SÁRKÖZY PÉTER egyetemi tanárt kérdezi BALÁZS GÉZA

 

Mióta létezik a római La Sapienza egyetem magyar tanszéke? Kik jártak, járnak oda, milyen az érdeklődés, mi a jövője?

 

-Az 1303-ban alapított római La Sapienza Tudományegyetemen a klebelsbergi kultúrpolitika szellemében 1930-ban alakult meg a máig működő magyar nyelv és irodalom tanszék. Ezt 1935-ben követte a padovai, majd a milánói magyar tanszék mind magyar vendégtanárokkal. 1930–1948 között a magyar–olasz kultúregyezmény keretében a Római Magyar Akadémia egyetemi tanár igazgatói kaptak kinevezést a római egyetem magyar tanszékének vezetésére (Miskolczy Gyula, Várady Imre, Koltay Kastner Jenő, Genthon István, Kardos Tibor), míg az Akadémia olasz–magyar szakos tanár titkára (Tóth László, később a Nápolyi Keleti Intézet magyar tanszékének alapítója és tanszékvezető tanára) látta el a nyelvtanári és lektori feladatokat. 1949–1965 között a hidegháború éveiben az államközi egyezmény keretében magyar vendégprofesszorokkal működő padovai és római egyetemen megszűnt a magyar oktatás. Ez idő alatt az Olaszországból haza nem tért („disszidens”) tanárok biztosították az egyetemi magyar oktatást Olaszországban (Bologna: Várady Imre; Firenze: Pálinkás László; Milánó: Ruzicska Pál; Nápoly: Tóth László). 1965-ben az újonnan kötött magyar–olasz kulturális egyezmény értelmében a padovai és a római egyetemen Magyarországról küldött vendégprofesszorokkal újjáalakultak a magyar tanszékek. A padovai egyetemre a Művelődési Minisztérium és az ELTE, a római egyetemre az MTA küldött ki egyetemi tanárokat. Rómában Balázs János (1965–1970), Szauder József (1970–1975), Klaniczay Tibor (1975–1979) tanított. Magyarországról mint vendégprofesszorok utaztak ki Rómába, de egyetemi megbízatásuk valójában „incaricato”, azaz szerződéses egyetemi oktató volt a legalacsonyabb oktatói fizetéssel. Lektort a magyar állam nem küldött, mert azt a küldő félnek kellett volna fizetni, így a „vendégprofesszoroknak” elsősorban kezdő szinttől kezdve nyelvórákat kellett (volna) tartaniuk hetente 3×2 órában, és emellett egy-két irodalomtörténeti és egy finnugor nyelvészeti előadást. A római egyetemen 1949 után az első magyar szakon végzett hallgató 1971-ben szakvizsgázott (Amedeo Di Francesco, a Nápolyi Egyetem későbbi rendes egyetemi tanára, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöke). Mivel a vendégprofesszori megbízatás nem volt méltó az idősebb akadémikusokhoz és egyetemi tanárokhoz, ezért a hetvenes évek végén mind Padovában, mind Rómában negyven év alatti egyetemi oktatókat bíztak meg a tanszékek 3-5 éves vezetésével. (Annak ellenére, hogy a Művelődési Minisztérium küldte ki őket, az utaztatáson kívül semmilyen hazai támogatásban nem részesültek, egy olasz féltől kapott alacsony fizetésből kellett lakást bérelniük és eltartaniuk családjukat.) Padovában 1975-ben Szabó Győző, Rómában 1979-ben Sárközy Péter (mindkettő az ELTE olasz tanszék docense) lett az egy személyből álló „magyar tanszék” megbízott szerződéses „tanszékvezetője”. Mindkét egyetemen a magyar oktatás az Általános Nyelvészeti Intézethez tartozott.)

 

 

Ezerkilencszázhetvenkilenc november 1-én kezdtem el tanítani a Római La Sapienza Tudományegyetemen mint „professore incaricato”, szerződéses megbízott vendégtanár. Korábban 1968–1975 között a budapest Eötvös József Gimnázium magyar–olasz szakos tanára voltam, 1975–1985 között az ELTE Olasz tanszékének adjunktusa, majd docense, végül magántanára. 1985-től 2013-ig az MTAIrodalomtudományi Intézetének voltam tudományos munkatársa, majd tudományos tanácsadója. 1971–1990 között rendszeresen részt vettem a Debreceni Nyári Egyetemen, mint az olaszországi magyar szakos diákok tanára. 1973–2013 között az MTA és a Velencei Cini Alapítvány tudományos együttműködésének voltam tudományos titkára, és Klaniczay Tibor oldalán (majd az ő munkáját folytatva) 12 nemzetközi kongresszus megszervezésében és a konferenciák tanulmányainak megszerkesztésében vettem részt. Az intézeti munkám és a Debreceni Nyári Egyetemen végzett több éves tanári munkám alapján javasolt Klaniczay Tibor, az MTA Irodalomtudományi Intézet igazgatója, hogy én folytassam sz ő munkáját a római magyar tanszéken. Ezt nagy nehezen a Kulturális Kapcsolatok Intézete is elfogadni kényszerült. 1979-1981 között a római egyetemen vendégtanárként tanítottam, de az 1980-ban bevezetett új olasz egyetemi törvény megszüntette a „szerződéses” tanári állásokat, és az összes megbízott tanárnak habilitációs pályázaton kellett részt vennie, ahol vagy elküldték, vagy végleges kinevezést kapott. Én az első pályázatot sikeresen megnyertem, így 1981-ben végleges egyetemi docensi kinevezést kaptam az olasz Művelődési Minisztériumtól a római magyar tanszék vezetésére. 2015 november 1-én mentem nyugdíjba rendes egyetemi tanárként 36 évi szolgálat után. A külföldi egyetemi oktatómunkám mellett Magyarországon mindvégig megtartottam a tudományos munkakapcsolataimat. Az ELTE-n, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetében „külföldi munkavállalásom miatt” fizetés nélküli állományban maradtam mint egyetemi magántanár, illetve az intézetben mint tudományos tanácsadó. Gyerekeim egyetemi tanulmányainak kezdetéig (1990-ig) Rómában éltem, 1990 után csak a szorgalmi időszakban éltem Olaszországban, egyébként mindvégig Budapesten volt állandó lakásom és mivel magyar irodalomtörténész (is) lennék, kutatásaim felét a hazai könyvtárakban kellett végeznem. Úgy voltam római egyetemi tanár, mintha Budapesten élve Szegeden vagy Debrecenben lettem volna tanszékvezető tanár.

 

Mi volt a fő tevékenységed a Római Egyetemen?

 

-1979–1981 között évi szerződéses állásban voltam a római magyar tanszék egyedüli oktatója és egyaránt kellett magyar nyelvet tanítanom kezdőktől „haladókig” és emellett természetesen magyar irodalom és kultúrtörténeti, valamint (finnugor) nyelvészeti előadásokat és szemináriumot kellett tartanom. (Ez heti 16 óra elfoglaltságot jelentett.) Egyetemi tanári (professore associato) kinevezésemmel a magyar tanszék önálló tanszék lett, önálló tanári és szemináriumi szobát, és külön nyelvtanárt (lektort) is kaphattam, akit a római egyetem alkalmazott. Két volt magyar szakon végzett diákom (Hortobágyi Ildikó  és Mihályi Melinda) lettek a munkatársaim, ma is ők tanítják a magyar nyelvet a római magyar szakos hallgatóknak. A nyelvtanár kollégák három szinten tartottak nyelvórákat a BA szakosoknak, illetve felső szinten az MA szakosoknak (kb. összesen 20-25 diáknak, néha kevesebbnek). Ettől kezdve heti 2×2 magyar irodalom órát, 1 magyar nyelvtörténeti és egy finnugor nyelvészeti órát tartottam, valamint egy kétórás magyar irodalmi szemináriumot és egy kétórás fogadó órát tartottam. Így több időm volta a tudományos munkámra, a magyar–olasz irodalmi kapcsolatok kutatására. 1988-ban jelent meg a XVIII. századi olasz árkádikus költészetről írt magyar és 1990-ben a magyar-olasz irodalmi kapcsolatok történetéről írt olasz tanulmánykötetem. 1990-ben az Olasz Árkádia Irodalmi Akadémia tagjai közé választott. (Ennek az 1690-ben alapított Akadémiának előttem tíz magyar tagja volt, köztük Faludi Ferenc, akit 1743-ban választottak „árkásszá” Carpato Dindimeio néven, akiről születésének 300. évfordulóján monográfiát írtam és jelentettem meg a Kalligram kiadónál.) Római tanári és tudományos munkámhoz, valamint hungarológiai szervezőmunkámhoz igen komoly támogatást kaptam Klaniczay Tibortól, aki haláláig atyai barátjaként segített egyrészt azzal, hogy megakadályozta, hogy a „hivatalos szervek” hazazsuppoljanak, vagy disszidenssé nyilvánítsanak, másrészt, hogy ki tudjam építeni a római magyar tanszéket és meg tudjam szervezni az olaszországi hungarológiai központot. 1981-ben az MTA nevében Szentágothay János professzor ezer kötetes könyvajándékot adott át a római magyar tanszéknek (ez ma 6.000 kötetes könyvtárrá növekedett). Sikerült meghívni a római egyetem rektorát és egy ötfős professzorokból álló delegációt Budapestre, melyet az ELTE és a La Sapienza együttműködési megállapodása követett. 1985-ben a Római Egyetem rektora megalapította az Olaszországi Egyetemközi Hungarológiai Központot a magyar tanszékekkel rendelkező hét olasz egyetem szerződésével, melynek adminisztratív központja az általam vezetett római magyar tanszék volt, ahol 1986-ban megalapítottuk az első olaszországi hungarológiai folyóiratot, a Rivista di Studi Ungheresit. Ennek alapító főszerkesztője voltam 30 éven át. A folyóiratot ma, volt tanítványaim (Cinzia Franchi és Andrea Carteny) szerkesztik és jelentetik meg évkönyv jelleggel. A római magyar tanszéken 30 év alatt több mint száz szakdolgozat készült (ezeket nyugdíjaztatásom után a Római Magyar Akadémia könyvtárában helyeztem el, vö. RSU, 2011. 10. 179-186), több diákom Magyarországon kandidátusi, illetve PhD-minősítést szerzett magyar irodalomból. Armando Nuzzo az MTA doktora lett, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanára, másik kiváló tanítványom, Cizia Franchi a Padovai Egyetem magyar tanszékét vezeti docensi minősítéssel. Az olaszországi hungarológiai központ (Centro Interuniversitario di Studi Ungheresi in Italia, CISUI) 1989 és 2006 között közreműködésemmel tíz nemzetközi konferenciát rendezett a rendszerváltás társadalomtörténeti kérdéseiről és a magyar kultúrtörténet olasz kutatók számára is érdekes kérdéseiről, Buda felszabadításának 300. évfordulójáról, az első világháborúról és a trianoni békediktátumról, a két világháború közti magyar–olasz kapcsolatokról, az 1956-os forradalomról, melyeknek aktáit egy-két kivételtől eltekintve a Római Egyetem jelentette meg. 1996-ban a Római Egyetem olasz önerőből megrendezte a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság IV. kongresszusát, a Kereszténység és a magyar kultúra kapcsolatáról, melynek fővédnöke II. János Pál pápa és az olasz köztársasági elnök volt. A hungarológiai szervezőmunka mellett tovább folytattam az MTA-Cini Alapítvány közti magyar-olasz kapcsolattörténeti konferenciák szervezését. Az utolsó tizenkettedik kongresszusunkat 2013-ban tartottuk meg Budapesten. 30 év alatt 13 kötetet jelentettünk meg olasz nyelven a magyar–olasz történeti, gazdasági és kulturális kapcsolatok ezer évéről több mint 6.000 oldal terjedelemben. 2015-ben 70. életévemet betöltve nyugdíjba kellett vonulnom. A nyugdíjaztatásom előtt a Római Egyetem Bölcsészettudományi Kara a külföldi egyetemi oktatók hazahívásának programja keretében meghívta a római magyar tanszék vezetésére egyik legkiválóbb volt növendékét, a Balassi-kutató Armando Nuzzót. Az új tanár azonban kinevezése után egy tanév elteltével családi okok miatt felmondta római egyetemi állását, és visszatért Magyarországra, ahol időközben egyetemi tanári kinevezést kapott. Így a római magyar tanszék három évig kinevezett tanár nélkül maradt, melynek fennmaradását a két állandó állású magyar szakot végzett nyelvtanár Hortobágyi Ildikó és Mihályi Melinda biztosította és biztosítja máig. A fő problémát az jelentette, hogy a már kinevezett tanár állás-felmondását követően az egyetemi tanács automatikusan a neki járó bérkeretet azonnal elvette. Ezért 2016-17-ben én, 2017-18-ban egy volt PhD fokozattal rendelkező volt olasz diákom tartotta a magyar irodalmi előadásokat. 2019 júniusában a korábban Padovában magyar nyelvészetet tanító Rózsavölgyi Edit egy időközben meghirdetett pályázaton elnyerte el a római magyar tanszék adjunktusi állását, így ha nem is rendes tanári szinten, de egyelőre biztosítva van a római magyar tanszék státusa. (Olaszországban jelenleg Firenzében és Padovában van rendesen kinevezett egyetemi tanár a magyar tanszék élén, Udinében egy kinevezett, Nápolyban és Rómában egy-egy szerződéses adjunktus biztosítja a rendszeres magyar nyelv és irodalom oktatást.)  Római tanári munkám alatt rendszeresen folytattam magyar irodalomtörténeti és a magyar-olasz kapcsolattörténeti kutatásaimat, 12-12 magyar és olasz nyelvű tanulmánykötetem jelent meg és kb. félszáz tanulmánykötetet szerkesztettem.

 

Amikor hazajöttél, több fórumon jelezted, hogy lassan megszűnnek a nyugati egyetemeken a magyar tanszékek.

 

-2010-től kezdetem tájékoztatni (írásban) a római magyar nagykövetséget, a Külügyminisztérium kultúrpolitikával foglalkozó államtitkárait, a Balassi Intézet igazgatóját, majd a 2011. évi kolozsvári hungarológiai kongresszus alkalmából tartott félórás előadásomban beszéltem a magyar hungarológia és a nyugati magyar tanszékek problémáiról. Ugyanis 1980 után két évtizeden át tartott a nemzetközi magyar hungarológia aranykora. Klaniczay Tibornak köszönhetően Nyugat-Európában egyre több egyetemen, akadémiai kutatóintézeteben jöttek rá, hogy szükség van a közép- és kelet-európai történelem és kultúra megismerésére, kutatására, és ehhez nem elég csak a szláv nyelvű országokkal foglalkozni, mert az 1918 előtt tíz évszázadban Cseh- és Lengyelország mellett a Magyar Királyság (és benne Horvátország és a mai Szlovákia) volt a nyugat-európai kultúra legfőbb kapcsolata, gazdasági és katonai szempontból is a legfontosabb partnere. Épp ezért a helsinki konferenciát követően Nyugat-Európában egymás után erősödtek meg, illetve alakultak új egyetemi magyar tanszékek, folytak közös kutatások. Nagy ünnepet jelentett az 1981-es budapesti, majd az 1986-ban Bécsben rendezett nemzetközi hungarológiai kongresszus, ahol a hazai kutatók mellett egyaránt részt vettek az idősebb magyar származású professzorok és egykori tanítványaik, az új tanszékvezetők. (Ebben érdekes módon Olaszország járt az élen, ahol az idősebb generáció Paolo Santarcangeli, Tóth László, Ruzicska Pál) és a magyar vendégtanárok (Hubay Miklós, Sárközy Péter, Szabó Győző) mellett képviseltette magát az új olasz hungarológus generáció Gianpiero Cavaglià (Torino), Carla Corradi), Andrea Csillaghy (Velence, majd Udine), Marinella D’Alessandro és Amedeo Di Francesco (Nápoly), Gianguido Manzelli (Pavia) Roberto Ruspanti (Udine). Ugyanakkor húsz év elteltével ezek a kollégáknak (velem együtt) 70 éves korban nyugdíjba kell menni.  Ezért figyelmeztettem a magyar illetékeseket, hogy minden kultúrdiplomáciai lépést meg kell tenni azért, hogy az egyetemekkel megállapodjanak, hogy az egyoktatós magyar tanszékeken még a nyugdíjaztatás előtt biztosítani kell a váltást (álláspályázatok meghirdetésével, vendégtanárok meghívásával). Ehhez pedig többéves előkészítésre van szükség. Sajnos nem történtek konkrét lépések. Nem tartottak kapcsolatot a magyar tanszékkel rendelkező nyugati egyetemekkel, nem küldtek ki vendégtanárokat, nem gazdagították idegen nyelvű könyvekkel az egyetemek könyvtárait, nem hívták meg a külföldi kollégákat Magyarországra, mint korábban. A tudományos célból alapított Collegium Hungaricumokat silány kultúrházakká alakították át, ahol sem a kutatásokhoz szükséges könyvtár nem volt többé, és ahol nem laktak ösztöndíjas kutatók. A nyolcvanas években a Római Magyar Akadémia mára már megszüntetett ösztöndíjas szárnyában olyan kutatók laktak több hónapon át, mint Borzsák István, Bíró Ferenc, Bitskey István, Erdélyi Zsuzsa, Györffy György, Hamza Gábor, Vörös Imre, az összes magyar italianista, neves festők, írók és énekesek, akik igen fontos szerepet töltöttek be a római magyar-olasz tudományos és kulturális kapcsolatok megerősítésében. Mindennek 2002 után lassan, de biztosan vége szakadt. A rendszerváltás után politikai szempontból Magyarország egyre inkább „érdektelenné” vált, és ha a magyar fél nem tesz semmit, akkor az egyetemekre lesz bízva, hogy a magyar tanszékvezetők nyugdíjba vonulását követően miként használják fel a professzori bérkeretet, és félő volt, hogy előbb csak lektorátusokká fokozzák le a magyar tanszékeket, majd pedig megszüntetik.  Cassandra-jóslatomat nemcsak a Hungarológiai Kongresszus aktáiban, hanem folyóiratokban Hitel, Magyar Napló, Magyar Tudomány is tanulmányköteteimben (Itália vonzásában, 2015, Andata e ritorno, római jegyzetek 1980-2015. 2016) is megjelentettem, de senki sem törődött vele. Jelenleg Nyugat-Európában egy-két kivételtől eltekintve megszűnt a legtöbb egyetemi magyar tanszék, vagy csak lektorátus szinten létezik. Pedig az egyetemi magyar tanszékek szerepe nem a magyar nyelv tanítása lenne (természetesen az is), hanem az, hogy egyrészt új fiatal értelmiségieket képezzünk, akik ismerik a magyar történelmet és tisztelik a magyar kultúrát, és ami még fontosabb, hogy a nyugati nagy egyetemeken (legalább minden országban egyben) legyen egy olyan professzor (lehetőleg nem magyar), aki részt vesz az illető egyetem és ország tudományos kutatásaiban, és új külföldi kutatókat nyer meg a magyar kultúra javára. Sajnos, ezzel senki sem törődött és bekövetkezett, amitől féltem. Jelenleg igazi magyar tanszék csak Varsóban, Zágrábban, Firenzében, Padovában és részben Bécsben, Londonban, Udinében és Rómában, létezik, de ezek is egyre erőtlenebbek.

 

A nemzeti összefogás napján tettél egy nagyon szép szimbolikus javaslatot az emlékezésre – kevesekhez jutott el, de nem késő, bármikor megvalósítható. A pipacs kitűzésére gondolok. Honnan az ötlet?

 

-Kisebbik, Londonban élő unokámnak, a most hétéves Olíviának november 3-án van a születésnapja, így minden novemberben, ha csak tudok, mindig Londonban szoktam lenni. Ott láttam, hogy milyen büszkén járnak-kelnek az angolok pipaccsal a gomblyukukban. Hasonlóképpen irigylem az olaszokat és franciákat, amerikaiakat, hogy büszkén tűzik ki a házaikra a nemzetiszínű zászlót, és senki nem tartja őket emiatt „nacionalistának”, vagy amikor az olaszok még a motoros bukósisakjukat is háromszínűre festik. Olaszország a járvány kezdete óta nemzetiszínű zászlóerdőben hirdeti, hogy mindannyian összefognak a járvány ellen. Nálunk pedig senki sem, akart (nem mert), egy-két kivétellel, kokárdában kimenni az utcára június 4-én. Erre lett volna megoldás a pipacs. De ezt elő kellett volna készíteni. Én ezt az írásomat februárban szerettem volna megjelentetni a Magyar Nemzetben, de a járvány miatt ez elmaradt.  Pedig, szerintem nagy hatása lett volna Európában, ha a beszédek helyett az ország szó nélkül piros pipacsot tűzött volna ki, és ha a Parlament körül pipacs mező hirdette volna, mi sem felejtjük el veszteségeinket. Ebbe igazán nem köthettek volna bele sem idehaza sem külföldön.

 

A beszélgetésben említett tanulmányok, esszék:

 

Hungarológia nálunk és más nemzeteknél. Hitel, 2012/6.

Nyugaton a helyzet változatlan? Az olaszországi magyar irodalom és intézményeinek helyzete a rendszerváltás után. Magyar Napló, 2014/10.

Vár állott, most kőhalom. A külföldi egyetemi magyar tanszékek múltja, jelene és…? Hitel 2017/11.

Mit ér az ember, ha olasz hungarológus? Hitel, 2019/6.

A külföldi egyetemi tanszékek szerepe a magyar nyelv és kultúra megmaradásában. Magyar Nemzet, 2019. július 12.

Az olaszországi magyar diaszpóra múltja és jelene, és…?  Hitel, 2019/10.

Harc a római Magyar Akadémiáért. In: Sárközy P., Andata e ritorno. Olaszországi jegyzetek 1990-2015. Nap Kiadó, 2015, 93-129.

A római Magyar Történeti Intézet (1895-1928) és utóda, a 90 évvel ezelőtt alapított  Római Magyar Akadémia. Magyar Tudomány, 2018/5.

Az interjú rövidített változata megjelent az Édes Anyanyelvünk 2020. szeptemberi számában.