A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – s folyóiratunk – egyik kiemelkedően fontos feladatának tekinti a magyar nyelv megőrzésének, ápolásának és nem utolsósorban fejlődésének segítését. Elsősorban azon megfontolásból, hogy az anyanyelvet nemzeti önazonosságunk legfontosabb pillérének tekintjük mind az anyaországban, mind pedig a határainkon kívül élő magyarság körében. Ezért is kísérjük nagy figyelemmel azokat az erőfeszítéseket, amelyeket ezen a téren más állami (pl. a Magyar Tudományos Akadémia) és társadalmi szervezetek, tudósok, művészek tesznek. Az alábbiakban közzétesszük azt a tíz tézist, ami megítélésünk szerint – hasonlóan Glatz Ferencnek, az MTA elnökének hasonló műfajú munkájához – tömören, könnyen áttekinthetően és programszerűen egybefogja anyanyelvünk ügyében teendő dolgainkat. A tézissor nem most készült. A szerző – nyelvészprofesszor, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága alapító tagja – 1997-ben fogalmazta meg, s azóta több kiadványban is megjelent. Mi most azért tesszük közzé, mert egyre időszerűbbnek érezzük mondanivalóját, és folyóiratunk szélesebb nyilvánossága előtt is ajánljuk mindenkinek megfontolásra, cselekvési program készítésére. Mindemellett: várjuk olvasóink észrevételeit, hozzászólását a dokumentum egészéhez és egyes pontjaihoz is. (E-mail címünk: anyanyelvi@interware.hu) – K. A.
- Az anyanyelv szabad használata alapvető emberi jog, amely több emberi jog érvényesülésének az alapja.
Ez egyszerre egyéni emberi jog; ebből következik, hogy érvényesítését nem szabad mennyiségi kvótákhoz kötni.
Ugyanakkor közösségi jog is; ebből az következik, hogy érvényesítésében elsősorban maguk az érintett csoportok az illetékesek. (Ezt követeli meg a „szubszidiaritás elve” is, hogy a döntések meghozatalában elsősorban az érintettek az illetékesek.)
- Az anyanyelv használatának joga magába foglalja:
- az anyanyelv zavartalan elsajátítását a családi otthonban, a magánszférában, valamint a közösség által fenntartott intézményekben (mint bölcsődék, óvodák, árvaházak);
- az anyanyelvnek, mint a személyiség fejlődésének optimális formája használatát valamennyi oktatási intézményben (az elemi iskolától a posztgraduális képzésig), függetlenül attól, hogy ki az intézmény fenntartója;
- az anyanyelvnek, mint állampolgári jognak a gyakorlását a politikai, kulturális és egyházi élet valamennyi fórumán, illetve a közélet (állam, területi szervek, helyi szervek) hivatalaival kapcsolatban, az azok által fenntartott nyilvános szolgálatok és szolgáltatások területén, valamint a tömegkommunikációs eszközökben;
- a nyelvet használók és közösségük által hasznosnak és szükségesnek tekintett látható és hallható jelzésekben (a helységnevekben, intézménynevekben; a törvényekről, szolgáltatásokról és árukról szóló tájékoztatásokban; a nemzeti jelképek használatában).
- A magyarság nyelvi közösségre alapuló lelki közösség; a közös múlt, jelen és jövő vállalása elengedhetetlen az emberiség és a magyarokat érintő alapvető kérdésekben. A magyarság „inkluzív” kulturális közösség: magában fogadja mindazokat, akik ezt a közösséget vállalják, bármely országban éljenek is; azokat is, akik sorsuk alakulása miatt a magyaron kívül más nyelvet is használnak mindennapi életükben és munkájukban; sőt azokat is, akiknek élete úgy alakult, hogy nem a magyar a legerősebb nyelvük. A magyarság nyelvi közösségében nincs helye politikai vagy vallási illetve állampolgárságra irányuló diszkriminációnak.
- A Magyar Köztársaság a magyarok nyelvi közösségére épülő politikai-jogi szervezet; a benne élők túlnyomó többsége a Magyar Köztársaság állampolgára. Az állampolgárok tartozhatnak más nyelvi közösségekhez is. Egyúttal azonban szabad elhatározásukból tartozhatnak a magyar politikai nemzet (állam) mellett azok közösségéhez is, akik használják a magyar nyelvet. (Ugyanez vonatkozik a nem állampolgárként ebben az országban élőkre.)
A Magyar Köztársaságnak – és állampolgárainak – nem több joga, hanem több kötelessége van a magyar nyelvvel kapcsolatban: annak intézményeinek, hagyományainak, állományának fenntartásában.
- A magyar nyelvet – annak írásgyakorlatát, helyesírását, nyilvánosan beszélt formáját – a magyar nyelvhasználók gyakorlata alapján szabályozták az elmúlt századokban a magyaroknak akkor egységes országa keretében. A történelem során eltérő állami keretekbe került magyarságnak – szabadon vállalt – egységét elsősorban a magyar nyelv közös használata biztosítja mindazoknak az értékeknek ápolásával együtt, amelyeket a magyarul beszélők közössége a történelem során megalkotott és a jelenben is folyamatosan létrehoz.
Nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvnek a közösség által szentesített szabályai olyan eszmények és gyakorlati útmutatások, amelyekről nem lehet lemondani, mint ahogy egyetlen nyelvi közösség sem mondhat le az eszményeiről.
Ezek a szabályok azonban másként érvényesülnek olyan nyelvterületen, amely egyetlen államban található, mint egy több országra kiterjedő nyelvterületen, ahogy az a magyar nyelv esetében kialakult. Az utóbbi esetben nem hagyhatók figyelmen kívül a regionális változatok, illetve a másféle kultúrákkal való folyamatos érintkezés során kialakult nyelvhasználati és egyéb szokások, alkalmanként helyi szabályok.
A magyar nyelv a magas nyelvhasználat eszményi szintjén megmarad egységes nyelvnek; ez azonban nem zárja ki azt, hogy ne volna a magyar nyelv teljes jogú gyakorlója az, aki a magyarnak bármely regionális vagy állami változatát használja.
Ahogy a világ bármely részén megalkotott magyar nyelvű irodalmi művek és a magyarságra vonatkozó művészeti és tudományos alkotások gazdagították a magyarságot, ugyanúgy gazdagodásnak tekintendő minden olyan nyelvi újítás, amely a magyarok kommunikációját segíti, amelynek használata a magyarság egyes csoportjainak összetartozását jelzi.
- A magyar európai nyelv. A magyar nyelvet beszélők túlnyomó többségének modernizációja olyan államokban folyik, amelyek egy európai közösségben vesznek részt, vagy afelé tartanak. Az európai nyelvek többségének műveltségi alapja a görög és latin nyelv; erre épülnek a tudományban, technikában és más területeken használt nemzetközi szavak. Ezek megismerése évszázadok óta megfigyelhető a magyarban, akárcsak egyéb nyelvekben. Előre jelezhető, hogy ez a folyamat a jövőben sem szűnik meg. A nemzetközi szavak megismerése az idegen nyelvek tanulását is segíti.
Az idegen szavak használata azonban elsősorban stíluskérdés, illetve a hatékony társas kapcsolatoknak és az eredményes nyelvi együttműködésnek a kérdése. A nyelvhasználat ugyan egyének szabad cselekvésének eredménye, meg kell adni azonban mindenkinek a lehetőségét annak, hogy elsajátítsa a magyar nyelv magasabb szintű változatait, illetve meg tudja ítélni, hogy milyen keretben és milyen mértékben használhat idegen szavakat és más nyelvi újításokat. Ebben az iskolai nevelés egészének, azon belül elsősorban az anyanyelvi nevelésnek, valamint a tömegközlés eszközeinek van felelőssége.
- Mindezek azonban az emberi együttműködés keretein belül szabályozódnak kulturális és nevelési kérdésként. A magyarországi és más országbeli magyar nyelvművelők helyesen foglaltak úgy állást, hogy nincs szükség a többségi nyelvhasználatra vonatkozó nyelvi törvényre.
A többségnek saját intézményei fejlesztése révén és a nyelvre vonatkozó tudományos eredmények figyelembevételével kell elmozdítania a többséghez tartozók nyelvhasználatát.
Egy ország nyelvi többségének ugyanakkor feladata, hogy a világ bármely pontján élő nyelvtársait, azok csoportjait segítse.
- Ugyanakkor biztosítani kell megfelelő törvényes keretekben a kisebbségek nyelvhasználatát mind Magyarországon, mind pedig azon országokban, ahol a magyarság történeti tömbökben vagy jelentős szórványokban él, s ahol a kilencvenes évek fordulata óta nem alakult még ki a többségnek és a kisebbségnek az új Európában megszokott viszonya. A nyelvet nem szabad embercsoportok diszkriminálására felhasználni, akárcsak a vallást, az emberfajtához tartozást sem.
- A nyelv természeténél fogva kapcsolatban áll az emberi élet számos területével, így az erkölccsel is. A magatartásformáknak lehetnek öntudatlan vagy tudatosan vállalt nyelvi kifejezései. Ilyen kifejezéseket nagyobb mértékben használnak a fiatalok. Ezek azonban nem tekinthetők egyszerű nyelvi kérdésnek; főleg nem ítélhetők meg nemzedéki alapon, illetve régebbi korszakokban kialakult vélekedések alapján. Gondos – szociálpszichológiai és nyelvi – elemzések alapján lehet ezekben a kérdésekben is segíteni, hiszen ezek egyrészt nevelési feladatok, másrészt a beszélő egyéni szabadságjogainak keretében kifejlődő saját felelősségét érintik.
Itt is együttműködésre van szükség a különböző nemzedékek és műveltségi csoportok között.
Végül megemlítendő, hogy a magyarországi magyarság körében még mindig igen nagyarányú a funkcionális írástudatlanság; vagyis nagyon sokan leszoknak az olvasásról és az írásról az iskola befejezése után. Csökken az olvasók száma; növekszik azoknak a száma, akik kizárólag a televízió révén értesülnek a világ dolgairól.
Biztosítani kellene a magyarul olvasók ellátását vonzó olvasmányokkal; olyan programokat kellene szervezni, amelyek révén olvasóvá válnak a tizenévesek, illetve ismét olvasóvá válnak mindazok; akik eltávolodtak a betűk világától.
Ugyanakkor biztosítani kellene, hogy a magyarul tudók a világ bármely pontján láthassanak és hallhassanak magyar nyelvű televíziót és rádiót, amely tartalmában, nyelvében erősíti a magyar nyelvközösséghez kapcsolódásukat, segíti őket a munkájukhoz szükséges információkhoz jutásban, fejleszti kulturális szokásaikat – nem ellentétben, hanem összhangban az írásbeliséggel.
Megjelent a Nyelvünk és Kultúránk 2001/1. (113-as) számában.
0 hozzászólás