BLANKÓ MIKLÓS (BUDAPEST)

József Attila halálának 80. évfordulója alkalmából készített egy monodrámát a Vígszínház fiatal tehetsége, Vecsei H. Miklós, amelyben a költőóriást teljes belső világában jeleníti meg.

Nem véletlenül választották az alkotók a Mondjad, Atikám! címet, hiszen az egész darabban a költő belső monológjait, beszélgetésfoszlányait, pszichológusainak elmesélt gondolatait hallhatjuk. A darab tehát töredékekből áll, amelyeket valójában a krisztusi szenvedéstörténettel való párhuzam formál kerek egésszé. Felidéződik a Juhász Gyula-i megállapítás, miszerint „József Attila Isten kegyelméből való költő”. Így tehát – Krisztushoz hasonlóan – küldetése van, amelynek beteljesüléséhez a passió állomásai is hozzátartoznak. Vecsei a költői életművőn kívül a legkülönbözőbb József Attila-mítoszokból is merít, s mindezzel az általános József Attila-képet színezi újra. A pszichés gyengeség és a nőkhöz fűződő erőszakos viszony, szexuális túlfűtöttség jól megjelenik a színpadon: József Attila lelki megnyilvánulásait a gyermekkor traumatikus élményeire, különösen az édesanyjához fűződő ambivalens kapcsolatra vezeti vissza. A szobakonyhás lakásban apa nélkül, édesanyja és lánytestvérei között felnövő fiatalember nem találja a helyét a világban, sőt az emberiség fájdalmát is – egyfajta Megváltóként – a saját vállára veszi. Nem képes a világot pusztán szemlélni, ahhoz, hogy azt költői nyelven megszólaltassa, szenvednie kell, cipelnie kell az emberiség keresztjét. József Attila sorstragédiája, hogy vágyai sohasem teljesülhetnek be, hiszen ő egyszerre gyermek és felnőtt: nem tud betagozódni a két világháború közötti társadalmi rendbe.

A nőkkel való kapcsolatai is csak pillanatnyi gyönyörökhöz juttatják, József Attila azt várja szerelmeitől, hogy betöltsék az édesanyja után maradt űrt a lelkében, de erre nyilvánvalóan sohasem lesznek képesek. A szerelmi kalandok és a visszautasítások között Szántó Juditban talált hű társra hat éven keresztül – kapcsolatukat a túl heves érzelmek tették tönkre. Ettől a ponttól kezdve már nincsenek felfelé ívelő szakaszok a történetben, a költő egyre mélyebb depresszióba süllyed.

A Vecsei H. Miklós által alakított költő ragyogása percről percre kopik, a stációk szinte megkerülhetetlenül követik egymást, és nem adnak lehetőséget a visszaútra: egyre mélyebbre zuhan. Ezzel együtt egy új világ nyílik meg előtte: a köd és a csönd világa. Ebben a világban oldódik fel belső konfliktusa, és teljes megnyugvásra találva ugrik a balatonszárszói vonat elé. Arra a kérdésre, hogy miért dobta el a földi létet, meg is kaphatjuk a választ: „Ám eddig sohasem voltam boldog. / Ebben a megváltozott világban / egy pillanatom nem volt nemes; / sem langyos, édes, kellemes”.

A költemények megjelenése is egészen újszerű: Vecsei nem elszavalja a verseket, hanem pár, a monológjához szorosan kapcsolódó sort mond el azokból. Olyan érzésünk lehet, mintha József Attila ezekben a hétköznapi helyzetekben költötte volna ezeket, mintha a verssorok a színpadon születnének. Az idézett művek között nem szerepelnek közéleti versek, pusztán a magánember vívódásait, lelke belső világát mutató sorok. Vecsei átlényegül József Attilává, minden hangsúly és minden mozdulat aprólékosan kidolgozott, mégsem színpadias, így szakít az elmúlt évtizedek sokszor mesterkélt József Attila-szavalataival. A költő, az életmű, a magánember és a színész eggyé válik, egy testet ölt Vecsei H. Miklósban. Ahogyan a nyolcvan évvel ezelőtti sorstörténet is eggyé válik a jelennel…

Pillanatkép az előadásból. Fotó: Vígszínház, Szkárossy Zsuzsa

Az írás a Bolyai Önképző Műhely Bon-BOM című magazinjának 2018. márciusi számában jelent meg.