Habent sua fata libelli!  A könyveknek megvan a maguk sorsa!

Úgy tűnik, ez a klasszikus latin mondás vonatkoztatható a kéziratokra is. Ugyanis egészen sajátos sorsa van Márai Sándor egyik kéziratának, melynek választott címe ez lett: Magyar borok. A kézirat Rassy Tibor gyűjteményéből került elő. Nyomtatásban először 1991-ben jelent meg a Hitel című folyóirat az évi 9. számában.

 
Márai Sándor szobra Kassán (kép: Balázs Géza)

Maga a kézirat, úgy tűnik, Márai rövid, tulajdonképpen befejezetlen írásai közül való, s bizonyára egy nagyobb lélegzetű íráshoz készült egyféle előkészületként. Erre utal stílusa, szerkezete, nem teljesen kifejtett gondolatmenete. A Hitelben megjelent „Márai Sándor ismeretlen írása” alcímmel ellátott szöveget, vagy egyes részeit azóta többen vagy többször idézték.

A szöveghez én 1992-ben jutottam. Első gondolatom az volt, hogy ezt a szöveget meg kell és meg is lehet szerkeszteni; elsősorban azzal a céllal, hogy kerek, befejezett írásként álljon az olvasó előtt. A szöveg megszerkesztése közben Márai Füves könyvének rövid írásai álltak példaként előttem: az írást rövidsége ellenére egységekre bontottam, s az egyes egységek élére, mintegy címként a szövegrész kulcsszavait választottam. Így megszerkesztve egy kerek, tulajdonképpen befejezett írásként tűnt fel a kézirat.

Így került Márai Sándor unokaöccse és jogutódja Jáki János elé 1998-ban. Ennek is külön története van. A Csemadok Múltidéző címen évente történelmi vetélkedőt szervezett középiskolások számára, s ezeknek a vetélkedőknek előkészítéseként történelmi táborokat a diákok számára. Az egyik ilyen történelmi táborban Selmecbányán jelen volt Jáki János is, akinek ezt a megszerkesztett kéziratot megmutattuk. Rendkívül megörült az általa addig ismeretlen írás ilyen formájának, s mint Márai Sándor jogutódja írásban áldását adta az ilyen formában való megjelenésének. Tulajdonképpen ezzel a joggal élve közöljük ezt a Márai-írást ebben a formában.

Márai Sándor: Magyar borok

 

A bor férfidolog,

csendesen kell beszélni róla.

Leghelyesebben egy pohár bor mellett.

 

A pince

 

Ha megöregszem pincét akarok. Ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze az otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öregember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. Így várom a halált.

 

A rizling

 

Amíg eljön, elképzelem néha, milyen lesz a pince? Húsz hordó bor sorakozik majd bolthajtásos mélyén, a hordók dongáira krétával írom fel az évjáratot és a bor nevét.

Lesz három hordó rizlingem, ez már bizonyos. A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől, magyar: önmegóvó erő árad belőlük. Rizling lesz, nem nagyon régi, három-, négyéves olaszrizling, melynek simaságán érzik még a latinos műveltség és szőlőkultúra pallérozottsága. A rizlingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz lőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság: az ember úgy issza, mint mikor rokonokkal beszél. A rizling az volt Magyarországon, amit a franciák általános szóval, a műfaj közelebbi megjelölése nélkül, fehérbornak neveztek. Az a bizonyos pohár bor, melyet kéretlenül odaállítanak az ember elé a vendéglőben, az a bor, mely olyan mind a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni.

 

A pint

 

A pince mély lesz, Sopronból hozatok egy füzér fűszeres kolbászt a hentestől, sonkát és tormát tartok itten, s természetesen lopót és néhány pintes üveget is, a vendégek számára. A pint a régi mérték, nagyapáink még ezzel éltek: tartalma másfél liter, s a magyar, ha férfikorba jutott, minden este odaállította a vacsorateríték mellé a maga pintes adagját. Homoki borból és badacsonyiból minden tisztességes ember elbírt és megkívánt egy emberöltő előtt esténként egy pintet. Más volt a helyzet Kassa vidékén, ahol természetesen szamorodnit ittak az urak, de a vásárok fuvarosai is, az „Arany Képzelődéshez” címzett bormérésben: a szamorodnit már pohárral itták, csak a lengyelek nyakalták, mintha szomjúságot is oltana. A magyar bölcsen és óvatosan asztali borral élt. Asztali bornak neveztek mindent a rizling és a szilváni között, amitől másnap könnyű fejjel ébred az ember.

 

A fröccs

 

S mert a részeg embert útálom, legalább úgy, mint a kákabélűt, aki fanyalogva ásványvízzel keveri a bort, ezért tartok majd egy kivénült sváb csaposlegényt, aki megtanít vendégeim számára fröccsöt készíteni. Mert a szódavíz nem ásványvíz, ezt jegyezzük meg jól. A szóda már a civilizáció, az igaz, de nemzedékek és évszázadok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka. Sajátságos, de igaz, hogy fröccsöt nem tud a magánember készíteni. Hiába tanulod meg a leckét, hasztalan vásárolsz háromdecis poharakat, igen, hiába méred ki és vegyíted aggályos gondosan a két deci bort az egy deci szikvízzel, a fröccs képletét csak a hivatásos csapos ismeri. S a magyar, mikor feltalálta ezt a csodálatos bölcs és óvatos vegyüléket, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkallja a borozgató férfi képzelőerejét, s ugyanakkor eléggé szelídített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek, mély élettapasztalatról tett tanúbizonyságot. Mert minden ásványvíz gyászos dolog, elrontja a bor jellemét, de a szikvíztől a badacsonyi vagy egri fehér illata nem változik, s a fröccs óvatos-okos keverési aránya, hála az évszázados gyakorlatnak, megóvja a magyart mindenféle kilengéstől. Magánember nem tud fröccsöt keverni. A „tréfa”, a „házmester”, a „hosszúlépés” keverési titkát könnyebb meglesni, mint a fröccs készítésének mesterségbeli rejtelmeit. Ahogy a jó csapos fél kézzel önti a háromdecis pohárba a bort, a másik kezével hozzácsapja a megfelelő adag szódát: ez a titok, melyhez csak szakember ért. Sok korcsmározó ember otthonülő maradt volna Magyarországon, ha a fröccs titkát magánember elsajátíthatná. De ez lehetetlen, sajnos.

 

A bikavér

 

Ezért tartok majd egy öreg csapost, s együtt vizsgáljuk tavasszal a hordókat. Lesz bikavér is, de nem sok, s nem hordóban, csak szalmafonatos üvegben. A bikavérrel úgy vagyok, hogy tisztelem, de csak óvatosan és messziről. A sűrű szenvedély él ebben a borban, melynek kétféle fajtáját ismerem, egy engeszteltebb édeskés válfaját, s egy másikat, tömört és fanyart, az igazit. Az egri vendéglős ebből a másik fajtából ad nekem, ha néha lemegyek, s ezt idegennek nem is méri, mert az egri pincékben sem akad sok belőle. Ez a fanyar bikavér félelmes mélyre ássa magát az ember idegeiben. Valósággal feltúrja az emberi lélek ősanyagát, három deci után néha már portugál szavakra és görög igekötőkre emlékszem vissza, s valamilyen kínai bölcsességre is nevel, mintha ezt suttogná: minden szép, de minden elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni.

 

A somlói

 

Más a helyzet a somlóival. Már a neve körül is sok a fogalomzavar: ejtik „somlai”-nak, aztán „somlyói”-nak, de mindez csak suta beszédhiba. Becsületes neve a „somlói”, s mint a nagynevű, kihaló családok, ez a bor is megköveteli, hogy nevét helyesen és tisztességesen ejtsük. Ez a magyar borok fejedelme. Kis területen termelik, s már nem sokáig: fáradt bor, lassan kivész a szőlőkből ez a fajta. Illata olyan, mint a fehér burgundié, de annál nemesebb. Van egyfajta somlói, arany tűz a neve, s pontosan olyan, tűz és arany keveréke. Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: „élj”. Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan következetes erővel, mint a régi latin versek a nagy tanulságokat. Mit szívott össze ez a bor  napsütésben, évszázados illatokban! A föld sava és titkos ereje, a nap tüze, esős őszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett párlatai, mindez aranyszín bölcsességgé nemesedett ebben a különös borban. Mert a bornak nem csak íze, illata és szesztartalma van, hanem mindenek fölött szelleme is. Mintha a nép, mely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak. A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség, nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék, borban és emberben.

 

A szüret

 

Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához és tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik? Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a rozsnyai kereskedés híres liptaiját fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőképessége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű tiszta harapnivaló szükséges. Mikor a pincém meglesz, a soroksáriak megint fehér cipót sütnek, Bácska is küld majd abált szalonnát szüretemhez.

Így ülünk majd sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú padon. Kezünkben bicska, mert úriember nem használ bizalmas étkezéshez idegen evőeszközt. Előttünk a kétdecis poharak, a mélyben az ősz aranyfürdőjéből párás vonalakkal eléváló hazai táj. Hallgatunk.

 

Az elmúlás

 

Mögöttünk a pince mélyében dohognak a hordók: a rizlinges, a somlói, a szilváni, a badacsonyi, a zirci papok halványsárga misebora, a kegyes tanítórendiek dörgicsei termése, s a magyar homok szelíd hajtásai a derültebb nyári esték örök társa, a nyájas kadar, mely bornak nem igazi bor, de italnak enyhe és szórakoztató. A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek, messze a mélyben hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket.

 

Mind  öregek leszünk, a pince tulajdonosa és a vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább öt éves. Nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akartunk megbocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán? Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.

---

Megjegyzés: Az írás ebben a formájában már megjelent a pozsonyi Szél-járás című folyóiratban is.

 

 

Kovács László: ny. iskolaigazgató. A pozsonyi egyetem magyar—történelem szakán végzett (1968). Tanított a nyitrai pedagógiai kar magyar tanszékén, a somorjai Madách Imre Gimnáziumban. Több szlovákiai magyar iskolában használt tankönyv és honismereti munka szerzője. 1986-tól rendszeres résztvevője a győri Kazinczy-versenynek.