Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

A többségi és kisebbségi viszonyrendszer a Korunk látókörében

2019.03.05. kedd, 23:25

1 564 megtekintés

CSEKE PÉTER (KOLOZSVÁR, ROMÁNIA)

Kisebbségből kisebbségbe

 

Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári Méhkas diákszövetség 1940. december 12-én irodalmi estre várta Németh Lászlót, Cs. Szabó Lászlót, Veres Pétert és Kodolányi Jánost.  A műsort Lőrinczi László, a későbbi műfordító és Kuncz-kutató vezette be. Dr. Lakatos István feljegyzése szerint Németh László Kisebbségből – kisebbségbe címmel tartott előadást. A felkérés szerint a „visszatért magyarságot” kellett volna köszöntenie. Ám ő így ütötte le az alaphangot: „Egy negyedórám van meggyőzni önöket, hogy kisebbségi sorsukból kiguvadva nincs joguk vidám többségnek érezni magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk…” (NL: Sorskérdések. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1989. 635–639.) Kodolányi az estről írva ezt úgy értelmezte, hogy Magyarországon azok vannak kisebbségben, akik az irodalomban és a társadalomban a népet képviselik. (Idézi Grezsa Ferenc in:  Németh László háborús korszaka  (1938–1944). Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985. 193.)

Cseke Péter nagyváradi elóadásán (BG)

Három esztendő múltán, 1943 júniusában Nagyváradon Németh László visszatér kolozsvári beszédének alapgondolatához. Ennek szövege Nagyváradi beszéd címmel került be a Sorskérdések gyűjteményébe. (N. L.: Sorskérdések. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1989. 738–742.) Újólag elhangzik a figyelmeztetés: az erdélyi magyarok ne feledjék, hogy kisebbségből kisebbségbe jönnek. „Az a harcmodor, azok az erények – hangsúlyozta –, amelyeket […] az ellenállás idején megszoktak: ideát sem lesznek fölöslegesek.” A hallgatóság 1943-ban már nem a visszatérés boldogságában élt. „Mindaz, amit azóta megtapasztaltak – folytatta gondolatmenetét –, szavai igazságáról győzte meg hallgatóságát.” Így célba talált mondanivalójának lényege: „A valódi magyar célokét továbbra is súlyos kisebbségi sorsban kell küzdeniök.” Vagyis: az erdélyi magyarok a többségi léthelyzetben sem mondhatnak le a kisebbségi évtizedek során megtartónak bizonyuló közösségi erkölcsről: a felelősségvállalásról, a józan számvetésről és az egymás iránti szolidaritásról.

Az estet a Teleki u. 26. sz. alatti Református Kultúrpalota dísztermében tartották. Önmagán túlmutató tény, hogy a rendezvényt egy szórványinternátus javára szervezte Incze Gábor lelkész, az író gyermekkori barátja és egykori évfolyamtársa, Penkert doktor. Hogy melyek a kisebbségi harcmodor „örök szabályai”? 1) „Semmiféle körülmények között ne vegyük át az ellenség harcmodorát.” 2) „A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni. […] A kis népek, csoportok, egyének hősiesebben védik jellegüket, mint a civilizáció langyos fürdője után várni lehetett.” 3) „Szolidárisoknak kell lennünk azokkal, akik itthon minálunk s azontúl az egész világon a mi kisebbségi harcunk részesei.”  A beszéd lezárásaként hangzott el: „A mi küzdelmünknek, akár tanulmányt írunk, akár szórványinternátust alapítunk: csak úgy van jogosultsága, ha az emberiség nagy harcába folyik bele.”

Az esemény lokális jelentőségét már az is mutatja, hogy Nagyvárad című napilap három alkalommal foglalkozott vele: 1943. május 6-án, 14-én és 27-én. Az írót Németh Lászlót Nagyváradon kalauzoló Kiss Tamás 1980-ban irodalomtörténeti távlatból idézte fel az est hangulatát. (Kiss Tamás: Találkozások Németh Lászlóval. Alföld, 198o, dec. 96–98.)

Németh László nagyváradi gondolatai nem merültek feledésbe később sem. Németh László küzdelme a magyar jövőért címmel Pomogáts Béla a Szárszói beszéd szomszédságában elemezte a nagyváradit, annak napjainkban is érzékelhető akusztikáját felerősítve: „Németh László gondolatai, jóllehet megfogalmazásuk óta […]  ma sem veszítettek aktualitásukból: tanulni lehet és kell tőlük az előttünk álló évtizedekben is.” Mára markánsakká váltak azok a stratégiai célképzeteket, amelyekre másfél évtizeddel ezelőtt Pomogáts utalt. (Pomogáts Béla: Németh László küzdelme a magyar jövőért. Várad, 2013. 4.)

Szándékosan kezdtem előadásomat a genius loci felidézésével. Németh László személyes felelősségérzettel figyelte a kisebbségi helyzetben született irodalmi értékeket, amiként az Erdélyi Helikon is örömmel adott helyet a magyar szellemi glóbuszt átfogó tanulmány-sorozatának. A világkitekintésű szemlének induló Korunk dogmatikus beszűkülése idején inkább perben állt Németh Lászlóval, de a harmincas évek második felében érezhetően megváltozott a viszonyulása vele szemben. A folyóirat harmadik folyamának szerkesztői 1990 után igencsak tudatában voltak annak, hogy a Korunk már 1926-os indulása idején egyetemessel mért – és eredetiségre ösztökélt. Erre törekedtünk mi is, akiket akkortájt a folyóiratnál talált a történelem.

A romániai magyarság Trianon utáni állapotára tökéletesen illik Németh László gondolatrendszerét fókuszpontba gyűjtő fajsúlyos tanulmánya: Kisebbségből – kisebbségbe. A többségi és a kisebbségi léthelyzet a két világháború között az országon belül éppúgy aszimmetrikus volt, mint 1945 vagy 1990 után. De Magyarország viszonylatában sem volt más, főként a kádári időkben. A Makkai Sándor püspök elmenetelét követő 1937-es Nem lehet-vita még produktív lehetett, a 2004-es NEM-szavazatok nemzetstratégiai szempontból kontraproduktívak voltak, váratlan explóziójuk a nemzettudat erózióját eredményeztek.

 

„Korunkosítás”

 

A Ceușescu-korszak nemzeti/nemzetiségi tudatszűkítő hatása után a Korunk 1990-től a nemzettudat újragondolását kezdeményezte, a kisebbségi tudat meghaladásának lehetőségeit/módozatait kereste. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az óceánon túl is.

„A mindennapi szórványlét, szórványtapasztalat bőségesen elég okot szolgáltat a szerkesztőnek – fogalmaztam meg az 1991 novemberében megjelent első szórványszámunk Szerkesztői szavában –, hogy keresni kezdje a mélyebb összefüggéseket, amelyek ismeretében nem csupán történelmileg válhatnak világosabbá a dolgok, hanem a jövő is (talán) reálisabban ítélhető meg.” Úgy láttam, hogy akár a gondok számbavétele is meghaladja a szerkesztőség lehetőségeit. Ezért aztán módosítottuk – „korunkosítottuk” – elképzeléseinket; így jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy célirányosabb a szórványgondok egyetemes és ugyanakkor sajátos megközelítése. A belső szórványok világától ekként jutottunk el a világproblémához: a vándorlás, kivándorlás kérdésköréhez.

Sajnos, azóta sem jutottunk ennél tovább. De erről nem mi tehetünk, hiszen az a helyzet idézi elő, amelyiknek ma is foglyai vagyunk. Csiki Lászlót idézném, aki – kényszerű magyarországi áttelepülése tapasztalatainak birtokában – ekképp összegzett 1995. januárjában: „A kisebbségi »ügy« szószólói […] többnyire a régi módon beszélnek ma is. Hagyományra hivatkoznak azok előtt, akik nem ismerik azokat a hagyományokat (vagy csak azokat ismerik, amelyeket értelmiségi szószólóik kiválasztottak, közvetítettek, kultiváltak számukra); metaforákat használnak, melyeknek még elemei is érthetetlenek a kívülállók számára. A »kisebbségi« tudatot erősítjük, ahelyett, hogy az ember- és magyarságtudatot erősítenék. Mert mi volna, ha nem fogadnánk el, hogy kisebbségiek vagyunk – a szónak nemcsak számszerű, hanem egyéb értelmében is –, annak minden görcsével és következményével? Már csak annál az egyszerű oknál fogva is, hogy a teljes emberi tudattal bíró egyén, közösség csupán helyzete folytán kisebbségi. Vagyis, hogy a helyzetén és nem önmagán kell változtatnia…” (Levél a szerkesztőhöz).

A számfelelős ez alkalommal Kántor Lajos volt, akinek téma-beharangozóját ma is keserű szájízzel olvasom. „Kinek kell a kisebbség? Az egyszavas, kegyetlenül hangzó válasz e kérdésre: senkinek. Fölösleges a példákat, bizonyítékokat sorolni arra vonatkozólag, hogy a nemzeti kisebbséggel együtt egy országban élő többségnek (bevallja-e őszintén vagy sem) miért nem kell a kisebbség. Arra már bonyolultabb a válasz, hogy a másik (szomszédos) államba került, szülőföldjén őshonos kisebbség mikor és miért válik kényelmetlenné az ugyanazon nyelvet beszélő (szomszédos) többség, az anyaországbeli nemzet, anyanemzet számára. De amit így ritkán mondunk ki: maga a kisebbség is szabadulni szeretne kisebbségi státusától: többség akar lenni. Anyaországához, legalábbis anyanemzetéhez csatlakozhatna, ha tehetné. Minthogy általában nem teheti ezt a szülőföldjén, az elvándorlást választja – vagy egy más nyelvű és más kultúrájú többséghez, a saját országbelihez (esetleg távolibb külországihoz) asszimilálódik. Tehát előbb-utóbb mindenképpen felszámolja önmagát.”

A szórványgondokkal és a tömbmagyarság léthelyzetével egyaránt szembesítenek az identitás-tudat erodálódásának aspektusai. A kivándorló irodalom (Láng Gusztáv) nyomán támadt űrt változatlanul a kisebbségi írók töltik be, akiket portrévázlatában Bányai János Közép-Európa vándorainak nevezett. Minek köszönhető ennek a „bizonytalan arcképű és kétes egzisztenciájú” írófajtának a szívós fennmaradása? – tette fel a kérdést a jeles újvidéki irodalomtudós. Válaszában Kuncz Aladárt idézi, aki szerint a kisebbségi csak a politikában kisebbségi, a kultúrában maga az egyetemesség. Nem véletlen, hogy a Korunk öt évtizedének (1957–2007) kétkötetes válogatása Bányai Jánostól kölcsönözte az emblematikus címet: Közép-Európa vándora.

A többség és kisebbség viszonyrendszerében (is) a minőségeszmény valóra váltása a lényeg. Ezt veti fel az erdélyi kötődésű – a Hawai szigetekről hazaköltözött, 2016 márciusában Kossuth-nagydíjjal kitüntetett – költő és nyelvész, Makkai Ádám. Akinek tanulmánya „átnyúlik” a Kisebbségekről folytatólag számunkba (1995. 2.), oly mértékben megnőtt egyik hónapról a másikra a jó minőségű kéziratok száma. Ezt a „helyzeti előnyt” igyekeztem kihasználni szerkesztőségi főtitkárként, és közre adtam egy csokorra valót a kelet-európai rendszerváltást megelőző második kisebbségi létparadoxon-vita (1987–1988) szamizdat-dokumentumaiból.

A továbbiakban a Románián belüli kisebbségkutatásra irányult szerkesztőségünk figyelme. Foglalkoztunk (1990 óta újból) a cigányokkal, a zsidókkal, majd az örményekkel, a szerbekkel, az albánokkal, a muzulmánokkal stb. Mígnem az anyaországbeli nemzet egy részétől megkaptuk a hírhedett választ, hogy kiknek nem kellenek a határokon kívül rekesztett kisebbségek.

Ettől kezdve az észak-amerikai magyar közösségekre irányult a figyelmünk. Az 2013. évi 1-es számban feltűnik a Marosvásárhelyről 1988-ban távozott Kovalszki Péter tanulmánya: Tények és gondolatok a diaszpóralétről, diaszpóra-nemzetről és magyarságtudatról. A szerző 2012-es munkaprogramjára építi okfejtését: a) az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Félix-fürdői tanácskozásán kifejtett nézeteire, b) az Ohio állambeli Reménység tavánál elhangzott előadásának gondolatmenetére, c) a Budapesten és Washingtonban tartott Magyar- és Észak-Amerikai Diaszpóra Tanácson rögzített feljegyzéseire. Innen már csakis a Szigetek, szórványok, zárványok (2014. 6.), a Magyarok a szórványságban (2015. 3.), illetve a Magyar szigetek és szórványok a Kárpát-medencében számainak „startolása” következhetett.

De térjünk vissza a „témafelvezető” lapszámhoz. A finnországi emigrációból frissen hazatért Baász Imre grafikai szerkesztőnk négy tanulmányt emelt ki a címlapra: Kozma Zsolt: Szórványosodás, Thomas Nägler: Az erdélyi szászság védelmében, Borbándi Gyula: Erdély az Új Látóhatárban, Szente Imre: Magyarok Svédországban. A tartalomjegyzék szerint Vetési László vezető helyen írt Szórványgondjainkról. Gál Sándor a Szigetek és félszigeteket vette számba a szlovákiai magyarság feldarabolásának históriájában. Szépfalusi István az identitás-zavarokból kivezető utat kereste, a magas kort megélt Skultéty Csaba a kárpátaljai magyarság jövőjét.

Gál Sándor versét a Kárpát-medencei szám „témafelvetésének” köszönhetjük. Akárcsak a Vári Fábián Lászlóét. Borbándi Gyula nemrég lezárult életművéről Pomogáts Béla írt, de magam sem feledkeztem meg róla, amidőn a Reménység tavától hazanéző Cseh Tibor szellemi hagyatékát számba vettem a Korunkban. Kozma Zsolt továbbra is hűséges társunk maradt a lapépítésben, de a leginkább minden bizonnyal Vetési László, aki a szórványkutatás Kárpát-medencei szaktekintélyévé nőtte ki magát ezekben az évtizedekben.

Vetési első – Bürkösön szerzett szórványtapasztalatait összegező –tanulmánya a Korunkban jelent meg 1977-ben. Az 1989-es változást követően elsősorban az ő munkásságának köszönhető, hogy az erdélyi szórványgondok bekerültek az egyetemes magyar köztudatba. Aktív résztvevője az erdélyi magyar református egyházi megújulási mozgalomnak, négy éven át titkára az Országos Református Lelkészértekezleti Szövetségnek; 1992-ben alapítója és azóta elnöke a szórványfeladatokat magára vállaló Diaszpóra Alapítványnak, titkára az Egyetemes Magyar Református Zsinat Szórványbizottságának, 1995-től társelnöke a Romániai Magyar Szórványtanácsnak; Jenei Tamással együtt 1993-ban megalapítója az erdélyi szórvány­közösségépítők munkáját évente elismerő Czelder Márton- és Földes Ká­roly Szórványdíjaknak. Kezdeményezője és vezetője annak az 1996-ban indult programnak, amelynek keretében kolozsvári főiskolás fiatalok elkezdték a Kárpátokon kívüli magyar szórványok felkutatását és megszervezését. 1997-ben elindítja a „lélektől lélekig missziót”, 1998-ban a „nagyvárosi missziót”; az RMDSZ Oktatási Főosztálya számára elkészítette a vidéki pedagógusokat támogató „lámpás programot”, 2000-ben a hátrányos peremhelyzetű magyar közösségek építésére szolgáló „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” stratégiát. Ebben a két tárgykörben dolgozta ki az Iskola a nyelvhatáron (1998) és a Magyar egyház, de milyen nyelven?(Kisebbségkutatás, 2000/2) c. elemző tanulmányokat. Kezdeményezője volt a Holttenger dokumentációs programnak, amelynek keretében adatbázis készült a szórvány­magyar kisközösségekről. 2000-ben megszerkesztette és kiadta a 63 lelkész által aláírt Algyógyi Nyilatkozatot, amely a romániai magyar szórványkérdés és -program megrázó dokumentuma.

Szétszórattatásunk története olvasható ki a Korunk-hátterű  Komp-Press Kiadónál 2016-ban megjelent Szigetek – szórványok a Kárpát-medencében és Észak-Amerikában című  válogatásból. Az összkép lehangoló, tagadhatatlanul. Mégsem ez volt a szándékunk, hanem a szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatása. A rádöbbentés ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a romlás útjába álló/állítható erők arca is láthatóvá váljék.

A rádöbbentés szándékával született meg 2018-ban a kivándorlással kéz a kézben járó demográfiai számunk. A demográfiai vészharangot Csép Sándor már 1975-ben megkongatta Egyetlenem című filmjével. Ugyanő volt, aki 2004-ben Áldás, népesség elnevezéssel mozgalmat indított, és ezt követően megalakította az Áldás Népesség Társaságot. Az ő kezdeményezéseire is emlékezünk ebben a lapszámban, amit a népességkutatás témakörében szerkesztettünk – szociológus, politológus, társadalom- és szórványkutató munkatársaink közreműködésével.

Hogy mennyire időszerű volt ez a számbavétel – globalizáció és nemzetépítési törekvések szorításában –, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója egyenesen „az erdélyi magyar tömeges elvándorlás évszázadának” nevezi az 1918 és 2018 közötti időszakot. Tanulmányában ekképp összegez: „Az államhatárok változása, a létező szocialista rendszer kiépülésének, majd krízisének a kontextusában bekövetkezett etnikai jellegű nyomás és késztetés történelmileg nagyon változatos kontextusaiban bekövetkezett migrációk 450–480 ezer magyar elvándorlását idézték elő. És mindehhez még hozzájön a magyar nyelvet ismerő és mindennapi életben használó, a magyar kultúrához (is) folyamodó, nem egy esetben azt kreatívan teremtő nem magyar származású népesség tömeges eltűnése, ami, történelmi távlatban nézve, egyértelműen beszűkítette a magyar nyelvűség mozgásterét.”

 

Epilógus

 

Az utóbbi évtizedekben többször megkérdezték tőlem Magyarországon élő barátaim: miért foglalkozom örökösen kisebbségi létkérdésekkel?  Mert ez a léthelyzetem – feleltem. Azt is tudom, persze, hogy nem rajtam múlik ennek a meghaladása. De nem is maradhatok ki abból a küzdelemből, ami az őshonos kisebbségek európai elismertetéséért immár Európa-szerte folyik. Különben épp ideje nemzeti szinten is figyelembe venni azokat a tapasztalatokat, amelyek a külhoni kisebbségek háza táján felhalmozódtak. Valahogy olyanformán, ahogy azt Németh László is elkerülhetetlennek látta a negyvenes évek elején.  Hiszen az Európai Unió vonatkozásában mind Magyarország, mind Románia kisebbségi helyzetben leledzik. Sőt, ha nem vigyázunk, akár egész Európa azzá válik.

A Kortársban tucatnyi tanulmányom jelent meg az utóbbi évtizedekben, amelyek az erdélyi magyar írók, képzőművészek értékteremtéséről szóltak. Olyan tanulmányok, amelyek számára másutt – a szekértáborok okán – nem akadt hely. Örömmel olvasom, hogy a Kortárs új sorozatban kíván nagyobb hangsúlyt adni a társadalomtörténeti, művelődéstörténeti, kultúrpolitikai művek recepciójának. Thímár Attila főszerkesztő írja a sorozat bevezetőjében: „Jól tudjuk, hogy kisebbségi–többségi aszimetrikus fogalompár mennyire jelentős a 20. és 21. századi társadalom- és politikatörténetben, miközben a közbeszédben meglehetősen súlytalan. Minden többséghez képest létezhet egy még nagyobb kategória, amelyhez viszonyítva éppen kisebbségnek tűnik fel. Az Európai Unió összlakosságához képest minden nemzet – akár még a német vagy a francia is – csak kisebbségként tudja értelmezni magát. Ugyanígy nincsen olyan kisebbség, amely annyira homogén volna, hogy ne lehetne többségi és kisebbségi részre osztani, s ezért ne lenne benne az értékrendszereket, kulturális hagyományokat dominánsan képviselő többségi közösség.”  (Thimár Attila: Az új sorozat elé. Kortárs, 2018. 10. 91–92.)

 

Jegyzet:

A diaszpóra irodalma – a lokális és globális kereszttüzében címmel az MNYKNT őszi  – a Partiumi Keresztény Egyetemmel közösen megrendezett – konferenciáján 2018. november 5-én elhangzott előadás írott változata.   

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu