Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A nyelvhasználat kérdései a kortárs erdélyi magyar kultúrában

2017.04.29. szombat, 11:00

1 890 megtekintés

BALÁZS IMRE JÓZSEF (SZÉKELYUDVARHELY, ROMÁNIA)

 


Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész egy gyakran hivatkozott interjújában az adekvát nyelvhasználat helyzet- és személyfüggőségéről beszél, a következőképpen:

„Nincs EGY magyar nyelv. Mert a magyar nyelv nem »odakint« van, hanem »idebent«, a fejünkben, és annyi van, ahány ember magyarul beszél, és nincs két egyforma, még ha ezek annyira hasonlítanak is amúgy, hogy könnyen megértjük egymást.”[1] Az utóbbi években-évtizedekben a nyelvhasználattal szakszerűen, tudományos igénnyel foglalkozók szövegeiben előtérbe került a „regionális köznyelv” fogalma, amelyik az összmagyar nyelvi sztenderdhez képest a regionálisan használt nyelvhez viszonyít. Ebben a megközelítésben a nyelvhasználók nyelvi kompetenciájának megítélésekor elsősorban a regionális köznyelvből kell kiindulnunk – és itt akár nyelvjárásbeli sajátosságokra, tájszókra, mondatszerkesztési sajátosságokra is gondolhatunk. A nyilvános megszólalás szabályrendszere is – az írott és audiovizuális sajtó például – e regionális köznyelv figyelembe vételével ítélendő meg, az igazán árnyalt és kompetens nyelvhasználathoz pedig a kódváltás képessége is hozzátartozik: az alkalmazkodás a nyelvhasználatban ahhoz a helyzethez, ahhoz a médiumhoz, amelyben éppen megszólalunk. Mint Szilágyi N. Sándor mondja: „A teljes anyanyelvtudás éppen abban áll, hogy helyzetnek megfelelően tudjunk átváltani egyik nyelvváltozatról a másikra, és mindegyikkel boldoguljunk. Az a fontos, hogy a nyelv, amit használunk, átlátszó legyen, vagyis a hallgató ne arra figyeljen, ahogyan mondjuk, hanem arra, amit mondunk. Székelyföldi piacon átlátszó, ha azt kérdem: mennyi a pityóka? Ha viszont egy közgazdász egy tévéműsorban a burgonya (vagy krumpli) helyett a pityóka áráról beszél, az már nem átlátszó, mert arra a hallgató már felkapja a fejét.”[2]

alt
Balázs Imre József az 50. magyar nyelv hetén Sárospatokon, kép: BG

Ebben a megközelítésben természetesen ugyanúgy vizsgálhatók a nyelvi normától történő eltérések, mint ha csupán egyetlen sztenderd nyelvváltozatot tételeznénk. 2010-ben például a BBTE Kommunikáció és Közkapcsolatok illetve Újságírás tanszékeinek munkatársai nyelvész kollégák bevonásával felmérték a temesvári, nagyváradi, szatmári és kolozsvári rádió- és tévéadók belső munkatársainak nyelvhasználatát,[3] és számos konkrét példát találtak az ejtési vagy mondatszerkesztési normáktól való eltérésre. Nyilván humoros hatásúak a nyelvi árnyalatok teljességét átlátók számára az ilyen mondatok: „belecsicseregte a túloldalába a telefonnak”; vagy: „szórakozásnak teszik ki magukat”; „a jóslat nem válik vízzé”. És lehet olyan példákat is találni a publikált médiajelentésben, amelyek fonetikailag vagy szintaktikailag nem helyénvalóak. Fontos viszont hangsúlyozni, hogy ez a felmérés kifejezetten a híradók és beszélgető- illetve magazinműsorok munkatársainak (tehát bemondóinak, szerkesztőinek, műsorvezetőinek, riportereinek) nyelvhasználatát vizsgálta, a meghívott vendégekét például nem. Ebben a választásban benne van tehát, hogy a hírműsorokban illetve a magazinműsorokban dolgozó munkatársakkal szemben valóban elvárás a sztenderd nyelvhasználathoz való alkalmazkodás – a nyilvános beszédnek ez kétségtelenül az a formája, és pontosan az a helyzet, amikor a nyelvi transzparenciát, az üzenet pontos közvetítését várjuk a beszélőtől. Ugyanakkor elképzelhetőek olyan helyzetek, amikor éppen a sztenderd nyelvváltozat (vagy annak egy merevvé stilizált változata) válhat inadekváttá egy adott szituációban. Szilágyi N. Sándor erről a következőt mondja: „Vannak (…), ha nem is nagyon sokan, akik azt hiszik, az a jó, ha minden helyzetben, minden környezetben egyformán a standardot próbálják használni mindenáron, de az ilyen embert általában körbecsodáljuk, ha észrevette, hogy nagyobbat ne mondjak. Tulajdonképpen ez is ugyanolyan hiányos nyelvhasználat, mint amit ő annyira elítél, hiszen arról van szó, hogy az illető nem vált át a nem-standard változatra akkor sem, mikor pedig át kellene. Akkor pedig hiába olyan büszke rá, hogy ő mindig »helyesen« beszél, mert abban a helyzetben az ő beszéde nem átlátszó. (…) A fontos az, hogy mikor le kell írni, vagy olyan környezetben kell használni, ahol a standard forma a helyénvaló, akkor tudjuk, hogy ott hogy kell mondani.”[4]

A nyelvhasználat helyzetfüggőségének szempontját figyelembe véve a továbbiakban az erdélyi nyelvváltozatok irodalmi megjelenítésének és az ezzel kapcsolatos elvárások változásának vázlatos áttekintését próbálom elvégezni. Példáim legnagyobb része a kortárs irodalomból származik majd, hiszen azt gondolom, a mindenkori kortárs irodalom érzékenyen képes reagálni arra, ami a nyelvhasználók számára valódi problémát jelenthet.

*

Mivel azonban az előadásom címe az erdélyi magyar kultúra egészének átfogását ígéri, fontosnak tartom, hogy előbb kitérjek arra is, mennyiben tekinthető az erdélyi magyar kultúra fogalma egységesnek illetőleg homogénnek. Ennek érzékeltetésére egy harmincas évekből származó irodalmi idézetet választottam, amelynek fontos sajátossága, hogy egy konkrét nyelvhasználati szituációt jelent meg: magyarországiak és erdélyiek találkozását – illetve annak a nyelvi viselkedésnek egy lehetséges változatát is, amelyik az ilyen találkozásokat kísérheti. Ugyanakkor differenciálja az idézet az erdélyi magyar lakosság élethelyzeteit, ruhaviseletét, közvetve magát a nyelvhasználatot is, egy olyan elnagyolt és a beszélő szempontjából hamisnak tételezhető elvárással szemben, amelyik kívülről homogenizálni próbálná az erdélyiséget, egyfajta leegyszerűsítő értelmezés érdekében. Az idézet Szántó György Öt fekete holló című önéletrajzi regényéből való, és az erdélyi írók 1933-as budapesti könyvnapon történő szereplését eleveníti fel: „azt hitték, hogy Erdély csupa havas, és abban kizárólag székelyek laknak. A székelyekről viszont azt, hogy mind fadöntők vagy havasi pásztorok, mert a hegyekben nem terem semmi. Így kizárólag fadöntésből, borvízből és könyveladásból élnek. […] Kétségbeesetten harcoltunk e jótékonysági akció ellen. Magyaráztuk, hogy románok, magyarok, szászok, örmények, bolgárok is szép számmal élnek ott, és hogy egész jól megférünk egymással. – Ó, tudjuk mi. Tudunk mi mindent. Szegények. És milyen takarosak ezek a fehérnépek ezekben a székelyruhákban. Úgy mondták erdélyiesen – fehérnépek. Hogy mutogassák helyrajzi ismereteiket. Ha farkasokat árultunk volna véletlenül vagy krumplit, azt biztosan toportyánféregnek és pityókának nevezték volna, csupa honfibúból. De hogy csak Erzsike ruhája volt székely, Sulié és Adélé kalotaszegi, erről Bodornén kívül senkinek sem volt fogalma.”[5]

Szántó György beszámolója érzékletesen mutatja meg az erdélyiség térbeli-kulturális rétegzettségét illetve a viszonyát a róla kialakult sztereotípiákhoz. Ehhez hozzátehetjük az időbeli változások következtében létrejövő rétegződést. Kétségtelen, hogy a huszadik század elejétől kezdődően az erdélyi magyar regionális köznyelv is alakult, és az eltelt évtizedek során ez a fokozatos alakulás – például a romániai közigazgatási, társadalmi és demográfiai sajátosságok folytán – a román nyelvvel érintkezésben történt.[6]

*

Mivel az alábbiakban irodalomról, irodalmi művekről lesz főleg szó, fontosnak tartom felvetni az irodalom és a sztenderd nyelvhasználat viszonyának kérdését is. Többször idézett interjújában Szilágyi N. Sándor is arról beszél, hogy „az írott nyelvváltozattól elvárható, hogy alkalmazkodjon a standard nyelvhez”.[7] Ezt az észrevételt árnyalva, a továbbiakban a kortárs irodalomból vett példákból kiindulva azt a hipotézist vetném fel, hogy az irodalom bizonyos vonatkozásaiban inkább a beszélt, nem-sztenderd nyelvhez idomul, mint az elvont, írott sztenderdhez: ilyen értelemben igen gyakran beszélt nyelvi idézetként viselkedik. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy különböző stratégiák révén a nyelvi tudatosságot erősíti, így közvetve a nyelvi igényességet illetve a Szilágyi N. Sándor által is emlegetett differenciált, helyzetfüggő kódválasztást. Lássuk tehát, milyen alternatív stratégiái vannak az irodalmi nyelvnek a nyelvi reflektáltság erősítésére az emelkedett, választékos nyelvhasználat mellett.

A Trianon utáni erdélyi magyar irodalomban kétségkívül létező elvárás volt az emelkedett, nem ritkán tragizáló hangnem. Reményik Sándor vagy Tompa László verseit olvasva a nyelvhasználatnak ez a módja nyilvánvaló. Ennek a kódnak a legpontosabb kritikáját alighanem Dsida Jenő végezte el Tükör előtt című verses önéletrajzában, a következőképpen:

(…) Jaj, ha hallaná Ady!

Az ő tusázó, véres szellemének
hatása, hogy a játszi hangulat
megvetve bujdosik a magyar ének
berkeiben és többé nem mulat.
Kik vígat irtak, szemlesütve félnek,
mint csempészek, ha zubbonyuk alatt
tilos bankókat rejtenek a ráncok
s matatják őket vizslató fináncok.

Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan
jelmondatunk is: „Századokra termelj
s tekintsd magad halálos komolyan!”
Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely
úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam
s nem pengi ki a habzó, fürge csermely
ezüstkövek közt zirrenő neszét.
Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!

 

Jelen előadás kontextusában fontosnak tartom kiemelni Dsida beszédszerűségre vonatkozó igényét – amelyik reális, köznapi szituációkhoz is képes alkalmazkodni. Dsida Jenő nem csupán játékossága, hanem nyelvének rugalmassága, beszélt nyelvhez is idomulni tudó jellege miatt válhatott a későbbi nemzedékek egyik leginkább kedvelt erdélyi költőjévé.

Később, a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően Sütő András életműve vált az erdélyi emelkedett nyelvhasználat paradigmatikus példájává, egyben pedig – a mezőségi, identitásválságba került népesség nyelvhasználatának diagnózisából kiindulva – a nyelvféltés, nyelvőrzés attitűdjének legismertebb erdélyi megfogalmazójává. Egy 2014-es, marosvásárhelyi Sütő András-konferencián ketten is felidézték, hogy már a Ceauşescu-féle diktatúra idején is érzékeltek valamiféle disszonáns elemet ebben az írói stratégiában. Aradi József, egykori Korunk-szerkesztő egy 1979-es írásának gondolatmenetét rekonstruálva jellemzi a Sütő-paradigmával szembeni egykori ellenérveit a következőképpen: „zokon vettem (…) Sütő András »nyelvterelő«, »szóvigyázó« metaforáit. Karácsony Sándor nevelőt és neveltet mellérendelő nyelvfelfogását állítottam akkor szembe Sütőével: Karácsony Sándor szerint a nyelv élő organizmus, a mindennapi nyelvhasználatban a beszélők egyenrangúak, a nyelv folyamatosan újrateremtett »alku« beszélő és befogadó között”.[8] Noha saját egykori álláspontját ma már árnyalandónak látja, adatokkal alátámasztott vizsgálódása azt mutatja, hogy a Sütő-művek jelenleg nem vesznek részt a digitális világban otthonosan mozgó nemzedékek eszmecseréiben, beszélgetéseiben – és ez talán összefügg a szövegek és a szerzői alapállás jellegével.

A kortárs erdélyi magyar próza egyik legfontosabb alkotója, Vida Gábor, aki a Látó szerkesztője is, hasonló tapasztalatról számol be a Sütő-művekkel kapcsolatban: „Jól emlékszem, hogy 1988-ban a Perzsák volt az az esszé, amely után letettem Sütő műveit. (…) Akkor már elég sokan lehettünk, akik ezt a virágnyelvet nem tartottuk a magunk számára érvényesnek, nem akartunk megadott kulcsok szerint olvasni. Untuk az anyanyelvfétist, az ápolását és az őrizgetését. Szűk volt az a partikularizmus, amibe a deklarált étosza belekényszeríteni próbált. Az anyanyelv nem egyszerűen az anyámtól tanult nyelv, hanem az, amire a világ épül, nem az, amit kapok, hanem amit létrehozok belőle.”[9] A nyelvkoncepció, akárcsak Aradi Józsefnél, itt is az élő, organikus, aktívan használt nyelv centrális szerepét tételezi. A legfontosabb – látszik mondani Vida Gábor – a nyelv fesztelen, természetes, beszédszerű használata. Ha ez a viszonyulás létezik a beszélőkben, akkor minden alakul, minden alakítható, ami a nyelvvel összefügg.

*

Legrövidebben tehát úgy lehetne összegezni a kortárs erdélyi magyar irodalom önképének alakulását az utóbbi évtizedekben, mint az élőbeszédszerűség felé történő elmozdulás különböző perspektívák felől más-másképpen láttatott folyamatát – hiszen ennek a változásnak kétségkívül különböző olvasatai lehetnek: vannak, akik számára ez valamiféle önfeladást jelent a sztenderd nyelvi normák feladásával együtt, és vannak, akik számára a létező nyelv s rajta keresztül a létező világ reflexiójának kihagyhatatlan lehetőségét.

Dsida Jenő verséből láthattuk, hogy a beszédszerűség jelenlétének voltaképpen az erdélyi irodalom korai történetében is megvan a maga funkciója, megvannak a hívei: ez az elképzelés végigkíséri magának az erdélyi irodalomnak az időbeli kibontakozását, és az, hogy mennyire tűnik vagy mennyire nem tűnik dominánsnak, voltaképpen a befogadói szinten dől el történetileg is, illetve a kortárs fejleményeket tekintve is. A beszédszerűség igényét figyelhetjük meg Tamási Áron vagy Nyírő József húszas-harmincas években írt prózáiban, a regionalizmusok használata révén, amelyek nem csupán a szereplői, hanem olykor az elbeszélői szólamban is megjelennek. A kortárs irodalom székely nyelvjárási fordulatokat használó szerzői, mint Sántha Attila, Muszka Sándor, Orbán János Dénes, György Attila, vagy a Bányavidék-trilógia nyelvét angolszász regionalizmusok mintájára, de ugyancsak a székely nyelvi anyagra építve megalkotó Székely Csaba egyrészt egy létező nyelvi állapotból indulnak ki – abból, hogy Székelyföldön a beszélt nyelvben erős nyelvjárási sajátosságok érvényesülnek –, másrészt rálátást kínálnak erre a nyelvi állapotra. Ezekben a művekben a köznapi nyelvi regiszter, a hibás, esetenként akár trágár kifejezések humoros funkciójú használata is megjelenik, mindehhez pedig a nyelvi felszabadultság érzete társul ezekben a művekben.

Ugyanakkor feltűnik a „rontott”, töredékes, törmelékes nyelvhasználat egy másik lehetséges funkciója is a kortárs erdélyi művekben: Ferenczes István Didergés című hosszúverse Domonkos István Kormányeltörésben-jéhez mérhetően alkot meg nyelvszerűségében/világszerűségében egy köztes identitású beszélőt, aki alulstilizált, rontott nyelven készít leltárt arról, ami az ezredfordulón identitásképző lehet számára. Magyar és román szavakat egyaránt használó, archaikus nyelvű, de fogyasztói kultúrát habzsoló figura hosszú monológjáról van szó, aki Bukarest, Budapest és Csíksomlyó között ingázik: „volt voltam / izé / lett lettem ez az / talán talán / sem nem ez / sem nem az / állj ide állj oda / bévül siralmas / küjjel borzalmas / állatokval egyenlő es / angyalokval leendő es / eccer Bukarest / máccor Budapest / tegnapon Moszka tér / holnapon Cismigiu”.

Ennek a rendszerváltás utáni tapasztalatokat megjelenítő szövegnek a közvetlen előzményeit a hetvenes évek erdélyi magyar költészetében is azonosíthatjuk. A kolozsvári magyar napilap Szőcs Géza által 1978 és 1981 közt szerkesztett Fellegvár című mellékletében jelent meg Cselényi Béla 42. című verse, ilyen mondatokkal:

mit mëg hogy mind csinájam az eszemet a kaszericának
sokalta elöb mondhata volna hogy në
mivel felvetëk a procseszverbált
pursiszimplu zákányos a csávo bolondujak meg ha nem
pionër becsület úristenemre mind frekál engem

 

A vers a fonetikai sajátosságokat is rögzíti, a röviden ejtett magán- és mássalhangzókat például, a mondatszerkesztés és a szókészlet pedig erős román nyelvi hatást mutat. A Fellegvárban a vers Szőcs Géza kommentárja/értelmezése kíséretében jelent meg, aki megidézi egyrészt azt a vélekedést, miszerint a verset első, szóbeli elhangzásakor a Gaál Gábor Körön a korszak legdrámaibb versének nevezték. Másrészt összekapcsolja a verset annak a tudatállapotnak a megjelenítésével, amelyben az árnyalt nyelvhasználat és az árnyalt gondolkodás hiánya összefügg – és ezek a hiányok mintegy kísérik, megjelenítik az ezzel járó kiszolgáltatottságot, manipulálhatóságot is. Ahogy Szőcs Géza mondja: „Tudjuk, ki beszél így. A portré élethű, és (…) valóban drámai. Tévedne az, aki az egészet mint egy lehetséges »Beszéljünk helyesen« mozgalom pamfletjét olvasná. Cselényi verse sokkal többet mond annál, hogy »íme, milyen csúnya dolog, ha nem beszélünk szépen, tisztán, helyesen magyarul«. Mi a vers főhősének tragédiája? Hogy aki nem beszél helyesen, az nem is gondolkodhat helyesen; ép gondolatainkat csak ép nyelven lehet megfogalmazni — vágjuk rá rögtön. Cselényi hősének esete — hogy ne mondjuk, végzete — ezen túlmenően, az emberi sors minőségének mélypontját jelzi, az Anyanyelv Nélküli Ember kiszolgáltatottságát, balszerencsés, reménytelen, szomorú elesettségét. Ezt az embert, akiben a legellentétesebb tudatformák keverednek, aki számára a pionírbecsületszó és istenes esküdözés békésen megfér, akiről, egyáltalán, minden lepergett, és akit a rajta kívül és őnélküle zajló történelem a sors perifériájára vetett; a bárdolatlanul, triviálisan hebegő kijátszottat (…) persze, hogy becsapják, persze, hogy megbüntetik, (…) emberünk pedig a talponállóban méltatlankodó, sértett, ugató hangon fogja elmesélni közönségének, hogy: »mivel felveték a procseszverbált pursiszimplu…«”[10] Szőcs Géza – a hetvenes évek végén – a gondolkodásbeli zavarosságot, a reflexióhiányt, a manipulálhatóságot tartja legveszélyesebbnek a kevert kódú nyelvi megnyilatkozás kapcsán.

 

Az irodalom nagy lehetősége a tapasztalatok átélhetővé tétele: ebben az értelemben sokkal inkább a megmutatás, a színre vitel terepe, mint a meggyőzésé. A kortárs erdélyi magyar irodalom a nyelvben való létezés, a nyelvi viselkedés legkülönbözőbb változatait volt képes megjeleníteni a legutóbbi évtizedekben: Kovács András Ferenc nyelvi hagyományrétegek és regiszterek között fesztelenül átjáró, a műveltség legváltozatosabb rétegeit mozgósító költészetében, Visky András szakrális és köznapi szférákat egymás mellé helyező versvilágában, Láng Zsolt az erdélyi emlékírók nyelvét kortársi módon újragondoló prózájában, és hosszasan lehetne sorolni még a példákat. Írásom végkövetkeztetéseként azt emelném ki, hogy az erdélyi magyar irodalom tükrében – ahogy általában az irodalom tükrében – talán nincs fontosabb a nyelvi tapasztalatok szerzésénél. Annak a véleménynek az analógiájára, amely szerint az irodalomban rengeteg érdekes emberrel találkozhatunk és ismerkedhetünk meg, olyanokkal is, akikkel a való életben nem, s a találkozás mégis élményszerű lesz, kijelenthetjük azt is, hogy az irodalomban rengeteg nyelvváltozattal, beszélői stratégiával, egyszemélyes dialektussal ismerkedhetünk meg. És minél több ilyen nyelvi helyzetben vagyunk járatosak, annál több helyzetben tudunk nyelvileg helyénvalóan viselkedni, annál pontosabban látjuk a helyzetekben önmagunkat.


 


Elhangzott 2016. április 11-én, Sárospatakon, az 50., jubileumi Magyar Nyelv Hete rendezvénysorozatának keretén belül.

[1] Szilágyi N. Sándor: Nincs olyan, hogy A Magyar Nyelv. Kérdezett T. Koós Imola. Maszol 2013. november 29. http://www.maszol.ro/index.php/kultura/20688-szilagyi-n-sandor-nincs-olyan-hogy-a-magyar-nyelv

[2] Uo.

[3] Magyar nyelvű audiovizuális műsorok monitorizációja. Me.dok 2011/2. 5-37.

[4] Szilágyi N. Sándor: i. m.

[5] Szántó György: Öt fekete holló. Kriterion, Bukarest, 1982. 475.

[6] Magyar nyelvű audiovizuális műsorok monitorizációja. im. 6.

[7] Szilágyi N. Sándor: im.

[8] Aradi József: Hagymahántás-kísérletek – Sütő András digitális halála és feltámadása. In: Lázok János (szerk.): (M)ilyen gazdagok vagyunk (?). Sütő András-műhelykonferencia. Polis – UArtPress, Kolozsvár–Marosvásárhely, 2015. 162.

[9] Vida Gábor: Én lenni perzsa – nem! In: Lázok János (szerk.): (M)ilyen gazdagok vagyunk (?). Sütő András-műhelykonferencia. Polis – UArtPress, Kolozsvár–Marosvásárhely, 2015. 80-81.

[10] Szőcs Géza: Cselényi Béla 42. című verséről. In: Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994. 290. Maga a Cselényi-vers is olvasható a kötet 289. oldalán.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu