Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A Mondolat – Felelet a Mondolatra vita Széphalomról nézve

2015.10.09. péntek, 12:33

2 834 megtekintés

KOVÁTS DÁNIEL, BUDAPEST


Sokáig úgy tanultuk s úgy tanítottuk – kissé leegyszerűsítve a valóságot –, hogy a magyar nyelvújítási harcot Kazinczy Tövisek és virágok című kis epigrammagyűjteménye és Vitkovicshoz írt episztolája váltotta ki, a Mondolat és a Felelet a Mondolatra testesítette meg a legélesebb ütközetet,
[1] s Kazinczy Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél címmel megjelent tanulmánya jelenti a kiegyezést, a békekötést.

alt

Kováts Dániel (fotó: Minya Károly)


Ennek a képletnek, amely valóban szemléletesen bemutatható, van ténybeli alapja, s van didaktikai használhatósága. Az újabb kutatások és szintézisek fényében egyre inkább látjuk azonban az árnyaltabb leírás szükségességét. Két dimenzióban is kitágítandó a séma: egyrészt az 1811-es és 1819-es határkövek elmozdításával, másrészt a górcső alá helyezett megnyilatkozások, dokumen­tumok körének bővítésével. A nyelvújítás problematikája ugyanis a neológia tágabb keretében vizsgálandó, s a nyomtatott művek mellett a kéziratban terjesztett állásfoglalások is figyelmet érdemelnek. A Kazinczy-hagyaték kritikai kiadásának munkálatai új tényeket és vizsgálati szempontokat hoznak felszínre, s biztosak lehetünk benne, hogy a széphalmi mester életműve és kora a következő években is bőséges témát ad az irodalomtörténet és a nyelvészet tudósainak.

Mondolat – Antimondolat


Mi itt most e konferencián a kétszáz éve készült Felelet a Mondolatra vitairat ürügyén egy szűkebb tematika vizsgálatára vállalkozunk, ennek is megvan a maga esztétikai és morális haszna. Kétségtelen ugyanis, hogy a Mondolatban és az Antimondolatban nem csupán a nyelv megújításáról eltérő nézeteket valló két tábor összetűzését kell látnunk, egyéb szemléletbeli, sőt magatartásbeli motívumok is megnyilatkoznak a szövegekben és a kommentárokban. A két vitairat létrejötte és visszhangja két évszázad távlatából is tartogat figyelmünkre méltó tanulságokat.

 


A következőkben Kazinczy Ferenc szemszögéből pillantunk e kérdéskörre, aki nem mondható szélsőséges újítónak, mégis heves össztűz célkeresztjében érezhette magát. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a Mondolat írói, a veszprémi Somogyi Gedeon és a szótárával tudta nélkül szerzőtárssá lett debreceni Szentgyörgyi József nem tartoztak a neológusok ádáz ellenségei közé, ráadásul az utóbbi Kazinczy bizalmas barátjának számított. Akár az a kérdés is felmerülhet, nem túldimenzionálása-e a helyzetnek, ha két körülhatárolható tábor összecsapásaként foglalkozunk e vitairatokkal. A túlzó szógyártás vagy a nyelvtani nőnem bevezetésének kísérlete méltán váltott ki általános elutasítást; a maradiság kigúnyolására (például Hőgyészi Hőgyész Máté figurájában) viszont reagálhattak volna úgy is, hogy akinek nem inge, nem veszi magára. A nyelvújítási harc mezején azonban a csatázók – akarva akaratlan – olyan sebeket ejtettek, amelyek egy időre akadályozták a vitakérdések tárgyszerű megbeszélését, s amelyek következményeként a személyes érzékenységek hatják át a röpiratok fogadtatását, visszhangját.


Megkockáztatom azt a feltételezést, hogy ha Kazinczy nem írja meg, vagy nem teszi közzé a Tövisek és virágokban a Himfy és A lúdhattyú című epigrammáit, ha a Mondolat kép nélkül jelenik meg, illetve ha a Felelet nem Bohógyiként és nem néhaiként emlegeti a vitapartnert, akkor minden másképp alakul. Kevesebb lett volna a lárma, s termékenyebb a nézetek szembesítése. Ezzel csupán a szubjektív tényezők jelentőségére kívánok utalni, hiszen a „mi lett volna, ha?” meddő kérdésfeltevés. És, persze, azt sem feledhetjük, hogy e három könyvön kívül voltak egyéb megnyilatkozások, amelyek sértődésre okot adhattak. (Például az Ó és új Magyar címen kiadott munka,
[2] vagy a Kisfaludyról német nyelvű folyóiratban megjelent recenzió, amelyet Kazinczynak tulajdonítottak.) Kazinczy a Dayka-kiadás előszavában, valamint Báróczy-életrajzában tárgyszerűbben írt az újítás témaköréről. Az a tény azonban, hogy jól kitapintható a Mondolat Kazinczy és Berzsenyi elleni éle, amely őket a szélsőséges újítókkal egy táborba helyezte, nem tett jót a neológus törekvések higgadt megítélésének. Érthető tehát Kazinczy reakciója a gúnyiratra. 1814 januárjában azt írja egyik barátjának Széphalomról: „Nevetni könnyű. De cáfoltassék meg tehát amit én Daykának és Báróczinak életekben mondottam. Ők nevetnek, szidnak, az Idvezítő paripájára ültetnek. Én azt kiáltom végtére is amit Galilei felegyenesedvén a követés után: Eppur si muove! Nekünk az a bajunk, hogy mi nem akarjuk érteni, hogy a magyar nyelv egy nyelv, de a poéta, a rétor, a historikus, a teáter, a piac, az iskola s a templom nyelve nem egy nyelv.”[3] E belső nyelvváltozatok létjogosultságának hangoztatása mellett kiállt az írók szabadsága mellett, hogy szavakat teremthessenek, ha ezek által a nyelv szépül, bővül. Álláspontja szerint: „a nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez”.[4] Kazinczy felfogásában a neológiának az volt a két fő törekvése, hogy az alkotók szabadságát – és, persze, felelősségét –, valamint ezzel összefüggésben a nyelvi eszközkészlet bővítésének jogosságát elismertesse.

 

Hogy élte meg Kazinczy?


Ha végiglapozzuk Kazinczy levelezését, bőségesen találunk adatokat arról, miképp érintette meg őt a vitairat. Arra a kérdésre, miért őt és Berzsenyit éri a metsző gúny, azzal a feltételezéssel reflektál, hogy kipellengérezésük mögött Kisfaludy Sándor sértődöttsége áll.[5] Úgy gondolhatta, hogy a Mondolatban közölt kép ötlete is tőle származhat,[6] miután Somogyi Gedeon tagadta, hogy a kép közlésével egyetért.[7] Voltak a kortársak között és vannak mai irodalomtörténészeink körében is olyan vélekedések, hogy nem egyértelmű a Parnasszusra lovagló férfiúnak Kazinczyval való azonosítása. Kisfaludy Sándor azt nyilatkozta: „hogy azt [a Mondolatot] K. egészen magára vegye, nem gondoltam, és sajnálom is hogy az egész fájdalmat ő akarja kimeriteni, holott másokra még többeknek kellene azokból háramlani.”[8]


A széphalmi mesterre vonatkoztatást azonban sok részlet alátámasztja. Kazinczy így adja a maga értelmezését: „Decemb. utolsó napjaiban egy Somogy Vármegyei Úr, kinek soha sem hallám nevét, postán külde-meg nékem egy Mondolat (oratio) név alatt akkor nyomtatásban megjelent Pasquillt ellenem. A’ munka előtt egy réz áll, mellyen én azon a’ paripán lovagolok a’ Dicsőség’ Temploma felé, a’ mellyen egy elrészegült Mythol. Isten szokott volt paradirozni, ’s ölemben három musicalis szer van: a’ háromszeg, a’ görög lant, és a’ guitarr (Sonetto’ lantja). – Fejem meg van koszorúzva ’s homlokomon egy lepe ül. A’ munka egy Ajánló-Levélből áll, a’ Mondolatból, és egy Glossariumból. Az ajánlólevél czímje ez: ZAFYR CZENCZINEK, tudniillik a’ Kazinczy Ferencz betűji köztt mind meg van a’ Zafyr szó betűje. Írásaimból öszveszedte a’ szókat, phrásisokat, ’s azokból ész és minden elérhető czél nélkül egy Centót
[9] fűzött. A’ Glossáriumban az én szavaimat öszvekeverte a’ Barczafalvi, Dugonics, Pere­csenyi, Vandza, Folnesics és Pethe szavaival, ’s nevet rajtok. Így nevetni könnyű.”[10]


Nemcsak Kazinczy értette magára az ábrázolást, hanem az irodalomban jártas olvasók többsége is így értelmezte azt, sőt 1816 áprilisában a lipcsei és hallei Literatur-Zeitungban is ez a közlés jelenik meg: „Das Mondolat ist gegen einen der ersten magyarischen Schriftsteller – Franz von Kazinczi – einen classischen Dichter und Philologen, gerichtet…”
[11] Ráadásul a Dicshalom név alkalmazása is Kazinczyt érintő párhuzam. Ha pedig megtámadtatás érte, természetesen társul e tényhez a válaszadás gondolata. Írónk azonban már első reakcióiban elhárítja ezt. Ilyen megfogalmazásokat olvashatunk a barátoknak szóló levelekben: „Nem mondhatnám, hogy a’ rezen ’s az egész elmés munkán kimondhatatlan gyönyörűséget leltem volna; de azt elmondhatom, hogy nyugodalmamat meg nem zavarta.”[12] Sipos Pálnak írja: „én nem nyavalyás felelgetéssel fogok reá felelni, ’s már feleltem is, Apologiáját adván a’ neologismu­soknak a’ Báróczy Biographiájában.”[13] Somogyi Gedeont és munkáját nem tartotta méltó vitapartnernek, illetve vitaalapnak, ezért nyilatkozza azt, hogy „nem szeretném magamat a’ Somogyi Gedeonkákkal egy lineába állítva látni”.[14] Azért néha ő is megemeli hangját, amikor például így nyilatkozik: „én a’ Mondolatistákat ’s a’ Mondolatokat megvetve tekintem. Ugatni minden kutya tud, ’s én annak nem felelek, a’ ki nem is érti a’ mit meg kellene az ollyannak a’ ki írni mer.”[15]


A nyilvánosságnak szánt válaszadás helyett tehát csak magánlevelekben fogalmazza meg reakcióját. Ugyanakkor határozottan kirajzolódik a viták hasznossága. „A pennahad nagyon idvességes dolog – írja Sárközy Istvánnak 1814 szeptemberében. – Nem ez hozta e fel a’ német literatúra’ aranykorát?”
[16] Épp a Mondolat kapcsán jegyzi meg csaknem négy évvel később Horváth Ádámnak is: „Hidd-el, barátom, a’ Recensióknak ’s tollcsatáknak nagy hasznok van”.[17] Úgy vélte azonban, hogy a Mondolat nem éri el azt a szintet, hogy bevonható legyen egy komoly diskurzusba. Mert mint 1816 novemberében, tehát már a Felelet megjelenése után írja: „Én a Mondolatot alacsonyságnak néztem, de soha sem kísérte meg az a gondolat, hogy reá csak egy betűt is feleljek.”[18]

 

Kölcsey és Szemere, a két ifjú barát


A felelet, az Antimondolat azonban két ifjú barátja, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál tollából mégiscsak megjelent. Érdekes Kölcsey egyik nyilatkozata. Ezt írja Kazinczynak Szatmárcsekéről 1815. augusztus 28-án: „Én az Antimondolatot óhajtottam volna, hogy nyomtatatlan maradjon, én az e féléktől azt hiszem, […] hogy az ily dolgokban legjobb nemes büszkeséggel hallgatni, s megvallom, hogy még csak nem is gondoltam, hogy az Antimondolat valaha kinyomtattassék.”
[19] Ezek szerint csak magán passzióból ültek össze barátjával Pécelen, csak szórakozásként fogalmazták a Felelet a Mondolatra szövegeit? Vagy a kiadás épp úgy független a szerzők szándékától, mint Szentgyörgyi Mondolatának esetében? Kölcsey idézett megnyilatkozása azt tükrözi, hogy a nyomdai kiadásra bocsátásban pesti barátaik rábeszélése játszott közre. Hogy voltaképpen elvesztették a felügyeletet kéziratuk fölött, abból is látszik, hogy nem volt lehetőségük a korrekciókra, s igen sok sajtóhiba maradt a szövegben, hogy Somogyiról Bohógyira változott feleletük címzettjének neve a cenzor kifogása miatt,[20] s hogy sokakhoz – így Kazinczyhoz is – hamarabb eljutott a kinyomtatott vitairat mint szerzőihez.[21]


A Felelet a Mondolatra néhai Bohogyi Gedeon úrnak címmel Pesten 1815-ben megjelent kis könyv szövegeinek születése tehát Pécelhez és az 1814-es esztendőhöz kötődik. Itt, a szülői házban telepedett meg Szemere Pál ifjú feleségével, a távoli rokon Szemere Krisztinával, akit becenevén, Kriskaként emlegetnek. Házasságkötésükre 1814. február 25-én került sor, a lakodalmat 1814. május 15-én tartották.
Vitkovits Mihály, a közös pesti barát ilyen tudósítást küldött az ifjú házasokról Kazinczynak 1814. szeptember 6-án: „Elég az Palinak, hogy Kriska Péczelen nem zúgolódik. – Költsei Junius olta velek lakik, ’s Palival annyira literatorkodik, hogy Kriska is úntában verselni kezdett. Költsei és Pali Somogyi Gedeon Uramnak Letzkéket készitettek; rövid időn olvasni foghatod. Ennyit a Péczeliekrűl.”
[22] (Zárójelben jegyzem meg, hogy Kölcsey e hosszas péceli vendégeskedéséről újabban regénybe illő történetek keltek szárnyra; feltételezve Ferencnek Pálhoz való erotikus vonzódását, illetve Kriskával való idilljét. Erről talán Fráter Zoltántól holnap többet megtudhatunk.) Szemere Krisztina mindössze 36 évet élt, s Képlaki Vilma néven valóban verselt. Kazinczy jól ismerte a Széphalomhoz közeli Lasztócon élő családot, s reá várt később a szomorú feladat, Kriska halálhírének közlése Szemere Lászlónéval, az édesanyával.


Kazinczy így foglalta össze egyik levelében 1815. augusztus 23-án, még mielőtt a mű a kezébe került volna, amit az Antimondolat létrejöttéről tudott: „A’ Mondolatra írt nem tudom mi a’ Szemere Pál és Kölcsey Fer. pajkossága. Én ezt még nem láttam. E’ héten talán megkapom […]. Midőn a’ titulust az Ujságlevelekből megláttam, elszörnyűlködtem reá, mert Somogyi helyett Bohógyit írni nem elmésség hanem parasztság. Ezt Szemere deprecálja [helyteleníti] is, az az desavouirozza [cáfolja], ’s declarálja [kinyilvánítja] hogy nem övék. Azt mondja, hogy nála Péczelen múlatván […] Kölcsey, őket megszállá a’ pajkosság lelke és ezt öszve firkálgatták, ’s mutatták Pesten. Ott örültek neki, ’s elvették tőle. Ő ide jött, Kölcsey Szathmárba, ’s Szemere megírta a sürgetőknek, hogy simítsák-ki a’ mint legjobbnak látszik, ez a’ bolondság úgy sem kíván nagy gondot.
’S a’ sok szakács aligha el nem sózta az étket. Minthogy Szemere annyira megkedvelte sok esztendő olta az én módomat, hogy mind stílje, mind Chirographja [kézírása] sokszor engemet magamat is megcsal […] nagyon tartok tőle, hogy az Antimondolat nekem fog tulajdonítatni, holott annak egy betűje sem enyém, nem az még gondolatja is; ők azt hírem nélkül írták.”
[23] Tehát igyekszik mindjárt elhárítani a vitairat létrehozásában való közreműködés vádját. A vád lehetőségét Szemere tényként kezeli, amikor azt javasolja Kazinczynak 1815. szeptember 2-án, hogy nyilatkozzék a nyilvánosság előtt kívülállásáról: „Veszprém vármegye a Dicshalom azaz Veszprémért haragszik. Pápáról dr Zsoldos készül felelni; s készülnek a debreczeniek is, s mindnyájan Kazinczy ellen. Ily esetben legtanácsosabb lesz, ha uram Bátyám az újságlevelekben … egy kinyilatkoztatást fog a publicummal s felelni akarókkal előre közleni. Meg kell nevezni mind Kölcseyt, mind engemet. Az egésznek plánja az enyém.”[24] Kazinczy megfogadja a tanácsot, a cenzor azonban kitörültette Kulcsár lapjából Kazinczy nyilatkozatát, hogy a Feleletben semmi része.[25] Döbrenteit is megkéri, hogy az Erdélyi Múzeumban tegye közé „Jelentés” című rövid szövegét: „Én a’ Tóth-Vázsonyi Iró’ Mondolatjára felelni soha nem véltem sem szükségesnek, sem hozzám illőnek; … az Anti-Mondolatot pedig írásban soha nem láttam, nyomtatásban is csak tegnap, és így közel két holnappal azután, hogy az mindenfelé olvastatott.”[26] Kazinczy Rumy Károly Györgynek így nyilatkozik: „Büszke vagyok reá, hogy ily nyomorúlt ember ellen nem nekem kellett fegyvert ragadnom.”[27]


Szeptember 15-én kapja meg Kazinczy az Antimondolat első példányát, s benyo­másait frissiben így rögzíti: „A’ Mondolatra adott feleletet végre én is láttam; tegnap estve hírt vettem Ujhelyből, hogy egy pakétom érkezett Pestről, ’s azonnal szaladtam ’s általvettem. Míg haza értem, végig futottam rajta. – Nem csuda ha Somogyi magát agyon sujtva érzi, és Somogyival együtt az ő czinkosai. Úgy kell nekik. …” 
[28] A szöveg elszórakoztatja, de rögtön észreveszi s sok-sok sajtóhibát, fel is veti ezt Helmeczynek: „ezen igen igen sokat kaczagtam. De édes barátom, mondd-el csak, ki lehete az a’ szörnyű Corrector, a’ ki olly ész nélkül járt-el az Antimondolat revisiójában?”[29] Amikor végre – épp Széphalmon – Szemere Pál is kezébe veheti a művet, már egy javított új kiadásra is gondolnak. Kazinczy erről így tudósít: „Tegnap dél előtt betoppana nálam Szemere és itt hált. … Képzeled melly öröm vala nekem őtet ismét meglátni. Beregben Kölcseivel sokat dolgoztak. A’ Mondolatot [!] Szemere csak nálam látá nyomtatásban; azon a’ könyvetlen földön hire nincs. … A Szemere és Kölcsey szándéka az, hogy a’ már kinyomtatott Feleletet a’ Mondolatra becsületesebb formában és kisimítva elébe teszik újabb munkájoknak, és én ezt nagyon javallom.”[30]

A Felelet ötletgazdája Szemere Pál volt, a szövegek nagy részét ő fogalmazta. Ezt Kazinczynak írt levelei megerősítik: „az egésznek plánja enyém”.[31] Zavarta a névtelenség is: „Nyughatatlan vagyok látni a munkát, minekutána a czimlap is meg vagyon változtatva, s a Kölcsey és a magam akaratja ellen: egyikünknek vagy másikunknak vagy mind a kettőnknek neve nélkül.”[32]


Érdekes a visszhang, amelyben a szakmai elismerésbe a hatás miatti aggodalom vegyül. Kazinczy szerint „A’ Mondolatra adott feleletben sok só, de sok tudomány is van, kivált az Előbeszédben. De a’ kis munka deproperatum. Csak az fogja érteni a’ ki Literatúránk productumait úgy ismeri, mint Irónak kell.”
[33] Döbrentei Gábor azt írja Kazinczynak: „Az Anti Mondolat igen jól vagyon irva. Kölcseynek Gedeoni textusán jó izűen lehet kaczagni. Szemere igen jól egybe szedte a’ Magyar Literatura szemetjeit, ’s a’ hátul álló deák citatumok fein vágások. De olly lármás nem lesz, mint a’ Mondolat. Ezt érteni több kivántatik, mint amoda. S az emberek az Arlequinádok [színpadi táncjátékok, árnyjátékok] látására hamarabb egybe-futnak, mint az eszes tanitó leczkéjire.”[34] Erre válaszolja Kazinczy: „Valóban a’ Kölcsey Előbeszédében sok erő van a’ humor alatt; az az átkozott didactica gravitás [komolyság] és nyugalom szépen abstechol [különbözik] a’ csaknem gyermeki vásottságtól, ’s csuda hogy Somogyi Gedeon magát fel nem akasztá.”[35] Berzsenyi Dániel keményebb hangnemet várt: „Láttam az Antimon­dolatot is. Csudálom hogy Szemere a’ kámpoló gyermeket vissza kámpolja. Dorgálással vagy hallgatással kellett volna ezt büntetni. A’ Debreczeni poesis és Grammatica alkalmasint meg van gunyolva, de Bohógyinak több kellett volna. Meg kellett volna ezt a’ publicumnak nem csak mondani, de mutatni is, hogy Bohógyi a’ sok igaz közé sok nem igazat is zavart ’s következésképpen vagy bolond hogy azokat meg nem tudta válosztani, vagy gazember hogy tudva öszve keverte; meg kellett volna azt mutatni, hogy az ő Satyrája csak ollyan, mint midőn a’ bolondozók a’ Miatyánkhoz a’ czigány imádságot keverik; meg kellett volna azt mutatni, hogy a’ ki a literatort mocskolja, vét a’ Literatura ellen, vét maga ellen és az egész emberiség ellen.”[36]


Megjelenik a következmények miatti aggodalom. Mint Sárközy István megjegyzi Kazinczynak: „Somogyi Gedeon jól van revangirozva, de írások [Kölcseyé és Szemeréé] még is több kárt tett mint hasznot. És reád valóba nem jó fényt vetett az egész Anti Mondolat.”
[37] A praktikum embere, a mezőgazdász Nagyváthy János megírja félelmét Kazinczynak, Csurgóról 1816. március 10-én: „Mikor az Orvosok meghasonlanak, a’ betegnek meg kell halni. Félő, hogy a’ magyar nyelv így ne járjon. […] Valóban fáj a’ betsületes embernek, midőn ezt, és azt tapasztalja hogy sok szép törekedéseidet is a’ nyelv körül az eszetlenség egy ostoba Mondolattal fizeti meg. […] A’ Felelet szerzői, bár jó talpkövet vetettek legyen is Munkájoknak, nem sokat segítettek. Directe kellett vólna nekik azt megmutatni, hogy a’ Mondolat íróji jót rosszal össze kevervén, némellyeknek a’ nevetésre, másoknak pedig a’ nyelv javitástól való elidegenedésre nyomos okot szolgáltattak.” S mindjárt hasznos javaslattal is él: „Ugy gondolnám tehát, hogy legjobb lenne egy Szótárban a’ Magyar Közönségnek azt a’ javitást röviden, és okokkal együtt elejébe terjeszteni, a’ melly 30 Esztendők alatt a’ nyelven tétetett. A’ melly módot most követünk, rossz: mert a’ gúnyolás nem meggyőzés, és a’ hol meggyőzés nints, ott követő sints.”[38]


Kölcsey Ferenc biztos volt a távlati sikerben. Amikor olvasta, hogy Kis Áron őt is, Szemerét is erős gúnnyal ostorozza védelmébe véve Somogyi Gedeont, azt is észrevette, hogy használja a neológia által teremtett kecs szót és más újításokat. Ebből optimista következtetésként azt írja Kazinczynak: „Nem igaz-e a’ mit régolta hiszünk, hogy a’ mi ügyünk elébb utóbb minden tudós és tudatlan Adelungjainknak (hogy Gotschedeinket ne emlitsem) ellenekre is triumphálni fog? Minden tanúlni ’s haladni szerető ifjú a’ mi útonkon fog a’ pálya felé törni.”
[39]

 

Hatások


Kazinczy ekkori magatartásában érdekes kettősséget figyelhetünk meg. Az egyik motívum, hogy hasznosnak, folytatandóak tartja a vitát. Prónay Sándornak írja 1815. december 21-én: „A’ német Literatúra épen egy illy gyalázatos czivakodás által jutott virágzásának fő polczára, ’s azt az útat tette egy tized alatt a’ mellyre e’ nélkül ötven eszt. kívántatott volna.
Bizony a’ Somogyi Gedeon’ pasquillja, mellyre Szemere és Kölcsey épen azért feleltek abban a’ vad tónban, hogy a’ nem tudós Olvasót vonhassák a’ per nézésére, már is sok jót tett, ’s én óhajtom hogy a’ per még egy két esztendeig folyjon így. Somogyi, a’ ki fel volt tüzelve némelly nemtelen indulatú emberek által, és a’ ki azt hitte, hogy én az ő parasztságaira ’s oktalanságaira bizonyosan felelni fogok, és ezért a’ munka nyomtatásakor már feleletemre adandó válaszával is kész volt, elhűlt rajta, hogy én őtet feleletemre méltónak nem néztem, minden jó embernek megvetését tapasztalta, látta, hogy goromba lenni Szemere és Kölcsey is tud a’ goromba ellen, ’s elhallgata; Prof. Ruszek pedig és Kisfaludi többé nem fogják terjeszgetni a’ Mondo­latot.”
[40] Ennek első látásra ellentmond a békítés néhány gesztusa. Ruszek József apáthoz ilyen sorokkal fordul 1816 első napjaiban,: tehát 2-3 héttel az imént idézet kissé harcias megnyilatkozás után „Emberek vagyunk mindnyájan, mindnyájan követhetünk olly dolgokat, mellyeket, midőn már késő, megbánunk; elragadtathatunk eggyik vagy másik ügynek, eggyik vagy másik barátunknak mértéktelen szeretetétől: de a’ kötelességhez térés, ’s annak tétele, a’ mit becsület ’s a’ tudományok’ ’s ezek által a’ haza’ szeretete parancsol, soha nem késő. Feledjük a’ történteket, Fő Tiszt. Apát Úr, ’s mutassuk-meg, hogy gondolkozásainknak ellenkező volta mellett is tudunk lenni igazságosok, széplelkűek. […] Én tudom minek hiszek, ’s míg az ellenkező felől meg nem győzetem, e’ hitben maradok. Hogy más is azt higyje, azt én soha nem kivántam, ’s kivánni soha nem fogom.”[41] A látszólagos ellentmondást az idézet utolsó két mondata oldja fel, amelyek az elvek fenntartása melletti békekötésre utalnak, a békejobb új lap nyitására, a nemtelen támadások elkerülésére vonatkozik.


Vajon jöhetett-e béke a Mondolat és az Antimondolat okozta vágások, sebek után? Ha Kisfaludy Sándornak Ruszek Józsefhez címzett, de nyilvánvalóan Kazinczynak szóló, 1816. április 14-én papírra vetett üzenetét olvassuk, elbizonytalanodunk a válaszadásban. Nem is a vitairatokról nyilatkozik, a mélyebb szemléleti különbségekre utal, amikor többek között ezt írja: „K., kitől arany időt igértem Nyelvünknek, nem hogy előbbre segitené, hanem vissza taszít bennünket az által, hogy idegen Nyelveket majmozó különösségeivel felzavarja Nyelvünknek eredeti tulajdonságát, és tagadhatatlan literatori bájai által másokat is, kivált az idegen nemzeti és nyelvbeli culturával félig ismeretes ifjakat és irócskákar elcsábítván, egész felekezetet formál, dictátorkodni akar, és minden dicsőségét ebben látatik találni. […] A’ Nyelv a’ Nemzetnek legdrágább Palládiuma. A’ nyelvet olly ádáz újitásokkal tagolni, gyilkolni és zavarni mint sokan merészlik, valóságos crimen laesae nationis, és ehhez minden Magyarnak van szóllója […], ezt akadályoztatni minden Magyarnak kötelessége. És valóban bűnösnek érzem magamat azért, hogy ezt én is eddig elmulasztottam.” Kisfaludy azonban az ifjú Kazinczy érdemeit is megemlíti: „Én K-t, úgy mint Literátort, tisztelem, becsülöm, mert ha rongálja is különködő kórsága által nyelvünket, hát volt az ideje, hogy javitotta, szépitette, gazdagitotta is, és ha igazak akarunk lenni, tehát meg kell vallanunk, hogy ő volt az első, a’ ki nyelvünkbe azt az édességet, kellemetességet, hajlékonyságot, könnyűséget, lágyságot és csint szerencsésen belé olvasztotta, melly nélkül nyelvünk a’ finomabb érzeményeknek kiejtésére soha sem lett volna alkalmatos.”
[42]


Pázmándi Horvát
Endre Pázmándon 1815. október 15-én kelt hosszú írásában foglalja össze nézeteit. Ebből idézünk: „Hogyan is készült volna az [a Mondolat] a’ mi akaratunkkal, vagy segítségünkkel, holott most sem hagyjuk helyben? Én szembe meg-mondanám Somogyi Úrnak, bár őt soha nem láttam is, hogy el-vétette az arányt. Azt is megkérdezném tőle, ha vallyon a’ homlokkép a’ Szerző képe helyett áll-e? De a’ Felelet-is agyra esett ám! Erre, ha valamire, lehet mondani: Si tacuisses, Philosophus mansisses. A’ Mondolat nem annyira ártott Kazinczy Úr nevének, mint némellyek gondolják; sőt semmit sem ártott. De árt a’ Felelet. Mert ebben eggyik zavar a’ másikat tolja, a’ tárgyat üti véti, – vagy talán tárgya sints.” (KazLev. XIV. 515.)

 

Pillantás Széphalomba

 


Végül vessünk még egy pillantást a széphalmi kúriára: miképp élhette meg Kazinczy a Mondolat-vitát. Két jellemző s a téma szempontjából is értelmezendő tényre utalok. Az egyik az, hogy értelmiségi körét is megérintette az elmérgesedő pennaháború, ami a sárospataki kollégium professzorainak két pártra szakadásához vezetett. A másik viszont annak hangsúlyozása, hogy Kazinczy életében ezek igen dolgos és termékeny évek voltak, vagyis nem szabad azt hinnünk, hogy a Mondolat-vita töltötte volna ki napjait.


Ami Sárospatakot illeti, hallgassuk meg Kazinczy híradását, amelyből következtethetünk a megbolydult méhkasra: „Patakon Prof. Kézynél ebédelék, a’ ki nekem elbeszélte, hogy Prof. Láczai Józef (a’ Ludhattyú a’ Tövisekben) egy valakitól postán kapta meg a’ Mondolatot, hogy triumphált megmocskoltatásomon, […] s ő Láczai, ’s Prof. Philos. Rozgonyi ’s Prof. Juris Kövy rajtam múlatták magokat minden üres órájik alatt. Nyugtalanul várják, mit fogok én erre mondani…” Majd így folytatja: „Nagy Ferencz beszéllé, hogy Láczai, Rozgonyi és Kövy őtet Dicshalminak csúfolgaták. Vályi-Nagy nem vala nem kész a’ feleletre, ’s őket viszont Pórhalmiaknak csúfolgatta. […] Kövy egy nagy talentum ’s tiszta fejű ember, de kevélysége ’s kálvinista durvasága nem ismer határt. Nékem vele szoros szövetségem soha nem volt; de miolta olvasta Vitkovicshoz írt Epistolámat, azolta hátam megett mindég ránczigál. Bosszankodik a’ Debreczen megsértéséért, hol ő Togatus volt.”
[43] Egy végletesen nemtelen támadás is érte Sárospatakról Kazinczyt, amely szintén része az 1810-es évek nyelvújítási harcainak. Láczai Szabó Józsefnek tulajdonítják a névtelenül megjelent durva és trágár gúnyirat szerzőségét, aki református lelkész, előbb pápai majd (1808-tól) sárospataki főiskolai tanár volt. Kazinczynak érthetően – mint ezt Dessewffy Józsefnek megírta[44] – leginkább az anyját erkölcstelennek bélyegző utalás okozott fájdalmat.[45]


A pataki pasquillus közönségesebb a Mondolatnál, elszenvedni nehezebb lehetett. Kazinczy azonban ment a maga útján. Ezekben az években befejezi Báróczy-tanulmányát, sajtó alá rendezi fordításainak kilenc kötetét, a sátoraljaújhelyi református gyülekezet főgondnokaként megújítja a templomot, korszerűsíti az iskolai oktatást, gondoskodik a lelkészi státusz méltó betöltéséről, közben utazást tesz Erdélyben, fogalmazza az Erdélyi levelek darabjait, s igen élénk ekkor a levelezése is. Ami tehát munkakedvét, tevékenykedését illeti, abban nem látunk megingást, visszaesést. Sőt az Orthológus nálunk és más nemzeteknél megírásával önmaga és a magyar szellemi élet számára irányt mutató összegezést alkot.


Hozzá kell azonban tennem, hogy a Mondolat és Felelet a Mondolatra vitának volt a neológus táborra nézve káros következménye is. Az átélt feszültség nyomot hagyott a barátságokon, és bizonyos elvek újragondolása került napirendre. Kölcseynek Lasztócról Széphalomra küldött három levele jelzi a változást. Az Antimondolat egyik szerzője foglal állást úgy, hogy olyan pontra érkeztünk, amikor nincs már értelme a harcnak, amely csak zavart okoz. A helyzetet úgy látta: „a’ haladni nem akarók még inkább vagy rettegőkké, vagy makacsokká lettenek, a’ haladni akarók pedig a’ természetes határokon túl csapongtanak, ’s a’ jó, jámbor olvasó, vagy néző soha sem tudja mit tegyen, ’s mihez tartsa magát”.
[46] Attól tart, hogy a neologizmus nevetségessé válik, ezért az olvasók, valamint a szélesebb körű társadalmi hatás érdekében új korszakot kell kezdeni.


Ez az új korszak elveszi ugyan Kazinczytól a vezéri szerepet, de nem hagyja őt feladatok nélkül. Ő az új irodalmi központtól távol maradva, anyagi szűkössége ellenére sohasem vált széphalmi remetévé, személyisége haláláig igazodási pontja maradt a magyar irodalmi életnek.

 

 

 
[1] Kazinczy Dessewffy Józsefnek 1815. dec. 14-én írt levelében foglalta össze e harcról a benne élő képet: KazLev. XIII. 334–339.
[2] Kazinczy írja Döbrentei Gábornak 1815. szeptember 25-én: „Most egy más Mondolat jő sajtó alá Ó és új magyar czim alatt Helmeczi és Pethe ellen. Irója eggy S. J. betűjű Predikátor.” KazLev. XIII. 191.
[3] KazLev. XI. 173.
[4] Kazinczy kiemelése. Kazinczy Ferenc: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Báróczy Sándor élete. Szerk. Szauder Mária. Bp., 1979. 790. Kazinczy kiemelése.
[5] KazLev. XI. 177., 241.
[6] KazLev. XI. 253; 403–404.
[7] KazLev. XIV. 462.
[8] KazLev. XIV. 390.
[9] E műfaj jelentése itt: összeállítás különböző szerzőktől származó szemelvényekből a parodizálás szándékával.
[10] KazLev. XI. 241.
[11] Kaz Lev. XIV. 529.
[12] KazLev. XI. 175.
[13] KazLev. XI. 249.
[14] KazLev. XI. 252.
[15] KazLev. XII. 27.
[16] KazLev. XII. 103.
[17] KazLev. XV. 521.
[18] KazLev. XIV. 425.
[19] KazLev. XIII. 115–116.
[20] „Trattner mondá, hogy a Libr. censor nem engedi meg a Somogyi G. nevet”, írja Kazinczy. KazLev. XIII. 58.
[21] 1815. szeptember 1-jén Kölcsey még mindig nem látta a kinyomtatott vitairatot, így panaszkodik Kazinczynak: „Valóban rendes állapot ez a miénk! Megeshetne, hogy ellenünk sokan felkelnének, s mi a dolgokról csak évek múlva tudósítatnánk, s olyankor készülnénk felelni, midőn a publicum figyelme már száz újabb dolgok által vonzatott el.” KazLev. XIII. 144.
[22] KazLev. XII. 78.
[23] KazLev. XIII. 98–99.
[24] KazLev. XIII. 145.
[25] KazLev. XIII. 275.
[26] KazLev. XIII. 192.
[27] Széphalom, 1815. aug. 29. KazLev. XIII. 127.
[28] KazLev. XIII. 158
[29] KazLev. XIII. 162.
[30] KazLev. XIIII. 17.
[31] KazLev. XIII. 93.
[32] KazLev. XIII. 51.
[33] KazLev. XIII. 195.
[34] KazLev. XIII. 288.
[35] KazLev. XIII. 304.
[36] KazLev. XIII. 306–307.
[37] KazLev. XIII. 414.
[38] KazLev. XIV. 31.
[39] KazLev. XIV. 157.
[40] KazLev. XIII. 363–364.
[41] KazLev. XIII. 399–400.
[42] Kazinczy Kis Jánosnak, 1816. okt. 27-én lemásolja és elküldi Kisfaludy szövegét. KazLev. XIV. 386–391.
[43] Helmeczy Mihálynak szól az 1814. február 27-én kelt levél. KazLev. XI. 251–252.
[44] KazLev. XIII. 336.
[45] Egy példa a pasquillus durvaságára: arról beszélnek, építsenek ürülékből talapzatot Kazinczy mellszobrának, s legyen rajta ilyen felirat: „Ez amaz ditső Széphalmi Vintze! alias K. F. egynehány nyomorék gyermekeknek de még több gyáva darab írásoknak koholójja. Hazájjának Királljának és minden nálánál okossabbaknak is megesküdt ellensége, a’ tudósok martzongójja, az őtet imádó vagy félénk elmék bolondítójja requiescat in pice, te pedig jámbor utazó! ki hazádat, Királyodat betsületedet és a tudományokat szereted, oldj gatyát és az ő originális Satyrus képét bőséges sós nedvekkel lotsold le.”
[46] KazLev. XV. 233.

 

 


Megjegyzés: A Felelet a Mondolatra című esszékonferencia bevezető előadása 2015. szeptember 24-én hangzott el az MNYKNT konferenciatermében, Budapesten. A szerk.

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu