CSEKE PÉTER (KOLOZSVÁR, ROMÁNIA)

Kisebbségből kisebbségbe

 

Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári Méhkas diákszövetség 1940. december 12-én irodalmi estre várta Németh Lászlót, Cs. Szabó Lászlót, Veres Pétert és Kodolányi Jánost.  A műsort Lőrinczi László, a későbbi műfordító és Kuncz-kutató vezette be. Dr. Lakatos István feljegyzése szerint Németh László Kisebbségből – kisebbségbe címmel tartott előadást. A felkérés szerint a „visszatért magyarságot” kellett volna köszöntenie. Ám ő így ütötte le az alaphangot: „Egy negyedórám van meggyőzni önöket, hogy kisebbségi sorsukból kiguvadva nincs joguk vidám többségnek érezni magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk…” (NL: Sorskérdések. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1989. 635–639.) Kodolányi az estről írva ezt úgy értelmezte, hogy Magyarországon azok vannak kisebbségben, akik az irodalomban és a társadalomban a népet képviselik. (Idézi Grezsa Ferenc in:  Németh László háborús korszaka  (1938–1944). Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985. 193.)

Három esztendő múltán, 1943 júniusában Nagyváradon Németh László visszatér kolozsvári beszédének alapgondolatához. Ennek szövege Nagyváradi beszéd címmel került be a Sorskérdések gyűjteményébe. (N. L.: Sorskérdések. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1989. 738–742.) Újólag elhangzik a figyelmeztetés: az erdélyi magyarok ne feledjék, hogy kisebbségből kisebbségbe jönnek. „Az a harcmodor, azok az erények – hangsúlyozta –, amelyeket […] az ellenállás idején megszoktak: ideát sem lesznek fölöslegesek.” A hallgatóság 1943-ban már nem a visszatérés boldogságában élt. „Mindaz, amit azóta megtapasztaltak – folytatta gondolatmenetét –, szavai igazságáról győzte meg hallgatóságát.” Így célba talált mondanivalójának lényege: „A valódi magyar célokét továbbra is súlyos kisebbségi sorsban kell küzdeniök.” Vagyis: az erdélyi magyarok a többségi léthelyzetben sem mondhatnak le a kisebbségi évtizedek során megtartónak bizonyuló közösségi erkölcsről: a felelősségvállalásról, a józan számvetésről és az egymás iránti szolidaritásról.

Az estet a Teleki u. 26. sz. alatti Református Kultúrpalota dísztermében tartották. Önmagán túlmutató tény, hogy a rendezvényt egy szórványinternátus javára szervezte Incze Gábor lelkész, az író gyermekkori barátja és egykori évfolyamtársa, Penkert doktor. Hogy melyek a kisebbségi harcmodor „örök szabályai”? 1) „Semmiféle körülmények között ne vegyük át az ellenség harcmodorát.” 2) „A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni. […] A kis népek, csoportok, egyének hősiesebben védik jellegüket, mint a civilizáció langyos fürdője után várni lehetett.” 3) „Szolidárisoknak kell lennünk azokkal, akik itthon minálunk s azontúl az egész világon a mi kisebbségi harcunk részesei.”  A beszéd lezárásaként hangzott el: „A mi küzdelmünknek, akár tanulmányt írunk, akár szórványinternátust alapítunk: csak úgy van jogosultsága, ha az emberiség nagy harcába folyik bele.”

Az esemény lokális jelentőségét már az is mutatja, hogy Nagyvárad című napilap három alkalommal foglalkozott vele: 1943. május 6-án, 14-én és 27-én. Az írót Németh Lászlót Nagyváradon kalauzoló Kiss Tamás 1980-ban irodalomtörténeti távlatból idézte fel az est hangulatát. (Kiss Tamás: Találkozások Németh Lászlóval. Alföld, 198o, dec. 96–98.)

Németh László nagyváradi gondolatai nem merültek feledésbe később sem. Németh László küzdelme a magyar jövőért címmel Pomogáts Béla a Szárszói beszéd szomszédságában elemezte a nagyváradit, annak napjainkban is érzékelhető akusztikáját felerősítve: „Németh László gondolatai, jóllehet megfogalmazásuk óta […]  ma sem veszítettek aktualitásukból: tanulni lehet és kell tőlük az előttünk álló évtizedekben is.” Mára markánsakká váltak azok a stratégiai célképzeteket, amelyekre másfél évtizeddel ezelőtt Pomogáts utalt. (Pomogáts Béla: Németh László küzdelme a magyar jövőért. Várad, 2013. 4.)

Szándékosan kezdtem előadásomat a genius loci felidézésével. Németh László személyes felelősségérzettel figyelte a kisebbségi helyzetben született irodalmi értékeket, amiként az Erdélyi Helikon is örömmel adott helyet a magyar szellemi glóbuszt átfogó tanulmány-sorozatának. A világkitekintésű szemlének induló Korunk dogmatikus beszűkülése idején inkább perben állt Németh Lászlóval, de a harmincas évek második felében érezhetően megváltozott a viszonyulása vele szemben. A folyóirat harmadik folyamának szerkesztői 1990 után igencsak tudatában voltak annak, hogy a Korunk már 1926-os indulása idején egyetemessel mért – és eredetiségre ösztökélt. Erre törekedtünk mi is, akiket akkortájt a folyóiratnál talált a történelem.

A romániai magyarság Trianon utáni állapotára tökéletesen illik Németh László gondolatrendszerét fókuszpontba gyűjtő fajsúlyos tanulmánya: Kisebbségből – kisebbségbe. A többségi és a kisebbségi léthelyzet a két világháború között az országon belül éppúgy aszimmetrikus volt, mint 1945 vagy 1990 után. De Magyarország viszonylatában sem volt más, főként a kádári időkben. A Makkai Sándor püspök elmenetelét követő 1937-es Nem lehet-vita még produktív lehetett, a 2004-es NEM-szavazatok nemzetstratégiai szempontból kontraproduktívak voltak, váratlan explóziójuk a nemzettudat erózióját eredményeztek.

 

„Korunkosítás”

 

A Ceușescu-korszak nemzeti/nemzetiségi tudatszűkítő hatása után a Korunk 1990-től a nemzettudat újragondolását kezdeményezte, a kisebbségi tudat meghaladásának lehetőségeit/módozatait kereste. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az óceánon túl is.

„A mindennapi szórványlét, szórványtapasztalat bőségesen elég okot szolgáltat a szerkesztőnek – fogalmaztam meg az 1991 novemberében megjelent első szórványszámunk Szerkesztői szavában –, hogy keresni kezdje a mélyebb összefüggéseket, amelyek ismeretében nem csupán történelmileg válhatnak világosabbá a dolgok, hanem a jövő is (talán) reálisabban ítélhető meg.” Úgy láttam, hogy akár a gondok számbavétele is meghaladja a szerkesztőség lehetőségeit. Ezért aztán módosítottuk – „korunkosítottuk” – elképzeléseinket; így jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy célirányosabb a szórványgondok egyetemes és ugyanakkor sajátos megközelítése. A belső szórványok világától ekként jutottunk el a világproblémához: a vándorlás, kivándorlás kérdésköréhez.

Sajnos, azóta sem jutottunk ennél tovább. De erről nem mi tehetünk, hiszen az a helyzet idézi elő, amelyiknek ma is foglyai vagyunk. Csiki Lászlót idézném, aki – kényszerű magyarországi áttelepülése tapasztalatainak birtokában – ekképp összegzett 1995. januárjában: „A kisebbségi »ügy« szószólói […] többnyire a régi módon beszélnek ma is. Hagyományra hivatkoznak azok előtt, akik nem ismerik azokat a hagyományokat (vagy csak azokat ismerik, amelyeket értelmiségi szószólóik kiválasztottak, közvetítettek, kultiváltak számukra); metaforákat használnak, melyeknek még elemei is érthetetlenek a kívülállók számára. A »kisebbségi« tudatot erősítjük, ahelyett, hogy az ember- és magyarságtudatot erősítenék. Mert mi volna, ha nem fogadnánk el, hogy kisebbségiek vagyunk – a szónak nemcsak számszerű, hanem egyéb értelmében is –, annak minden görcsével és következményével? Már csak annál az egyszerű oknál fogva is, hogy a teljes emberi tudattal bíró egyén, közösség csupán helyzete folytán kisebbségi. Vagyis, hogy a helyzetén és nem önmagán kell változtatnia…” (Levél a szerkesztőhöz).

A számfelelős ez alkalommal Kántor Lajos volt, akinek téma-beharangozóját ma is keserű szájízzel olvasom. „Kinek kell a kisebbség? Az egyszavas, kegyetlenül hangzó válasz e kérdésre: senkinek. Fölösleges a példákat, bizonyítékokat sorolni arra vonatkozólag, hogy a nemzeti kisebbséggel együtt egy országban élő többségnek (bevallja-e őszintén vagy sem) miért nem kell a kisebbség. Arra már bonyolultabb a válasz, hogy a másik (szomszédos) államba került, szülőföldjén őshonos kisebbség mikor és miért válik kényelmetlenné az ugyanazon nyelvet beszélő (szomszédos) többség, az anyaországbeli nemzet, anyanemzet számára. De amit így ritkán mondunk ki: maga a kisebbség is szabadulni szeretne kisebbségi státusától: többség akar lenni. Anyaországához, legalábbis anyanemzetéhez csatlakozhatna, ha tehetné. Minthogy általában nem teheti ezt a szülőföldjén, az elvándorlást választja – vagy egy más nyelvű és más kultúrájú többséghez, a saját országbelihez (esetleg távolibb külországihoz) asszimilálódik. Tehát előbb-utóbb mindenképpen felszámolja önmagát.”

A szórványgondokkal és a tömbmagyarság léthelyzetével egyaránt szembesítenek az identitás-tudat erodálódásának aspektusai. A kivándorló irodalom (Láng Gusztáv) nyomán támadt űrt változatlanul a kisebbségi írók töltik be, akiket portrévázlatában Bányai János Közép-Európa vándorainak nevezett. Minek köszönhető ennek a „bizonytalan arcképű és kétes egzisztenciájú” írófajtának a szívós fennmaradása? – tette fel a kérdést a jeles újvidéki irodalomtudós. Válaszában Kuncz Aladárt idézi, aki szerint a kisebbségi csak a politikában kisebbségi, a kultúrában maga az egyetemesség. Nem véletlen, hogy a Korunk öt évtizedének (1957–2007) kétkötetes válogatása Bányai Jánostól kölcsönözte az emblematikus címet: Közép-Európa vándora.

A többség és kisebbség viszonyrendszerében (is) a minőségeszmény valóra váltása a lényeg. Ezt veti fel az erdélyi kötődésű – a Hawai szigetekről hazaköltözött, 2016 márciusában Kossuth-nagydíjjal kitüntetett – költő és nyelvész, Makkai Ádám. Akinek tanulmánya „átnyúlik” a Kisebbségekről folytatólag számunkba (1995. 2.), oly mértékben megnőtt egyik hónapról a másikra a jó minőségű kéziratok száma. Ezt a „helyzeti előnyt” igyekeztem kihasználni szerkesztőségi főtitkárként, és közre adtam egy csokorra valót a kelet-európai rendszerváltást megelőző második kisebbségi létparadoxon-vita (1987–1988) szamizdat-dokumentumaiból.

A továbbiakban a Románián belüli kisebbségkutatásra irányult szerkesztőségünk figyelme. Foglalkoztunk (1990 óta újból) a cigányokkal, a zsidókkal, majd az örményekkel, a szerbekkel, az albánokkal, a muzulmánokkal stb. Mígnem az anyaországbeli nemzet egy részétől megkaptuk a hírhedett választ, hogy kiknek nem kellenek a határokon kívül rekesztett kisebbségek.

Ettől kezdve az észak-amerikai magyar közösségekre irányult a figyelmünk. Az 2013. évi 1-es számban feltűnik a Marosvásárhelyről 1988-ban távozott Kovalszki Péter tanulmánya: Tények és gondolatok a diaszpóralétről, diaszpóra-nemzetről és magyarságtudatról. A szerző 2012-es munkaprogramjára építi okfejtését: a) az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Félix-fürdői tanácskozásán kifejtett nézeteire, b) az Ohio állambeli Reménység tavánál elhangzott előadásának gondolatmenetére, c) a Budapesten és Washingtonban tartott Magyar- és Észak-Amerikai Diaszpóra Tanácson rögzített feljegyzéseire. Innen már csakis a Szigetek, szórványok, zárványok (2014. 6.), a Magyarok a szórványságban (2015. 3.), illetve a Magyar szigetek és szórványok a Kárpát-medencében számainak „startolása” következhetett.

De térjünk vissza a „témafelvezető” lapszámhoz. A finnországi emigrációból frissen hazatért Baász Imre grafikai szerkesztőnk négy tanulmányt emelt ki a címlapra: Kozma Zsolt: Szórványosodás, Thomas Nägler: Az erdélyi szászság védelmében, Borbándi Gyula: Erdély az Új Látóhatárban, Szente Imre: Magyarok Svédországban. A tartalomjegyzék szerint Vetési László vezető helyen írt Szórványgondjainkról. Gál Sándor a Szigetek és félszigeteket vette számba a szlovákiai magyarság feldarabolásának históriájában. Szépfalusi István az identitás-zavarokból kivezető utat kereste, a magas kort megélt Skultéty Csaba a kárpátaljai magyarság jövőjét.

Gál Sándor versét a Kárpát-medencei szám „témafelvetésének” köszönhetjük. Akárcsak a Vári Fábián Lászlóét. Borbándi Gyula nemrég lezárult életművéről Pomogáts Béla írt, de magam sem feledkeztem meg róla, amidőn a Reménység tavától hazanéző Cseh Tibor szellemi hagyatékát számba vettem a Korunkban. Kozma Zsolt továbbra is hűséges társunk maradt a lapépítésben, de a leginkább minden bizonnyal Vetési László, aki a szórványkutatás Kárpát-medencei szaktekintélyévé nőtte ki magát ezekben az évtizedekben.

Vetési első – Bürkösön szerzett szórványtapasztalatait összegező –tanulmánya a Korunkban jelent meg 1977-ben. Az 1989-es változást követően elsősorban az ő munkásságának köszönhető, hogy az erdélyi szórványgondok bekerültek az egyetemes magyar köztudatba. Aktív résztvevője az erdélyi magyar református egyházi megújulási mozgalomnak, négy éven át titkára az Országos Református Lelkészértekezleti Szövetségnek; 1992-ben alapítója és azóta elnöke a szórványfeladatokat magára vállaló Diaszpóra Alapítványnak, titkára az Egyetemes Magyar Református Zsinat Szórványbizottságának, 1995-től társelnöke a Romániai Magyar Szórványtanácsnak; Jenei Tamással együtt 1993-ban megalapítója az erdélyi szórvány­közösségépítők munkáját évente elismerő Czelder Márton- és Földes Ká­roly Szórványdíjaknak. Kezdeményezője és vezetője annak az 1996-ban indult programnak, amelynek keretében kolozsvári főiskolás fiatalok elkezdték a Kárpátokon kívüli magyar szórványok felkutatását és megszervezését. 1997-ben elindítja a „lélektől lélekig missziót”, 1998-ban a „nagyvárosi missziót”; az RMDSZ Oktatási Főosztálya számára elkészítette a vidéki pedagógusokat támogató „lámpás programot”, 2000-ben a hátrányos peremhelyzetű magyar közösségek építésére szolgáló „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” stratégiát. Ebben a két tárgykörben dolgozta ki az Iskola a nyelvhatáron (1998) és a Magyar egyház, de milyen nyelven?(Kisebbségkutatás, 2000/2) c. elemző tanulmányokat. Kezdeményezője volt a Holttenger dokumentációs programnak, amelynek keretében adatbázis készült a szórvány­magyar kisközösségekről. 2000-ben megszerkesztette és kiadta a 63 lelkész által aláírt Algyógyi Nyilatkozatot, amely a romániai magyar szórványkérdés és -program megrázó dokumentuma.

Szétszórattatásunk története olvasható ki a Korunk-hátterű  Komp-Press Kiadónál 2016-ban megjelent Szigetek – szórványok a Kárpát-medencében és Észak-Amerikában című  válogatásból. Az összkép lehangoló, tagadhatatlanul. Mégsem ez volt a szándékunk, hanem a szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatása. A rádöbbentés ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a romlás útjába álló/állítható erők arca is láthatóvá váljék.

A rádöbbentés szándékával született meg 2018-ban a kivándorlással kéz a kézben járó demográfiai számunk. A demográfiai vészharangot Csép Sándor már 1975-ben megkongatta Egyetlenem című filmjével. Ugyanő volt, aki 2004-ben Áldás, népesség elnevezéssel mozgalmat indított, és ezt követően megalakította az Áldás Népesség Társaságot. Az ő kezdeményezéseire is emlékezünk ebben a lapszámban, amit a népességkutatás témakörében szerkesztettünk – szociológus, politológus, társadalom- és szórványkutató munkatársaink közreműködésével.

Hogy mennyire időszerű volt ez a számbavétel – globalizáció és nemzetépítési törekvések szorításában –, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója egyenesen „az erdélyi magyar tömeges elvándorlás évszázadának” nevezi az 1918 és 2018 közötti időszakot. Tanulmányában ekképp összegez: „Az államhatárok változása, a létező szocialista rendszer kiépülésének, majd krízisének a kontextusában bekövetkezett etnikai jellegű nyomás és késztetés történelmileg nagyon változatos kontextusaiban bekövetkezett migrációk 450–480 ezer magyar elvándorlását idézték elő. És mindehhez még hozzájön a magyar nyelvet ismerő és mindennapi életben használó, a magyar kultúrához (is) folyamodó, nem egy esetben azt kreatívan teremtő nem magyar származású népesség tömeges eltűnése, ami, történelmi távlatban nézve, egyértelműen beszűkítette a magyar nyelvűség mozgásterét.”

 

Epilógus

 

Az utóbbi évtizedekben többször megkérdezték tőlem Magyarországon élő barátaim: miért foglalkozom örökösen kisebbségi létkérdésekkel?  Mert ez a léthelyzetem – feleltem. Azt is tudom, persze, hogy nem rajtam múlik ennek a meghaladása. De nem is maradhatok ki abból a küzdelemből, ami az őshonos kisebbségek európai elismertetéséért immár Európa-szerte folyik. Különben épp ideje nemzeti szinten is figyelembe venni azokat a tapasztalatokat, amelyek a külhoni kisebbségek háza táján felhalmozódtak. Valahogy olyanformán, ahogy azt Németh László is elkerülhetetlennek látta a negyvenes évek elején.  Hiszen az Európai Unió vonatkozásában mind Magyarország, mind Románia kisebbségi helyzetben leledzik. Sőt, ha nem vigyázunk, akár egész Európa azzá válik.

A Kortársban tucatnyi tanulmányom jelent meg az utóbbi évtizedekben, amelyek az erdélyi magyar írók, képzőművészek értékteremtéséről szóltak. Olyan tanulmányok, amelyek számára másutt – a szekértáborok okán – nem akadt hely. Örömmel olvasom, hogy a Kortárs új sorozatban kíván nagyobb hangsúlyt adni a társadalomtörténeti, művelődéstörténeti, kultúrpolitikai művek recepciójának. Thímár Attila főszerkesztő írja a sorozat bevezetőjében: „Jól tudjuk, hogy kisebbségi–többségi aszimetrikus fogalompár mennyire jelentős a 20. és 21. századi társadalom- és politikatörténetben, miközben a közbeszédben meglehetősen súlytalan. Minden többséghez képest létezhet egy még nagyobb kategória, amelyhez viszonyítva éppen kisebbségnek tűnik fel. Az Európai Unió összlakosságához képest minden nemzet – akár még a német vagy a francia is – csak kisebbségként tudja értelmezni magát. Ugyanígy nincsen olyan kisebbség, amely annyira homogén volna, hogy ne lehetne többségi és kisebbségi részre osztani, s ezért ne lenne benne az értékrendszereket, kulturális hagyományokat dominánsan képviselő többségi közösség.”  (Thimár Attila: Az új sorozat elé. Kortárs, 2018. 10. 91–92.)

 

Jegyzet:

A diaszpóra irodalma – a lokális és globális kereszttüzében címmel az MNYKNT őszi  – a Partiumi Keresztény Egyetemmel közösen megrendezett – konferenciáján 2018. november 5-én elhangzott előadás írott változata.