Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A nyelv mint személyiségformáló közösség

2014.12.30. kedd, 20:56

2 301 megtekintés

 HÓDI SÁNDOR, DR., ADA (SZERBIA)

 Ismeretes, hogy ma az egyén és közösség viszonya – mind elméleti, mind gyakorlati szempontból – eléggé problematikus.
 

 Az elidegenedésről
A nyugati kultúrában az egyén került túlsúlyba, mi azonban abban a helyzetben vagyunk, hogy volt szerencsénk a közösségi érdekek túlsúlyát is megtapasztalnunk az államszocializmusban. Ma az individualitás időszakát éljük, korábban a kollektivizálásét. Egyik is, másik is az emberi együttélésre adott rossz történelmi válasz, amennyiben az embert mint társadalmi lényt egyediségében szembeállítja az ember társadalmiságával. Ezt a jelenséget elidegenedésnek hívjuk.
Az elidegenedés fogalma arra utal, hogy valaha létezett az embernek önmagához, másokhoz, munkájához valamilyen mindent egybefogó identitása, azonossága, amelyet aztán valahol a történelem során időközben elveszített. Hogy történt, mint történt pontosan nem tudjuk, erre vonatkozóan számos értelmezés látott napvilágot, tény azonban, hogy a társadalom egyre inkább az ember fölé tornyosult, idegen hatalommá vált. Az egyik ember elidegenedett a másiktól, elidegenedett az elődök által felhalmozott tudástól s végül önmagától. Hovatovább ma már elidegenedtünk magától az elidegenedés fogalmától is, nem szívesen használjuk, nem egészen értjük, mit értsünk alatta.
Ma az ember mintegy „lecsupaszítva” társadalmiságától, gyökértelenül, idegenként él a világban. Ebben az értelemben nem tévedünk, ha kapitalizmus és a kommunizmus után ma a globalizáció jelenségében is az elidegenedés további elmélyülését látjuk. Függetlenül attól, hogy az elidegenedés fogalmát sokan sokféleképpen használják, sőt az elmúlt évtizedekben nálunk alaposan le is járatták, az amerikai szociológusok pedig nem értik és nem is nagyon használják, a mi világlátásunkban azonban, amelyet Fichte, Hegel, Schelling, Feuerbach, Marx, Lukács, Ernst Bloch, Erich Fromm, Kierkegaard, Nietzsche, Heidegger, Sartre és mások neve fémjelez, az elidegenedés fogalma érthető és továbbgondolása kötelez.
 
Az identitás eróziója
Az egyén és társadalom viszonyát a mindennapi életben az emberek többsége meglehetősen pragmatikusan látja. Mindenki tudatában van annak, hogy az ember társas lény, aki kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve él, amelynek alapja a munkamegosztás és az együttműködés. Az igazi csoportokat (lakóhelyi közösség, kórus, gazdasági társaságok, politikai pártok, civil szervezetek stb.) az autonóm személyiségek szabadon hozzák létre, minden egyéb közösségi formációba az emberek beleszületnek, amelyek (család, lakóhely, nyelv, nemzet) meghatározzák társadalmi mozgásterét. Ez a dolgok jelenségszintje, aminek azonban vajmi kevés köze van ahhoz, amit a személyiség társadalmi meghatározottságán értünk.
Azzal sem jutunk közelebb a dolgok megértéséhez, ha felismerjük, hogy ennél a mindennapok szintjén is bonyolultabb a helyzet, szinte lehetetlen például nyomon követni és számon tartani, hogy élete folyamán ki milyen, hányféle csoporthoz tartozik. Nem eléggé egyértelműek és tartósak azok az identitáskategóriák, amelyek ebben a vonatkozásban eligazítással szolgálnak és az Én határaira vonatkozóan személyiségünknek állandóságot biztosítanának.
Az élethelyzetek változékonysága és sokfélesége mellett más is nehezíti az eligazodást. A nemi, családi, etnikai, vallási, kulturális, politikai, regionális, ideológiai stb. kategóriák ugyan egyértelmű jelentéssel bírnak, a bizonytalanság tehát nem szemantikai természetű, az önbesorolás alapjául szolgáló identitáskeretek viszont az adott hatalom – politika, kultúra, társadalmi rendszer – szempontjából nem egyformán fontosak és kívánatosak. Olyannyira nem, hogy néha nagy nyomást gyakorolnak ránk az osztatlan azonosulás érdekében, néha meg tűzzel-vassal igyekeznek kiverni a fejünkből minden kollektív identitáskeretet, ami addig támaszt, eligazodási pontot jelentett. Jelenleg az a helyzet, hogy az egyre nagyobb és átfogóbb identitáskeret a „trend”. Legjobb lenne mindjárt az „emberiséggel” azonosságot vállalni, de legalább az „európai értékekhez” felzárkózni. Ezzel együtt a korábbi természetesnek tartott közösségek – család, vallás, nemzet – a magánéletbe szorulnak vissza, s ezzel együtt gyors és látványos eróziónak indulnak.
A közösségi kereteknek látványos változásai, amelyek a gyakorlatban többnyire megbélyegzést, üldöztetést, politikai nyomást, agymosást, mindenképpen „önfeladást” jelentenek, az elmúlt évtizedekből jól ismertek számunkra, különösen a nemzeti hovatartozás szempontjából. Nemkívánatos volta miatt nemzeti tudatukat az emberek milliói ma is negatív módon élik meg, néha „szégyenbélyegként” viselik, vagy kisebbrendűségi komplexustól szenvednek miatta. Az identitás eróziójáról beszélünk, melynek következtében az önazonosság keretei elmosódnak, omladoznak, ami néha komoly lelki problémákkal jár együtt. Mások viszont ragaszkodnak identitásukhoz, büszkék rá, néha kérkednek vele, konfliktusokba keverednek.
 
Elvárások és kötelezettségvállalások
Az egyén és közösség viszonyáról beszélve abból kell tehát kiindulnunk, hogy a valahova tartozás bizonytalansága és az egyértelmű azonosság hiányállapota jellemzi személyes életünket. Ennek a bizonytalanságnak és hiányállapotnak az okai többrétűek. Valamely közösséghez való tartozás pszichológiai értelemben az ember identitásválasztásában – azonosságvállalásában – nyilvánul meg. Az identitás voltaképpen szoros érzelmi-tudati kötődést, olykor a csoporttal való teljes azonosságvállalást jelent. Elméletileg így van, a gyakorlati életben azonban ez számos problémát vet fel. Az azonosulás nem mérhető zsinórmértékkel, nem mindenkinél egyforma mértékű és azonos szintű. Egyesek részéről erősebb, mások részéről gyengébb a kötődést jelent. A közösséggel kapcsolatos elvárások és kötelezettségvállalások is eltérőek. Nincs olyan csoport (közösség), amely adott időpontban lefed, kielégít minden egyéni elvárást, érdeket, szükségletet, és fordítva, nincs olyan egyén, aki maradéktalanul elégedett lenne minden más csoporttag viselkedésével, következésképp több-kevesebb elégedetlenséggel viszonyul magához a csoporthoz is. Ezt úgy mondjuk finoman, hogy egy „megosztott és strukturált” társadalomban élünk.
Az emberek különbözőségéről beszélünk, anélkül, hogy végiggondolnánk, hogy az egyéni különbségek, szembenállások miből erednek. Nem fogunk itt ennek taglalásába hosszasan elmélyedni, elég, ha leszögezzük, hogy maguk a társadalmi szerephelyzetek – voltaképpen a csoportkötelékek – és a velük járó funkciók, elvárások és kötelezettségek azok, amelyek behatárolnak, és adott esetben szembehelyeznek bennünket egymással. A társadalmi lét sajátossága, hogy miközben az összes tagját formálja, alakítja, egymásra utalja, körülményeink, élethelyzetünk, társas viszonyaink megélése – agyunk (elménk) eltérő állapotai miatt – úton-útfélen konfliktusba is keveredünk egymással.
 
Az Én és a mi problémája
Jóllehet az egyén – lélektani és filozófiai értelemben egyaránt – egy egészet alkot a társadalommal, a fejünkben levő társadalom és emberkép mégsem azonos ezzel a valósággal. Nemcsak az a gond, hogy minden egyén fejében más kép él az életről, az emberről, a közösségről, a világról, hanem hogy azok a gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyok, amelyek meghatároznak bennünket (lelkünket, életünket) a dolgok természetéből adódóan a valóságban is ellentmondásosak. A személyes élet és a közösségi lét nincs fedésben egymással, ebben rejlik az emberélet mély – és úgy tűnik feloldhatatlan – drámája.
Az „Én” és a „mi” problémája régtől fogva az egyik legnagyobb kihívás a gondolkodó ember számára. Ennek ellenére a kérdés elméleti tisztázása terén nem jutottunk sokra, a gyakorlati megoldási kísérletek pedig (kapitalizmus, kommunizmus, globalizmus) egyenesen a katasztrófákba torkolltak. A közgondolkodás ma is ott tart még – beleértve az intézményesült tudatformákat is: művészetet, tudományt –, hogy a személyiséget különálló, zárt egésznek, jól körülhatárolható rendszernek tartja, amely úgymond „természeténél” fogva „önmegvalósításra” törekszik, és mint a cselekvés „dinamikus központja”, sajátos ítélőképesség birtokában önnön sorsát magában hordozza. Ez a gyakorlati életben azt jelenti, hogy az egyén igyekezzen minél többet kihozni magából, akár annak árán, hogy nem vállal közösséget semmi és senki mással. Ez a tökéletes elvadultság jellemzi a nyugati civilizációban a mérvadó emberi gondolkodást és magatartást. Mit sem számit, hogy a személyiség „zárt egészként” való elképzelése pszichológiai nonszensz. Hiszen az egyén nemcsak hogy szoros kapcsolatban áll más „zárt rendszerekkel”, de alapvetően olyan társadalmi-kulturális háttérre (nyelvre, anyagi és szellemi örökségre) építkezik, amely nélkül a személyiség elképzelhetetlen, hiszen az ember, minden ellenkező állítással szemben, nem eleve adott „személyiséggel” jön világra, hanem úgy tesz rá szert a körülötte levő világ megismerésével és kultúra – nyelv, anyagi és szellemi örökség – elsajátításával.
 
Mentális reprezentációk
Ne feledjük, az élet attól személyes, hogy megpróbáljuk keretbe rendezni és tartalommal kitölteni a rendelkezésünkre álló időt, ami korántsem mindenkinél azonos módon zajló kumulatív, egyenes vonalú, szerves fejlődés (növekedés), hanem egyszeri és megismételhetetlen helyzetekből, döntésekből, élményekből tevődik össze. A megismételhetetlen helyzetekből, döntésekből, élményekből összeálló egységet nevezzük személységnek, a sok egyéni életből, személyiségből, azok összességéből létrejövő képződményt pedig társadalomnak, közösségnek. Tudományágak sora próbálja ezeket a mentális reprezentációkat (a személyiség és közösség fogalmát) valamilyen tartalommal megtölteni, megfogható, apró részletekre szedni. Ámde a személyiség és közösség esetében az említett fogalmak (a velük kapcsolatos szavak, információk) megfogható dolgok, tények helyett csak az emberi elme által létrehozott mentális reprezentációkra utalnak.
Személyiségről és közösségről szólva nem fizikai valóságról, hanem pszichológiai és társadalmi állapotokról, az elme által létrehozott információkról beszélünk, amelyek nyilvánvalóan nem fedik sem az egyén, sem a közösség „tartozékait”, különböző dimenzióit. Nem is tartalmazhatják, hiszen az egyén és a társadalom, az „Én” és „mások”, a személyiség és közösség, a két önálló és egymással gyakran szembeálló képződmény szellemi alapjai ugyanazok, bár mindkettő abszolút alapelvként él a tudatunkban, valójában összefüggő, egymást kölcsönösen meghatározó dolgot jelentenek.
A mondottak alapján nem kell csodálkoznunk azon, hogy az ember individuális és társadalmi (kollektív) természetének értelmezése tudományos értelemben is meglehetősen problematikus.
 
Csoportképződés
Az individuális Én és az önmegvalósítás zabolátlan hangoztatásán kívül ma minden identitást, csoporthoz-tartozást gyanakvással, idegenkedéssel, fenntartásokkal fogadunk. Ennek az idegenkedésnek a gyökereit keresve hosszú és kalandos kitérőt kellene tennünk, amitől hely és idő hiányában itt eltekintünk. Kétségtelen viszont, hogy a gondok egy része önmagával a besorolással kezdődik, ami a valóságban a „mi” és „ők” szembehelyezésével jár együtt.
Találomra osszuk kétfelé, A és B csoportba egy osztály tagjait. A két csoportba osztás során lehetőleg ne vegyünk figyelembe semmiféle megkülönböztető jegyet – nem, magasság, küllem, értelmi szint, ügyesség stb. – Figyeljük meg, hogy mi történik. A csoport tagjainak nem kell semmit sem tenniük, közös feladatot, munkát vagy effélét végezniük, ami mondjuk az A és a B csoporttagokat közelebb hozná egymáshoz, „összekovácsolná”. Elég csupán az, hogy A és B csoportba soroljuk őket. Ez a lényegtelen dolog elég ahhoz, hogy az ún. „szocializációs kategorizáció” folyamata beinduljon, ami abban mutatkozik meg, hogy az A csoport tagjai az A csoport tagjait, a B. csoport tagjai pedig a B csoport tagjai részesítik előnyben: tekintik „jobbnak”, „különbnek”, „tisztességesebbnek”, anélkül, hogy ennek bármilyen alapja valóságalapja lenne.1 Egyes felfogások szerint az elkülönülés további fokozatokat generál, mint pl. a másik csoportba tartozók elkerülését, csúfolását, sértegetését, diszkriminálását, fizikai erőszak alkalmazását, és végül, ha tehetik, a csoport megsemmisítését.
Személy szerint ebben az indulatok spontán „generalizálódásában” nem hiszek, ellenben úgy vélem, hogy a pszichológia ezzel az elméleti okoskodással igyekszik a csoport-ellentétek valós okait elkendőzni, amelyek mögött kőkemény társadalmi ellentétek feszülnek. Azt is mondhatnám, hogy a csoportközi jelenségek „elpszichologizálását” jelenti. Az efféle pszichologizálás különösen a nemzeti közösségek rovására szokott történni, amennyiben a hatalom megragadásával a többség – nemzeti mezbe öltözve – hajlandó az etnikai kisebbséget diszkriminálni, elnyomni, megsemmisíteni.
 
Csoportok halmaza
A társadalom természeténél fogva csoportok halmazára bomlik, illetve csoportok halmazából tevődik össze. Ebben az értelemben nincsen olyan ember a világon, akit mások valamilyen csoport-hovatartozása alapján ne sorolhatnának be a „megvetett”, „tisztességtelen” kategóriába. Más nézőpontból viszont sokszor velük egyazon csoportba tartoznak, s közösen tartanak valamely más csoportot „szívtelennek”, „élősködőnek”, „zsarnoknak”, „undoknak”. A vonzalmak és ellenérzések, a rivalizálás és a közös érdekeltség végül is, normális esetben csak színezi, mozgalmassá, ellentmondásossá teszi a társadalmi együttélést, de ahhoz, hogy egyik csoport a másik elpusztítására törekedjen, ennél jóval több kell.
A hatalom gyakran rájátszik a csoportszerveződésre, amennyiben valamely kisebbséget – másneműeket, vidékieket, más nyelven beszélőket – bűnbaknak kiállt ki az előállt nehézségekért, tudatos manipulációval a bizalmatlanság, a kijátszottság érzését kelti az emberekben. Nem célunk itt a csoportközi viszonyok labirintusában hosszasan bolyongani, a probléma lényegére szerettem volna rámutatni: nevezetesen arra, hogy nem a csoportközi viszonyok gerjesztik és élezik ki a csoportközi feszültséget, tehát nem az egyén pszichológiai mechanizmusa, hanem maga a társadalom és a történelem, amennyiben a javak és a hatalom koncentrációjára irányuló törekvés kíméletlenül szembeállít egymással embereket, csoportokat, népeket. Ettől azonban a csoportok léte, szükségessége nem kérdőjelezhető meg. Teszem azt a különféle etnikumú csoportok természetes idegenkedése egymástól, ha a viszonyukat nem terheli más politikai, gazdasági feszültség, akár kölcsönös vonzalommá is mélyülhet, amennyiben az ember természetes hajlandósága, hogy vonzódnak az újhoz, ismeretlenhez.
 
Nyelv mint közösség
Nem kívánok itt a csoportdinamikai folyamatok elemzésével mélyebben foglalkozni, nevezetesen, hogy különböző csoportok hogyan befolyásolják az egyén viselkedését, választásait, kapcsolati módjait, értékszemléletét, életvitelét. Egyetlen kivételt teszek, amennyiben szeretném kiemelni a nyelv közösségteremtő és személyiségformáló szerepét. Ennek azért érzem szükségességét, mert nemcsak a mindennapi észjárás siklik el afölött, hogy a személyiség meghatározottsága szempontjából a nyelvi-kulturális közösség milyen kivételesen fontos szerepet játszik, hanem meglátásom szerint ebből a szempontból az érintett tudományágak sem állnak a helyzet magaslatán. Ugyanakkor a nyelvnek erre a kivételes szerepére a nagy művészek, írók, költők, pontosan ráéreztek, és a maguk eszköztárával ezt jól érzékeltették. Ennek a meglátásának ad hangot Tolcsvai Nagy Gábor is a Nyelv, érték, közösség című könyvében, azt írva, hogy a magyar nyelvet közösségi, nemzeti és személyes létezésünk eszközeként és jelképeként évszázadokon át már sokan értelmezték. A nagy költők világlátásának és pszichés-történelmi alkatának a gyökerei Széchenyi, Vörösmarty, Kölcsey és Babits, Ady, Illyés és mások munkásságában jól tetten érhetőek. A nemzet az említettek számára afféle szuperszemélyiség, amelynek sora az ő sorsukat szimbolizálja, illetve fordítva, saját sorsukban a nemzet sorsát vélik látni. A költészet nemcsak a társadalom megosztottságát látja – és láttatja –, hanem azt is, hogy a lelkekben vadul csatázik a félelem, a szorongás, az éhség, a kéjvágy, ami visszahat az adott közösségre. Nem egyszer a személyes halálfélelem és szorongás veti fel a nemzethalál vízióját. Babitsnál például a nemzet modern apokaliptikája erősen hasonlít egy végzetesen megostromolt emberi szervezetre
A nemzeti identitás, a magyar identitás tulajdonképpen egy gyűjtőfogalom, amelybe sok minden belefér. Annyira képlékeny fogalom, hogy egzakt tudományos meghatározása nagy nehézségekbe ütközik, a valóságbeli megfelelőjét pedig még nehezebb természettudományos módszerekkel vizsgálni. Persze nem abban az értelemben, ahogyan a költő képzeletében felmerül, hogy a nemzet kollektív egyén, valamiféle nagy organizmus lenne. Azt azonban jól látják, hogy a nyelvbe, kultúrába, tradícióba való ágyazottság a személyiség kiteljesedésének, az individuum szabad kibontakozásának záloga, amelynek tudományos igazolása – többek között – éppen a pszichológia feladata lenne. 
 
alt
 
1 Vö. Erős Ferenc: A válság szociálpszichológiája. T-Twins Kiadó, Budapest, 1994. 98. oldal.  

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu