Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A szülőváros vonzásában

2015.04.13. hétfő, 20:38

2 314 megtekintés
POMOGÁTS BÉLA

Kosztolányi Dezső Szabadkája

Dévavári Zoltán emlékének
 
A várost (vagy falut), ahol egy író világra jött, idővel szakrális aura veszi körül: Csokonai Vitéz Mihály Debrecenje, Katona József Kecskemétje, Arany János Nagyszalontája, Petőfi Sándor Kisköröse, Ady Endre Érmindszentje, Babits Mihály Szekszárdja vagy éppen Kosztolányi Dezső Szabadkája már régóta része irodalmunk legendáriumának. Megvallom, amikor először jártam Szabadkán, vagy négy évtizede, magam is nem kevés áhítattal tekintettem a nevezetes Városháza történelmi épülettömbjére vagy éppen a gimnáziumra, amelynek igazgatója a költő édesapja volt, amelyben maga a költő is tanult. (Ennek emlékeit őrzi a hagyományos Kosztolányi napok alkalmával mindig felkeresett emlékszoba.) Ez a városi legendárium részben a történelemhez, részben az irodalomhoz (vagy általában a művészethez) kötődik. Az, hogy Szabadka irodalmunk kultikus helyévé vált, az nagyrészt Kosztolányinak köszönhető, jóllehet más magyar írók, mondjuk Milkó Izidor vagy Csáth Géza is nem keveset tett a kultikus szerep kialakulása érdekében. Mindenesetre az, hogy mi most itt vagyunk a Városi Könyvtár dísztermében, az Kosztolányinak köszönhető, a város Kosztolányinak: az ő újságcikkeinek, elbeszéléseinek és különösképpen két nagyszerű regényének: a Pacsirtának és az Aranysárkánynak következtében kapott igen előkelő, mondhatnám: kultikus helyet nemzeti kultúránk térképén.
alt

Szabadka sz. kir. város székháza (Forrás: DKA)

Szabadka helye a magyar városok között
 
Természetesen Szabadkának nem csak a magyar kultúra térképén volt és van kitüntetett helye, a magyar nemzet (a magyar etnikum) geopolitikai atlaszán is. Egy pillanatra felidézném a népszámlálási adatokat, pontosabban a magyar államvezetés által utolsó alkalommal rendezett 1910-es népszámlálás hivatalos adatait, azokat, amelyek az akkori ország tizenöt legnépesebb városának nemzetiségi megoszlását rögzítették. Az akkori felmérés értelmében Budapestnek 880 371 lakosa volt, ennek 86%-a volt magyar nemzetiségű, ezt követte 96 063 fővel Szeged, ahol szinte nem éltek nemzeti kisebbséghez tartozó lakosok, majd Szabadka 94 610 fővel, ezeknek 58%-a volt magyar, a szláv lakosság nagy része bunyevác volt, ők nem is tekintették szerbnek magukat, ellenkezőleg, elkötelezettek voltak a magyar államiság mellett, ezt követte Debrecen 87 721 lakóval, úgyszólván mind magyarok voltak, majd Pozsony 78 223 lakossal, ezeknek 40%-a volt magyar, 40%-a német és csak 20%-a szlovák, majd Miskolc 76 804 fővel, ugyancsak szinte mindenki magyar volt, Temesvár 74 003 fővel, közülük 38% volt magyar, a lakosság többsége német volt, néhány százalékkal a magyarság aránya felett, a románok és a szerbek aránya tíz-tíz százalék körül mozgott, Nagyvárad 64 169 lakossal, ezek 91 %-a volt magyar, Arad lakossága 63 166 főt tett ki, ezeknek 73%-a volt magyar, a többi nagyjából egyforma létszámban román, német és szerb, Hódmezővásárhely 62 445 lakossal, szinte mind magyarok, Kolozsvár 60 808 lakossal, ezek 83%-a volt magyar, a többi német és román, Kecskemét 49 726 fővel, szinte mind magyarok, Pécs 47 844 fővel, ugyancsak szinte mindenki magyar, ámbár volt német és horvát kisebbség is, Kassa 44 211 fővel, ezek 75%-a volt magyar, a többi német és szlovák, végül Brassó 41 056 fővel, ezek 43 %-a volt magyar, az erős többségben lévő német és egy szerény kisebbségben lévő román lakosság mellett. Az akkori 18 milliónál valamivel több lakost számláló ország első tizenöt városának összesen 1 820 607 lakója volt, ebből 1 455 459, vagyis a lakosság 79,9%-a volt magyar nemzetiségű. Ez természetesen csupán a nagyvárosok esetében volt ilyen kedvező, az ország teljes népességének csak 54,5%-a volt magyar nemzetiségű, ez közel tíz millió főt tett ki, ezen kívül 10,4% német, 10,7% szlovák, 16,1% román, 2,5% ruszin, 1,1% horvát, 3% szerb és 1,7% egyéb nemzetiségű lakos élt a történelmi Magyarországon.[1]

Most azonban természetesen nem az első világháború előtti magyar állam nemzetiségi megoszlásáról kívánok beszélni, ámbár Szabadka várostörténetét érintve és Kosztolányi gyermekkori élményeiről beszélve, ez szinte megkerülhetetlen, ugyanis enélkül nem tudjuk igazán értelmezni azt a környezetet, amely az írót gyermekévei során körülvette. Kosztolányi jellegzetesen magyar világban nőtt fel, magyar értelmiségi családok vagy éppen kispolgári és munkás családok gyermekei vették körül, azt azonban (számos írása tanúskodik erről) jól érzékelte, hogy a városnak szláv népessége és kultúrája van, jóllehet ez az első világháború előtt ez még nem volt igazán észrevehető, az általa látogatott iskolában pedig szinte egyáltalán nem, hiszen bunyevác osztálytársai is anyanyelvi szinten beszéltek magyarul, magyar kultúrájuk volt és többnyire – szláv származásuk ellenére is – magyarnak tartották magukat.
Kosztolányi naplójának egy 1901. január 14-i bejegyzésében olvashatunk arról, hogy a család másokkal együtt látogatást tesz egy Gálfi nevű családnál, ők az író apjának baráti köréhez tartoztak. Nagy vacsora várja őket, a vendégsereg egy része bunyevác származású (így Vojnich Sándor, a budapesti országgyűlés képviselője), a gyermek Kosztolányi itt bunyevác szokásokkal, táncokkal, így a népszerű délszláv tánccal: a kolóval, majd az úgynevezett „vánkostánccal” ismerkedik. „Úgy éreztem magam – jegyzi le a fiatal diák -, mint Goethe bűvkörében a varázsló. Polgármester s Vojnich Sándor hamar elmentek. Gálfi és közte érdekes szólalások keletkeztek. Az öreg tata a Pájót védte, a polgármester meg nem. Érdekes társulása ez a véletlennek, jelképezője a magyar-bunyevác barátságnak. Mamuzsits Lázár megveti Pájót, mert – azt mondják – pánszláv. Gálfi védi ellenben. A hosszú toasztokban hangoztatták a bunyevácok a hazaszeretetet, éltették a hazát, a magyarokat. Oh, csak sok ily jó barátot adj hazámnak, istenem, mint a bunyevácok! Gálfi tűzzel beszélt erről a kérdésről, valóságos geniális ember. Minden szava éles, nyomós, meggondolt. […] Szép mulatság volt. Éljen a magyar-bunyevác barátság! Édes Istenem, add, hogy minden néptörzs így szeresse hazáját, bennünket magyarokat, mint a bunyevácok.” [2] Ez utóbbi mondatot Kosztolányi aláhúzással is kiemelte a szövegből, vagyis fontosságot tulajdonított neki.
Itt külön szólni kell néhány szót a bunyevácokról, ámbár őket itt Szabadkán bizonyára jobban ismerik, mint én Budapesten. A bunyevác Észak-Bácskában élt katolikus vallású horvát etnikum, őshazájuk a történészek szerint valószínűleg Dalmáciában volt, hegyvidéki pásztorkodással és földműveléssel foglalkoztak, művelődésük kialakulására a ferences szerzeteseknek volt nagy hatása, 1884-től 1914-ig jelent meg Szabadkán a Subotička Danica című naptár, más kiadványaik is voltak, így az 1884-ben Katymáron (ez a község ma is Magyarországhoz tartozik) Neven című folyóirat. Vita folyt arról, hogy voltaképpen horvát vagy szerb származásúak-e, mindenesetre római katolikus vallási identitásuk révén a horvát népcsoporthoz szokták sorolni őket. A Bácska Szerbiához történt csatolását követőleg nagyrészt felszívódtak a szerb népességben, igazából ma már csak magyarországi területen lehet önmagukat bunyevácként meghatározó embereket találni, kulturális szervezetüknek is Baja a székhelye. Kosztolányi gyermekkorában mindenesetre Szabadka szláv lakosságának többségét tették ki. Az 1991-es népszámlálás alkalmával a Vajdaság területén 21 434 bunyevác nemzetiségűt találtak.[3]
 
Várostörténeti adalékok
 
De térjünk vissza Szabadkához és Kosztolányi Dezső gyermekkorához. Ahogy lapozgatom a magyar várostörténeti irodalmat, azt tapasztalom, hogy szinte minden város, hogy így mondjam, valamiféle „kettős arculattal” kapott helyet és szerepet azon a kultikus térképen, amelyet „lelki térképnek” is nevezhetnék. Valójában a legtöbb magyar történelmi városnak két „arca” van: egy elbűvölően legendás és egy nem egyszer szomorú módon kiábrándító, mert a köznapi valóságot mutatja, és ez nem mindig derűs.  Budapestnek is ilyen kettős arculata van. A város valamikor, midőn még nem emelkedett a történelmi Magyarország fővárosává, az egyik nézetből, ahogy Széchenyi István nevezte: a „pesti por és sár” városa, a másik nézetből, ahogy Vajda János látta: a „boldogság és vidámság” helye volt. Ilyen kettős arca volt (vagy van) természetesen Szabadkának is.
Lapozgatom Iványi István Szabadka szabad királyi város története című munkáját, amely két kötetben került az olvasó elé 1892-ben (hét esztendővel Kosztolányi Dezső születése után) Bittermann József könyvnyomdájának jóvoltából. Ez a ma is jól használható történelmi és társadalmi, valamint kulturális összefoglalás, mondhatni maga is „kettős” képet ad a városról (ahogy Budáról és Pestről a magyar irodalom). Annak idején, 1777-ben a Mária Terézia által kibocsájtott Ratio Educationis címet viselő rendeletnek megfelelően szervezték meg a szabadkai gimnáziumot, ennek volt egy időben igazgatója a költő édesapja: Kosztolányi Árpád, és itt végezte középiskolai tanulmányait a költő. A gimnáziumnak a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján közel kétezer kötettel tekintélyes ifjúsági könyvtára volt (feltételezem, hogy ebben a könyvtárban az ifjú költő is megfordult), az iskola máskülönben is jó nevet szerzett a hasonló intézmények között. Ugyanakkor a városiasodás tekintetében Szabadka eléggé elmaradt a közeli nagyvárosok: Szeged, Újvidék vagy Temesvár mögött, ezek a városok akkor a magyarországi polgárosodás bástyái voltak. „A szellemi kultúra tekintetében – írta a várostörténet tudós szerzője – még igen hátra vagyunk; nincsen társadalmunkban csak egy oly testület is, amely ily nagy s gazdag városhoz méltó szellemi életet felébreszteni és fejleszteni igyekeznék. Közmívelődési intézményeink leginkább csak külső keretökben állanak fenn és passzív szerepet viselnek; belső kulturális tevékeny életök igen kevés, a maguk elé tűzött eszményi céljokat nem igen valósítják meg. A társadalmi illem és finom érzék sem honosodott meg általában, s gyakran tünedezik fel még egy-egy nyersebb hang az elmult idők elbizakodott régi szokásaiból.”[4]
A városnak más nevezetes kulturális intézményei is voltak. A tizenkilencedik század első évtizedeiben a régi gimnázium nagytermében rendeztek színielőadásokat, majd a Schutz-féle kávéház, később a Fekete Sas nevű vendéglő adott ezeknek helyet. 1848-ban kezdték meg az állandó színház felépítését, amely 1854-ben nyitotta meg kapuit a közönség előtt. Ezt a színházat bizonyára az ifjú Kosztolányi Dezső is látogatta, ennek emlékeit idézik fel a Pacsirta színházi jelenetei. A  színház első igazgatója a hírneves színész-család tagja: Latabár Endre volt. „A közönség – írta Molnár György, a tizenkilencedik század neves színdarabírója és színházi rendezője (akinek emlékét érdemes volna felfedezni Szabadkán) 1882-ben Aradon közre adott Világostól Világosig című önéletírásában -, mint gyermek a fényes bábúnak, úgy örült a fényes színháznak; és a nők a férfiak sok rovását letörölték, a miért a színházat felépítették. A színház és a színészek lettek most itt a társadalmi élet középpontjává. A most színházba járó bunyevácok is a következő karácsonyi ünnepekre színészt vittek házukba polozsájnak. A színház lett azon kedves oázzá, ahová a nők nappali magányuk után repültek, míg a férfiak is a közeli vendéglőben háborítatlanul poharaztak, közben közben a színi előadásokra is betekintvén; míg a színházat jobban megkedvelvén kevesebb időt töltöttek a poharak közt, s eleinte csak kíváncsiságból és mulatozási vágyból nézték az előadásokat, míg később kritikai műélvezettel is.”[5]
A szabadkai Nemzeti Kaszinó 1857-ben nyílt meg, ez vált a város társadalmi életének központjává – Kosztolányi Pacsirtájában ugyancsak találkozunk vele, Vajkay Ákos, a regény főhősének édesapja gyakran tölti itt idejét. Természetesen a város sajtóélete is fejlődésnek indult: 1848-1849-ben Szép Ferenc káplán szerkesztésében jelent meg a Honunk állapota című lap öt száma, 1871-ben indult útjára a Bácska címet viselő „vegyes tartalmú heti közlöny”, majd ugyanebben az évben a Bácskai Híradó, 1872-ben a Havi krónika, ugyanakkor a Kalocsán Bunyevački i Sokački Novine című bunyevác nyelvű újság (amelynek természetesen Szabadkán is olvasóközönsége volt), 1873-ban a Szabadka, bunyevác nyelven pedig a Szubotički Glasnik című újság, majd miután ezek a lapok megszűntek, 1876-ban a Szabadkai Közlöny című hetilap, amely egy évvel később Bácskai Hírlap címen indult újra, 1877-től a Szabadka és Vidéke, később a Bácskai Ellenőr, a Szabadság, a Bácskai Közlöny, a Délvidék és a Bácsmegyei Napló című lapok. Ez utóbbinak Kosztolányi is munkatársa volt. Általában a gimnázium tanárai szerkesztették ezeket, és helyi nyomdákban készültek. Kosztolányi Dezső családjának ezek szerint volt mit olvasnia – magam is azért soroltam fel a szabadkai újságokat, hogy érzékeltessem azt, hogy a tizenkilencedik század végén egy magyarvidéki városnak milyen gazdag és változatos sajtója volt.
alt 
Szabadka: Deák utcza (Forrás: DKA)

Szabadka irodalmi múltja
 
Iványi István igen gazdag kétkötetes munkája részletes képet rajzol Szabadka politikai, gazdasági, kulturális és köznevelési életéről, valamint intézményeiről, a várost azonban, úgy gondolom, ezt kimondhatjuk, Kosztolányi Dezső helyezte el azon a kulturális „térképen”, amelyet a történelmi magyar települések, a magyar szellemiség otthonai alkotnak. Ehhez azonban nyomban hozzáteszem, hogy Szabadka nem csak a magyar élet és kultúra városa, hanem természetesen a délszláv (szerb, bunyevác, sokác) történelemé és művelődésé is (gondolom, ennek is megvan az „irodalomtörténete”). És persze Szabadkát sem egyedül Kosztolányi neve jelzi irodalmunk történetében, másoké is, így Jámbor Pálé, Milkó Izidoré és Csáth Gézáé vagy éppen Sinkó Erviné, aki itt 1910 és 1914 között itt járt középiskolába, és innen ment 1919-ben bécsi emigrációjába (hogy azután végül Újvidéken találja meg otthonát), vagy Juhász Gyuláé, aki Kosztolányi Dezsővel együtt két alkalommal is felkereste a várost, és Németh Lászlóé, aki 1974 márciusában járt a városban, hogy megtekintse Villámfénynél című színművének bemutatóját.
Jámbor Pál, költői nevén Hiador a kalocsai papnevelő intézetben tanult, önképzőkört szervezett, 1844-ben pappá szentelték, Óbecsén lett segédlelkész, majd Jánoshalmán plébános, az 1840-es években kapcsolódott be az irodalmi életbe, a szabadságharc idején Kossuthot támogatta, utána bujdosott, majd Párizsba menekült, 1859-ben tért haza, Kishegyesen lett segédlelkész, 1861-ben a szabadkai gimnázium igazgatója lett, több ciklusban is országgyűlési képviselőként vett részt a közéletben. Verseskötetek maradtak utána, 1849-ben lelkesítő katonadalokból állított össze verseskönyvet, Párisi emlékek címmel 1861-ben Szabadkán adott közre memoárt emigrációs éveiről. Mindenképpen tizenkilencedik századi irodalmunk érdekes, azóta jórészt elfeledett egyénisége volt.
Az imént említett másik két szabadkai íróról, tudniillik Milkó Izidorról és Csáth Gézáról különben gazdag írói portrégyűjteményében Kosztolányi is megemlékezik. A Nyugat 1925. március 1-i számában közre adott személyes visszatekintésében ír arról, hogy nyolcéves korában ismerkedett össze Milkó Izidorral, aki igen nagy tekintélynek örvendett a város lakói között. „Önkénytelenül is kapcsolatba kerültem vele – írja -. Nyolcéves koromban elhatároztam, hogy köszönök neki. Ez a köszönés, mely nem kis mértékben foglalkoztatott, sikerült. Egy nyári reggelen, mikor szembejött világos nadrágjában, megemeltem előtte eléggé elfogulatlanul matrózsapkámat, ő pedig visszaköszönt, nyájasan, európai szívélyességgel, a Fővárosi Lapok bájos modorában, annyira észrevéve, megtisztelve engem, ki nem ismertem őt személyesen, mintha nem is gyermek, hanem nagy ember lettem volna. Ez hízelgett önérzetemnek. Aztán lassan, szervesen tovább nőtt alakja munkáló gyermekképzeletemben. Valami finom csalódást sejtettem benne, mely annál jobban izgatott, mert mosollyal leplezte. Elmentem háza előtt, belestem ablakain. Ha ritkán és kénytelenségből szerepelt, megjelentem fölolvasásain. De nem értettem, mi az értelme annak ,hogy ilyen emberek is vannak a vidéki városban. Egyszer a római templomok építészeti arányairól olvasott föl. Hallgattam szép, rövid mondatait, de kellő tárgyismeret híján nem tudtam őt követni, inkább mozdulataira figyeltem, hangsúlyára, tartózkodó úriságára, mely mögött tudás, szeretet, ízlés lappangott, s ezen a téli délutánon egy szegényes díszterem sötét csillárja alatt bennem is vágy gerjedt, hogy lássam a világot, ismerjek mindent, kiszabaduljak abból a börtönből, melybe születésem véletlene dobott. Akkor kezdtem érteni, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak a vidéki városban.”[6]
Csáth Géza, ahogyan ez tudvalévő, Kosztolányi Dezső unokatestvére volt, tragikus sorsot ért meg, a századforduló után fellépő új magyar elbeszélő irodalom egyik leginkább fényes tehetségének tartották. Szomorú módon nem tudta igazán beteljesíteni azokat a várakozásokat, amelyekkel igen sokan, így Karinthy Frigyes, Schöpflin Aladár, Hevesi Sándor és mások mellett Kosztolányi Dezső is fényes írói pályát vártak tőle. Igen fiatalon a morfium rabja lett, erről a szenvedélyéről igen érzékletesen számolt be elbeszéléseiben és naplójegyzeteiben (ezek négy kötetben Dér, azaz Dévavári Zoltán gondozásában, illetve hagyatékából az Életjel című könyvsorozat keretében jelentek meg 2005 és 2007 között). Rettenetes módon fejezte be életét, miután feleségével végzett, nagy adag morfiumot vett be és a magyar-szerb demarkációs vonalon halt meg. Kosztolányi mindig szeretettel és megbecsüléssel beszélt és írt róla, így 1912-ben a Népszava című lapban a következőképpen: „Humor van bennük (nem vicc és ötletesség), a megfigyelésen és a tapasztalaton átszűrt vidámság. Az egykori magyar művész a >régi jó időkmeséltadomázott<. Az új generáció, mely a vidéki városokban látta elindulni az első villamost, hallotta az első tiltakozást, a régi rend első, megdöbbentő bírálatát, már nem tud fölolvadni egész szívvel a szegénység és az unalom idilljében, de félszívvel még szereti, félszívvel azonban már gyűlöli is a polgári osztályt, amelyből származott (azaz kiszármazott), és kórképet lát a fanyarul, fölbiggyent ajakkal nevet. Csáth Géza típusa ennek a mai magyar íróművésznek.”[7]
A Nyugat 1919 decemberi számában azután mélyről jövő rokoni részvéttel búcsúzott el tőle, kijelölve helyét a modern magyar irodalom alkotó egyéniségei között. Ebben a búcsúztató írásban Kosztolányi szeretettel és kritikával mutatja be unokaöccsének egyéniségét, és ugyanilyen módon jelöli ki irodalomtörténeti helyét: „Csáth Géza, kiben egy volt a zene és az értelem, a szín és a világosság, a költészet és a tudomány, csonka pályát mutat. Tizenkilenc éves korában, mikor nálunk még nem is álmodoztak modern irodalomról, egy vidéki lapban egymás után jelenteti meg novelláit. Nyelveket nem tudott, egy magyar kisvárosban, elszigetelten minden hatástól, önnönmagának mélységes mélyeit búvárolta, és a lidércnyomás, melyről álmodott, később valósággá vált.”[8] Nem sokkal unokatestvére halála után írta  Csáth Gézának című versét, ebben nemcsak az eltávozott rokon és barát alakját idézte fel igen életszerűen, hanem az akkoriban kilátástalannak gondolt saját sorsáról is vallomást tett: „Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak, / ki bátran indultál, kapudat megtaláltad / az éj felé. / De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen / feledve önmagam, jajokba fúlva lettem / az életé.”
Kosztolányi Dezső írói gondolkodásában mindig nagy szerepet kapott az elmúlással és a testi szenvedéssel történő számvetés, olyan verseire gondolok, mint Osvát Ernő a halottaságyon, Halottak, A vad kovács, Februári óda, Száz sor a testi szenvedésről, Már megtanultam, Ének a semmiről és mindenekelőtt Halotti beszéd című költeményei. Kosztolányi mindig fájdalommal és mindig méltósággal nézett szembe az emberi sors tragikus végkifejletével, a halál gondolatával. Valójában így volt képes úrrá lenni szorongásain, amelyek különösen életének utolsó éveiben, a halálos betegséggel küzdve hatalmasodtak el benne.
 
Kosztolányi Dezső ifjúsága
 
Kosztolányi Dezső tizennyolc évig (1885-től 1903-ig) élt szülővárosában, ahová különben rendszeresen visszatért (kivéve azt a viszonylag rövid időt, amelyre a szerb megszálló katonaság lezárta a trianoni határt, sőt Baját is megszállta, amelyet azután a békeszerződés visszajuttatott Magyarországnak). Kosztolányinak igen sok műve: versek, regények, elbeszélések, irodalmi tanulmányok, publicisztikai írások, színes tudósítások foglalkoznak szülővárosával. Ezek olyan árnyalt és részletes képet rajzolnak a városról és népéről, akár egy tudós útikalauz, mindenről szó esik bennük, az olvasó rendre találkozik a város nevezetességeivel, köznapi életével, értelmiségével, egyszerű lakóival. A Kosztolányi Dezső Napok 1995 tavaszi tanácskozásán Ács Károly (az azóta eltávozott bácskai író) tartott Szabadkai séták címmel érdekes előadást arról, hogy az író művei miként adnak képet szülővárosáról. Kosztolányi Dezső ifjúkori naplóira hivatkozik, ezek nem sokkal ezután, 1996-ban jelentek meg a budapesti Osiris Kiadó, illetve a neves Kosztolányi-kutató: Réz Pál gondozásában.
„A naplóíró – olvasom Ács Károlynál – már vagy fél éve a jó diák szorgalmával napról napra jegyzi valójában egyhangú, de belső átélésekben sem túl rendhagyó életének eseményeit. Önképzőköri ülések, iskolai ünnepélyek, olvasmányok, színházi esték, dolgozatírások részletes és konvencionális leírásai közé ékelve egy-egy valósabb élmény: zajos vásár, bunyevác >veliko prelonagy szerelem< is, a cigánylány szerepében látott csinos színésznő esete. Hiába, az író még nem ébredt fel igazán: írni már tud, de kifejezni még alig hiszen mindössze 16 éves ekkor!”[9]
A korai Kosztolányi-naplók gazdag ismeretanyagot kínálnak az olvasónak a költő szabadkai gyermekkoráról, iskolai tapasztalatairól, barátairól, diákkori szerelmeiről és természetesen családjáról: szüleiről és testvéreiről, akikhez mindig ragaszkodó és féltő szeretet fűzte. Talán csak két kisebb részletek idézek fel belőlük, az első az 1900. január 8-i bejegyzés, ebben az ifjú ember nagyralátó ambícióiról esik szó: „Bármiképpen legyen is ez, érzem, hogy belőlem – ha segít a jó Isten – nagyember lesz, ha elbukom, fájni fog, meg fogom siratni, hosszan, keservesen. És mégis…! Enyhülend majd arra sebem, ha végigtekintek az emberi társadalmon.”[10] A valamivel későbbi, márciusi bejegyzés a magyar nyelv iránt érzett odaadó szeretetről tanúskodik, talán érdemes felidézni, minthogy talán ez az első jele annak az érzelmi elkötelezettségnek, amely mindvégig áthatotta Kosztolányi Dezső gondolkodását és írói munkásságát: „Azalatt az egy hó alatt, míg naplóm tanulmány gyanánt németül vezettem, oly idegen voltam gondolataimban, oly kedvetlenül ültem le leróni a nap történetét, úgy éreztem magam, mint a csecsemő, kit leszakítanak az anya édes emlőjéről, melyből a legédesebb tej szivárog. Most visszatérek tehozzád, oh gyönyörű nyelv, s te újra kinyitod tárházadat. Engedsz bányászni fénylő kincseid között… Oh, gyönyörű magyar nyelv! Létezik-e nálad szebb nyelv? Létezik-e, melyen jobban ki lehet fejezni a szív fellobbanását, szerelmét, csüggedését, csapongó jókedvét, mámoros búját, haragvó kedélyét, játszi szeszélyét, méla fájdalmát? Oh, gyönyörű magyar nyelv!”[11]
 alt
Szabadka: M. kir. posta (Forrás: DKA)
 
Versek és elbeszélések
 
Kosztolányi naplói és természetesen levelei is (ezek ugyancsak az 1996-os Réz Pál által gondozott kötetben kerültek az olvasó elé) számos helyen tesznek tanúságot a szülőváros iránt megnyilvánuló ragaszkodásáról. Hasonló ragaszkodásról szerezhetünk bizonyságot verseinek olvastán is, nem csak az ifjúkorában írott költeményekben, amelyet 1907-ben közre adott Négy fal között című kötetében olvashatók, ezeket már jobbára Budapesten írta, mégis szüntelenül jelen vannak bennük a szülővárosban szerzett tapasztalatok, illetve a múlni nem akaró nosztalgia a szabadkai gyermekkor iránt. A költő, ha csak tehette, akár néhány napra is, mindig felkereste szülővárosát, és ezeknek a látogatásoknak nyomán mindig versek születtek. Így az imént említett kötetből A gyászmenet, a keresztény ünnepeket (Karácsonyt, Húsvétot és Pünkösdöt) megörökítő Fasti, és a Cigányok (amely a magyar szecessziós irodalom és művészet kedvelt szereplőiről rajzol képet), az 1911-es Őszi koncert-Kártya című kötetből a férfi és a nő párbeszéde, az 1916-os Mák című kötetből a Séta a városon kívül, vidéken, az 1920-as Kenyér és bor című kötetből a Csáth Gézának című versek, az 1935-ös Meztelenül című kötetből a Csöndes viszontlátás és a Tanár az én apám és az Anya és még sorolhatnám tovább.
Szabadka mindvégig jelen volt Kosztolányi emlékeiben, honvágyában és, ami a legfontosabb, műveiben. Először is A szegény kisgyermek panaszaiban, abban a verseskönyvében, amely (talán nem tévedek) az első igazi írói sikert hozta számára. Ezt a kötetet úgyszólván átszövik a gyermekkor szabadkai emlékei, olyan versekre gondolok, mint a Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok, Az iskolában hatvanan vagyunk, az Akárcsak egy kormos szénégető, A rokonok, a Halottak napján, a Künn a sárgára pörkölt nyári kertben, A patikának üvegajtajában, a Kip-kop köveznek, a Mi van még itt? A húgomat a bánat eljegyezte, A nagyanyámhoz vittek el aludni  – valamennyiben ott mozdul a szülőváros ihlete, úgy olvashatók, akár egy lírai Baedeker, amely persze nem az épületeket, az utcákat, a turisztikai nevezetességeket örökíti meg, hanem a gyermekkor hangulatait.
Természetesen nem csak versei, elbeszélései is igen sokszor idézik fel a szülővárosát és ennek emberi alakjait. A gyermekévek felidézése során, amint ezt a Halál után, A hegedű, a Néhány levél a „Zöld napló”-ból, a Kék gyász, a Tréfa, az Amália , az Üvegszem, a Fánika, a Lidike, a Géza bátyám és más elbeszélések mutatják, az író nosztalgikus, alkalmanként irónikus színekkel festett epikus vázlatot gyermekkorának eseményeiről és legtöbbször az ezek során megismert különös emberi alakokról. Kosztolányi, miként ezt regényei vagy éppen Bölcsőtől a koporsóig és Alakok című könyvei mutatják, mindig élénken érdeklődött a különleges emberi sorsok iránt, vagy éppen az ő tolla nyomán vált egy köznapi élet különlegessé. Ez az érdeklődés és stilizáló szándék hatja át a Szabadkán megismert emberi sorsok epikus felidézését is. Hasonló érdeklődéssel idézte fel A csillagász fia és Vékony Pál élete és halála című elbeszélésében iskolai éveinek emlékeit, Mária, valamint Mátyás menyasszonya című írásaiban a vidéki város újságszerkesztőségét, A cseh trombitás, A pap és A súgó című novelláiban a város színházában szerzett élményeit (a Pacsirta című regény is igazolja azt, hogy az író milyen bensőségesen ismerte szülővárosának színházi életét) és természetesen a szabadkai (ahogy ő nevezte: a sárszegi „kisvilág” is gyakran kapott szerepet novellisztikájában, például Szombat délután, Gőzfürdő, Borotva című elbeszéléseire gondolok.
Ezeket az elbeszéléseket csak ritkán hatja át az emlékeket megszépítő nosztalgia, nem egyszer amiatt a sivárság miatt panaszkodnak, amely a szülőváros köznapi világát jellemezte. Mint a szülőföldjükre visszatekintő írók (pl. Babits Mihály, Móricz Zsigmond vagy Illyés Gyula), Kosztolányi is egy, mondhatni „kettős” viszonyt alakított ki szülővárosával: egyrészt nosztalgikus érzésekkel, másrészt kritikusan szemlélte gyermekéveinek otthonát. Budapesti és párizsi tapasztalatok után kétségtelenül bizonyos távolságtartással ítélte meg a máskülönben személyes empátiával felidézett gyermekkor tapasztalatait és színhelyét. Az is jellemző, hogy a szülőváros Kosztolányi szépirodalmi műveiben következetesen a Sárszeg nevet viseli. Az 1914-ben írott Gőzfürdő című elbeszélés, felidézve a szülőváros képét, egy elhanyagolt vidéki kisváros képét festi le: „Igaz, akkor még Sárszeg nem haladt a korral. Gazzal fölvert, nyitott csatornákban folydogált a szennylé, ha esett, vékony padlón botorkáltak az emberek az utca egyik járdájáról a másikra, és nyáron estefelé a legelőről hazatérő tehenek porfelhőket kavartak, akár faluhelyeken. A fűszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették ki sárga fejüket. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el egy kis tó. Álmos víz csorgott a korhadt csónakokról, a partok mellett békanyál és sás tengett. A madár se járt erre.”[12]
Egészen hasonló képet rajzol a városról a négy esztendővel korábbi Alföldi por című írás, ez a vidéki város sivárságba merült életét panaszolja el: „A Palicsi-tó partján terpeszkedő Velence fáradt, szegényes és energiátlan. A tüdővésznek az egész országban nincs olyan jól berendezett melegágya, mint itt. Lássa meg azután az író a hamar elfáradó bácskaiakat, akik – tehetségesen, anyagiak birtokában is – inkább körmölnek hatvan krajcárért a törvényszéken vagy a városházán, csakhogy mozdulniok ne kelljen. Fesse le azokat a veszendő leányokat, egy pusztuló faj utolsó sápadt virágait, akik mérgekkel maratják sovány arcukat fehérre, és idő előtt mennek a sírba. Vegye észre a ferde szájú, vidékies pletykát, a begubózott embereket, a rosszakaratot, amely mindenkit megszúr kifent nyelvével, az ásítást, a közönyt, a bácskai tespedtséget, és sápasszon el bennünket erejével és művészetével. Csehov legyen, aki a miénk, egy író, aki úgy lát, mint még senki, egy író, aki új és magyar.”[13]
Valójában a „szabadkai” elbeszélések között van helye a szülei alakját felidéző írásoknak, így az édesapja egyéniségét megelevenítő Sakk-matt és Valaki áll a küszöbön, a nagyapa alakját felidéző Az órás és a testvérhúga (a Pacsirta című regény hősnője) szánandó egyéniségét elénk idéző A csúf lány és A rossz baba karrierje című portré-novelláknak. Ezek az elbeszélések nem egy esetben „rímelnek” Kosztolányi szabadkai regényeinek motívumaira, így a Hínár azt a kávéházat mutatja be, amely az olvasó számára a Pacsirtából is ismerős, a Hét kövér esztendő pedig ugyanennek a regénynek a „mulatós” jelenetét idézi az olvasó elé.
Egészen természetes, hogy ha a gyermekkor világát felidéző kötetben rendre szerepet kapnak a szülőváros emlékei, a férfikor tapasztalatait összegző verseskönyv: az 1924-ben közre adott A bús férfi panaszai is rendre felidézi a régebbi emlékeket és az újonnan szerzett tapasztalatokat. Ennek a nosztalgikus versfüzérnek az életrajzi hátterében több alkalommal is feltetszenek az ifjúság emlékei. Olyan versekre gondolok, mint a Sakkoztunk egyszer három nagydiákok kezdetű költemény: „Sakkoztunk egyszer három nagydiákok / vörös tűznél, szigorú téli éjjel. / Az asztalon körző, tuscsésze állott /s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel. / Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal, / a szél alighogy néha fölsohajtott / s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal / az édes és bíbor birsalma-sajtot, / melyben dió volt…” vagy a Ha volna egy kevés remény…kezdetű költemény, amely a szülővárosban élő, eredeti hazájuktól elszakított rokonok közérzetét mutatja be, ennek során idézi fel az ifjúságában megismert város egykori világát és hangulatát: „Olykor mulatság, Anna-bál, / a kis tó tündérfényben áll, / ladik hasítja rengve. / Ha látom is, nem látom én, / odaviszem az átkom én / és fáj a zaja-csendje. / A városházán ragyogó / piros-fehér-zöld lobogó, / és ha feketét láttok: / >Ki halhatott meg?A szegény / kisgyermek panaszá<-nak.”
A versfüzér, akár egy verses regény a férfikor gondjairól és felismeréseiről beszél, és a hasonló önéletrajzi verses regények bölcselete szerint (ahogy az, hogy csak Byron Don Juanjára, Puskin Anyeginjére vagy éppen Arany János Bolond Istók, Gyulai Pál Romhányi, Arany László A délibábok hőse és Vajda János Alfréd regénye című műveire utaljak) elégikus érzéssel tesz vallomást az érett férfikor tapasztalatairól, azokról a fájdalmakról, csalódásokról, amelyeket az ifjúság elmúlása okozott. Kosztolányi költészetének és elbeszélő műveinek különben is talán leginkább jellegzetes és általános lelki karakterét a nosztalgia nem egy alkalommal igen fájdalmas érzése szabja meg.
A költő ifjúságának krónikása: Dévavári (Dér) Zoltán, aki különösen sokat tett annak érdekében, hogy Kosztolányi szabadkai élményvilágáról részletes képet adjon (a szabadkai kötődéseket Szülőföld és költője című, 1985-ben közre adott munkájában mutatta be), a következőkben foglalta össze ennek a kötődésnek a lelki karakterét: „Köztudott, hogy a Kosztolányi-irodalomban tartja magát egy vélekedés, mely szerint költőnk csak a maga családi kapcsolataiban tudta átérezni és kifejezni a kor, a történelem nagy gondjait. E vélekedés nem alaptalan, így a degradáció bázisa is lehetne, ha nem érzékelnénk a személyes, a családi, a szabadkai élmények és emlékek […] összeszövődését a világkép olyan értékeivel, amelyek révén egyetemessé válhatnak. Ezt tapasztaltuk a szabadkai gyermekkor, a bensőséges, célját tudó, értelmes, hívő és egyszerű régiség, az ártatlanság és a biblikusság összeszövődéseit példázó versekben.”[14]
A költő valójában mindvégig szoros kapcsolatban állott szülővárosával, életművének igen sok részlete igazolja ezt. Versei, elbeszélései és regényei mellett azok az újságcikkei is, amelyeket 1923 és 1926 között közölt az igen tekintélyes Bácsmegyei Napló című szabadkai napilapban. A lapot ebben az időben a szerkesztői tisztséget 1908 óta betöltő Fenyves Ferenc irányította, munkatársai közé olyan neves délvidéki írók tartoztak, mint Milkó Izidor, Szenteleky Kornél, Tamás István, Debreczeni József, Kvasimodo Braun István, Munk Artur, Csuka János, Majtényi Mihály, Lévay Endre, Kolozsi Tibor és olyan magyarországi írók műveit közölte rendszeresen, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Herczeg Ferenc, Benedek Marcell, Karinthy Frigyes, Kodolányi János és természetesen Kosztolányi Dezső. Kosztolányi már diákkorában is a lap munkatársa volt, a húszas évek elején azután rendszeresen vállalt szerepet a Bácsmegyei Napló írói között, nem egy alkalommal olyan írásaival, melyek később a budapesti sajtóban is nyilvánosságot kaptak. Ezek általában a kulturális és a társadalmi élet napi eseményeiről és szereplőiről rajzoltak igen eleven és színes képet. Kosztolányinak a szabadkai lapban közölt írásait a neves (szabadkai származású) budapesti irodalomtörténész, Botka Ferenc gyűjtötte egybe a 2004-ben megjelent Tere-fere című tekintélyes számú írást tartalmazó kötetben.[15]  
 
A régi és az új Szerbiában
 
Talán érdemes egy futó pillantást vetni arra, hogy a fiatal Kosztolányi Dezső milyen tapasztalatokat szerzett szülővárosának szerb lakóiról és egyáltalán a szerb emberekről. Közismert, hogy Kosztolányi mindig a felfedező érdeklődésével és mohóságával járta be Európa városait és országait, 1979-ben (az életműkiadás keretében) Réz Pál Európai képeskönyv címmel rendezte sajtó alá ennek a kifogyhatatlan szenvedélynek a dokumentumait. Egymást követik itt az ausztriai, svájci, németországi, itáliai, franciaországi és angliai, mi több, skandináviai úti beszámolók. A két világháború  közötti korszakban az írói peregrináció még nem volt olyan magától értetődő, mint a mögöttünk maradt évtizedekben, midőn magyar írók nem csak az európai országokat, hanem a távoli kontinenseket is beutazzák. Persze ebben az időben is igen sok, az írói egyéniség kialakulását szolgáló tapasztalatot szereztek a magyar írók Európa országaiban, gondoljunk csak Ady Endre párizsi otthonosságára, Babits Mihály itáliai barangolásaira, Illyés Gyula franciaországi, Szerb Antal angliai tájékozódására. Kosztolányi mindenesetre szinte egész Európát bejárta, ezért is tudta olyan hitelesen megszólítani a kontinens kulturális szellemét – például 1930-ban írott nevezetes Európa című  versére gondolok: „Már értik azóta az én gügyögésem, / bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van, / bármerre szakadjak, testvérem ezer van. / Nem láttam-e Kölnben a német anyókát / esőbe csoszogni, Párizsban a tündér / francia leányok könnyű szökelését, / Londonban a lordok hajának ezüstjét, / s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben, / családi szobákba lármás olaszokkal? / Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt / szlávok unalma, a bánat aranyszín / fáradt ragyogása? / Mind édes-enyémek a népek e földön, / kitágul a szívem, beleférnek együtt.”
A balkáni országok iránt megnyilvánuló érdeklődésnek azonban ekkoriban: az első világháború előtt és a két világháború között még viszonylag kevés jele és hozadéka volt. Kosztolányi mindenesetre ott is körülnézett, Szerbiában (illetve Jugoszláviában) is járt, ami akkor (talán Fejtő Ferenc délszláv kalandozásai kivételével) viszonylag ritkaságnak számított. Először 1909 márciusában járt Belgrádban, ekkor már a levegőben lehetett érezni a Balkán világában bekövetkezett forrongásokat: egy esztendővel vagyunk Bosznia és Hercegovina osztrák-magyar annexiója után, amely valósággal háborús helyzetet teremtett, és közel négy esztendővel az 1912 októberében kirobbant első Balkán-háború kitörése előtt. Ezt a háborút , amely hosszú évtizedek után először bolygatta fel Európa békéjét, azóta is a „nagy háború” előjelének tekinti a történetírás.
Kosztolányi Belgrádi képek című beszámolójában, miközben igen élénk színekkel festi le a szerb főváros egzotikus világát, a szerb fiatalok körében mind nagyobb erővel kibontakozó nacionalista indulatokra figyel fel: „Kószálok szerte a városban. A dorcsol-ban, a régi török városrészben, ahol még mindig a muzulmánok hagyományai kísértenek, a zöld függönyös kávémérések asztalin pompás török kávé gőzölög és hosszú szakállú kávésok karcsú cigarettákat és finom szivarokat kínálnak. Egyszerre valami különös zaj üti meg a fülemet. A márciusi este hűvös félhomályában önkéntes csapat közeledik. Dobszó hallik, és két trombitás, a csapat oldalán, dagadó nyakkal fújja az ismeretlen, katonai marsot. Az önkéntesek most kaptak fegyvereket, csak az állomásról jöttek, de oly elcsigázottak, mint egy hadjárat után. Fejükön kék sapka, különben civil ruhát viselnek, rossz bocskoruk tapodja a girbegörbe kövezetet, nagy tömeg zsivióz nekik. A bocskorokból gyakran kikandikál a vörös harisnya. Nincs cifra katonaruhájuk. Nem egy csak a mellényére vetette rá a puskát, és a réz óralánc búsan veri ki a lépés ütemét. A szkupscsina előtt parasztruhában, vidékiesen, lassú lépésekkel gyülekeznek a képviselők, néha-néha egy kabátos úr tűnik fel, vagy egy fehér szakállú pópa, magas, lila süvegben, akit a szerb paraszt áhítatosan süvegel meg. Olyanforma az országház, mint valami földszintes elemi iskola. A teremben képviselők olvassák az esti lapot. A rozoga erkélyen közönség, pár hölgy, néhány paraszt, egyetemi hallgatók. A szkupscsinától nem messze pedig zsömlyeszínű macska miákol keservesen. Egy kisfiú kíváncsi szemmel néz utánam. A magyar faluvégen bámulnak így az idegenekre.”[16]
Ezt követve, már szülővárosának a háború győztesei közé került új Jugoszlávia által történt bekebelezése után természetesen több alkalommal járt Szerbiában, majd 1935 májusában-júniusában Dalmáciában és Montenegróban tett túristautat. Az itt szerzett élményeiről is beszámolt a Pesti Hírlap olvasóinak, meglátogatja Lacroma szigetét, ahol nem kevés érdeklődéssel hallgatja a sziget múltjához fűződő nem mindig békés történeteket, például azt, hogy annak idején egy hegytetőről zsákba kötözve vetették a tengerbe a bűnözőket. Az igazi nagy élményt természetes Dubrovnik, azaz régebbi olasz nevén: Ragusa jelentette: „Ragusa – olvasom a Dalmát képek című útibeszámolóban – a Szent Iván-erődjével, füstfogta és lángégette falaival, köpcös-gömbölyű tornyaival, városkapuival még messzebb vezet bennünket, egyenesen a középkorba. Szent Balázs őrködik fölötte mindenütt a falakon, kezében tartva a város kicsinyített szobormásolatát, a székesegyházát, meg a templomait. Nyakas kis köztársaság volt ez századokon keresztül, hiába tizedelte döghalál, földrengés, tűzvész, politika, folyton újraéledt poraiból. Mátyás király nem hiába iktatta bele régi címerébe a halhatatlan phőnix-madarat. Nagypénteken szomorúság borul rá. A patrícius-házak ablakaiból fekete leplek csüngenek alá, s este gyertyák aranydzsidái virrasztják a föltámadásra váró, közel kétezer éves halottat, oly eleven részvéttel, mint másutt egy imént elhunyt, hatalmas államférfit szokás gyászolni. Nagyszombaton a fekete lepleket bíbor leplek váltják föl. Aztán, mikor elkondul a húsvéti harangszó, valami középkori öröm riad a lelkekben, kámzsás barátok, barna apácák sietnek, szinte szaladnak a főutcán, a rektorpalota előtt, s a vevők, akik az üzletekben éppen vásároltak, a kereskedők, akik éppen átvették tőlünk a pénzt, a halkufárok a piacon, a kisgyermekek, a szamárháton ülő vénasszonyok, valamennyien egyszerre magukba szállnak, keresztet vetnek, és hangosan, az ég felé fordított arccal ezt mondják: Glória, glória.”[17]  Hasonló érzékletességgel és rokonszenvvel idézi fel montenegrói tapasztalatait Cetinje című kis útirajzában.[18] Ez az útirajz mutatja, hogy Kosztolányi milyen érdeklődéssel beszélt a kis balkáni országról és különösen ennek „legendás”, vagy, ha tetszik: „anekdotákba illő” uralkodójáról: Nikita fejedelemről, aki tekintélyét leginkább azzal alapozta meg, hogy lányai, akik híresek voltak szépségükről, mind európai uralkodókhoz mentek feleségül
Még egy a szülőfölddel összefüggő írásra szeretném felhívni a figyelmet, ez az 1912-ben született A szerb című elbeszélésre, amely felidézi egy régi bácskai (szabadkai)  ismerősének, a szerb Bogumilnak az alakját és tragikus sorsát. Ez a szerb fiatalember mindig telve volt érdeklődéssel és jóindulattal, meg akarta hódítani az európai kultúrát, nem kevés erőfeszítéssel el is jutott Párizsba, ahol azután, már hazakészülőben, átszaladva az egyik boulevard-on, halálra gázolta egy automobil. Kosztolányi érezhető rokonszenvvel, mi több barátsággal mutatja be a szerencsétlen sorsú szerb fiatalember nem túl szerencsés életét és értelmetlen halálát. Bogumil nyílt eszű, érdeklődő és érzékeny lelkű volt, de nem volt képes megfékezni hirtelen indulatait: „Kevés öröme lehetett az életben – olvasom az elbeszélést. – Állandóan a kávéházban ült, a fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelíd fiú volt. Mikor jókedve kerekedett – csendesen és nagyon szomorúan -, benyúlt a zsebébe, kihúzta a revolverét, s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymás után hatszor. Dicsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnal felé holtrészegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumoshordó. Még ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás bandával kocsizott végig a kisvároson, a rézmuzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, mint a cifra delírium és a rác mennyország.”[19] Kosztolányi nem egyszer látta tragikus sorsú népnek a magyart, és ilyennek látta a szerbeket is, talán ezért mutatott szinte rokoni érzést a szerb diák iránt.
alt

Szabadka: Indóház épülete (Forrás: DKA)

 

Két szabadkai regény 

Kosztolányi Dezső költészete mintegy érzelmi „vízjelként” őrizte meg a szabadkai tapasztalatokat, természetes, hogy regényeiben is jelen volt és szerepet kapott szülővárosa, természetesen az 1923-ban az olvasó elé került Pacsirta és az 1924-ben megjelent Aranysárkány című műveire gondolok. (Mindkét regény először a Nyugatban látott napvilágot.) Természetesen ezúttal nem erről a két regényről szeretnék beszélni, inkább szűkebb értelemben arról, hogy miként mutatják be ezek Kosztolányi Dezső szülővárosát. Ahogy Kiss Ferenc 1979-ben közre adott Az érett Kosztolányi című monográfikus munkájában olvasható: „A regény Sárszege az ifjúkori versek Szabadkájára emlékeztet. Poros, boros vidéki város, távol a termő élet áramától. Megrekedt életek, félrecsúszott jellemek rezervátuma. Kultúrája sekélyes és talmi, s még az ősz is >kis őszalattomos, fekete, sárszegi ősza vidéki élet rémes bálványai< a kirakatokban – melyeket A gipszangyal című korai elbeszéléséből is ismerhetünk. Gipsztörpék a virágoskertben, fehér cicák a zöld füvön – és a századforduló vidéki úri magyarságának jellegzetes figurái: a Kossuth-párti és a Deák-párti hazafiak, akik időről időre összevesznek, majd a mindent feloldó vesztés-hangulat mámorában összeborulnak. A dzsentri-virtus mohikánjai, a fehér holló voltával hivalkodó árva européer, aki állandóan a Le Figarót olvassa (Bácska címen külön novellát is szentelt neki Kosztolányi), a kezdő költő, aki az elsikkadás partján tántorog; szajha színésznők és ripacs színészek, akik a nagybetűvel írt Élet csodált, irigyelt és megvetett jelképei, az ide züllött cseh trombitás, akit már egy korai novella is fontosnak érzett megörökíteni, s túl a városon a >lomha Bácska<, a vidéki birtokosrokonság, akikről már A szegény kisgyermek is szinte olyan ámuló és nosztalgiás fölénnyel beszélt, mint Esti Kornél (Géza bátyám). S valahol, nagyon messze, igazi városok és igazi élet, de róluk csak a hamar továbbrobogó esti gyors jelenése sejtet meg valamit.”[20]
Kosztolányi a Pacsirta első lapjain igen tüzetesen írja le a város főterét. „Itt volt a Városháza – olvasom -, itt volt a Baross-kávéház, itt volt a gimnázium, évtizedek óta letaposott, rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhívó harangszó csendül, itt volt a Magyar Király vendéglő, itt volt vele szemben a Széchenyi fogadó, egyik szárnyában a Kisfaludy Színházzal, és rézsútoldalt kilátás nyílt arra az egyemeletes, gipszrózsákkal, arany villámhárítóval díszített palotára is, a város egyik legszebb épületére, melyben az Úri Kaszinó székelt. Lejjebb üzletek következtek, festékesbolt, két vaskereskedés, Vajna papír- és könyvboltja, a Mária gyógytár s egy új, csinosan berendezett, nagy díszműkereskedés is, Weisz és társa. A kereskedő jókedvű görögdinnye-fejét süttetve a nappal boltja ajtajában szivarozott. Szivarját kivette szájából, meghajolt, széles mosollyal köszönt Vajkayéknak.”[21]
Az Aranysárkány című regénynek tudvalevőleg szintén Szabadka a színhelye, és írója itt is igen pontosan, hitelesen idézi fel szülőhelyének városképét és emberi világát. A városról rajzolt képben könnyen rá lehet ismerni Szabadkára, jóllehet szinte minden vidéki nagyobb város képe hasonlított ahhoz, amelyet a regény bemutat. Most csak egyetlen leírás felidézésére szorítkozom, Novák Antal tanár lakóházának bemutatására. A tanár „fáradtan a tanítástól” sétál a gimnázium épületéből haza, ezután a következők olvashatók: „nemsokára feltűnt egyemeletes háza, melyet négy magyar holdnyi gyümölcsös vett körül, s a barnára festett kerítés, melyre körös-körül bodza hajlik, nehéz illatot terjesztve. A takaros, vastag falú, régimódi ház úgy épült, hogy csak két ablaka nézett az utcácskára, a két első emeleti ablak, a járdához alig valamivel többre, mint egy méterre, mert a ház az utca szintje alatt mélyen feküdt, az emelet is alacsony volt, annyira, hogy a földszinti szobák falai pince híján átnedvesedtek, és ők maguk nem is lakták. A kisutcáról nem lehetett bejárni, csak a kerten át, a kerítés kapuján, mely egy tágasabb utcára nyílt. […] A kaputól szembeötlött egy hatalmas üveges veranda is, mely valamit kiugrott a földszinti lakás elé. Középütt puszpángokkal díszített gyepágyben rózsatők vártak a nyárra, karóikra támaszkodva. Baloldalt konyhakert terült el, mely ellátta Novák Antal háztartását. Káposztát, tököt, uborkát, fokhagymát termesztettek itt, hüvelyes veteményeket, még bazsalikomot is. A régi csigás kút közelében kis, elhanyagolt épület látszott, a mosókonyha.”[22] A részletező bemutatás, gondolom, arról tanúskodik, hogy a ház és a kert leírása személyes emlékekre utal.
 
A lélek rendteremtése
 
Kosztolányi két regénye, amellett, hogy igen meggyőző ember- és társadalomábrázolással mutatják be ifjúságának környezetét és kultúráját, a „nyugatos” elbeszélő művészetnek is kiváló példái. A már emlegetett (vagy éppen idézett) költemények mellett ezek tanúskodnak hitelesen arról, hogy az írót milyen mélyen átélt emlékek és milyen ragaszkodás fűzte szülővárosához. Szabadka évtizedeken keresztül kapott szerepet abban az írói „magánmitológiában”, amelynek talán leginkább átélt és személyes motívumait az ifjúság élményei jelölték meg. Ebben a tekintetben a fiatalkori verseket és elbeszéléseket a két szabadkai regény teszi teljesebbé, mintegy az ifjúság tapasztalatainak, felismeréseinek teljes értelmét jelölve meg. Ebben a tekintetben, ahogy néhány, az írói beérkezés után született költemény és elbeszélés mellett a Pacsirta és az Aranysárkány foglalja össze mindazt a nosztalgiát, felismerést, tanulságot, amit az író és a szülőváros mélyen ható érzelmi viszonyának személyes, morális értelmet adott.
Végezetül szeretném ide idézni Sőtér István Kosztolányi Dezső című tanulmányának egy passzusát. Sőtér István annak idején igen találó módon helyezte el a két regényt az író életművében, midőn mindkettőt, mint A szegény kisgyermek „palinódiáját” mutatta be. A „palinódia” görögül „visszaéneklést” jelent, olyan irodalmi művet (eredetileg költeményt), amely mintegy visszavonja egy korábbi műalkotás gondolatait, állításait, illetve az általuk rögzített világképet. „Kosztolányi – olvasom a tanulmányt – fokozottan kialakította magában a moralistát; erre azért volt szüksége, hogy tartalmat adjon mindannak, amit korai korszakában ma már főként ötletnek, póznak, könnyű habnak érezhetünk. Költészete, írásművészete kiapadt volna, ha a rutin és a könnyedség ki nem egészül nála egy újabb, érleltebb mondanivalóval. Esti Kornél: önkritika is, – önmagának ironikus kettéosztása, jelenének és múltjának >távoltartó szemléletemágikusvisszaéneklése<, palinódiája. Erre a palinódiára líra és próza váltakozásai is szerencsés lehetőségeket nyújtottak. A Pacsirta, az Aranysárkány: A szegény kisgyermek panaszainak palinódiái, újbóli szemrevételezései. Ami korábban, a lírában csodának minősült, az a prózában később kritikává alakult át. Vannak, akik nem is jogtalanul ezt az utat úgy tekintik, mint Kosztolányi fejlődését a szimbolizmustól a realizmusig. Mégis, az irodalmi irányzatok címkéi csak részben jelzik a lényeget: Kosztolányi nem annyira az irodalmi iskolák közül válogatott vagy választott, mint inkább rendet teremtett önmagában, a látványost feláldozta a lényegesért, s a játékosan hígat, a túl könnyen adódót szorosabbra vonta, tömörítette.”[23]
Befejezésül talán azt állapíthatom meg, hogy Kosztolányi Dezsőnek a szülőváros világát bemutató, ennek a világnak az emberalakjait és történeteit megörökítő művei: versek, regények, elbeszélések, újságbeszámolók, két tekintetben is időtálló emléket állítanak Szabadkának. Először, talán így mondanám, tárgyi: történelmi és etnográfiai (városi néprajzról beszélhetünk) tekintetben, minthogy Kosztolányi műveiben a századforduló, a századelő Szabadkájának szociológiai és társadalomlélektani képét kapja az olvasó, másodszor mitológiai értelemben, minthogy ezek az írói művek egy hajdan volt, igen mozgalmas és nagy reményeket tápláló magyar (így is mondhatom: magyar és szláv) város urbánus mítoszát alkották meg. A társadalmi és kulturális városkép azóta természetesen radikálisan átalakult a mögöttünk maradt évszázad során – azon a városi mítoszon azonban, amely Kosztolányi műveiben található, soha sem foghat az idő.

Pomogáts Béla


[1] http://www.gyakorikerdesek.hu

[2] Kosztolányi Dezső: Levelek-Naplók. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, 1996. Osiris Kiadó, 793-794.

[3] Révai Új Lexikona. Szekszárd, 1998. Balassi Kiadó, III.kötet, 787-789.

[4] Iványi István: Szabadka szabad királyi város története. Szabadka, 1892. Bittermann József Könyvnyomdája, II. kötet, 535.

[5] Idézi Iványi István u. ott 540.

[6] Tükörfolyosó. Magyar írókról. Szerkesztette Réz Pál. Budapest, 2004. Osiris Kiadó, 219-220.

[7] U. ott 560.

[8] U. ott 565-566.

[9] Az emlékezés elevensége. Kosztolányi Dezső  Napok a szülőföldön. Szerkesztette Hózsa Éva, Arany Zsuzsanna, Kiss Gyula. Szabadka, 2007. Városi Könyvtár, 480.

[10] Levelek-Naplók. I. m. 789.

[11] Levelek-Naplók. U. ott 797.

[12] Kosztolányi Dezső Összes novellái. A szöveget gondozta Réz Pál. Budapest, 2007. Osiris Kiadó, 383.

[13] In Álom és ólom. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, 1969. Szépirodalmi Könyvkiadó, 467.

[14] Szülőföld és költője. Írások Kosztolányiról. Szabadka, 1985.  Életjelkönyvek, 61.

[15] Tere-fere. Kosztolányi Dezső írásai a Bácsmegyei Naplóból 1923-1926. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Budapest – Újvidék, 2004, Balassi Kiadó – Fórum Könyvkiadó.

[16] Európai képeskönyv. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó, 11-12.

[17] U. ott 296.

[18] U. ott 299-302.

[19] Összes novellái. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, 2007. Osiris Kiadó, 332.

[20] Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Budapest, 1979.  Akadémiai Kiadó, 177-178.

[21] Pacsirta – Aranysárkány. Budapest, 1989. Szépirodalmi Könyvkiadó, 14.

[22] U. ott 207.

[23] Tisztuló tükrök. Budapest, 1966. Gondolat Könyvkiadó, 138.

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu