyomány szentelte meg szövegét, maga a költői szöveg is megszentelte a hozzá fűződő hagyományt. A Himnusz szakralizált (szakralizálódott) szöveg, egyszersmind természetesen irodalmi alkotás, amely éppen annak következtében lehetett a magyarság nemzeti „imádsága” , hogy a maga történelemértelmezése, mondhatnám így is: „történelmi látomása” által lezárt egy korszakot és előkészített egy másikat. Létezik a Himnusznak egy (mondjuk így) „jövő idejű” jelentése is. Bíztat, erősít, felszólít, hűségre tanít és cselekvő hazafiságra nevel. Kölcsey verse, bármennyire a magyar nemzet történelmének tragikusan sötét korszakait és tapasztalatait idézte is fel, a maga végső reménykedésével már egy új és bizakodó korszak eljövetelét ígérte. Kölcsey, mondhatjuk végül, a magyar történelem egyik emelkedő szakaszának kezdetén írta meg költeményét: a magyar irodalom és a nemzeti szellemű értelmiség mozgalmai már jelezték a reformkor beköszöntését, azt az országos felemelkedést, amely azután 1848-ban történelmi magaslatra érkezett. Ennek az először lassan, majd mind erőteljesebben kibontakozó felemelkedésnek a lelkesítő érzései között született újjá a magyar nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás szelleme. Ezért is zárhatta a költő bizakodó fohásszal a történelmi visszatekintés sötét és gyötrelmes képeit.
A Szózat élettörténete
Ahogy a Himnusznak, a Szózatnak is megvan a maga története, megvan a maga történelmi szerepe, hiszen Vörösmarty Mihály klasszikus költeménye nem csak a magyar történelem „lenyomata” , hasonlóan Kölcseyéhez, alakítója is a történelemnek. Ebben a tekintetben eltér Kölcsey művétől, amely még a magyar történelem egy viszonylag sötét időszakában: a 19. század harmincas éveiben kibontakozó nagyszerű „reformkor” előtt született. A Szózat, amely 1836-ban: a megújulás első nagy eredményeinek diadala után jött világra, már egy olyan költőnek a biztosabb önérzetét és jövőképét mutatja, aki büszkén tekinthet a nemzeti újjászületés eredményeire, és reménykedve mérheti fel a bíztató jövőt. A Himnusz akkor született, amikor a 19. század második negyedében még alig volt jele annak, hogy Magyarország a reformkori újjászületés mozgósító tapasztalatai közepette megújulásra készül, a Szózatot viszont már ennek a megújulásnak az élménye és lehetősége hatotta át.
Máskülönben Vörösmarty is, akárcsak Kölcsey, számot vetett a tragikus eseményekkel terhes múlttal, hivatkozott a honfoglaló Árpád diadalára, majd ahogy Kölcsey Mátyás király, ő Hunyadi János győzelmes csatáira. A Himnusz többnyire még a történelmi vereségek riasztó képeit idézte fel: „Vár állott, most kőhalom: / Kedv s öröm röpkedtek, / Halálhörgés, siralom / Zajlik már helyettek. / S ah, szabadság nem virúl / a holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” A Szózat inkább a történelmi múltnak arra a tanulságára hivatkozik, miszerint a nemzet mindig is fel tudott emelkedni sorsának mélységeiből. Ezekből a tanulságokból merít új erőt: a nemzeti felemelkedés erkölcsi, közösségi erejét: „Az nem lehet, hogy ész, erő, / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt. / Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Száz ezrek ajakán.”
A Himnusz és a Szózat
Kölcsey verse még szinte történelmi magányában mutatta be a nemzetet, és éppen ez a történelmi magány: a környező népek szolidaritásának szomorú hiánya okozta a Himnusz baljós sejtelmeit. A Himnusz költője magányos nemzetnek gondolta a magyarságot és a történelmi magánynak ez a szorongató érzése-fájdalma időről-időre mindig visszatért a nemzeti múltban, különösen a végzetes történelmi vereségek és kudarcok idején. Midőn Budát elfoglalta a török, midőn Rákóczi Ferenc bujdosásba kényszerült, midőn a negyvennyolcas és az ötvenhatos szabadságharcot leverték az idegen seregek.Vörösmarty mindezzel szemben már úgy látta, hogy a reformkori Magyarország nincs egyedül, és azoknak a küzdelmeknek a tapasztalatai nyomán, amelyeket a 19. század leginkább általános és leginkább szentesített eszméjének: a szabadságnak (a Szabadságnak, így, nagy kezdőbetűvel) a győzelme érdekében magára vállalt, a magyar nép történelmi eredményeit el fogja ismerni a népek gyülekezete. Ez a reménykedés jelenik meg a Szózat sokat idézett soraiban: „Szabadság! Itten hordozák / Véres zászlóidat, / S elhulltanak legjobbjaink / A hosszu harc alatt. / És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán. / S népek hazája, nagy világ! / Hozzád bátran kiált: / Egy ezred évi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”
Vörösmarty költeményének alaphangja az önérzetes történelmi bizalom a nemzet jövője iránt, ezt a bizalmat ugyanakkor a nemezt sorsán érzett aggodalom kíséri és ellenpontozza. Ez az aggodalom a magyar költészet sokévszázados érzése, forrása kétségtelenül a nemzeti történelem mindig ismétlődő vereségeiben, tragikus tapasztalataiban, a nemzeti közösség megosztottságában és nem egyszer bekövetkezett összeroppanásában keresendő. Más európai népek költészetében szinte szokatlan az a sötétenlátás, amely rendre a szétszóródás és a végső pusztulás rémképeit idézi fel. A magyar népnek, mióta megtelepedett a Kárpát-medencében, bőven kijutott a tragikus tapasztalatokból: a tatárjárás, a török hódoltság, a levert forradalmak és szabadságharcok traumái nyomán. Megannyi vereség, bukás, országcsonkítás, megannyi nemzeti tragédia. Ezeknek a tragédiáknak a mélyen ható emléke és a miattuk érzett szorongás ott van a máskülönben egy öntudatos és reménykedő nemzetet előtérbe állító Szózat soraiban is. Ahogy ott van a magyar költészetben, Balassinál, Kölcseynél, Vörösmartynál (nem csak a Szózatban), Petőfinél, Aranynál, Adynál, Babitsnál, Illyésnél, Dsida Jenőnél, Nagy Lászlónál, Juhász Ferencnél, az erdélyi Kányádi Sándornál vagy éppen a kárpátaljai Vári Fábián Lászlónál.. A példák, gondolom, ismertek, egész antológiát lehetne belőlük összeállítani.
Nos, a nemzethalál régóta kísértő félelme megjelenik a Szózat máskülönben bizakodó soraiban is. A költemény végére gondolok, amely a reménykedés után szólaltatja meg a nemzeti sötétenlátásból eredő félelmeket: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán. / Vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál, / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll. / S a sírt, hol nemzet süllyed el, / népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny ül.” Ezek a versszakok olyan nevezetes magyar költeményeket idéznek elénk, mint Kölcseynek a Szózat születése után egy esztendővel írott nagy költeménye: a Zrínyi második éneke, Petőfi Sándor 1849-es dátumot viselő utolsó verse. a Szörnyű idő vagy Ady Endre 1918-as költői búcsúja: az Üdvözlet a győzőnek.
Igen, a Szózat soraiban (ahogyan nyolc évszázad óta az egész magyar költészetben) jelen van a felemelkedés lelkesítő élménye és az ebből fakadó remény, és jelen van a történelmi vereségek okozta csalódottság, az ebből fakadó tragikus érzés: a szorongás a nemzet pusztulásának rémképe miatt. Így teljes a költő érzelmi világa, így válik igaz é átfogó tanúsággá a költemény. Hasznos tanúsággá, amelynek a magyarság önvizsgálatában kell, hogy legyen határozott szerepe: annak idején egy emelkedő ország és egy emelkedő nemzet kereste benne a múlt tanítását és a jövő feladatait. Ezt keresheti a jelenben is, minthogy a mai magyarságnak is hiteles eszmékre és eszményekre, hiteles eligazításra van szüksége, és ez a hiteles eligazítás, ahogy én gondolom, ma is mindenekelőtt az irodalomtól, a költészettől várható. Kevéssé bízom a magyar politikában, irodalmunkban azonban sohasem kellett csalódnom. Ez az irodalom őrizte meg a magam személyes bizakodását is, nehéz időszakokban, így az ötvenhatos forradalom leverése után, midőn a börtönvilág sötétjében kellett magam elé idézni a magyar költészet fénylő csillagait.
Ebben a tekintetben Vörösmartynak és a Szózatnak (akárcsak Kölcsey Himnuszának) a jelenben is érvényes tanítása van. A nemzeti önvizsgálat mindig a magyar költészet önként vállalt közösségi stratégiái közé tartozott: írástudóink hagyományosan meg voltak győződve arról, hogy a múltban elkövetett hibák kívánatos elkerülése és egy megbízható jövő felépítése csakis a szigorú történelmi önvizsgálat révén válik lehetségessé. Ez a meggyőződés (nem csak Vörösmartyé, hanem Kölcseyé, Széchenyié, Kossuthé, Wesselényié, a legtöbb reformkori gondolkodóé) ad morális erőt és méltóságot a Szózat költői számvetésének. Az már rajtunk, mai magyarokon múlik, hogy mire jutunk a költő reménykedő és kétségbeejtő igéi nyomán, de az is nemzeti költészetünk tanulsága, hogy a vereségek mélyén is megtalálhatjuk a felemelkedésre bíztató lelki készségeket.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu