BLANKÓ MIKLÓS (BUDAPEST)



Egyetemek születése Európában

A nyugati kereszténységhez tartozó országokban a 11. századtól sorra nyíltak meg – az egykori dómiskolákra épülve – az egyetemek, amelyek nagy vonzási körzettel rendelkeztek, s a tanulni vágyó keresztény fiatalokat várták. Az európai egyetemek születésének korszaka ez: ekkor olyan világhírű felsőoktatási intézmények születtek meg, mint Bologna, Párizs vagy Salerno. Az egyetemek általában uralkodói kezdeményezésre születtek, de működésükhöz pápai jóváhagyásra volt szükség.

A Rajna vonalától keletre fekvő területeken a 11–13. században nem indult el még az egyetemalapítási hullám, az itteni fiatalok csak peregrinációval folytathattak tanulmányokat, azaz külföldi egyetemek hallgatói lehettek. Magyarországon már III. Béla korától kezdve tudunk peregrinusokról, például Anonymus is közéjük tartozott. A kelet-közép-európai régió első egyetemalapítása 1348-ban Prágában történt, melyet hamar követett a krakkói (1364) és a bécsi (1365) egyetem létrejötte. A bécsi egyetem magyar szempontból igen fontosnak bizonyult, hamar megalakult ott az önálló magyar akadémiai nemzet, s ettől kezdve folyamatosan voltak magyar tanulók Bécsben. Krakkó iránt a 15. század második felében nőtt meg a magyarok érdeklődése.

Az első magyar egyetem alapításáig Európában összesen negyven egyetem született, melynek közel fele itáliai, másik fele nagyrészt francia, kisebb részben pedig ibériai, angliai és közép-európai. Magyarország a térség országaihoz hasonlóan reagált a jelenségre: peregrinusai révén tartotta a lépést a kor tudományos életével. Az viszont a magyar egyetemtörténet sajátossága, hogy a többszöri középkori kísérletek ellenére nem sikerült egy egyetemet sem tartósan működtetni.

 

 Az első magyarországi próbálkozás: megszületik a magyar felsőoktatás

A pécsi egyetemalapítás előzményeinek IV. László 1276-os oklevele tekinthető, melyben a veszprémi káptalani iskolát a párizsi egyetemhez hasonlítja, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a veszprémi iskola egyetem lett volna, de jól tükrözi az uralkodói szándékot. Közel száz évet kellett várni, hogy a virágkorát elő középkori magyar királyságban megszülethessen a magyar felsőoktatás, mellyel a művelt értelmiségiek képzésére vonatkozó egyre növekvő igényt kívánták kielégíteni.

Vilmos pécsi püspök és királyi kancellár nagy hatást gyakorolhatott Nagy Lajos királyra a létrehozni kívánt univerzitás pécsi helyszínének kiválasztásában. V. Orbán pápa 1367. szeptember 1-jén adta ki a pécsi egyetem alapításáról és működési rendjéről szóló oklevelet, amelyben a teológiai fakultásra nem adott engedélyt, viszont kiemelte a jogtudományi képzés létrehozásának szerepét, továbbá a magiszteri és doktori címek adományázásának jogát is megadta az univerzitásnak. Az oklevél kiadásának napján ünnepeljük a magyar felsőoktatás születését. Az iratban a pápa a következőképpen indokolta az alapítási szándékot: „Mi pedig […] ama forró óhajtástól vezéreltetünk, hogy az ország a tudományok ajándékaival gazdagodjék, s a tudás termékeny talajává váljék.” Az egyetem működési költségeit, valamint a magiszterek fizetését (mely egyes források szerint a krakkói egyetemi fizetésnek a nyolcszorosát jelentette) az uralkodó állta. Maga a helyszínválasztás nem bizonyult rossznak, hiszen a város püspöki székhely volt, illetve jelentős mediterrán kapcsolatokkal rendelkezett. Mára már azt is tudjuk, hogy a székesegyház mellett épült fel a tanítást szolgáló közel hetven helyiség. Kevés forrással rendelkezünk a pécsi egyetem történetének kezdeti korszakáról, érdemes megemlíteni azonban, hogy a megmaradt panaszoslevelek (acta facultatis) a diákok közötti összecsapásokról, sőt, gyilkosságokról is szólnak. Nagy Lajos halálával a pécsi univerzitás válságba került, ahogyan a bécsi és krakkói egyetemek is az alapító uralkodó halálakor, azonban azokat hamar újraszervezték, Magyarországon ez viszont nem történt meg. Pécsett feltételezhetően a 15. század elejéig folyt felsőfokú oktatás, majd püspöki főiskolává (schola maiorrá) alakult át az első egyetemünk.

 

V. Orbán bullája a pécsi egyetemalapítás engedélyezéséről  
(kép: Régi magyar egyetemek emlékezete i.m.)

Rövid életű egyetemek: egyetemalapítások a magyar fővárosban és Pozsonyban

Luxemburgi Zsigmond regnálása alatt – Buda gyors fejlődésének köszönhetően –, 1395 őszén jött létre IX. Bonifác pápa engedélyével az óbudai egyetem. A pápai irat az óbudai prépostság jövedelmét szánta a működtetés költségeire, s a négy fakultás létrehozását engedélyezte, de nincs adatunk arról, hogy valóban mind a négy működött volna a későbbiekben. A fővárosi egyetem hatása csekélynek bizonyult, ugyanis a szomszédos országok egyetemein nem csökkent a magyar hallgatók száma. A Zsigmond elleni magyarországi felkelés hatására a királyi támogatás meggyengült, majd 1403-ban az egyetemet be is záratta a király, azonban 1410-ben a pápa már az újraalapításra adott engedélyt. A konstanzi zsinaton (1414–1418) a nagy egyetemek képviselői sorában ott található hét Óbudáról érkezett tanár is, így ekkor viszonylag stabilan működhetett az egyetem. Ez nem tartott sokáig, 1419 után nincs forrás az univerzitás működéséről. A megszűnés oka Zsigmond király támogatásának elvesztése lehetett, illetve az, hogy a magyar társadalom még nem igényelte igazán a világi értelmiség nagyobb számú képzését. 

A következő magyar egyetemalapítás Mátyás király uralkodására tehető. Mátyás király így ír levélben II. Pál pápának: „Magyarország bár gazdag és termékeny, nem működik egyetlen studium generale sem.” Éppen ezért Vitéz János esztergomi érsek kezdeményezésre 1467 nyarán – pont száz évvel a pécsi alapítás után – Pozsonyban jött létre az Academia Istropolitana. Vitéz János széles jogkörű kancellári megbízást kapott, erős kézzel igazgatta az egyetemet, és nagyhírű tudósokat hívott meg Pozsonyba (pl. Martinus Ilkusz csillagászt). Az 1471-es Mátyás elleni összeesküvés egyik fő mozgatója Vitéz János volt, így ennek kiderülése után menekülni kényszerült, és hamarosan meg is halt. Hunyadi Mátyás – érthető okokból – nem foglalkozott a Vitéz János-i egyetemmel, s Bécs elfoglalása (1485) után az ottani egyetemet vette pártfogásába, és ez az Academia Istropolitana pár éven belüli megszűnését okozta.

 

A pozsonyi egyetem alapítólevele
(kép: Régi magyar egyetemek emlékezete i. m.)

 

A középkori Magyarország leghosszabb ideig fennálló felsőoktatási intézménye – a szintén fővárosi alapítású – domonkos főiskola volt. A rend vezetője még 1304-ben rendelte el, hogy valamennyi tartományában studium generalét hozzanak létre. Magyarország esetében Budát jelölték ki helyszínül, ahol már a 14. századtól kezdve működött az iskola, a mindenkori uralkodóktól teljesen függetlenül, a domonkos rend szárnyai alatt. Mátyás király a pozsonyi egyetem helyett inkább ezt az intézményt kezdte el támogatni, amely a rendi iskola fénykorát hozta magával. Ekkoriban bölcsészeti és teológiai képzést nyújtott, és tudományos fokozatot is adhatott. Működése az 1530-as évekig folyamatos volt, majd feltételezhetően Kassa városába menekült a törökök elől.

 

A középkori egyetemszemlélet vége: a protestáns felekezeti felsőfokú iskolák megszületése

A 16. század elejére a magyar társadalmat három nagy megrázkódtatás érte, amelyek nagyban meghatározták az egyetemtörténet további alakulását is. Egyrészt az ötszáz éven át stabilan fennálló magyar állam területi egysége megbomlott, az ország három részre szakadt. Másrészt a reformáció következtében az addig homogén keresztény magyarság több csoportra szakadt. Harmadrészt pedig a földrajzi felfedezések hatására hazánk gazdasági peremterületté vált. Az egyetemalapításokra legserkentőbben a reformáció hatott, hiszen az újonnan kialakuló egyházi közigazgatáshoz, illetve az egyházi viták lebonyolításához szükség volt korszerű ismeretekkel rendelkező értelmiségi rétegre. Így indult el a felekezeti egyetemek alapításának sora a régió országaiban. Ez a rendszer az egyetemek létrejötte szempontjából hasznos volt, viszont a tudományok fejlődését lassította, bezárkózáshoz vezetett. A magyar felsőoktatás újrateremtésére – a nehéz politikai helyzet ellenére – a katolikus, a református és az evangélikus felekezetek egyaránt nyitottnak mutatkoztak. A legtartósabbnak bizonyult iskolatípus a kollégium volt, melyet az evangélikusok líceumnak, a katolikusok pedig akadémiának neveztek. Ezek az intézmények nem tekinthetők felsőoktatásinak, de fontos szerepük volt az egyetemi képzés alakulástörténetében.

A legjelentősebb magyarországi református kollégiumok az 1560-as években születtek meg: Sárospatak (1531), Pápa (1531) és Debrecen (1538) emelendő ki közülük, de több híres iskola működött Nagyváradon és Gyulafehérváron. Az ilyen iskolákba járó fiatalokat – különleges ruhájuk után – tógátus diákoknak nevezték.

Erdélyben Bethlen Gábor iskolaszervezése volt jelentős, aki a hadjáratok mellett is időt szakított az oktatás fontos kérdéseire. 1619-ben hozott létre egy tervet, mely szerint Szenczi Molnár Albert vezetésével Nagyszombaton (pár évvel később ez a terv Kassára módosult) egy protestáns akadémiát hozott volna létre. Ennek megvalósításához nem voltak adottak a feltételek. Bethlen ettől függetlenül 1620-ban sikerült elindítania a gyulafehérvári kollégiumot, a Collegium Bethlenianum megalapítási tervét, s a főiskola egyetemmé való alakítása az erdélyi politikai elit számára fontos törekvéssé vált. Bethlen Gábor halála után már herborni és heidelbergi professzorok (köztük Philipp Piscator) tanítottak az intézményben. A Bethlent követő I. Rákóczi György – megosztva az erőforrásokat – több kollégium szervezésébe kezdett, így kevesebb figyelmet kapott a Collegium Bethlenianum. II. Rákóczi György pedig nem törődött az oktatásüggyel, ami az iskola megszűnését hozta magával.

Apáczai Csere János – peregrinációjából hazatérve – próbálkozott az általa vezetett kolozsvári református iskolát egyetemmé tenni: orvosi és jogi kart tervezett, és kidolgozta a részletes működési rendet is. Érdemes megemlíteni, hogy a kor szellemének tükrében Apáczai a diplomaszerzés után a fejedelemtől nemesi címet kért volna a jobbágyszármazású hallgatóknak. A nagy pedagógus terve nem igazán talált megértő fülekre, így sohasem valósulhatott meg.

A rekatolizáció és a törökök – azzal párhuzamosan történő – utolsó magyarországi térhódításai az oktatási intézményekre nézve sem múltak el hatás nélkül. A nagyváradi református iskola Debrecenbe menekült, a pápai hosszú időre bezárt, a gyulafehérvári akadémia Nagyenyedre, a sárospataki kollégium pedig Gyulafehérvárra költözött.

Az előbb felvázolt reformátusok általi intézkedések mellett az evangélikusok is létrehozták saját iskoláikat. Ebben a folyamatban a szász polgárság törekvései voltak előremutatóak, hiszen ők peregrinációra küldték fiaikat, akik a későbbi evangélikus értelmiséget képezték. A líceumok egy részében voltak felsőfokú képzést adó osztályok is, pl. Nagyszebenben, Pozsonyban, Sopronban és Lőcsén. Nagy tervként indult el az eperjesi akadémia létrehozása, amely adakozásokból nyílt meg 1667-ben, de az uralkodói ellenvetések miatt hivatalosan csak középfokú iskolaként működött, és a lipóti abszolutizmus hatására rövid időre meg is szűnt, majd többszöri fellángolások után 1750 után erősödött meg. A pozsonyi és soproni iskolák a század végére érték el a főiskolai rangot.

 

Válasz a protestáns iskolaalapításokra: jezsuita akadémiák születése és az első máig működő egyetem megalapítása

A paphiányt és a hívők számának óriási csökkenését a katolikus egyház az ellenreformációval kívánta mérsékelni, e folyamat egyik fő eszközének az iskolákat tekintették. Az első próbálkozás Kolozsváron történt 1570 körül, de a protestáns többség miatt kevés sikere lett. Ettől függetlenül Báthory István 1581-ben kiadta a kolozsvári jezsuita akadémia alapító okiratát. Az akadémia filozófiai és teológiai képzést is kínált, valamint nyitva állt a nem katolikus vallásúak előtt is, melynek hatására a hallgatók közel fele protestánsok közül került ki. Ezt a város protestáns vezetői nem nézték jó szemmel, és elérték az 1588-as országgyűlésen, hogy űzzék ki a jezsuita szerzeteseket Erdélyből. Báthory Zsigmond alatt, 1595-ben újranyílt az akadémia, de nyolc év múlva újra bezárásra került.

Az Erdélyből kiűzött jezsuiták hazánk észak-nyugati részén telepedtek le, központjukká pedig Nagyszombatot tették. 1616-ban közülük került ki az esztergomi érsek, Pázmány Péter, aki nemcsak felekezeti szinten gondolkozott, hanem célul tűzte ki, hogy Magyarországon állandó egyetem működjön. 1635. május 12-én került aláírásra a nagyszombati jezsuita egyetem alapítólevele. Az alapításhoz Pázmány Péter nagy összeggel járult hozzá, az engedélyt pedig II. Ferdinánd király adta. A bölcsészeti és teológiai fakultás 1667-ben jogival, 1769-ben pedig orvosival egészült ki. 1777-ig Nagyszombaton működött, majd Mária Terézia intézkedésének köszönhetően Budára költözött, s azóta is állandóan működik a fővárosban, jelenleg Eötvös Loránd Tudományegyetem néven.

 

A nagyszombati egyetemi templom főhajója
(a szerző felvétele)

Kisdi Benedek egri püspök kezdeményezésére 1660-ban jött létre a második jezsuita akadémia Kassán, amely egészen 1773-ig folyamatosan működött. Jellemző volt, hogy a jezsuita középiskolák elvégzése után még kétéves képzést kínáltak a tanulni vágyóknak, de ezek az intézmények nem tekinthetők felsőfokú iskoláknak. A kolozsvári jezsuita iskola 1753-ban kapott Mária Teréziától egyetemi rangot, és ezután korszerű filozófiai képzés indult el itt. Húsz évvel később a rendet feloszlatták, és a piaristák vették át az iskolát, amely jogi, nem sokkal később pedig orvosi karral is bővült. Így tehát ezekben az években a nagyszombati, majd budai egyetem mellett Kolozsváron működött teljes szerkezetű univerzitás.
Egerben 1740-ben kezdeményezték a jogi képzés elindítását, majd ez 1754-ben hozzákapcsolódott a jezsuita szemináriumhoz, és így jött létre a püspöki főiskola. Eszterházy Károly püspök 1763-ban kezdeményezte a katolikus egyetem létrehozását. Ez utóbbi nem nyert uralkodói támogatást, mert a fővárosi, teljes képzési palettájú egyemet elegendőnek tartották, így Egerben csak rövid ideig volt orvosi képzés, hosszútávon jogakadémiaként működhetett.
A külföldi egyetemre járás a 18. században jelentősen csökkent, főként a teológiai képzésekre jelentkezők hagyták el az országot. Különösen népszerű volt a magyar hallgatók előtt a bécsi, az olmützi és a grazi egyetemek. Egészen sajátos intézmény volt a bolognai Collegium Ungarico-Illyricum, ahol 1553 és 1783 között horvát és magyar diákokat patronáltak.

 

Az egyházi egyetemek helyett állami felsőoktatás-politika

Az erősödő polgárság hatására – országonként más és más formában – teret hódított a felvilágosodás. Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus államformája alakult ki, amely az iskoláztatás és a művelődés szabadságát hirdette, és egy tudatos, államilag szervezett oktatásügy kialakítását feltételezte. Az iskolák így kikerültek az egyházi fennhatóság alól, és kormányzati irányítás alá kerültek. Mária Terézia birodalmi szintű oktatási terveket kívánt megvalósítani, ennek részeként fejlesztette a magyar iskolákat is. Ahogy az előbb említettük, 1777-ben a királynő a következőképpen rendelkezett a Pázmány Péter alapította egyetem sorsáról: „Budára költöztetendő királyi egyetem ott a királyi várban lévő épületben helyeztessék el.” Az átköltöztetés előtt pár évvel orvosi képzést indított, és létrehozta az Egyetemi Nyomdát. Az 1735-ben alapított selmecbányai bányatisztképző intézetet 1763-ban akadémiává fejlesztette, ahol a korszak egyik legmodernebb bányászképzése zajlott. II. József uralkodása alatt, 1782-ben önálló intézetet kaptak a budai egyetemen a mérnökök, majd 1787-től ugyanígy indult el az állatorvosok képzése is.

Megfigyelhető, hogy a 18. században – az állami intézkedések mellett – már megjelentek magánkezdeményezések is, amelyek elsősorban mezőgazdasági képzésekre irányultak. 1780-ban Tessedik Sámuel Szarvason hozott létre gazdasági iskolát, 1797-ben pedig Festetics György Keszthelyen megalapította a Georgicont.

 

Összegzés
A Nagy Lajos által hatszázötven éve született magyar felsőoktatás első pár száz évében nem tudott hosszú távon fennmaradni egyetlen intézmény sem, mivel nem volt meg hozzá az erős társadalmi igény és a töretlen uralkodói akarat, és az egyház egyedül kevés volt az egyetemek megszilárdításához. A reformációval a felsőoktatási intézmények polarizálódtak, egymással versenyeztek, ami – az egyéb politikai helyzettel együtt – nem adott lehetőséget a tartós működéshez. Ezzel szemben Pázmány Péter nagyszombati alapítása tartósnak bizonyult, ő vetette el a ma is létező egyetemek egy részének magvait. Mária Terézia pedig rájött arra, hogy az uralkodói program elsődleges céljai között kell szerepelnie az oktatás kérdéseinek, éppen ezért nagy összegekkel és fontos intézkedésekkel támogatta a magyar egyetemi lét tartós és színvonalas működését.

Nagy Lajos, Pázmány Péter és Mária Terézia más-más történelmi helyzetben voltak, és ez nagyban befolyásolta terveik megvalósítását, de egy mindhármukban közös volt: ugyanazzal a szándékkal foglalkoztak a magyar felsőoktatás kérdéseivel, és egykori tevékenységük a mai napig meghatározza a felsőoktatás arculatát.

  

Felhasznált irodalom:

Ábel Jenő: Egyetemeink a középkorban. Budapest, 1881.

Csizmadia Andor: Tanulmányok a magyar egyetemtörténet kezdetéről. Jogtudományi Közlöny. 26. évf. (1971) 5. sz. 267-268.

Goff, Le Jacques: Az értelmiség a középkorban. H. n., 1979.

Mikonya György: Az európai egyetemek története (1230-1700). Budapest, 2014.

Régi magyar egyetemek emlékezete. Memoria universitatum et scholarum maiorum regni Hungariae. Szerk. Szögi László. Budapest, 1995.