Legutóbbi hozzászólások

  1. A honlapon ezt a mondatot olvastam: „2021-2022-ben a Trianon-kislexikonból 5000 példányt sikerült társszervezeteken, alapítványokon, egyesületeken, egyetemeken keresztül eljuttatni a Kárpát-medence…

  2. A Balassi kard irodalmi díj nemzetközivé tétele, a magyar irodalom hírnevének a Világban való öregbítése egy állami elismerés is érdemelne.

A Petőfi-kultusz mint a romániai magyarság identitásképző konstrukciója

2014.12.23. kedd, 19:40

2 870 megtekintés
SZŰCS GÁBOR, BUDAPEST

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport szervezésében 2014. november 3-án az ELTE BTK campusán megrendezett „Irodalom – nyelv – identitás” című konferencián elhangzott előadás szövegének bővített, szerkesztett változata.

A Petőfi-kultusznak számtalan módja és válfaja van…

 

…életrajzi feldolgozások, az életrajz rejtélyeinek boncolgatása, a személyes élet ereklyéinek felkutatása, a hozzá fűződő legendák, népmondák, anekdoták kitalálása, a hozzá és róla írott versek összessége, az ábrázolások általános mítoszokra utaló túlzásai (l. Margócsy 1988: 6). Ismerjük a költő szülőhelyével kapcsolatos vitákat csakúgy, mint a manapság is virágzó szibériai legendákat. Újra és újra elhangzik az ünnepélyes mondat: míg egy ember életében rendszerint két dolog biztos, születése és halála, addig Petőfivel kapcsolatban ezek a legbizonytalanabb tényezők. Sokan gondolták úgy, hogy nemzeti kötelességünk fölkeresni az akár még élő Petőfit, esetleg annak helyét, ahol elbúcsúzott az anyagi világtól, vagy ahol legalábbis a sírja domborodik. Származásáról a legkülönfélébb vélekedéseket jegyezték le, hol a költő internacionalizmusát-proletariátusát igazolván ezzel, hol pedig úgy gondolván, ezzel fokozhatják a költő magyarságvállalása és szociális érzékenysége iránti tiszteletet. Olykor azonban épp esetleges nemesi származásáról esett szó. Mindig is fontos volt, mit vallottak Petőfiről a kor- és költőtársak, továbbá az, hogy ki látta őt élve utoljára. A szentek ereklyéihez hasonló tisztelet övezi azokat a tárgyakat, amelyekhez állítólag hozzáért, de még azokét is, amelyek vélhetőleg azon házakból, fogadókból maradtak az utókorra, amelyekben életében megfordult vagy megfordulhatott. A lánglelkű poéta alakja verseket, elbeszéléseket, regényeket, drámákat, különböző jeleneteket és élőképeket ihletett, képzőművészeti ábrázolása is nagy számú és sokrétű, de találkozhatunk vele a filmvásznon, a színházakban, a koncert- és tánctermekben, művelődési és kultúrházakban, közparkokban és köztereken, műkedvelők és műgyűjtők polcain, illetőleg vitrinjeiben. 

alt

 

Petőfi-fa mindenhol 

 

Azt is tudhatjuk, hogy Petőfinek mindenhol van fája, amely alatt megpihent vagy egy-egy költeményét papírra vetette. Bár a tölgyek alatt leginkább Arany szeretett alkotni (ha már itt tartunk, természetesen a mai napig „feketén bólingat az eperfa lombja”), ám alkalmasint Petőfi sem vetette meg, elvégre Mezőberényben, Kiskőrösön, Dömsödön és Nagyar határában is áll egy-egy tölgy, amely állítólag látta Petőfit, utóbbi alatt fogant meg A Tisza, legalábbis erről szól a fáma. Dunavecsén egy nyárfa, Iharkúton és Farkasgyepűn egy-egy bükkfa emlékeztet a költőre, Koltón a nevezetes somfa, Székelykeresztúron Petőfi vén körtefája – azt beszélik, ő látta volt verset írni utoljára. Dienes Andrásnak 1956-ban Koltón egy kőrist mutattak, mondván: ez a híres fa, amely alatt a Szeptember végén megszületett (Dienes 1957: 198–199). Ha valamely fa elpusztult az idők során, rendszerint megmentettek egy-egy hajtást, hogy újrasarjadhasson. 

Itt és most elsősorban a romániai Petőfi-ünnepekkel és megemlékezésekkel, ezek alakulásával, módbeli változásaival foglalkozom. 

Margócsy István igen hosszan és nem kevésbé szellemesen értekezett arról, hogy a Petőfivel kapcsolatos tudományos diskurzus – vagy inkább diskurzusok –, az életéről vagy költészetéről írott tanulmányok, monográfiák, előadások – még akkor is, ha egy-egy legendát kívánnak eloszlatni, vagy a kultuszról szólnak, netán a kultusz ellenében jönnek létre – maguk is a kultusz részét képezik, a szaktudományos értekezést rendre a kultusz retorikája váltja fel (l. Margócsy 2011: 15–51). Következésképpen e mostani írásom is beágyazódik a Petőfi-mitológiába, s objektivitásra törekvő vázlatos áttekintésem is ezen organikus kultuszt gazdagítja. 

Petőfi-kultusz, Petőfi-iskola Erdélyben 

 

 „Az Erdélyben élő magyarok számára Petőfi alakja és szellemi öröksége valóban a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme. Petőfi alakja, sorsa és költészete jelképes értelmet kapott, igazságra törekvése, szabadságszeretete, még tragikus halála is olyan erkölcsi erőt sugároz, amely az erdélyi magyar népközösség önazonosságának megtartását és belső szolidaritását segíti elő” (Pomogáts 2000: 11). Balogh Edgár a „Petőfi-divat” állandósulásáról beszélt olyan tájakon „ahol a magyar nemzetalakulást magyar nemzetiségek – más népekkel együtt élő számbeli kisebbségek – szervesülése váltotta fel” (Balogh 1974: 17). Mint írja: „A nemzetiségi életben […] a Petőfi-kultusz mint járulékos ideológiai tényező megnőtt, mint ahogyan a »kisebbségi« viszonyok közt magának az irodalomnak is feltűnőbb, áthatóbb, közvetlenebb lett a tudatosító és mozgató jelentősége” (Balogh 1974: 17–18). Kristóf György úgy fogalmaz: „Lábanyoma, itt jártának emléke szebbé, emlékekben még gazdagabbá tette az erdélyi országtájat, porrészei emlékezetesebbé Erdély földjét” (Kristóf 1945: 214). Gagyi József marosvásárhelyi szociográfus a következőképpen ír: „A Petőfi-ünnepnek egyszerre van nemzeti és lokális identitás-építő funkciója. […] A fehéregyházi magyar identitás, és ezen túl, a román–magyar viszony kulcskérdése a Petőfi-ünnep, és mindaz, ami ebből következik. […] A Petőfi-kultusz és Petőfi-ünnep a fehéregyházi magyar identitás tengelye” (Gagyi 2002: 393–399). Olyannyira, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (RMIL) 15 oldalt szánt a Petőfi emlékezete szócikknek. 

Petőfinek nyilvánvalóak tényszerű partiumi, erdélyi és bánsági vonatkozásai. Néhány jelentős állomás: Nagykároly (ahol a megyegyűlésen megismerkedett Teleki Sándorral, s ahol először pillantotta meg Szendrey Júliát a Szarvas fogadó tánctermében), Erdőd (a leánykérés, az eljegyzés, majd az esküvő helyszíne), Nagyszalonta (ahol végre személyesen találkozhatott Arany Jánossal), Nagybánya (ahol nászéjszakáját volt kénytelen eltölteni), Koltó (ahol először hangzott el nagy hatású Erdélyben című verse, majd ahol mézesheteit töltötte), Torda (ahol az utolsó napokban időzött családjával), Marosvásárhely, majd Székelykeresztúr (ahol Görög Károly kereskedőnek, később a Matskási-háznak, majd a híres Gyárfás-kúriának vendége volt), végül pedig Fehéregyháza.

Külön szólhatunk az erdélyi Petőfi-kutatásról, az ún. kolozsvári Petőfi-iskolától kezdődően: Meltzl Hugó, Csernátoni Gyula, Farnos Dezső, Barabás Ábel és Ferenczi Zoltán munkásságáról. Eötvös József és Gyulai Pál után ők foglalkoztak érdemben Petőfi költészetével. Sokak neve elhangozhatnék még: Zilahy Károlyé, Kristóf Györgyé, Franyó Zoltáné, Pintér Lajosé, Dávid Gyuláé, Kozma Dezsőé…

Itt azonban – mint arról már szót ejtettem – nem az erdélyi Petőfi-kutatásról értekezem, hanem a költő személyét övező kultuszról. Arról a kultuszról, amely – és ezt nem árt újra és újra kimondani – már Petőfi életében élte virágát, s amely megelőzte Petőfi költészetének átfogó ismeretét. Elég csupán arra gondolnunk, hogy az 1850-es években még kiadatlan, s így a szélesebb olvasóközönség előtt ismeretlen verse volt pl. az Anyám tyúkja, a Kiskunság, az Itt van az ősz, itt van újra, a Pacsirtaszót hallok megint. A cenzúra nem engedte kiadni és szavalni a költő forradalmi, szabadságharcos és királyellenes verseit. A Petőfi összes műveit tartalmazó kötetekbe nem kerültek bele az 1848–49-ben publikált szövegek. Az apostol első hiteles kiadása 1874-es. Olyan művei nem képezhették tehát részét a Petőfiről való objektív tudásnak, amelyek nélkül ma elképzelhetetlen volna a Petőfiről való diskurzus, vagy akár egy általános és középiskolás tankönyvnek a költővel foglalkozó fejezete. A népszerű Petőfi népies zsánerköltő és bordalokat megéneklő tollforgató volt. 

 

Petőfi halála; Segesvár, Fehéregyháza 

Az 1850-es évek Petőfi-kultuszát kevéssé ismerhetjük – a bresciai hiéna és a Bach-rendszer idején szó sem lehetett nyílt ünneplésről. Érzékletesen mutatja a változást, hogy 1859, tehát a Bach-korszak vége után, 1860-ban máris megkezdődik a sajtóban a találgatás Petőfi halálának mikéntjét illetően, s ugyanebben az évben megjelenik az első publikált szibériai legenda. 1864-ben Zilahy Károly megírja az első összefüggő és teljes Petőfi-életrajzot. A kiegyezést követően a Héjjasfalva Műkedvelő Társulat egyre jobban sürgeti egy fehéregyházi síremlék létesítését. 1869. január 20-án gróf Haller Ferenc összehívja az emlékbizottság első közgyűlését, ahol a végrehajtó-bizottság elnökévé választják. Két év múlva azonban életét veszti, s hosszú hallgatás következik. 1887-ben Bethlen Gábor grófot, Nagy- és Kisküküllő főispánját, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (vagy ahogy többen ismerik: az EMKE) elnökét választják meg a társulat új elnökévé. Balázs Imre református lelkész 1882-ben alakítja meg a Segesvári Magyar Kaszinót. A társulat gyűjtést kezdeményez, ám csak tíz év múlva, 1897-ben leplezik le a fehéregyházi síremléket, az obeliszket, valamint a segesvári Petőfi-szobrot. Az ünnepségen jelen volt a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság küldöttsége. A jeles alkalomra írta Stelly Géza Petőfi halála című elbeszélő költeményét  (Fővárosi Lapok, 1897/36–37), amelyben a fehéregyházi ütközetben részt vevő magyar honvédség megfutamodik, Petőfi pedig egymaga száll szembe az ellennel. Elestét követően az Úr magához emeli a költő lelkét, trónt készíttet a számára, s e szavakkal bünteti meg a magyar nemzetet:

 

Ne tudja senki, hol pihen a sziv,

Mely a hazát oly lángolón szerette!

S a nemzedékek kutassák örökké

A harczmezők mohos sirhalmiban,

Foglyok között a fagyos éjszakon,

S a bujdosók közt messze tájakon.

Kutassa őt tudás, sejtelem,

Sirva keresse a honszerelem.

Keressék mindig! Ne leljék soha!

 

1898-ban törvénybe iktatják, hogy 1848–49 emlékezete hivatalos ünnep. Az 1901 előtti években Haller Ferenc lánya, Haller Lujza grófnő a fehéregyházi síremlék mellett Petőfi-múzeumot emeltet a nagy költő ereklyéinek megőrzésére. (Majd az első világháború során eltűnik innen néhány evőeszköz és asztalterítő, l. Zágoni 1922: 4; 1997-re a Segesvári Múzeum kiüríti az emlékházat, ezért új kiállítást rendeznek be.) Az obeliszket ezentúl kerítés övezi, az emlékmű és az épület körül parkot alakítanak ki. A terület előbb a Petőfi-síremlékegylet, majd a magyar, később a román királyi államkincstár, 1922-től a román állam tulajdonát képezi. A segesvári Petőfi-szobrot 1919-ben a főhatalom változása után Kiskunfélegyházára szállítják, ma is ott található. A kerítést elbontják, a park elgazosodik, kóbor kutyák lepik el. Néhányan a háziállataikat legeltetik itt. A helyzet a második világháború után némileg javul, legalábbis egy időre.

1887, de intenzívebben 1897. július 31. után rendszeressé válnak a fehéregyházi Petőfi-ünnepségek. 1888-ban indítja el Ferenczi Zoltán, Csernátoni Gyula és Korbuly József a Petőfi-Múzeum című folyóiratot, amely igen hamar a Petőfi-kutatás műhelyévé válik, s melynek kitűzött célja teljes tájékoztatást nyújtani a Petőfi-irodalomról, tisztázni a költőre vonatkozó adatokat, előkészíteni egy teljes és kritikai Petőfi-kiadás létrejöttét, s összegyűjteni minden adatot – vagy annak vélt emléke(zés)t – Petőfiről. Továbbá elő kívánja készíteni egy teljességre törekvő Petőfi-életrajz megírását. A tulajdonképpeni cél tehát a tudományos Petőfi-kép kialakításához szükséges előmunkálatok elvégzése. A folyóirat nyolc évig működik, s a kor elvárásainak megfelelően teljesíteti is küldetését. 1896-ban Ferenczi Zoltán kiadja a két-, majd háromkötetes, első tudományos Petőfi-biográfiát, amelyről Fekete Sándor 1973-ban, tehát majdnem 80 évvel később írja: „mind ez ideig ez az egyetlen tudományos igényű teljes életrajz Petőfiről” (Fekete 1973: 312). Illyés Gyula Petőfi-könyve is ezen alapul. 1908-tól Ferenczi (Endrődi Sándorral közösen) megkezdi a 30 kötetes Petőfi Könyvtár szerkesztését. 

A nagy háború idején szünetelnek a Petőfi-ünnepségek, azt követően azonban, a költő születésének 100. évfordulója okán minden eddigi méretet felülmúlnak. 1922-ben Sándor József (a román parlamentben Sepsiszentgyörgy képviselője, továbbá az EMKE egykori alapítója és örökös főtitkára, Eminescu első magyar fordítója) kiharcolja az engedélyt az ünnepségekre. Fölerősödik Petőfi ideológiai felhasználása. 1921-ben Reményik Sándor Petőfi magyarságát, költészetének nemzeti szellemét hangsúlyozza a konzervatív Pásztortűzben (Reményik 1921: 711), Tormay Cécile az Ellenzék című kolozsvári lapban tagadja Petőfi internacionalizmusát; cikkének címe: Petőfi Sándor a mienk (Tormay 1922). A másik tábor a világszabadság költőjét ünnepli, Petőfi alacsony származását (a mészáros és a cseléd gyermeke) hangoztatja, és forradalmiságát élteti. 1937-ben vörös szalagos munkáskoszorú jelenik meg a fehéregyházi emlékművet díszítő turul alatt…

Szabó Dezső mindkét tábort kigúnyolja: a Szent István Akadémia Petőfi-ünnepén gróf Apponyi Albert tart egy beszédet, amelyben megpróbálja megvédeni Petőfit a baloldaltól, mondván: bár egyesek azt hangoztatják, hogy Petőfi forradalmár, lírája forradalmi volt, valójában ő volt a legkonzervatívabb ember az országban, akinek a család és a házasság intézménye volt a legelőrevalóbb. Szabó Dezső erről így ír: „Az idő kiszabottsága nem engedte, hogy a nemes gróf teljesen kifejtse ellentmondást nem tűrő fejtegetését. Így ránk hárul a feladat, hogy egy pár szóval befejezzük e nagy jelentőségű konstruktív ténykedését. Sándorunk nemcsak hogy nem volt forradalmár, de például az arisztokráciáért rajongott s mindig a leghízelgőbb terminusokkal érdeklődött grófjaink egészsége iránt (»Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?«)” Ugyanakkor így folytatja: „A zsidó nemzetiségi lapoknak is megvan a maguk külön Petőfije, különösen két intoleránsul soviniszta orgánumuk: a Világ és a Népszava preparálásában. […] Különös házi használatban szerepel náluk az a bizonyos piros zászló és világszabadság” (Szabó 1923: 64–66). 

Látható tehát, hogy a kisajátítás határtalan, Erdélyben és Magyarországon egyaránt megtörténik. A dalárdákat, dalköröket, fúvós zenekarokat, zeneegyleteket és szavalókórusokat a korondi fazekasok Petőfit ábrázoló emlékcserepei egészítik ki. Mindennek ellenére az 1922. évi fehéregyházi és segesvári ünnepségek hatalmas tömegeket vonzanak. A részvétel megkönnyítése végett kedvezményes vonatjegyet, Udvarhely felé különvonatot is lehet kérelmezni.

A több mint ötezer ember – más becslések szerint mintegy tízezer – Segesvár templomától indul – többnyire gyalog – a mintegy 4 km-re fekvő Fehéregyházára. Benedek Eleket beszéde után megrohamozzák, mindenki kezet szeretne fogni vele, a gyerekek aláírásáért esdekelnek. Varga Zsigmond, a Csillag szálloda vezetője átadja Sándor Józsefnek azt a díszes serleget, amelyből állítólag Petőfi ivott akkor, amikor nagyapjánál költötte el utolsó vacsoráját a székelykeresztúri Gyárfás-kúriában. Az ünnepség azonban tragédiába torkollik. Az ünnepi ódát Jókai Mór írta, s elszavalásával E. Kovács Gyulát, a kolozsvári nemzeti színház ismert színészét bízta meg a rendezőség. A művész a tűző napsütésben fedetlen fővel állja végig a rendezvényt. A szavalat végéhez közeledvén megáll, a szónoki emelvény karfájába kapaszkodik, hangja erőtlenné válik, de azért még befejezi a verset. Meginog, két kézzel kapaszkodik a karfába, lesegítik az emelvényről, az őrház ajtajáig kísérik, ahol lehunyja szemét, hörög, összeesik és vonaglani kezd. Agyvérzést kap,  hamarosan meghal (Az első Petőfi-ünnep: Emlékezés E. Kovács Gyula haláláról, Ellenzék, 1922. július 30., 2).

 alt

Petőfi-legendák nyomában 

 

Ebben az évben jelenik meg Krúdy Ál-Petőfi című kisregénye, s ebben az évben kap nagyobb sajtónyilvánosságot a Székelykeresztúron eltemetett Petőfi legendája. Az első közlés ugyan 1902. július 27-én jelent meg a Szegedi Híradóban, valójában csak ekkor terjed el. Bálint Dániel, a kitűnő propagandistának (mai szóval PR-osnak, marketingesnek, reklámszakembernek) bizonyuló temetkezési vállalkozó publikál egy Petőfi halála. Bálint Dániel nyilatkozata című füzetet, amelyben leírja, hogyan bukkant rá koszorús költőnk maradványaira. A történet szerint Lázár Márton székelykeresztúri vendéglős istállójába kísért két székely huszár egy magyar honvédet, aki másnapra belehalt vérveszteségébe. A vendéglős Petőfit ismerte föl benne, s eltemette az istálló mögé. Később gazdasági épületeinek bővítése miatt kiásatta, s illőbb helyre temette: kertjébe. „Szörnyű titkát” elmesélte egy Gömöri Ferenc nevű postamesternek, s megeskette, hogy soha senkinek nem árulja el. A postamester Lázár életében valóban megtartotta a titkot, annak halála után azonban, 1902-ben nyilvánosságra hozta (l. Szegedi Hírmondó, 1902. július 27.). Ezt olvasta Bálint Dániel, aki a csontmaradvány nyomába eredt, s „három órai megfeszített munka után” többedmagával kiásta. Minderről tájékoztatta a Petőfi Társaságot, s kérte: küldjön valakit, aki a csontvázat megvizsgálja. A társaság azonban nem válaszolt levelére. Egy Székely László nevezetű katonaorvos lefényképezte a koponyát és a csontokat, s ígéretet tett arra, hogy a felvételeket illetékes helyre juttatja, ám ezeknek nyoma veszett, Bálint Dániel nem hallott többé az orvosról. A hatóság lefoglalta a csontokat, s egy darabig a Wertheim-szekrényben (a székelykeresztúri városháza vasszekrényében) őrizték, később egy kis ládában kitették a raktárba – vagy ahogy akkoriban nevezték: a magazinba. Ezért aztán Bálint Dániel magához vette a csontokat, s a keresztúri tanintézetek növendékeinek részvétele mellett 1902. október 25-én eltemettette saját sírkertjében. „A koporsóra, székely szokás szerint, ráírattam a hős nevét és az életét határoló két évszámot: Petőfi Sándor, 1821–1849” (Ellenzék, 1922. augusztus 5., 2; lásd még Keleti Újság, 1939. augusztus 30., 4–5.). A sírt később felbontották, a koponyát Budapestre küldték. Itt Sándor József megvizsgáltatta Salamon Henrik stomatológus professzorral, aki egyébként is sokat foglalkozott Petőfi koponyájával. A fogszakorvos megállapította, hogy a koponya egy aggastyáné, tehát nem lehet Petőfié. A koponya 1958-ban Sándor József budapesti lakásán volt (József körút 65.), azóta nem tudom, mi történt vele. A sír azonban a mai napig megtekinthető Székelykeresztúron a következő felirattal: 

 

PETŐFI

1849. július 31.

1902. október 25.

 

Kányádi Sándor írta 1969-ben: „ástam én is egy nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie – állítják – a fehéregyházi síkon, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi [Farkas Gábor – Sz. G.] egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hantra: hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: »magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet«„ (Kányádi 1969: 19).

Ugyancsak 1902-ben jelent meg a balázsfalvi Petőfi-koponya legendája is. Itt, a helyi főgimnázium 1850-ben létesített természetrajzi múzeumában őrizték Petőfi állítólagos koponyáját. A Petőfi Társaság figyelmét Fischer Károly, a nagyszebeni ügyészség tisztviselője hívta fel a leletre. Állítása szerint nagyapja, Bernhard Reichenberger egykori osztrák katonaorvos a fehéregyházi csatatéren levágta a halott költő fejét, kipreparálta a koponyáját, s egy darabig íróasztalán őrizte. Később, talán az 1860-as években, anélkül, hogy megmondta volna, hol találta a koponyát, s hogy kié, a balázsfalvi görög katolikus főgimnáziumnak ajándékozta. A Petőfi Társaság is foglalkozott 1902. február 16-i ülésén a koponyával; Iszlai József, a fogászati tanszék professzora és Semayer Willibald fiatal antropológus is megvizsgálta a leletet. „A miniszterelnök és a kultuszminiszter, a görög katolikus érsek, Szana Tamás, Baróti Lajos, Jókai, Lauka Gusztáv – mindannyian a balázsfalvi koponya körül sürgölődtek” (Dienes 1958: 368). Végül a Petőfi-kutatásban egyébként is érdemeket szerző Török Aurél antropológus cáfolta meg a legendát (a kérdésről l. Cheţan 1902; Jókai 1902: 42; Török 1902: 42–44; Willibald 1902: 44–45; Régeni 1958: 18–19). Egyes források szerint az 1920-as évek elején még megvolt a koponya, később azonban nyoma veszett (Régeni 1958: 18–19), más források szerint még 1939-ben is beszéltek a gimnázium olyan tanárával, aki határozottan állította, hogy az iskola Petőfi koponyáját őrzi (Pintér Lajos levele Dienes Andráshoz; Dienes 1958: 550).
 

Petőfi-ünnepek Erdélyben 

Erdélyben a Petőfi-ünnepek terén hosszú – bár nem teljes – csönd következik, amelyet Illyés Petőfi-könyvének megjelenése tör meg 1936-ban. A nacionalisták közben egyre hangosabban éltetik a magyar fajú Petőfit, a kommunisták pedig a kozmopolita költőt, ki korának bolsevikje volt. Romániában erőszakosabbá válik a magyar nemzetiséget sújtó elnyomás. Amint Pomogáts Béla írja: „A magyar kisebbségi politika polgári vezetői: Bánffy Miklós és köre éppen ezért a nemzetiségi ellenállás demonstratív alkalmának szánták a Petőfi-ünnepet” (Pomogáts 1973: 65). Bálint Dániel újra megszólal, s fölmelegíti a székelykeresztúri Petőfi-sír legendáját. Nem véletlen, hogy a Temesváron kiadott, Petőfi válogatott verseit tartalmazó kötet előszavában Franyó Zoltán Az igazi Petőfi címmel a legendák eloszlatására vállalkozik. 1940-ben Kristóf György az Irodalomtörténeti Közleményekben folytatásokban jelenteti meg Petőfi Erdélyben című tanulmányát. Ezt folytatja majd Dávid Gyula, Mikó Imre és Csép Sándor 1972-ben. 1941-ben Bukarestben megalakul a Petőfi Művelődési Társaság, melynek kitűzött célja a közösségépítés és a magyar kulturális élet hagyományának folytatása. Ennek keretében jön létre a Petőfi Színház. 1941. március 15-én háborúellenes tüntetés tör ki Kolozsvárt, 1942-ben pedig elterjed a Pátzay Pál-féle Petőfi-plakett, amely az újabb tüntetés résztvevőinek jelvénye lesz. 1945-ben a Magyar Népi Szöveség kezdeményezésére Petőfi-alapot létesítenek a fogságból visszatérő hadifoglyok és árvák megsegítésére. Később „azokat a magyar tanárokat és tanítókat segélyezte, akiknek a román állam »besorolás híján« egy ideig nem folyósította a fizetését. A meginduló országos mozgalom e célra Petőfi-emléklapokat hozott forgalomba” (RMIL).

1944 október 11-én szabadítják fel (és szállják meg) Kolozsvárt. Ezt követően Petőfi arca a Magyar Népi Szövetség jelképévé válik, s állítólag „amikor a Groza-kormány bevonul Erdély fővárosába, ez az, amire a király felfigyel.” Petru Groza – Balogh Edgár szerint – „maga mesélte el, hogy amikor I. Mihály és Visinszkij szovjet helyettes külügyi népbiztos között állt az emelvényen, a tömegek fölött közeledő jellegzetes arckép láttán megkérdezte a király: ugyan ki ez? A miniszterelnök baljós célzással válaszolta: »Felség, ez az a költő, aki az Akasszátok föl a királyokat! című verset írta…«„ (Balogh 1974: 22). 

A Petőfi-ünnepségek innentől kezdve (legalábbis 1949-ig) márciusban is zajlanak. 1945. július 31-én az erdélyi értelmiségen kívül román, magyar és bolgár írók részvételével zajlanak az ünnepségek. Ahogy akkoriban fogalmaztak: a Duna menti népek demokratikus közeledését, megbékélését, egymás mellett élését kívánták e gesztussal megteremteni. Sokan különvonattal éreztek a helyszínre. A fehéregyházi emlékműnél tüzet gyújtottak, melynek lángját fáklyás futók vitték a piactérre. 1947 decemberében nyitják meg a romániai Petőfi-versenyeket. Az ünnepségen még moldvai csángók is részt vesznek. A helyi versenyeket 1948. június 27-én Marosvásárhelyen országos döntő követi. Balogh Edgár állítja fel a verseny mérlegét: „13 megyében 10 000 dalos, színjátszó és népi táncos szerepelt 100 000 néző előtt” (idézi Katona Szabó 1969: 218). Szemlér Ferenc intette a magyarságot: „Vigyázzunk, hogy végül is e közéleti arcél mögött el ne homályosuljanak a költői arcvonásai, és a tudatunkban a költészet ne úgy szerepeljen, mint kényelmes eszköz valamely közvetlen gyakorlati cél megvalósítására” (Szemlér 1965: 138). 1954-ben írja Kányádi Haldoklik az öreg tanú kezdetű versét.

1956 nyarán történik Dienes András, pontosabban a magyar–román akadémiai munkaközösség expedíciója, amely megpróbálja hitelesen tisztázni és rekonstruálni Petőfi eltűnésének, halálának körülményeit. A jelentést az Irodalomtörténeti Intézet Tudományos Tanácsa 1956. szeptember 25-i ülésén vitatja meg. A következő hónaptól másra irányul a figyelem.

1969-ben rengeteg ünnepi lapszám lát napvilágot, az Igaz Szó például 240 oldalon köszönti Petőfit. Pintér Lajos az Előre c. lapban sorozatot indít Petőfi-legenda címmel. A legendákkal foglalkozik Antal Árpád (Igaz Szó, 1969/7, 155–163) és Szász István is. Ebben az évben állítják fel az Ispán-kúti emlékművet, a kút csorgója fölött Hunyadi László Petőfi-domborműjével.

1972-ben jelenik meg Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben című kötete, amely a Márkos András alkotta székelykeresztúri Petőfi-szobor leleplezésének napján (1973. január 21-én) kerül a könyvesboltokba. Ugyanezen címen háromrészes dokumentumfilm is készül. 1973-ban, Petőfi születésének 150. évfordulóján a legfontosabb cél Petőfi korszerűsítése. Ebben az évben jelenik meg a Petőfi-szótár első kötete, a költő összes művei kritikai kiadásának első kötete, Fekete Sándornak a költő életrajzában alapvető változást jelentő korszerű munkája, a Kriterion gondozásában Arany és Petőfi levelezése (Antal Árpád gondozásában). Nem sokkal korábban jelenik meg Illyés Gyula Petőfi-kötetének Dienes munkássága alapján bővített új kiadása és az ifjúság számára írt Tűz vagyok… című Petőfi-életrajza; továbbá Hatvany Lajos Így élt Petőfijének új kiadása, illetőleg Mezősi Károly és Fekete Sándor nagyszabású tanulmánykötete.

A ’80-as évek erősödő diktatúrája visszaszorítja, elcsöndesíti a Petőfi-ünnepeket is. Az emlékezés népünnepély jellegűvé válik, egyéniek vagy kiscsoportosak. „Ekkor már hivatalosan csak a Magyar Nagykövetség küldötte és a melléje kirendelt román állami képviselő koszorúzhatott, és az ünnep nyilvános része csak erre a koszorúzásra korlátozódott” (Gagyi 2002: 398).

1989-ben nagy fordulat következik a romániai magyarság életében. Fehéregyházán többezres tömeg ünnepli Petőfit, szeptemberben Petőfi-bált rendeznek Koltón, Erdődön és Nagykárolyban, s ezzel hagyományt teremtenek. Koltón megújul a Petőfi-gyűjtemény. Fehéregyházán 1990. december 20-án megalakul a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. Alapító elnöke Gábos Dezső helyi tanár. Minden év utolsó vasárnapján és július 31-én ünnepi megemlékezést tartanak, évente Petőfi vers- és prózamondó versenyt rendeznek. 1998-tól az egyesület a fehéregyházi Petőfi-emlékhely gazdája. Az elkövetkező években szobrot avatnak Székelykeresztúron, Nagykárolyban, Gyergyószentmiklóson, Koltón, Fehéregyházán és Zsombolyán. 1997-ben, a segesvári Petőfi-szobor felállításának 100. évfordulóján (amely szobrot 1919-ben Kiskunfélegyházára menekítnek, s a mai napig ott látható) Kiskunfélegyháza megajándékozza Fehéregyházát egy egész alakos Petőfi-szoborral. Egy másik segesvári emlékművet, a mellszobrot 2006-ban eltávolítják, ám 2013 nyarán újraavatják a Petőfi téren. Az emlékműveket meglehetősen gyakran rongálják meg, s írnak rá magyargyalázó feliratokat. Legutóbb 2014 májusában. 2010-ben a Kolozsvári Akadémiai Bizottság kerekasztal-beszélgetést szervez Margócsy István és Imre László részvételével a Petőfi-kutatás helyzetéről és feladatairól, ahol Margócsy azt mondja: „Újra kell értelmezni az egész 19. századot, és felülírni a romantikát, hogy ezáltal eljussunk Petőfihez is” (Ferencz 2010).

alt

 

Petőfi-élmény, Petőfi-kultusz 

 

Antal Árpád „Petőfi-élmény”-ről beszélt, amely „megmozgatta a nép teremtő fantáziáját” (Antal 1969: 162). Mi Petőfi-kultuszról. Ha elfogadjuk, hogy a kultusz áthagyományozott tudás, csoportidentitás-képző közeg és szocializációs tér, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a romániai magyarság számára Petőfi és az ő szelleme, öröksége, kultusza ilyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy amikor a Krónika című székelyudvarhelyi–kolozsvári napilapban a szerző a barguzini legendát tényként terjesztette, az egyik hozzászóló nem azért kérte ezt ki magának Petőfi és a romániai magyarság nevében, mert valótlan, hanem azért, mert – idézem – „erdélyi magyarnak nem kellene ilyen cikket írni, mert ez öngólt jelent. A tisztelt szerző ezzel csak bővítené azon veszteségek listáját melyet tőlünk erdélyiektől a történelem elrabolt, s melynek a többségi nemzet örülne a leginkább” (http://kronika.ro/szempont/talpra-petofi). Magyarán: „ha Petőfit is elveszik tőlünk, mi marad nekünk?” Az más kérdés, hogy a barguzini legenda újabb kori terjesztőinek egyik vezéralakja épp egy erdélyi, pontosabban medgyesi villamosmérnök, a Magyarok Világszövetségének elnöke: Patrubány Miklós. Ő annak a világszövetségnek a vezetője, amely a Magyar Tudományos Akadémiát csalónak, árulónak, történelemhamisítónak és szabadkőművesnek nevezi. A szervezet szerint Petőfi Széchenyi István eltitkolt, törvénytelen gyermeke… Az irodalomtudomány azonban  nem tehet mást, mint hogy rögzíti a Petőfi-legendákat s a Petőfi-kultuszt. Ne dicsőítse, és ne bosszankodjék rajta! Csak fogadja el, s írja le! 

Sütő András szavaival búcsúzom: „Jövőnk annyit ígér, amennyire a Petőfi nevével fémjelzett múltunkat becsüljük” (Sütő 1969: 17). 


Irodalom

 

Antal Árpád 1969. „Nem halt Ő meg…” Legendák, mondák, emlékezések Petőfiről. Igaz Szó 7.

Bálint Dániel 1922. Petőfi halála. Bálint Dániel nyilatkozata. Székelykeresztúr: Hermann József. Később: Petőfi halála. Bálint Dániel nyilatkozata. Székelyudvarhely: Bencze. 1943.

Balogh Edgár 1974. Petőfi-kultusz. In: B. E.: Mesterek és kortársak. Bukarest: Kriterion. 17–30.

Cheţan, Ambrosiu 1902. Istoria naturală şi Museul de la şcólele din Blaş. Balázsfalva. A brosúra megjelenéséről l. Unirea, 1902. augusztus 2., 269.

Dienes András 1957. A legendák Petőfije. Budapest: Magvető.

Dienes András 1958. Petőfi a szabadságharcban. Budapest: MTA Irodalomtörténeti Intézet.

Fekete Sándor 1973. Petőfi Sándor életrajza I.: A költő gyermek- és ifjúkora. Budapest: Akadémiai.

Ferencz Zsolt 2010. A Petőfi-kutatás helyzetéről és feladatairól. http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive,
PArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/39117/year/2010/month/2/day/16/web/1/quick/0/ynews/0/mainarticle/false;jsessionid=
100F0C57EBDF166FC0C00FFDD1A22FD2 (2014. 12. 21.). 

Gagyi József 2002. Petőfi-ünnep Petőfi-falván. Kisebbségkutatás 2: 393–399.

Jókai Mór 1902. Petőfi állítólagos koponyájáról. Vasárnapi Újság, január 19: 42.

Kányádi Sándor 1969. Tisztelgés. Igaz Szó 7: 19.

Katona Szabó István 1969. Közös zászlóhajtás: Adalék a felszabadulás utáni, romániai Petőfi-kultusz történetéhez. Igaz Szó 7: 214–219.

Kristóf György 1945. A Petőfi-kultusz és irodalom első három évtizede, tekintettel erdélyi elemeire. Erdélyi Múzeum 3–4: 211–228.

Margócsy István szerk. 1988. Jöjjön el a te országod… Budapest: Szabad Tér.

Margócsy István 2011. A Petőfi-kultusz határtalanságáról. In: M. I.: Petőfi-kísérletek: Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről. Pozsony: Kalligram. 15–51.

Pomogáts Béla 1973. Petőfi és a romániai magyarság. Jelenkor 1: 64–68.

Pomogáts Béla 2000. Szobor és példa. In: Gulya János – Kerényi Ferenc szerk.: Petőfi a szomszéd és rokon népek nyelvén. Budapest: Lucidus. 7–12.

Régeni András 1958. Az Eminescu- és a Petőfi-emlékeket őrző Balázsfalván. Művelődés 8: 18–19.

Reményik Sándor 1921. Petőfi. Pásztortűz 2.

RMIL = Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk. Balogh Edgár – Dávid Gyula. Bukarest – Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület – Kriterion. 1981–2010.

Sütő András 1969. Segesvár felé. Igaz Szó 7: 16–17.

Szabó Dezső 1923. Aktualitások. Auróra, január 20: 64–66.

Szemlér Ferenc 1965. Kilencvenkilenc év múltán. In: Sz. F.: A költészet értelme. Bukarest: Irodalmi. 138–147.

Tormay Cécile 1922. Petőfi a mienk. Ellenzék, december 24.

Török Aurél 1902. Petőfi állítólagos koponyájáról. Vasárnapi Újság, 1902. január 19: 42–44.

Willibald, Semayer 1902. Petőfi állítólagos koponyájáról. Vasárnapi Újság, január 19: 44–45.

Zágoni István 1922. Fehéregyházán, a sírnál… Keleti Újság, július 23: 4.

A fényképek a fehéregyházai emlékhelyen készültek. Fotó: Balázs Géza

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu