MÁLNÁSI FERENC (KOLOZSVÁR)

 

Emlékezés Weöres Sándorra (1913. június 22. – 1989. január 22.)

„A jó vers élőlény, akár az alma, / ha ránézek, csillogva visszanéz, / mást mond az éhesnek s a jóllakottnak / és mást a fán, a tálon és a szájban, / végső tartalma vagy formája nincs is, / csak él és éltet. Vajjon mit jelent, / nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer / jelentés ott s akkor fakad belőle, / mikor nézik, tapintják, ízlelik” (Weöres Sándor: Vázlat az új líráról – részlet).

Rövid ízelítőt kívánunk adni Weöres Sándor költészetéről, akinek – Illyés Gyula szerint – „képessége több mint mondanivalója. Amit megfog, azt meg is oldja, kezében az anyag egykettőre méltó költői tárggyá válik, a varázslatot hibátlan beavatottsággal végzi…” Kodály Zoltán úgy vélte, hogy „Weöres Sándor verseiben még mindig csörgedezik valami a magyar ritmusból, ő egyike annak a kevés magyar költőnek, aki sejti, hogy a magyar versnek nem szabad elszakítani a szálait, ami a magyar muzsikához köti.” (Öregek című versét négy szólamban meg is zenésítette). Kosztolányi Dezső írja: „valami atyai érzés mozdult meg, amikor átfutottam kézirataidat… Te, drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen…”

Weöres Sándor 1913. június 22-én született Szombathelyen, de gyermekkorát a Vas megyei Celldömölkhöz közel, Csöngén töltötte. Édesapja katona, huszártiszt, édesanyja szerb polgári családból származott, kimagaslóan művelt volt, több nyelven beszélt, ő oltotta beléje az irodalom szeretetét, oktatta fiát német és francia nyelvre. Weöres Sándor Csönge, Szombathely, Győr és Sopron iskoláiban tanult, 14 éves korában jelentek meg első versei, 19 éves fővel már országszerte bravúrosan verselő, sajátos hangú költő. 1929-ben a Pesti Hírlapban Mint csillag az égen címmel jelent meg Bónyi Adorján „felfedező cikke” Weöresről. Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osváth Ernő figyelnek fel rá, s 1932 és 1941 között a Nyugat publikálja verseit – 64-et. 1936-ban Baumgarten-díjat kap, 1939-ben A vers születése címmel megvédi doktori disszertációját, filozófia-esztétika szakos tanári diplomája mellé. Az Akadémia könyvtárában vállal állást, felesége Károlyi Amy költő. Életének termékeny időszaka után azonban 1956-ig hallgatni kényszerül, a dogmatizmus, a művészeti sematizmus nem bírta elviselni alkati „politikamentességét”. 1956-ban jelenik meg A hallgatás tornya című kötete, majd 1964-ben Tűzkút címmel kései költészetének egyik kulcskötete, 1970-ben már Kossuth-díjjal értékelik munkásságát.

Hegedűs Géza úgy vélte: „indulásától kezdve mindvégig élő klasszikusnak tekintették… Hét évszázad magyar költészetének összegzője, betetőzője. Megítélését, értékelését nehezíti azonban irodalmunkban szinte példa nélküli terjedelmessége, életművének, illetve világképének sokfelé való elágazása. Próteuszi költőnek nevezik, aki minden hangnemben és versformában egyként magas színvonalon képes alkotni. Költészetében együtt jelennek meg az antik mítoszok és a modern élet sokféleképpen értelmezhető képei. Gondolatmenetein párhuzamosan húzódik a szikár logikus gondolkozás és a misztikus filozófiák ábrándjai. Csengő-bongó gyermekversek váltakoznak lírai, egyéni tartalmú életbölcselettel. De bármit mond, legyen az optimista vagy pesszimista, legyen szemléletesen képszerű vagy játékosan értelmetlen – az cseng-bong, zenél, az nyelvi és ritmikai bravúr.

Elévülhetetlen érdemei vannak az ún. gyermekköltészet megújításában. A Rongyszőnyeg, illetve a Magyar etűdök eredetileg nem a gyermekek számára készültek, hanem a költészet lehetőségeit tágító rím- és ritmusjátékok, melyek aztán szerencsésen a legifjabb nemzedék számára jelentettek és jelentik az első és meghatározó találkozást a művészettel. Megfosztja a „gyermekverseket” a didaxistól, a gügyögéstől, leereszkedéstől. Látásmódja a gyermeki természetességet idézi, mely közel áll a szürrealizmushoz, a groteszkhez és abszurdhoz.

Azokat a formákat kedveli, amelyekben a világról (a weöresi értelmezésű világról) alkotott vízióját mondhatja el. Így leggyakoribb az elbeszélés, leírás, ballada. Mivel számára az anyagi létezés az azon túli létezés végtelenében feloldottan van jelen, a világ rendjét akarja versbe fogni: a hagyományos ember- és anyagközpontút és egy – ezt is magába oldó – „emberen és anyagon túli” áramló zeneiséget. Ezért megszüntette a szavakat és a fogalmakhoz kötő gravitációt is. A spirituális cél és a megvalósítására adott materiális eszköz, a nyelv ellentéte feszültséget hoz létre költészetében. Innen származik a weöresi nyelv sajátos, szubjektív jellegű megnyilvánulásai, grammatikája, szóhasználata, hangtana, kreatív versötletei –, de ez inspirálja képi és nyelvi telitalálatainak megalkotására is”.

Mit vall a költő saját verseiről?

„A létezés teljes lírai feltérképezésére törekszem, észrevenni az észrevehetetlent is, s megbecsülni annak az értékeit, amire esetleg mások csak legyintenek… Újat keresni sokszor csak ilyen torz „különállást” kinyilvánító ítéletek sorfala közt lehet nálunk… Ha érzem, másnak is mond valamit a versem, közreadom…. Csak át kell hogy adja magát az olvasó a versnek, mert ennél többet úgysem tehet. Persze pusztán a versre hagyatkozni nem mindig könnyű. Van olvasói önérzet, amely különböző kívánalmakat támaszt, s a költő ezeknek a kívánalmaknak rendszerint nem felel meg. Ilyenkor szükség van bizonyos érzékenységre, beleérző képességre, hallásra, figyelemre… Aki verseimet olvassa, sok mindent megtalálhat bennük, sokféle látásmódot és annak az ellenkezőjét is, vagy ha úgy tetszik: ezernyi világszemléletet… Voltaképpen a verseim tornaszerek: mindenki a maga módján fejlesztheti rajtuk a szellemi izmait. Ki nyújtón, ki korláton, ki lovon, ki gyűrűn, ki pedig talajon gyakorolhat… Munkám irreálisnak látszik, de hát a parány- és csillag-világról készült fényképek sem azonosak a napi látványokkal, mégis realitás a céljuk, és a tudásnak, s a társadalomnak továbbsegítése…

Csak annyiban vagyok izolált én, amennyiben közösségi küldetésemet izolálják. Némelyik kritikusom azt írja, hogy formai eredményeimet el kell fogadni, mondanivalómat vissza kell utasítani. Barackot lehet úgy enni, hogy húsát lenyeljük, magját kiköpjük, de verset olvasni ilyen szétválasztással lehetetlen. És miért kellene mondanivalómat kiköpni?”

Olvassuk el, a még 1952 júniusában írta Testamentum című szövegét:

„Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát kapok, vagy bármily intézet a nevemet viseli:

mindegyikre véssék rá e sorokat:

Az emberiség akkor fog boldogulni, ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra:

ha szükségleteit elégíti ki és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit;

ha módot ad arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek,

komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket és nem szolgálja többé az ő

terveiket;

ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint

tettel legyűrni; ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának.

Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni.

Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett józan mértékhez igazodik.

Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.”

„Weöres Sándort az Isten költőnek teremtette” – búcsúztatta Esterházy Péter 1989. február 9-én – „gazdagok vagyunk általa, és gazdagok a gyerekeink is, és a gyerekeink gyereke is gazdag lesz… Talán az utolsó igazi, nagy nemzeti költő, első az egyenlők között; akit soha senki nem tud kisajátítani. Mindenkié ő, minden olvasójáé, és senki másé. Weöres Sándor egymaga élő bizonyítéka, élő bizonyítéka most is, az ember fönségének…”

Weöres Sándor: Buba éneke

A szövegösszetartó erőt már a költemény címe megteremti, egy fantáziajáték nyomán Buba három kívánsága hangzik el a szövegben. Grammatikailag három összetett mondat mellérendelő viszonya teremti meg a lineáris kohéziót. A mondatokon belül birtokos személyjeles szavak szervezik a szöveget: anyám ablakára, anyám ölében, fényem, anyám nélkül. Egy kívánságnak megfelelően egyes szám első személyű igék szerepelnek a költeményben, csupán a harmadik szakaszban találunk egy egyes szám harmadik személyű igét. A mondatok megszerkesztését kötőszók és utalószók segítik.

Szemantikai szempontból az ismétlés, az ismétlődés szervezi a szöveget: a feltételezés háromszori megfogalmazását, ismétlését a három, ugyanolyan módon kialakított szakasz tartalmazza. Az első két szakasz szerkezeti párhuzamosságot is tartalmaz (cinke volnék, útra kelnék, énekelnék – visszaszállnék; szellő volnék, mindig fújnék – belebújnék, elcsitulnék; csillag volnék, csorogna a földre sárga fényem – onnan vissza sose járnék, sírdogálnék), és a szerkezeti hasonlóság egyben ellentétet is megfogalmaz: a lírai én felismeri, hogy ábrándjának más következménye is lehet, nemcsak az, ami az első két szakaszban lenni szeretne. Továbbá az első két versszakban egy másik párhuzamosság is jelen van: az ábrándozás során a lírai én cinke, szellő képében jelenik meg (útra kelnék, mindig fújnék), mindkét elképzelt állapotában játszik (énekelnék, belebújnék), de hamar vissza is térne a kiindulópontra (visszaszállnék anyám ablakára, elcsitulnék jó anyám ölében).

Ez a párhuzamosság a két szakaszban az olvasó számára is világos, ám a harmadik szakasz eltérései megtörik ezt a szerkezetet, marad a kívánság, a fantáziajáték (csillag volnék, kerek égen csorogna a földre sárga fényem), valamint a szakasz közepén éles cezúra vezeti be a felismerést, hogy fantáziájának súlyos következménye is lehet. Míg a cinke és szellő szerepében képzelgő lírai én, a költő, aki Buba képében szólal meg, eltávolodik, majd visszatér anyjához, itt már a visszatérés lehetetlen (vissza sose járnék), és az anya hiánya csak fájdalmat okoz.

Mindhárom strófában jelentéstani szervezőelem a felsorolás is: cinke, útra kelnék, este, visszaszállnék anyám ablakára; szellő, fújnék, belebújnék, elcsitulnék, anyám ölében; csillag, égen, csorogna a földre sárga fényem, de onnan vissza sose járnék, anyám nélkül sírdogálnék. Előfeltevés a költeményben a kívánság, a fantáziajáték, amelyet a beszélő (itt: a lírai én) és a hallgató/olvasó egyaránt elfogad. A szöveg címe birtokos jelzős szószerkezet, témamegnevező, rámutat a szövegre.

A költemény a lírai én monológja.

Egy valóságos és egy elképzelt világkép ötvöződik a szövegben, erről a világról az olvasó is kialakít(hat) magában egy véleményt, elfogad(hat)ja vagy elutasít(hat)ja, amit a költő leírt. A költeményben a lírai én elképzeli, hogy mi lenne, ha valami más (cinke, szellő vagy csillag) volna. Az efféle ábrándozás a gyermekekre jellemző: a valóság és a képzelet kettőssége, a beöltözés, az utánzás jelentkezik az olyan játékokban, amelyek a „Mondjuk, hogy te vagy…” felütésű mondatokon alapszanak. S a mesék világában is ezzel a kettősséggel találkozik a gyerek, illetve találkozunk mi, felnőttek is: „Hol volt, hol nem volt…”, a mesezáró mondat pedig összekapcsolja e két világot: „Aki nem hiszi, járjon utána…”, „Holnap legyenek a kendtek vendégei!”

Akár a költő kézírásában, akár nyomtatott formában olvassuk ezt a verset, a szöveg stílusa példaértékű lehet a mai olvasó számára is. Jó hangzású szavak sorakoznak benne, csupán egyetlen „jaj” szó teremt egy pillanatig kellemetlen érzést, a hiány „anyám nélkül” pedig újabb helyzetbe hozza a lírai ént: „sírdogálnék”. A költemény összetett szavai (visszaszállnék, belebújnék, holdsütésen elcsitulnék) is ezt a hangulatot erősítik.

A szöveg igéi közül a volnék kulcsszónak tekinthető, mert képzelgést jelez: mit jelent nem annak lenni, aki vagyok… A lehetőség valójában csak lehetőség marad, mert a kívánságot a lennék igével is megfogalmazhatta volna a költő. A költemény igéi egy fantáziajátéknak megfelelően cselekvést, történést, létezést, állapotot jelentő, feltételes módú, egyes szám első személyű alakokkal jelzik a változást, és csak egyetlen darab egyes szám harmadik személyű ige (csorogna) döbbenti meg a költőt és az olvasót is, rántja vissza a képzelgés világából a valóságba, majd az egyes szám első személyű „sírdogálnék” újra a költő állapotát jellemzi. A képzelet világának elemeit főnevek nevezik meg, amelyek melléknevekkel egészülnek ki: hömpölygő sugárban, bő kabátba, nyári éjen, fehér holdsütésben, kerek égen, sárga fényem. A költemény határozói viszonyrendszere a képzelet világát, a kiindulópontot, az eltávolodást és a visszatérést, az időt, a módot, az állapotot stb. jelzik: útra (kelnék), (hömpölygő) sugárban (énekelnék), (minden este) morzsára, búzára (visszaszállnék), (anyám) ablakára, (minden bő) kabátba, (nyári) égen, (fehér) holdsütésben, (anyám) ölében,  égen, a földre, onnan (vissza sose járnék), anyám nélkül mindig (sírdogálnék)”.

A szöveg szerkesztésében költői bravúr, ahogy a szakaszok második sorai megteremtik a kronológiai összefüggést – a lírai én elindul: útra kelnék; a kiindulóponttól távol, önfeledten élvezi új, elképzelt létét, játszik, él: énekelnék, fújnék, belebújnék, de: visszaszállnék, elcsitulnék; s a harmadik strófában: vissza sose járnék, vagyis e térbeli cselekvéssor, az el – távol – vissza meggyezik az időbeli tevékenységgel is. S még valami fontos az időbeliséggel, a cselekvések idejével kapcsolatban: „Ó ha cinke volnék, / hömpölygő sugárban énekelnék” – az állítmányhoz kapcsolódó, minőségjelzős bővítményű sugárban szó egy délelőtt/délben történő cselekvést jelez, mellette pedig ott van a „minden este visszaszállnék”. Az „Ó ha szellő volnék, / mindig fújnék” újra egy nappal/délután végzett cselekvést jelöl, amely „nyári éjen, fehér holdsütésen” csitulna el. Az „Ó ha csillag volnék / kerek égen” sorokban ismét este van, a „sárga fényem” jelzős szószerkezet is egy éjjeli történésről tudósít, s az olvasó is elképzelheti, ahogy Buba az édesanyja nélkül sírdogál.

A költemény szóképei, trópusai közül emeljük ki azt, hogy az ábránd a fantáziajátékban (Buba – cinke, szellő, csillag) csupán egy elképzelt metaforaként értelmezhető, és nincs igazi névátvitel, azonosítás, mindössze felvillantja a lehetőséget, az értelmet, s így teszi érzékletessé látványként is a költeményt.

A vers rímképlete: a a b a x b a b || a a x a b b a b || a b x b b x a x a.
(Ebből is látszik a harmadik szakaszban lévő cezúra.) Mindhárom strófa hívóríme, a volnék megmarad, de az utolsó versszakban négy soron át nem kap válaszrímet, csak a  járnék és a sírdogálnék  szavak felelnek rá.

A költemény mondatai a képzeletjátéknak megfelelően óhajtó mondatok. Ezt az ábrándozást az Ó indulatszó vezeti be, amelyet egy-egy, a ha feltételes kötőszóval induló időhatározói mellékmondat folytat, és ezután – az akkor utalószót mellőzve – következik a főmondat. A harmadik szakasz cezúrája után található jaj indulatszóval kezdődő összetett  mondat már a következményekre figyelmeztet: az elképzelt szerepben benne van a határozós szerkezetekkel jelzett távollét, s míg az első két szakaszban az édesanya ablaka és öle várja a lírai ént, itt a hiány miatt csak sírdogálna, amit a mindig időhatározó-szó is kiemel.

A költemény 8 + 8 + 8 sorára 4-4-4 tagmondatos összetett mondat jut. A párhuzamos és ellentétes szerkezetekre már utaltunk. A költemény szövege verbális stílusú, tehát a lírai én egyenes beszéde.

 

Weöres Sándor: Száncsengő

A szövegkohéziót a címbe emelt témamegnevező szó jelentése teremti meg: egy kellemes hangú kicsi harang „szólal meg” a költeményben. A grammatikai, lineáris kohéziót hat szövegmondat mellérendelő viszonya adja. Két birtokos személyjeles szó, a (tél) csendjén, öblén segíti a mondatok megszerkesztését. Mellettük a szöveg igéi: ring, földobban, lop, ring egyes szám harmadik személyű alakjukkal szervezik a mondatokat.

Jelentéstani elem a szövegben az ismétlés: csing-ling-ling, száncsengő, kop-kop-kop, nyolc patkó; valamint a tél csendjén halkan ring, tél öblén távol ring szerkezetek variánsként jelennek meg. Az ismétlés mellett a felsorolás is segíti a szövegjelentést: száncsengő, tél, csend, ló, patkó, hangerdő.

A költemény a lírai én szövege.

Valóságos elemekből ötvöződik a költemény, csupán egyetlen sora, a csönd-zsákból hangot lop idéz egy elképzelt világot. Ehhez a megrajzolt világképhez társíthatja az olvasó a saját véleményét, az előzetes ismereteit, benyomásait.

Meghatározó tényező a versben a csing-ling-ling és a kop-kop-kop hangutánzó szavak jelenléte. Ezek stílusformáló szerepe a költemény szavalásakor ragad magával gyereket és felnőttet egyaránt. Ismétlésük, a felsorolásban betöltött szerepük stílusértékű. Ezek a hangutánzó szavak kellemes, jó hangzású szavak között sorakoznak, amelyek mellett még az éj, a tél és a szétmálló szavak is veszítenek kellemetlennek tűnő jelentésükből, illetve a kop-kop-kop kakofonikus alliterációja is megszelídül. A száncsengő hangsorát (főleg az utótagjáét) kellemesen egészítik ki a csing-ling-ling szavak mássalhangzói. Az egész költeményre jellemző az alliteráció, a hanghalmozás (gondoljunk csak a fölzengő, a száncsengő, a csendjén, a ring, a földobban, a patkó, a hangerdő és az öblén szavak zöngés és zöngétlen mássalhangzóira).

A jó hangzású lexémákra ráépül az éj, a száncsengő, a tél, a ló, a patkó, valamint a zsák szó többletjelentése: a természeti elemek és a tárgyak a gyermeki világ hangulatát idézik, de a felnőtt is el-elmélázva olvassa/hallgatja a csengő-bongó sorokat, éli át a szavak segítségével a közeledő, az elhaladó és a távolodó száncsengő hangját, a lovak patájának dobbanását. Jelentéssűrítő szerepükkel ezt a hangulatot erősítik az összetett szavak is: fölzengő, száncsengő, földobban, csönd-zsákból, szétmálló, hangerdő.

A költemény igéi (ring, földobban, lop) hangalakjukkal és jelentésükkel történést mesélnek el: távolról száncsengő zendül fel, „ring”, közelebb jutva „földobban” két nagy ló nyolc patkója, „csönd-zsákból hangot lop”, majd melléknévi igenév mögé rejtőzve a „szétmálló” hangerdő újra csak távol „ring”. Ebben az eseménysorban a csing-ling-ling és a kop-kop-kop hangutánzó szavak történést is kifejeznek, igei szerepüket a költő is érezte, s az olvasó is elfogadja.

Főnevek nevezik meg a történésben megidézett tárgyakat: száncsengő, patkó; a szánt húzó állatokat: ló; valamint a téli természetre jellemző csendes állapotot: csendjén, csönd-zsákból, hangot, hangerdő, öblén”. A költemény melléknévvel párosított szavai, szószerkezetei tulajdonságot, milyenséget és mennyiséget fejeznek ki: tél csendjén, két nagy ló, nyolc patkó, szétmálló hangerdő, tél öblén. Az események helyét és idejét az éj-mélyből, a csendjén, a csönd-zsákból, az öblén és a távol, a módját pedig a halkan szó nevezi meg.

Weöres Sándor verse egyben költői bravúr, végig csak hosszú szótagokból áll:

Éj-mélyből fölzengő

 _      _ /  _    _ /_    _ 

            – csing-ling-ling – száncsengő.

_      _ /    _          _  /  _    _

            Száncsengő – csing-ling-ling –

 _      _ / _       _  /   _      _ 

            tél csendjén halkan ring.

_     _  /  _     _ / _   _

A szöveg mondatai kijelentő módban íródtak. Az első és a harmadik szakasz első két sorában szószerkezetek jelennek meg, amelyek a harmadik és a negyedik sorban ismétléssel egy összetett mondattá bővülnek, majd a második szakasz két egyszerű bővített mondatával együtt alkotják a szöveget. A történést folyamatként ábrázolják, a közeledő, elhaladó és eltávolodó száncsengő csilingelése és nyolc ló patkódobogása – a jelentésen túl – a hangok művészi elrendezésével hallhatóvá is válik. Weöres Sándor szövege verbális stílusú (nominális elemekkel bővítve), a lírai én egyenes beszéde.

 

Szakirodalom

Kelecsényi László Zoltán (szerk.) 2005. Irodalom tételek. Budapest: Corvina Kiadó.

Madocsay László 2006. Irodalom a középiskolák 12. évfolyama számára. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Mohácsy Károly – Vasy Géza 1996. Irodalom a középiskolák IV. osztálya számára. Budapest: Korona Kiadó.

Mohácsy Károly – Vasy Géza 2009. Irodalom a középiskolák 12. osztálya számára. Budapest: Krónika Nova Kiadó.

Weöres Sándor költészete. In: Tanári Kincsestár – Irodalom. 2003. szeptember.

http://olvasas.opkm.hu/index.php

 

Szöveggondozás: Mayer Péter (ELTE)