ANISZI KÁLMÁN (Kolozsvár, Budapest)

 

Nem példa nélkül való, hogy templomok gazdát cseréltek a századok folyamán. A földesúri jog, mely úgy rendelkezett, hogy akié a birtok, azé a vallás (cuius regio, eius religio), a németországi protestantizmus küzdelmeiben keletkezett. Az ágostai béke (1530) értelmében a fejedelem vagy a földesúr szabadon választhatott: a katolikus vagy az új vallást követi-e. Ha az uraság, akihez a térség, a falu tartozott, áttért az új hitre, a települések, a régió népe kötelezően követte urát, maga is protestáns lett. Így váltak, rövid idő alatt, falvak, sőt egész térségek egyik vagy másik vallás követőivé.

 

Idővel az emberek hozzászoktak az új religio előírásaihoz, és szokásaihoz, mert a föld népe számára az első és döntő tényező mindenkor a termőföld birtoklása, a megélhetés volt. A religio – még a hittel teljes társadalmakban is – csak ez után következett. A mai haszonelvű világról, ahol sem ember, sem isten nem számít, egyedül Mammon imádatik, említést se tegyünk.

 

Sok olyan helye volt és van az öreg kontinensnek, ahol népek, nyelvek és vallások egymás mellett éltek, léteznek; ahol a más-más ajkú közösségek békességben, kölcsönös tiszteletben, háborgatás nélkül élhetik meg hitüket, nyelvüket. Aminthogy a békétlenségre, a háborúságokra is rengeteg szomorú példa akad.

 

E tekintetben Erdély, bár nem egyedüli eset, sajátos helyet foglal el.

 

Régi időkben, amikor a szokásoknak, a hagyományoknak hasonlíthatatlanul erősebb volt a szabályozó (tiltó és/vagy megengedő) erejük, a más-más etnikumú személyeknek vagy csoportoknak csekély mértékű volt a keveredése; a kisebb mérvű felhígulás a szerves fejlődés, a mindennapi élet természetes következménye volt, s mint ilyen, lassú, szinte észrevétlen. Ilyenképpen a települések lakóinak etnikai összetétele hosszú századokig lényegében változatlan maradhatott: a magyar magyar, a német német, a román román, a szerb szerb…

 

Újabban – hatalmi tényezők kizárólagosságra irányuló álcázott törekvése nyomán – az egykori Magyarországtól elszakított, elorzott sok-sok településnek etnikai képe erősen megváltozott, akár egész régi lakossága is kicserélődhetett, lett más ajkúvá.

 

Békeidőben az ilyesmi többnyire beköltöztetéssel, rászaporodással miegyebekkel szokott végbemenni, háborúskodások idején fegyveres úton, erőszak révén.

 

A kulturális szintkülönbségek, az etnikai közösségek elütő karaktere, agresszivitása és sok egyéb tényező okán a műveltebb, folytonosan sértegetett félhez tartozó egyének és kisebb-nagyobb csoportok vagy áttelepülnek, vagy rendre elvándorolnak a megsebzett területekről.

 

Gyérülve, a helyben maradók óhatatlanul gyengülnek.

 

Akik számbeli kisebbségbe, szórványsorsba kerülnek, uralkodó státusból kiszolgáltatott helyzetbe kénytelenednek, keserűen kell rádöbbenniük, hogy a jövőben már nem ők fogják irányítani a közösség életét, ellenkezőleg, tudomásul kell venniük a többségiek uralkodhatnékját, annak összes következményeivel.

 

Ahol pedig a nemzeti kisebbségeknek már iskolájuk sincs, ott a közösségek megmaradásáért, identitásuk megőrzéséért vívott küzdelemben rendszerint a lelkipásztorokra hárul a legfőbb feladat. Leginkább ők tarthatják a lelket a jogaiktól megfosztott gyülekezetekben.

 

 

Mint Istvánfalván is, a református hitűeknél. Ahol a magyarság annyira megfogyatkozott az idők folyamán, hogy az ősi templomban alig van már valaki, aki dicsérje az Urat vasárnaponként.

 

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.

(Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban, 1936.)

 

De, íme, Istvánfalván nemrég csodamód megmozdult az élet. A tiszteletes urat akkora meglepetés érte, amilyenről soha álmodni sem mert volna. Meglepetést mondunk, de sokkal inkább öröm volt az, nem is akármilyen.

Májust írtak, amikor Pósalaki János parókiáján megjelent hét pakulár.

– Jó napot kívánunk a nagyságos tiszteletes úrnak! – köszöntötték a juhászok a lelkipásztort.

– Jó napot adjon az Isten! – fogadta a pap a köszönésüket. A tiszteletes meglepetése annál nagyobb volt, hisz a pakulárok koratavasztól késő őszig a hegyekben élnek, a faluban nemigen lehet látni őket.

– Mi járatban kendtek mifelénk? – kérdezte a lelkész.

– Mi a nagyságos tiszteletes úrral szeretnénk beszélni – mondták egyöntetűen a pakulárok.

– Velem? – csodálkozott a pap.

– Igen, a nagyságos tiszteletes úrral.

– Akkor térjünk beljebb! – tessékelte be a juhászokat.  – No, és mit szeretnének megbeszélni velem? – terelte a tárgyra a szót a lelkész.

– Mi csak azt – kezdte egyikük -, hogy szeretnénk áttérni a tiszteletes úr hitére.

– A református hitre?

– Arra, arra. A reformátusra.

– Miért?

– Hááát azért – tétovázott egyikük -, mert úgy érezzük, az az igazi vallás.

Pósalaki János tanácstalanul állt a hihetetlennek tűnő ajánlat előtt. Nem értem! – nyílalt agyába a kérdés -, hisz ezeknek az embereknek a felmenőik Isten tudja mióta mind ortodox hitűek voltak. Mi történhetett velük, hogy most egyszeribe át akarnak térni a református hitre?

Töprengvén a dolgon, hogy elfogadható magyarázatot találjon a fölöttébb szokatlan esetre, a tiszteletes eszébe jutott, hogy anno a Teológiai Akadémián egyháztörténetből az öreg Pósfai professzor egyszer arról beszélt volt nekik, hogy Bethlen Gábor, a nagyfejedelem uralkodásának idején volt egy rövid időszak, amikor az erdélyi románság tömegesen tért át a református hitre.

És következett egy kis egyháztörténeti összefoglalás a tiszteletes fejében: Erdélyben az ortodox hitet mindig is főleg a románok vitték. A jobbágyi származású pópák helyzete a jobbágyi szolgáltatások és egyéb terhek miatt rosszabb volt a bevett vallást gyakorló papokénál. Elsőként Báthory Gábor erdélyi fejedelem adott kiváltságokat a pópáknak. A Báthory által adott kiváltságokat Bethlen Gábor kétszer is megerősítette, előbb 1614-ben, másodszor pedig1624-ben. Tovább javította az erdélyi románság helyzetét, hogy a fejedelem 1614-ben  Gyulafehérváron román fiúiskolát alapított. Nemkülönben az is, hogy a négy román püspökséget Gyulafehérváron egyesítette. Élére metropolitát nevezett ki, így a románság biztos és egységes birtokot tudhatott a magáénak. Bethlen Gábor egyik legismertebb jótéteménye volt, hogy lefordíttatta a Bibliát román nyelvre, lendületet adva ez által a román nyelv fejlődésének. Ezt a románok nemzetté válása egyik fontos tényezőjének is tekinthetjük. Hasonlóan fontos cselekedete volt hatvan román pópa felszentelése.

Noha Bethlen Gábor igyekezett minél több román papot református hitre téríteni, erőszakot egyetlen esetben sem alkalmazott velük szemben. Az egységre és békére való törekvés elve, valamint saját meggyőződései és tapasztalatai érvényesültek velük szemben.

Egyébiránt a fejedelmi udvarba – vallási hovatartozástól függetlenül – szakmai teljesítmény alapján lehetett bekerülni. Ezzel magyarázható, hogy Bethlen Gábor udvarában több zsidó orvos is megfordult. Egyikük, Ábrahám Sassa közbenjárásának köszönhetően adta ki a fejedelem 1623. június 18-án a zsidóság kiváltságlevelét, amely biztosította számukra a szabad vallásgyakorlást, felruházta őket az Erdélybe való bevándorlás jogával. Engedélyezte számukra a keresztény ruha viselését, mindenféle megkülönböztetés nélkül. A kiváltságlevél elindította a zsidók bevándorlását…

Kevesebb, mint két évtizednyi fejedelemsége alatt Bethlen megvalósította azt, amit Európának csak évszázadok múlva sikerült: a vallási türelmet és a szinte teljes vallásszabadságot.

Az augsburgi vallási békével megszűnt az addigi vallási egység, elismerték jogilag az Ágostai Hitvallást (1530)  (Confessio Augustana), vagyis a lutheri tanításokat. Ez egyedülálló tettnek tekinthető egy olyan korszakban, amelynek uralkodó nézete az augsburgi vallásbéke alapgondolata: a „cuius regio, eius religo” volt.

Bethlen az egységre törekedve, ha akarta, se tehette volna meg, hogy csak az egyik vallási felekezethez tartozó papok utódjait nemesítse meg, ugyanis ez azonnal elbukott volna a rendek és a többi bevett vallás tiltakozásán. A fejedelem a harmincéves háborúban is azért szállt szembe a katolikus Habsburgokkal, hogy a vallásszabadságot, ez esetben elsősorban a protestantizmus szabadságát fenntartsa.

Pósalaki János ilyenképpen tisztázta magában a hirtelen felmerült nehéz kérdést:

Ez a csoda a hét pakulárral csakis a szentlélek műve lehet! – gondolta a tiszteletes.

Az idők folyamán elraktározódott régi emlékek, valamilyen csoda folytán, most felszínre bukkantak a juhászok fejében, ami hatni kezdett a lelkükben – vélte Pósalaki János.

Áttérésük a helyi reformátusság gyarapodását, az eltérő ajkú és különböző kultúrájú népek békés egymás mellett élését segítheti, érvelt a korosodó lelkipásztor.

Ha ezeknek az embereknek az önkéntes áttérése isteni csoda – érvelt magában -, akkor a legnagyobb botorság lenne szándékuknak ellenszegülni. Az emberek hitét, hitbeli meggyőződését, legbensőbb óhajukat feltétlen tiszteletben kell tartani.

-Nézzék emberek – mondta -, ha maguk tiszta szándékkal és őszinte meggyőződéssel át akarnak térni a mi hitünkre, én ennek útjában nem állok. Felveszem magukat a református egyház kebelébe.

És a szükséges formaságok elvégeztettek.

A lelkipásztor döntése jelentősen javította az istvánfalvi református eklézsia helyzetét. Ugyanis a nagyközségben a magyarság lélekszáma hosszú évtizedek óta folyamatosan fogyatkozott, és mostanra annyira meggyengült, hogy a templomi életet a megszűnés veszélye fenyegette. Hét új taggal gyarapodva viszont a gyülekezet jóval erősebb lesz. Igaz ugyan, hogy a pakulárok nem beszélik a mi nyelvünket, de a hit ereje segíteni fogja őket abban, hogy hitben és jóakaratban velünk eggyé váljanak – örvendezett Pósalaki János.

A pakulárok meg is jelentek a vasárnapi istentiszteleten, ahol a lelkipásztor a hálaadás keretében köszönte meg Isten segítségét a gyülekezet számbeli növekedéséért:  „Íme, Uram, immár több mint kétszer annyian vagyunk. És bár kisded gyülekezetünk így is szerény erőt képvisel, de egy közösség súlya nem csupán a létszámától függ: a hit ereje csodákra képes…”

A pakulárok végig hallgattak a szertartás ideje alatt. Nem énekeltek a gyülekezettel, nem imádkoztak vele együtt, hisz nem ismerték annak nyelvét. De Pósalaki János tiszteletes helyettük, értük is imádkozott, mély hittel, nagy-nagy odaadással és tiszta szándékkal.

A pakulárok kétszer is megjelentek a vasárnapi istentiszteleteken. Egyszer késő tavaszon, egyszer meg kenyérszenteléskor.

Bizony a hegyekből nem jöhetnek le minden vasárnapra, a juhokat őrizetlenül nem hagyhatják, meg aztán a távolság is igen tetemes – mentegette magában a pap új híveit…

 

 

Hanem késő ősszel, amikor az állatokat telelni mind lehajtották a hegyekből, a hét pakulár megint megjelent a parókián, ahol a tiszteletes változatlan szívélyességgel fogadta őket.

– Jó napot kívánunk a tiszteletes úrnak.

– Jó napot adjon az Isten! Véget ért a legeltetés?

– …

– Bizony, bizony közeledik a tél… Ezután több idejük lesz a faluban tartózkodni, a juhok is mind itthon vannak.

– Itthon – mondták a pakulárok. – De mi most másért jöttünk a nagyságos tiszteletes úrhoz.

– No, miért?

– Meggondoltuk magukat.

– ?

– Visszatérünk az ortodox egyház kebelébe. Rájöttünk, hogy mégiscsak ott a mi helyünk, az a mi igazi vallásunk!

A hét juhász bejelentése jókora pofonként érte az Úr felkent szolgáját, de nem volt mit tenni, tudomásul kellett venni a pakulárok kiválását a református gyülekezetből, egyházból. Ha a hit önkéntes, új, más hitet senkire se lehet rákényszeríteni. Hogyha ők úgy érzik, hogy ki kell válniuk, vissza kívánnak térni az ortodox egyházba, hát tegyék meg szabadon.

-Emberek, ha maguk úgy gondolják, hogy mégiscsak az ortodox egyházban van a helyük, ám tegyék, ebben senki sem akadályozza meg magukat.

És a hét pakulár ismét ortodox hitű lett.

Istvánfalván a reformátusok ősi templomában megint a négy töpörödött vénasszony és a pap énekelte az öregek rekedtes hangján: „A Sionnak hegyén, Úr Isten…”

Csakhogy a lélekemelő fenséges zsoltárt nem sokáig zenghette a parányi gyülekezet az ősi templomban, mert – kiválva – a pakulárok magukkal vitték a templomot is.

Ugyanis az államtörvények értelmében, ha valamely eklézsiából a hívők többsége kiválik, más felekezetre tér át, viszi magával a templomot is…

 

Névjegy: Aniszi Kálmán 1939. október 14-én született a Biharmegyei Magyarkakucson (Románia). Nagyváradon érettségizett, esti tagozaton. A Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán (filozófia szakán) szerzett tanári oklevelet (1969-ben).1970–1972 között újságíró a kolozsvári Igazságnál. 1971-től 1985-ig egyetemi oktató a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen, ahol filozófiát, filozófiatörténetet, esztétikát és etikát tanított a magyar csoportoknak. 1982-ben doktorált filozófiából. 1985–1990 között a Korunk folyóirat filozófia és társadalomtudományok rovatának felelős szerkesztője. 1990-ben visszahonosodott Magyarországra. 1991–1994 között a budapesti Zrínyi Kiadó felelős szerkesztője volt. Egyidejűleg a Miskolci Bölcsész Egyesületnél filozófiatörténetet tanított. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaság 2016-os novellapályázatán I. helyezést ért el (Kakucsi László álnéven). A Magyar Írószövetség tagja. Az 1990-ben újraalakult Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapító tagja. Huszonegy önálló kötete mellett számos tanulmánykötet társszerzője. Írásaiban főleg etikai, esztétikai, eszmetörténeti és kisebbségi kérdésekkel foglalkozik. Irodalmi munkásságáért 2008-ban a Magyar Kultúra Lovagja lett. 2020. március 15-én a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje állami kitüntetésben részesült.