Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A mai világ már nem olyan prűd

2017.06.16. péntek, 22:12

1 044 megtekintés

MÉSZÁROS MÁRTON (BUDAPEST)

Orbán János Dénes szerint könnyen ki lehet esni a köztudatból, ha a művész nem bizonyít. A József Attila-díjas író-költő, aki mellesleg a Magyar Idők napilap kulturális rovatának vezetője, élő legendákról és bölcsészvagánykodásokról is vallott.

 

Első verseskötete, Hümériáda címmel 1995-ben jelent meg, és annak is csak huszonegy éve, hogy élete első elismeréseit – a Romániai Írók Szövetségének debüt-díját, valamint a Sziveri János-díjat – átvehette. Hogyan látja, elég két évtized arra, hogy az ember megvesse a lábát az irodalom talaján?

Két évtizednyi tapasztalat és bizonyítás minden szakmában elegendő ahhoz, hogy az embert komolyan vegyék, de az irodalom ingatag terep, könnyen ki lehet esni a köztudatból, ha az író nem bizonyítja időnként, hogy még mindig nem égett ki, még mindig meg tudja lepni a közönségét. Ott van annak a csapdája is, hogy egy bizonyos státus elérése után a szakma már minden kritika nélkül elfogadja a műveidet, ilyenkor a súlyos önkritikának kell a helyébe lépnie, különben egy szent bálvány leszel, akit nem olvasnak. Úgyhogy állom én a sarat rendületlenül, de tudom, hogy még legalább ennyi hátravan ahhoz, hogy elég mélyre érjenek a gyökerek.

 alt

Orbán János Dénes. Kép: Szentes Zágon 

Mérhető egyáltalán egy írói pályakép sikere? Ma nagyon kevés szépíró tud több tízezres eladott példányszámot felmutatni, de talán csak Nádas Péter, Krasznahorkai László, Parti Nagy Lajos vagy Závada Pál azon íróink, akik ha új kötetet mutatnak be, felolvasnak, megtöltik a termet.

Az eladott példányok száma nem csak minőség, hanem marketing kérdése is. A díjak odaítélését a szakmai és időnként politikai konjunktúrák befolyásolják. De ha egy írót elég sokáig rendszeresen díjaznak, és elég sokáig tisztes eladási mutatói vannak, az nem véletlenül van. Mérhetőnek nem mérhető, de azért a díjak, a kritikai visszhang és az eladási mutatók hosszú távon irányadók. A siker igazi jelei viszont az olvasói gesztusok: levelek, személyes megkeresések, vagy ha egy diák a te verseddel nevez szavalóversenyre. A minap hívták föl a figyelmemet, hogy az Erdély ismeretterjesztő, ismeretbővítő társasjáték egyik kártyáján az a kérdés szerepel, hogy kit szokás az erdélyi Villonnak nevezni – és a helyes megfejtés az én nevem. Ez jobban esett egy irodalmi nagydíjnál. Ami a termek megtöltését illeti, fontos kérdés: ki hol tölti meg a termeket a Kárpát-medencében. Az Ön által fölsorolt listát lehetne bővíteni, azért ennél többen vannak, de van egy óriási név, aki a Kárpát-medence bármely településének bármely termét megtölti, és verseit bármely más kortárs költőnél többen olvassák, ismerik, az Kányádi Sándor.

 

Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, ma is vannak klasszikusok, csak jóval kevesebben, mint korábban. Nevén nevezné őket?

Igen, például Kányádi Sándor élő klasszikus, még akkor is, ha a magát mainstreamnek tartó fővárosi szakmai kör erről megfeledkezik. Több nevet most nem mondanék, mert egyetértek Borgessel, aki szerint minimum egy fél évszázad szükséges ahhoz, hogy valaki kiállja az idők próbáját. Kányádi már több mint egy fél évszázada van a pályán, töretlen sikerrel. A mások műveivel viszont még várnék egy-két évtizedet. Persze közben ott van a kérdés: van-e értelme tippelni, hogy kiket fognak húsz-harminc-negyven év múlva is olvasni? Mert a digitális forradalom okozta új világ az irodalom fogyasztására is hatással van. Míg mi a klasszikusokat bálványként imádtuk, a Z generációt – úgy tűnik – hidegen hagyja a klasszikus irodalom szépsége és bölcsessége. Meg gondoljunk arra is, hogy az általunk tátott szájjal olvasott Jules Verne egyenesen nevetséges egy olyan kamasznak, aki okostelefonnal a kezében cseperedett föl egy agyontechnologizált világban.

 

A kortárs magyar írók és költők számára, jelentős állami tőkéből létrehozott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. művészeti tevékenységének egyik koordinátora. Igazak Illyés Gyula egykori szavai, miszerint a magyar írónak a “vízügyekkel” is, nem csak saját írásművészetével, foglalkoznia kell?

A kevésbé szerencséseknek – mint én – igen. Ha nem foglalkoztam volna annyit irodalomszervezéssel, szerkesztéssel, könyvkiadással, valószínűleg kétszer annyi könyvem lenne. Életem bizonyos periódusaiban – ilyen a mostani is – olyan vagyok, mint az orvos, aki csak ritkán műt, mert igazgatnia kell a kórházat. De hát ennek is megvan a maga művészete, lenyomata. Ez is egy kihívás: beleavatkozni az irodalom alakulásába, lázadásokat, paradigmaváltásokat vinni véghez, izgalmasabbá tenni az irodalmi életet.

 

A tavalyi év elején sűrűn cikkeztek a Laurával a fasz kivan című verséről, amely bővelkedik obszcén kifejezésekben. Ennyire prűd lenne a mai világ?

 A mai világ már messze nem olyan prűd, mint az a közeg, amelyikben a szóban forgó mű született. 1996-ban, Erdélyben ez valóban botrányosnak számított, de akkor is bocsánatos polgárpukkasztás volt. A mai Magyarországon kétlem, hogy ezen bárki fölháborodna. A Magyar Nemzet kulturális rovatának engem nem túlságosan kedvelő munkatársai úgy gondolták, hogy ifjúkori obszcenitásaim fölidézésével jól lejáratnak. Abban a lapban, melynek tulajdonosa a G. nap hőse. Született is egy jó kis mém: A tulajt cenzúrázd, ne a költőt!

 

Szóval, akkor ma megengedőbb az irodalmi közeg a trágárságra, a szexualitás nyílt néven nevezésének?

Elméletileg igen, de ha netán megsérted a polkorrektség szabályait, könnyen sivalkodást fakaszthatsz az erre érzékenyek körében. A ’90-es évek második felében írt, szexuális töltetű verseimet annak idején merészségükért méltatták, mostanság szexizmussal vádolják. Állítólag szexuális tárgyként kezelem benne a múzsákat. Néhány évvel ezelőtt egy ártalmatlan stílusparódiáért homofóbiával vádoltak, pedig csak személyes véleménynyilvánítás nélkül azon elmélkedtem, miként reagált volna Petőfi, Karinthy és Tamási Áron, ha beleütközik egy melegfelvonulásba. Sajnos az inkvizíció mindig megtalálja túlélésének formáját.

 

Vannak pályatársai, akik azt hangoztatják, a nagy elődök már mindent megírtak, ekképpen igencsak korlátozott lehetőségekkel bírnak, ha valóban újdonság erejével ható művet készülnek írni. Igazuk van?

Szokás mondogatni úri bölcsészkörökben, hogy tulajdonképpen a mitológiák és a Biblia típustörténeteit öltöztetjük újra meg újra. Ha úgy vesszük, a Pál utcai fiúk is az Iliász sémáira építkezik. De ez csak amolyan bölcsészvagánykodás. Az irodalom és a nyelv eszköztára kimeríthetetlen, nemkülönben a témáké. Ha annyi időm lenne, mint amennyi könyvötletem, matuzsálemi kort érnék meg!

 

Csáth Géza Úr volt rajtam a vágy címmel megjelent naplójából az derül ki, a 20. század első évtizedeiben nehéz dolga volt annak a szerzőnek, aki drámáját egy színháznak el szerette volna adni. Az Ön által jegyzett A magyar Faust című tragikomédiát másfél éve mutatták be a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban, és nagy sikert ért el. Manapság valóban nagy igény van az új magyar színművekre?

A színház nagyon népszerű a mai Magyarországon, elméletileg tehát volna igény új színművekre. Ha a szerző színházi körökben ismert (ez csak részben egyezik az irodalmi körökkel), akkor a kockázat sem túl nagy, ellenben fiatal, kevésbé ismert vagy ismeretlen szerző darabjával előrukkolni kockázatos: nem biztos, hogy megtérülnek a költségek. A Csokonai Színház nagyot kockáztatott a darabommal, ugyanis a 150. évforduló jubileumi előadásának nevezte ki, és a költségvetés is átlagon felüli volt, már csak azért is, mert száz ember mozgott a színpadon. A húzás bejött, de ebben nagy szerepe volt annak, hogy a darab debreceni témájú, és a város egyik legendája, az ördöngös Hatvani professzor a főhőse. Ritka azonban az, hogy fiatal drámaírók műveit nagyszínpadon, nagy költségvetéssel adják elő. Nem ártana egy állami projekt, ilyen irányú támogatásokkal, hogy a színházak merjenek kísérletezni.

Megjegyzés: Az írás rövidített változata megjelent az Édes Anyanyelvünk 2017/2. (áprilisi) számában is.

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu