PÉK SÁNDOR (Nagyvárad)

Mi történt 1964-ben?

1964-ben Nagyváradon az államhatalom le akarta bontani a város főterén található Szent László-plébániatemplomot, amely 1720 körül épült fel, és akkor püspöki székesegyházként működött, magában hordozva a város legrégibb oltárát

A városvezetés, egy korábbi, egyébként a magyar időből származó városrendezési tervet húzott elő valamelyik (mégsem) poros és elfelejtett fiókból, és erre (is) hivatkozva adta ki a rendeletet a templom lebontására, illetve a főtér egységesítésére, valamint az ekkor már teljesen berendezkedett szocializmus modernizmusának megvalósítására. Minden részlet fontosnak tekinthető. Az évszám maga is, hiszen 1964-ben már biztos és meghatározó ténnyé vált az orosz tankok 1956-os magyarországi erőstatuálása és a nyugati hatalmak állás(nem)foglalása egy, a keleti blokkban történő akár országos forradalmi esemény kapcsán is. Mindenki tisztában volt ezzel a ténnyel és annak következményeivel. A városrendezési terv magyar időből származott, ez a részlet is beszédes és üzenetnek is szánhatták a többségi nemzeti érzésű vezető elvtársak (persze azt tudjuk, hogy Nagyvárad nem szenvedett hiányt korábban sem szabadelvű, sőt szabadkőműves vagy éppen vallásellenes vezetőkből, Párizs után a Pece partján éltek leghangosabban az „új” eszmék és annak hirdetői), hiszen ha a mostani Polgármesteri Hivatal, akkori Néptanács, épületének homlokzat ablakain kitekintünk, a Szent László templomot látjuk, és ha az ajtaja nyitva van, akár a romantikus oltárkép is kivallathat Szent László magyar királlyal és a mögötte ábrázolt magyar trikolórral, és akkor még nem is említettük a harangokat és még annyi minden mást… Nem is beszélve a Republica Socialista Română-beli templomrombolásokról, amelyekről győzelmesen számolt be képanyaggal az akkori sajtó.

Az esemény elemzői szerint egy „hibát” követtek el azzal, hogy ezt kihirdették. Akkor ezt konkrétan azt jelentette, hogy 1964 pünkösdhétfőjén este volt az utolsó szentmise a templomban majd a templomot bezárták, aminek már csak meg kellett várnia a saját pusztulását 244 éves korában. Hatalmas tömeg gyűlt össze erre a szentmisére abban az évben május 19-én, ami egészen pontosan este fél hétkor volt, nemcsak a templom, hanem a tér jó része is zsúfolásig megtelt váradi emberekkel, római- és görögkatolikus, református, ortodox és zsidó, román, magyar és cigány lakosokkal. A szentmise végén szinte ki kellett tuszkolni a templom belsejében lévőket, majd az ajtót bezárták és a villanyokat lekapcsolták.

1964 május 19-én (valószínű fél nyolckor) este egy komoly tömeg töltötte meg Nagyvárad főterét, élő láncként körülzárva a lebontásra ítélt Szent László templomot. Nem volt skandálás, sem rendbontás, sem politikai megnyilvánulás, sem erőszak, sem hangoskodás, a tömeg leginkább egy némán és döbbenten gyászoló áradathoz volt hasonlítható. Az asszonyok imádkoztak, és sorra lehetett vallásos- és Mária-énekek halk dallamát felfedezni a tavaszi estében. Gyertyák kerültek elő szintén nem kis számban, amelyek akkor akár hétköznapi szükségleti tárgyak voltak, és sorra gyulladtak a templom körül hétfő estétől kezdődően… Akkor ez törvényellenes szervezkedésnek számított. Egész éjszaka tartott a virrasztás, aminek az erejét a felkelő nap nemhogy oltotta volna, hanem csak erősítette, hiszen reggel a munkába igyekvők is megálltak, sőt a falhoz furakodtak, és egy-egy csokor tavaszi virágot helyeztek el a templom körül, ami aztán helyenként akár méteres spontán koszorúvá alakult. És ez egész kedden, egész kedd éjjel, majd szerdán és szerda éjjel is így volt egészen addig, míg csütörtökön a város vezetés ki nem hirdette, hogy eltekint attól a városrendezési tervtől, ami magában foglalta a Szent László-templom lebontását.

Természet(ellen)esen írásos feljegyzés az eseményről nem készülhetett és hivatalosan nem is készült, csend volt…, de minden váradi ember számára ez az épület még értékesebbé, sőt mondhatni emblematikussá vált: egy csendes néma győzelem a román kommunizmus rombolási szándéka fölött.

A nagyváradi Szent László templom megmenekülési ünnepe

1964 májusa és 1990 májusa között 26 esztendő telt el csendben. És a csendből szerves kultúra fejlődött ki, hiszen amikor már lehetett, évente megemlékező ünnepségeket szerveztek Nagyváradon a Szent László templomban pünkösdhétfőn az esti szentmise keretében, 2002-től kezdődően az akkori plébános Lőrincz Ferenc Ottó kanonok kezdeményezésére. Az ünnepségek évről évre erre a jelentős eseményre tekintettek vissza. Szentmise keretében a Szent László templom Halmos László kórusa Kribus Mónika kántor karnagy vezetésével szolgált. A szentmisére meghívták azokat a papi személyeket, akik akkor ott voltak (Mészáros Antal atya azon az esti misén ministrált, és amíg az egészsége engedte minden ilyen megemlékező ünnepségen jelen volt), illetve olyan személyeket, akik szintén személyesen jelen voltak, és ezek a személyek fel voltak kérve, hogy személyes beszámolót tegyenek, és ezzel hordozzák az akkori történést, illetve áthagyományozzák annak értékrendszerét. Ezekről a szentmisékről a magyar, írott sajtó is tudósított.

2014 újabb mérföldkövet jelentett a Szent László templom megmenekülési ünnepe történetében. A 2002-től elkezdett ünneplés leginkább a szentmisére épült, illetve az 1964-ben jelenlévők személyes tanulságtétele koronázta meg és éltette az emlékeket. 50 év távlatából szükségessé vált az eseményen való alakítás, hiszen a szemtanúk egyre idősebbek lettek, nem tudták már vállalni a szereplést, valamint csak ismételni tudták önmagukat. A szóbeli áthagyományozásnak pedig egyre inkább szükségessé vált az írásos megörökítése, amire szintén a kerek évforduló kínált leginkább alkalmat.

„…és feltört a hit…” címet kapta az a könyv, amely Szilágyi Aladár közíró szerkesztésében jelent meg, aki a még élő tanúkat kereste fel, és írta le visszaemlékezéseiket. Péter I. Zoltán helytörténész szolgáltatta a történelmi adatokat korabeli képeslapokkal színesítve. Ajánlást Böcskei László római katolikus megyéspüspök, előszót pedig Szabó Ödön parlamenti képviselő, egyháztanács elnök írt. A könyv a Voiticsek család Litera Print nyomdájában készült el és a kötethez egy CD is került, amin a Varadinum Film Pünkösdi templommentők című dokumentumfilmje látható. A könyvbemutatóra éppen május 1.-án került sor, ezzel a nagy nyilvánosság érdeklődését is felkeltve, de ugyanakkor rögzítve a még élő szemtanúk beszámolóját és a jövő számára is áthagyományozva.

Pünkösdhétfőn este a templomban szentmisét ünnepeltünk, amire meghívtuk azokat a lelkipásztorokat, akik az elmúlt 50 esztendő alatt itt szolgáltak és lehetőségeik szintjén éltették és hordozták a Szent László templom megmenekülési ünnepét, illetve annak előéletét. A szentmisére a város felekezeteinek elöljáróit, illetve képviseletét is meghívtuk, hogy egy templomképet adjunk ajándékba annak a köszönetnek a jeleként, hogy a templomot minden nép, nemzet és vallás emberei mentették meg.

2019-ben június 10-én, akkor immár az 55. évfordulót ünnepeltük új elemekkel gazdagítva és kibővítve. A pünkösdhétfő estéin ugyancsak hálaadó szentmisén ünnepeltünk, de immár személyes beszámolók, tanúságtételek nélkül, hiszen akik még életben vannak, már rendkívül előrehaladott korúak. A szentmise után az összes jelenlévővel kimentünk a templom köré és gyertyákat helyezünk el, és azokat meggyújtjuk, ugyanúgy, mint azt annak idején tették, illetve virágokat helyezzünk el szintén pontosan ugyanúgy, ahogyan akkor tették az emberek a templomon kívül. A templom küldő falára már pünkösd előtt egy fenyő girlandot készítünk, és azzal kerítjük körbe a templomot. A zöld fenyőágak több szempontból is jelképértékűek, a remény, az élet, az élni akarás, a kitartás, az erő, és egészen körbe a templom körül az összetartozást is jelképezi.

Értékesnek tartom, hogy a több nemzeti ünnepünk mellett, ez az esemény egy győzelemről szól, és nem is kis győzelemről, egy kis közösség és kis emberek nagy győzelméről, amiért az utókor nagy hálával tartozik. A hálát illetően említésre méltó, az a tizenhárom (nagyrészt) fiatal, akiket szervezkedés miatt bebörtönöztek, pedig nem tettek mást mit beszéltek és hírt adtak a történésekről. 2020-ban a világjárvány miatt minden nyilvános és közös ünneplés elmaradt, június 1-én mégis többen összegyűltünk a templomban (bár ez akkor még tiltott volt), megemlékeztünk, imádkoztunk és gyereknap lévén gyerekek gyújtogattak mécsest a templom körül ezzel is jelezve ennek a jövőbeli életerejét.