Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A’ Reményhez – Csokonai Vitéz Mihály Lilla-dalainak dísze

2015.10.12. hétfő, 22:03

4 121 megtekintés

H. TÓTH ISTVÁN, KECSKEMÉT, VÁC

Nyolc évszázados magyar irodalmunknak számos olyan költője, írója van, akikhez időről időre több érdeklődéssel fordulunk, mint mások felé. Vagy azért, mert évfordulójuk van, mert felhívták rájuk figyelmünket új kutatási eredmények, avagy egyszerűen azért, mert szívesen vesszük le polcunkról köteteiket. Nyelvünk és kultúránk ilyen hatású alkotója Csokonai Vitéz Mihály. A „Nyelvünk és Kultúránk” olvasói is gyakran lapozzák fel Csokonai verseit az újra felfedezés vágyától késztetve?


alt

Csokonai Vitéz Mihály (forrás: DKA)

 

Elődök nyomában

 

Amikor elfogadjuk azt a tényt, hogy Csokonai kutatója nincs könnyű helyzetben (Szilágyi, 1981), akkor az olvasókra is gondolhatunk, tudniillik a mindenkori Csokonai-műveket olvasók is szembesülnek alkotónk művei befogadásának, újraértelmezésének dilemmáival. (G. Tóth, 1995) Korszerű-e ez idő tájt ez a fajta témaválasztás, hangvétel, kifejezésmód, szerepvállalás, amelyikkel szembesülünk a Csokonai-költemények olvasásakor, értelmezésekor? Kinek fontos korunkban az 1773. november 17-én Debrecenben született polgár és poéta, Csokonai Vitéz Mihály életműve? Az ország szegényéről, ahogyan találóan nevezték a magyar felvilágosodás (megvilágosodás) korábbi fejlődését összegező magyar költőnket, annyi igazat (Julow, 1965), félreérthetőt (Szilágyi, 1973), de mindenképpen izgalmasat (Nemeskürty, 1983) jegyeztek már le, hogy érdemes lenne nagyító alá tenni a Csokonai-életművet és a kapcsolódó befogadáskultúrát, hisz az alkotó már 210 éve halott.

 


Értékek sokszínűsége mentén

 

A funkcionális, értékközpontú, a stíluselemek sokszínűségét felmutató és a zenei hangzásvilágot is érintő műelemzést, olvasmánymegértést segíti jelen dolgozat, amelyben merőben újat, esetleg szenzációsat közölni nem szándékoztam költőnkről. Ha nem, akkor miért ez a vállalkozás? Egyrészt azért, mert számos értékes információ olvasható különböző forrásokban a magyar felvilágosodás (megvilágosodás) kiemelkedő alakjáról, és ezek között iparkodtam széttekinteni – buzdítok erre másokat is; másrészt a komplex látásmódot szándékozom kitágítani egybevető műelemzéssel, támogatva ekképpen az olvasmánymegértést. A címben közölt Csokonai-kötet, a Lilla-dalok versei közötti hangulati-tartalmi rokonságból és stílusjegy-azonosságokból hidat építő művészetet vehetjük, vegyük is szemügyre a továbbiakban, ugyanis még ma is igaz, amiként a jövőben is az lesz, nevezetesen: „a költészet a lelket azzal tágítja, hogy a képzelőerőt felszabadítja.” (Kant, 1966)


Most, amikor a magyar költészet egyik reprezentáns alakjáról lesz szó, akkor nemcsak a szerző küzdelmes életútja, valamint jeles költeményeinek keletkezéstörténete felől világítom meg (nem teljességre törekedve) a célul tűzött problémákat, hanem a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1979-ben megjelent hasonmás Lilla-kötetre
[1] is szándékomban áll felhívni az érdeklődők kitüntető figyelmét.


Kiindulásul azt vehetjük, hogy Csokonai Vitéz Mihály 1797 tavaszán kétségbeesésében – hátha végre felfigyel rá valaki – megírta „A nemes magyarságnak felülésére” kezdetű verset, amit Vajda Pál Juliánna nevű leánya szavalt el nagy érzékenységgel. A magyar költő azonnal beleszeretett, és verseiben Lillára keresztelte a lányt. (Nemeskürty, 1983) Csokonai magányának átmeneti feloldódása, majd betetőzése volt a Lilla-szerelem, mely óriási jelentőségűvé lett hányattatott sorsú poétánk számára, hisz kiutat és felemelkedést, emberibb életet körvonalazott neki. Lilla elvesztése – 1798 márciusában született meg a búcsúlevél – nem csupán a polgári életbe való beilleszkedés meghiúsulását jelentette költőnknek, hanem a megállapodott, egyedül méltónak érzett, nagymértékben idealizált emberi kapcsolat megvalósításának lehetőségét is.


A Lilla-dalokban egyszerre van jelen az öröm és az aggodalom. Még azokat a verseket is, amelyeket „boldogság-versek”-nek minősíthetnénk gondolati-tartalmi síkjuk kapcsán, azokat is áthatja a rejtett szomorúság. Álljon itt bizonyságképpen „A’ Bóldogság” társaságában „Az Esküvés”!

 

Most jázminos lugasban

  E’ nyári hűvös estvén (…)

   ’S ki boldogabb magamnál? (A’ Bóldogság)

  Esküszöm, szép LILLA! hidd el, (…)

   Semmi Nyilnak, semmi Tűznek

             Nem nyitom meg szívemet. (…)

             Vagy LILIM, vagy – Senki sem. (Az Esküvés)

 

Ezernyi szín és rejtély! Összehasonlító elemzésből tudjuk, hogy a Lilla-ciklus hatvanra tervezett 59 verséből[2] 15 nem Lillához szólt, szól, „A’ Reményhez” sem, amelyik szövegváltozatait vizsgálva megállapítható, hogy eredetét néz­ve aligha volt szerelmi vers. Utánanézve a Kazinczy-levelezés adatainak, látható, ennek a merész hipotézisnek a masszív logikai alapja: Csokonai Rozáliája Földi János fiatal feleségével, Weszprémi Juliskával azonosítható. (Szilágyi, 1981) Tudott, hogy e témánál bőven elidőzött a mindenkori Csokonai-kutatás. Hasznosnak bizonyulhat az a feltételezésem, miszerint „A’ Reményhez” című Lilla-dalban a kompozíció és a gondolat akár Bürgertől is lehetne, de az érzés a reménytelen küzdelmet vívó Csokonai Vitéz Mihályé ebben a megénekelt alakban.


„A’ Reményhez” úgynevezett ősszövege a Martinovics-mozgalom bukása
[3] után készült, a Lillával való találkozás előtt. A „Lilla szívét” helyén a „Ró\SYMBOL 146 \f “Times New Roman CE”sám szivét” állt. Ha visszapergetjük Kazinczy Ferenc naplóját, megtudjuk, hogy a Martinovicsék kivégzését követő reggelen rózsák virítottak csuprokban a Kaszáló réten, a mai Vérmezőn. E gondolatsor mögött húzódik meg az a feltételezés, hogy a költő az illúzióknak bizonyult reményektől vett búcsút, így a Reménytől, az Erósztól,[4] az Ifjúságtól, az Örömtől. (Szilágyi, 1973) Csokonai zsenije 1803-ban újabb ámulatot fakasztott, mert az imént hangsúlyozott fogalmak / motívumok központi alakjává / szimbólumává Lilla lett. Köztudott, hogy a Lilla-dalok nem egy versében csak egyetlen szó, a kedves neve jelenti az eltérést a vers 1797 előtti, korábbi változata és a végleges között. „A’ Reményhez”, „A füredi parton” és „A’ Tihanyi Ekhóhoz” egybevetése megerősíti az olvasót abban, hogy a mondanivaló lényege változatlan, a versforma is azonos. A megfáradt, csalódott költő a halálban keresi a vigasztalást:

 

 (…) Érzem: e kétségbe’

         Vólt erőm elhágy,

  Fáradt lelkem égbe,

         Testem főldbe vágy. (…) (A’ Reményhez)

 

 (…) Itt halok meg. E’ setét erdőben

         A’ szomszéd Pór eltemet.

   Majd talám a’ boldogabb időben

        Fellelik sírhellyemet: (…) (A’ Tihanyi Ekhóhoz)

 

A legközelebbi rokonságot „A’ Reményhez” cíművel „A’ Pillangóhoz” mutatja. A Lilla-kötet végén együtt fordulnak elő. Rokon a jelképrendszerük. A „tavasz”-t és az azt letaroló „tel”-et, illetőleg „egy bűbájos hang neszére” bekövetkező halálos gyötrődést emeli versbe a költő. Csokonai jelképrendszerének ellenpontozott kulcsfogalmai ezek: a tavasz és a tél, melyek „A’ Reményhez” alapmotívumai. Miről is van szó ebben a tökéletesen kiegyensúlyozott műben? A költő vádolja a csalódást hozott szép hitető allegorikus alakját. Megállja helyét az a vélekedés – Kazinczy Ferenctől származtatott –, miszerint ezt a költeményt Csokonai Vitéz Mihály dallamra komponálta, mégpedig Kossowics József zenéjére, így adták ki Bécsben, 1803-ban a „Muzsikális Gyűjtemény” harmadik darabjaként.


Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

 

Földiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan. –

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

 

 

Kertem nárcisokkal

     Végig ültetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt,

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh, Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Vólt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt. –

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák! –

Isten véletek! (1803)

 

Ha az élményréteg felől közelítjük a művet, akkor az alapérzés kétségtelenül a reménytelenség érzése, ez teszi az alkotást érzelmileg és hangulatilag egyaránt nyugtalanná, idegesen vibrálóvá, feszültté. Az ellentétes érzelmek, a versbe foglalt fájdalom humanizálása ez a Csokonai-mű, mivel

 

a)    minden versszaka művészi igénnyel kimunkált, öntörvényű egység;

b)   a rokonítható érzelmek, a belőlük táplálkozó hangulatok, az így kibontakozó képek a motívumok segítségével a hatást erősítve lépnek versszakból versszakba, lényegében kiegészítik egymást;

c)    első olvasásra is szembeszökő, hogy a négy strófa közül a második és a harmadik sajátos ellenpontozott egységet alkot.

 

Nyilvánvaló, hogy többféleképpen is értelmezhető szimmetriaszerkezettel találkozunk „A’ Reményhez” struktúraegészében. A leggyakoribb nézet szerint: az első strófa költői képe a második szakaszban boldogságtól fűtve a makrokozmosz felé tágul a dramatizált párbeszédimitációt követően, hogy a negatív élményrétegeket hordozó harmadik és negyedik versszak következmények sorozataként a lírai én értékvesztett, értékkiüresedett világképét mutassa fel. A költemény szimmetriatengelye a fájdalmas, többszörös ellenpontozású felkiáltás: „Jaj, de friss rózsáim / Elhervadtanak; (…)”. Mindezt ekképpen vázolva:

 

A (1. vsz.) < B+ (2. vsz.) – B (variáns: 3. vsz.) àAV (variáns: 4. vsz.)

                                              á

                            a szimmetriatengelyben:

 

 (…) Jaj de friss rózsáim

            Elhervadtanak;

  Forrásim, zőld fáim

            Kiszáradtanak;

   Tavaszom, vígságom

            Téli búra vált;

   Régi jó világom

            Méltatlanra szállt.

  Óh! csak LILLÁT hagytad volna,

            Csak magát nekem: (…)

 

A metaforikus motívumok és a hangzóállomány rendszerét áttekintve megállapítható erről a Csokonai-műről, hogy minden összefügg mindennel, tudniillik a második strófa elöl képzett (palatális) magánhangzóinak száma egyértelműen magas, szemben a harmadik szakasszal, ahol is a hátul képzettek (velárisok) vannak túlsúlyban. Így jutunk el annak kimondásához, miszerint a második versszak tavasz allegorizált metaforájával a harmadik strófa ugyancsak allegorizált tél metaforája áll szemben. Az első szakasz bús hangvétele és vershelyzete keretadónak tekinthető, amelyik struktúrára egyértelműen épül a szintén keretadó negyedik strófa, ahol a kietlen létállapot, mintegy erősíti feltételezésünket, jelesül a lírai hős céltalanságát. (H. Tóth, 1994) Talán nem túlzás azt feltételeznie az olvasónak, hogy „A’ Reményhez” című Csokonai-versben a halálvágy az alkotásvággyal áll szemben, hiszen a költő legnagyobb bánata Lilla elvesztése. Ezt az érzést jól előkészítve, sem túl korán, sem túlságosan későn, éppen a vers aranymetszetében mondja ki, sóhajtja fájdalmasan: „Óh! csak LILLÁT hagytad volna, (…)”. Hitelt érdemel az a fejtegetés, amelyik az „Óh! csak” felütést így értelmezi: „… arra figyelmeztetik az olvasót, hogy a költőnek nem egyedül Lilla járt az eszében, amikor reményei elhervadásáról panaszkodott: egyéb vesztett remények emléke is búsította.” (Baróti, 1975)


Nem feledkezhetünk meg ennek a versnek a szókészletelemzéséről sem. Csupa ujjongás a második strófa, melynek a harmadik tökéletes ellenpontozása, így válik mindkettő feszültségtől terhessé. Az eleven igék és a virágok, patakok ragyogását, színpompáját felidéző névszók teremtette strófaépítmény csúcsán ott lebeg a törékeny, múló szerelem Lilla nevének csendítésével:

 

 

(…) Egy híjját esmértem

        Örömimnek még:

  LILLA’ szívét kértem;

        ’S megadá az Ég. (…)

 

 

És ekkor belénk hasít a fájdalmas, keserű felkiáltás költői / festői jelzővel dúsított metaforával:

 

 

(…) Jaj de friss rózsáim

       Elhervadtanak; (…)

   

Ellentétes tartalmú a jelzőkavalkád, ugyanis egyrészt: „játékos” és „égi”, másrészt: „vak” és „csalfa”. A tél képeit, a boldogtalanság hangulatát éreztetik az „elhervadtanak”, „kiszáradtanak” fagyosságot, kietlenséget kifejező igék, mellettük a névszók, melyek sajátos áthallást, áttűnést kölcsönöznek a vershangulatnak. Az általános emberi csalódottságot fejezik ki a záró strófa sorai, tudniillik egyetemes búcsút olvashatunk itt. Ezért fogalmazhatja meg a versolvasó, a versértelmező: mi a szenvedések gyógyítója? Az örök természettel megosztott magány, amely edzi a szívet a halál gondolatához, így ez a magános bölcs számára nem elrettentő többé, hanem kívánatos. Ennyire mélyen pesszimista „A’ Reményhez”? Ezért van a harmadik változat „kietlen” szava után kérdőjel?


Tájat gyöngéden, szenvedélyes érzelemmel, csöndes, olvatag mélabúval, mégis éles szemmel látni, reálisan megfigyelni, ábrázolni Tóth Árpád tudott. Ami pedig a magyar rokokó világát illeti, az ott született Csokonai-verseknek varázslatos tájfestésük van, így „A’ Reményhez” társaságában levő más Lilla-daloknak is. A költő nyelvében el nem koptatott szavak virulnak, mintha csak most születtek volna. Ebben a szép, rokokósan könnyed költeményben teljesnek látszik a lemondás, az élet tagadása. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez az üde, mozgékony, játékos forma a hordozója a lírai én és a leroskasztó érzés küzdelmének. Csokonai verse nem fáradt, nem ernyedt, nem dekadens, nem hanyatló, nem bomló jellegű alkotás, hanem őszinte, tiszta érzések foglalata. A szép, emberi egyensúly költeménye „A’ Reményhez”, mely műfaja nehezen dönthető el, állandó vitára ösztönző kérdést vet fel: óda vagy dal? (Szegedy-Maszák, 1993) Átmeneti műfajnak tekinthetjük, ám a hagyományos műelemző gyakorlat elégiának minősíti, mivel búsongó hangú, szomorú hangulatú költemény. Olvasói élményeink és kutatói tapasztalataink is igazolják, hogy elégikus magatartás akkor jön létre, amikor az eszmények és a valóság közötti ellentmondás nem oldható fel, ezért ábrázolja a valóságot a költő rezignáltan, de a harmónia vágyától áthatva. E műfaji vitában nyújt támpontokat a mű megértésének és megközelítésének ama igen lényeges szempontja, melyet egy tárgyválasztásnak és a világképnek a költői formával való összeforrottsága, kölcsönös feltételezettsége jelent. (Szerdahelyi, 1996)


Csokonai költészetének egyik uralkodó formai vonása a zeneiségre való törekvés. Fontos szerepet tölt be a lelki érzelmek „történései”-nek művészi megformálásában. A nyelvi közegben megvalósított ritmus a Lilla-dalok természetes eleme. A zenei eszközök sajátos, tündéri, időn és téren túli varázslatos lebegést biztosítanak. Drámai feszültség érezhető a műalkotás képző- és ragrímei által. Az olyan rímpárokban, mint „a’ boldogtalan” és a „bókol úntalan” összecsendítésében konfliktussorozatok robbannak. Pillantsunk a mély magánhangzókra, és máris magyarázatot kapunk a felsejlő keserűségre! Folytathatjuk a rímek elemzését más, szintén Lilláról szóló alkotásokra gondolva. De így is érvényes tanulságokat rögzíthetünk: a rímpárt alkotó szavak jelentésének groteszk, ironikus, játékos, több helyütt drámai összecsendítése becsapott, megalázott, kisemmizett, reményt és célt tévesztett embert körvonalaznak. (Szerdahelyi, 1997)


A Lilla-dalokban feltűnő az érzelmek festésének képi, nyelvi és ritmikai élénksége. A kötetben olvasható versekből kivillan a gúny, az öngúny, a keserűség, a fájdalom, ám a boldogság sem marad el, ha mégoly tűnő is. Ezt igazolja a személyes hangú, Vajda Júliához szóló „Az Esküvés” című népies hangú, kettős ritmusú,
[5] csattanóra épülő vers, melynek központi témája az epekedő, enyelgő szerelem.

 

                                                Csokonai Vitéz Mihály: Az esküvés

 

                Esküszöm, szép Lilla! hidd el,                          Esküszöm; s e szent hitemnek,

                Hogy miolta kellemiddel                                   Melyet adtam édesemnek,

                               Megkötöztél engemet,                                        Pontjait meg nem csalom.

                Már azolta semmi szűznek,                               Kérlek is reménykedéssel,

                Semmi nyílnak, semmit tűznek                        Hogy viszonti esküvéssel

                               Nem nyitom meg szívemet.                               Kösd le szíved, angyalom!

 

                                               Esküszöm hószín kezedre,

                                               Rózsaszádra, tűzszemedre,

                                                               Hogy te lész csak kedvesem.

                                               Esküszöm, hogy míg csak élek,

                                               Más szerelmet nem cserélek;

                                                               Vagy Lillim, vagy – senki sem.


E gáláns szépség-himnuszt az érzékiség és az érzékelés teszi varázslatossá. Szenvelgés nélküli, nagyon is emberi ez az esküvés, mely mélyén ott bujkál a hamarosan bekövetkező csalódás.


A rokokó iskolája alakította ki Csokonai versformáinak, strófaszerkezeteinek, rímkombinációinak roppant változatosságát. Irodalomtörténeti tanulmányainkból tudjuk, hogy Csokonaitól való az első igazi rímes-jambikus versünk, valamint az első magyar szonettek is tőle származnak, ám ezt Kazinczy Ferenc vitatta. (Juhász, 1963)

 


Összefoglalásul

 

Jelen Csokonai-vers, „A’ Reményhez”, mely szövegtipológiai szempontból költői szövegműnek nevezendő, rétegzett vizsgálatakor ezt rögzíthetjük: ez a költemény a teremtő eredetiség és a művészi szabadság gondolatának, a zsenikultusznak a kifejezője a magyar nyelvű lírában.

 

A Lilla-dalokról elmondottakat így foghatjuk egybe: Csokonai „verseinek porcelános áttetszősége (…) csak átderengeni hagyja a könnyed, játékos, formailag hallatlanul gazdag költészeten a gyötrődést, az otthontalanságot, a betegséget; de éppen e különös kettősségtől (…) válik oly idegesen nyugtalanná, hang és érzelem gyors váltogatásában oly gazdaggá lírája.” (Szauder, 1976)

 

 

 

[1] Lilla. Érzékeny dalok III. könyvbenn. Csokonai Vitéz Mihály által. – Második megbővíttetett Kiadás.
[2] „A feredés”-t a cenzúra miatt kellett kihagynia
[3] 1795. május 20-a
[4] a világot lakályossá, az emberi társaságot vonzóvá tevőtől
[5] Földi János műszavával „kétszeres”, tehát rímes-időmértékes technikájú

Felhasznált szakirodalom

 

Baróti Dezső 1975: Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez. In: Mezei Márta és Kulin Ferenc szerk.: Miért szép? A magyar líra Csokonaitól Petőfiig. Gondolat Könyvkiadó, Budapest

G. Tóth Károly 1995: Kis magyar irodalomtörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

H. Tóth István 1994: Nyelvzenéből szőtt varázslatok Csokonai Vitéz Mihály Lilla-dalaiban. Hatodik Síp, 1994. Tél, Budapest–Beregszász

Juhász Géza 1963: Csokonai verselése. Studia Litteraria, Debrecen

Julow Viktor 1965: Csokonai Vitéz Mihály. In: Pándi Pál (szerk.): A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest  

Kant, Immanuel 1966: Az ítéleterő kritikája (Ford., bev.: Hermann István). Akadémiai Kiadó, Budapest

Nemeskürty István 1983: Diák, írj magyar éneket! Gondolat Kiadó, Budapest

Szauder József 1976: Jegyzetek a rokokóról. Irodalomtörténeti Közlemények, Budapest, ElektronikusPeriodikaArchívum www.itk.iti.mta.hu

Szegedy-Maszák Mihály 1993: Irodalom és művészetek a XVIII. század elejétől napjainkig. In: Kósa László (szerk.): A magyarságtudomány kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest

Szerdahelyi István 1996: Irodalomelmélet mindenkinek. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest

Szerdahelyi István 1997: Verstan mindenkinek. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest

Szilágyi Ferenc 1973: Csokonai jakobinus kapcsolatai. Irodalomtörténet, Budapest

Szilágyi Ferenc 1981: Csokonai művei nyomában. Akadémiai Kiadó, Budapest

 


alt

Megjegyzés:

A szerző, dr. H. Tóth István alkalmazott nyelvész, egyetemi docens korábbi írása Radnóti Miklós Erőltetett menet című verséről vezeti az E-NYÉK olvasottsági listáját. E cikk közreadásakor 5024-en kattintottak rá. E népszerűség okán kértünk újabb írást a szerzőtől! (A szerk.)


A korábbi cikk itt érhető el: 
„de mégis útnak indul” – Radnóti Miklós: Erőltetett menet

 

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu