Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Anyanyelv, gondolkodás, identitás

2014.12.23. kedd, 23:27

3 867 megtekintés

 BALÁZS GÉZA, BUDAPEST

Nyelv és gondolkodás viszonya az általános nyelvészeti, nyelvfilozófiai összefoglalók alapvető kérdése, sőt, a nyelvről való gondolkodás egyik alaptétele.

Érdekes módon az anyanyelv és gondolkodás kérdése már korántsem ennyire általános és alapvető a nyelvtudományban. Elképzelhető, hogy azért, mert nyelven többnyire egy konkrét nyelvet, s leginkább anyanyelvet értenek a nyelvészek. Pedig érdemes megkülönböztetést tenni az elvont nyelv és az anyanyelv között, már csak azért is, mert sok tekintetben különbség van anyanyelvi és más nyelvi (tanult nyelvi, idegen nyelvi) gondolkodás, gondolkodási műveletek között. Sejthető, s bizonyítható is az anyanyelv kiemelt fontossága. 

A tárgyalandó jelenségek kapcsolatba hozhatók a velünkszületettség (innátizmus), az idegrendszeri (agyi) plaszticitás, a tudatalatti-ösztönös megnyilvánulások, az érzelmi hangoltság (intelligencia) és a nem verbális-verbális gondolkodás közötti kapcsolatok kutatásainak eredményeivel, valamint sajátos módon érintik, és részben megerősítik az ún. Sapir—Whorf-hipotézist (SWH), azaz a nyelvi relativizmus hipotézisét, mely szerint a nyelv meghatározza vagy legalább is befolyásolja a gondolkodást. Ennek „enyhe” változatát, vagyis a gondolkodás és anyanyelv között fennálló valamilyen, de véleményem szerint többszintű determinációt erősíteni látszanak az említett és idézendő kutatások. 

Megközelítésmódom antropológiai nyelvészeti, vagyis a jelenségek felől közelítek az elméletek felé. Az írásban fölsorolt elméleteket csak megerősítésként idézem.


Mi az anyanyelv?

Az anyanyelv (nevéből is fakadóan) érzelemtelített terminus. Érzelmi árnyalás nélkül a következőket állíthatjuk róla. Az anyanyelv: 

 – elsőnek megtanult nyelv, 

 – általában a szülőktől (fölnevelőktől, gyakori esetben nagyszülőtől stb.) sajátítjuk el, 

 – az elsajátítás spontán, ösztönös (az anyanyelv „játszva bővül”), 

 – természetes könnyedség figyelhető meg a használatában (mind a szövegalkotás, mind pedig a szövegértés területén).

Még néhány jellemzővel tovább árnyalhatjuk az anyanyelvet (Ankerl 2000. 106, 108-124. stb.,  Balázs 2000. 68). Tehát az anyanyelvet még a következők is jellemzik: 

– elsődleges (elemi), 

– alapvető kognitív és társadalmi kategorizálás meghatározója, 

 – világszemléletet határoz meg („gyengített” SWH, valójában nyelvmetafizikai megközelítések, ide kapcsolhatók olyan megnevezések, mint észjárás, népi mentalitás), 

 – közvetlen környezetben orientációt és integrációt nyújt

 – öntudatot (én-tudatot), identitást jelent, határoz meg (anyanyelven születik meg az öntudatunk, írja Öllős 2004. 203.), 

 – nyelvközösséghez (speech community) való érzelmi kapcsolódást jelent, 

 – alkotó továbbfejlesztésére spontán módon ad lehetőséget (nyelvi játék, humor), 

 – „hallgatni” leginkább anyanyelven lehet (itt a belső beszédre, gondolkodásra, fantáziálásra, esetleg az álom közbeni kommunikációra lehet utalni), 

 – „reflexnyelv”, vagyis a gondolkodás közvetlen eszköze.

s mindennek nyelvpolitikai következményeként: 

 – kiemelt, „különleges” nyelvi (nyelvi-jogi) helyzetet érdemel (mint tudjuk, a világ anyanyelveinek túlnyomó többsége nem kapott ilyen kiemelt státuszt). 

Figyelemreméltó és elgondolkodtató, hogy a nyelvészek a nyelvet többnyire praktikus oldalról, információ- vagy kommunikációelméleti szempontból ragadják meg („a nyelv a gondolatközlés eszköze”), s közben az emberi életet ilyen mélyen befolyásoló, nem pusztán kommunikációs sajátosságnak tekinthető jellemzőket nem hangsúlyoznak; az anyanyelvek tulajdonságainak ilyen együttes fölsorolása nem jellemző, azokat a nyelvészet különböző területeiről kell összegyűjteni.  

Az anyanyelv kiemelt szerepére utal egy mondás, amely kizárólagos tételként nem fogadható el: „Anyanyelvemen azt mondom el, amit akarok, idegen nyelven azt, amit tudok…” Fejlett egynyelvű (anyanyelvi) kultúrák esetében meglehetősen igaznak látszik a kijelentés, de ismerünk ellenpéldákat is, vagyis olyan személyeket, akik nem anyanyelvükön váltak kiváló íróvá vagy szónokká, s gyengíti a kijelentést az is, hogy sok „anyanyelv”, sőt az anyanyelvek többsége nincs „kiművelve”, vagyis valójában nem lehet rajtuk mindent kifejezni, idegen nyelvhez kell fordulni. Ez természetesen nem antropológiai, hanem nyelvpolitikai kérdés, de súlyos kérdés.  

Az anyanyelv, anyanyelvűség, anyanyelv-oktatás, anyanyelvi szocializáció egyesekben idegenkedést szül. Leginkább  azokban, akik a világ „fejlődését” a multikulturalitásban, kultúrák és nyelvek keveredésében, családok és egyének migrációjában látják. Ez létező jelenség, tendencia, de ne feledjük, az emberiség történetének nagyobbik részében nem ez volt a természetes. A multikulturalitás ma is (néhány gazdag, bevándorlókat befogadó egyéb országot leszámítva) főleg európai (így bennünket is érintő) és észak-amerikai probléma, a világ nagyobbik részén még „természetes” anyanyelvi szocializáció zajlik. 

A következőkben sorra veszem az anyanyelv kitüntetett szerepére utaló jelenségeket. 


Az anyanyelv „velünkszületettsége”

A nyelvészek úgy vélik, hogy a nyelv, annak bizonyos „ideái” (még inkább nyelvelsajátítási programja) már velünk születik, de ez még nem az anyanyelv, hanem csak a nyelv (innátahipotézis). Kicsit gyengíti ezt a hipotézist egy másik feltételezés, mely szerint a (zenei) anyanyelv tanulása már a magzati korban elkezdődik, hiszen számos jel mutat az anya-magzat kommunikációjára. A zene-nyelv kapcsolatot pedig eléggé magától értetődőnek tartjuk (ha nem is fejtettük ki részletesen). Ha ezt elfogadjuk, akkor az a bizonyos „program” is lehet anyanyelvi szempontból determinált. 

Öllős László (2004. 205) Tove Skutnabb-Kangasra, a nyelvi jogok kutatójára utalva írja: „a nyelvek egyike, az anyanyelv további funkcióval bír, a kialakuló emberi egyéniség egyik meghatározó eleme. Méghozzá oly módon, állítja a szerző [Skutnabb-Kangas], hogy a folyamat már a gyermek megszületése előtt megkezdődik, mivel a beszéd ritmusát, hangjait, már az anyaméhben érzékeli, és így tanulni is kezdi a gyermek, majd a tanulási folyamat a születés utáni első hónapokban folytatódik”. 

Ezek szerint Kodály Zoltánnak a zenei anyanyelvre utaló megjegyzése telitalálat.

Öllős (2004. 206.) gondolatainak folytatása pedig már az identitás szempontjából fontos: „ezek a jelek jelentős kulturális sajátosságokkal bírnak. Mindezek együtt adják számára [a gyerek számára] azt az eszköztárat, amely révén megfogalmazza önmaga identitását, kialakítja saját Én-tudatát”. Bizonyítottnak és indokoltnak látszik Ankerl Géza (2000. 301.) gondolata, mely szerint: az anyanyelv védelmének első sorában a család áll

Tabula rasa (üres lap) vagy velünkszületettség (Gósy 2005. 242-243)? Az ezeket a modelleket továbbgondolók is lényegesnek tartják a beszélő (anyanyelvi) környezet meghatározó voltát, ami nélkül a „velünk született” ideák nem tudnak mozgásba lendülni. Az anyanyelv tehát az indikátor, az ösztönző. Ráadásul egy rendkívül érzékeny, befogadó időszakban, amikor az anyanyelv-elsajátítás folyamata rendkívüli gyorsasággal megtörténik. 


Az idegrendszeri plaszticitás döntő szerepe

Hasonló ez a rugalmasság (plaszticitás) egyéb emberi cselekvésformákhoz, pl. az ún. eszközhasználati rutinhoz. Megfigyelhető, hogy az anyanyelv-elsajátítás programja az első évtizedben működik igazán, amely a későbbiekben lassul, s tíz éves kor felett második, harmadik nyelv esetén már ez a „lendkerékhatás” nem érvényesül. Ugyanez figyelhető meg manuális, gyakorlati tevékenységeknél. (Figyeljük csak meg, hogy egy kisgyerek miképpen talál meg valamit a mobiltelefonján, s ugyanezt egy felnőttnél.) Ez a jelenség összefügghet az agyi plaszticitással, amelyről Hámori József (2005) ezt írja: „Mi a lényege az idegrendszer plaszticitásának? Erre vonatkozólag először a legkézenfekvőbb modellel foglalkozunk: ez a fejlődő idegrendszer plaszticitása, adaptivitása. Valamennyien tudjuk, hogy a gyerekek idegrendszere rendkívül plasztikusan működik, tanulékony, és ha megfelelő hatásoknak van kitéve, optimálisan fejlődik.” Egy nyelvelsajátítási példa: „…a második nyelv, harmadik nyelv, negyedik nyelv tanulása is sokkal jobban megy nyolc-kilenc éves korig, addig ugyanis ezeket meg lehet tanulni gyakorlatilag akcentus nélkül. Mindez összefügg egy olyan fejlődési időszakkal – a ’kritikus periódussal’, ami nem független az előzőekben említett jelenségtől, a szinapszisok szelektív stabilizációjától – éppen ebben az időszakban. Úgy tűnik, hogy ez a szakasz, a fejlődő idegrendszer kritikus periódusa az emberi idegrendszerben sokkal hosszabb, mint akár a többi főemlősnél. A látást is meg kell ’tanulni’; a mintafelismerési képességek, a megfelelő térlátás stb. mind a kritikus periódus ’megfelelő használata’ során alakulnak ki”. Az idegrendszeri, agyi plaszticitás csúcsra járatása, a kritikus periódus mind az anyanyelv-elsajátítás páratlanul fontos időszakához kötődik, tehát kapcsolatban van az anyanyelvvel. 


A tudatalatti-ösztönös nyelvi viselkedés jelzései

Az anyanyelv alapvető, stabil beépültségének, folyamatos működésének jelei a tudatalatti-ösztönös (nem kontrollált) viselkedésből mutathatók ki igazán. Sok területet szoktak fölsorolni, amikor nem leplezhető az anyanyelv. Ilyen az indulatszavak, káromkodások csoportja (indulatból, nem kontrolláltan feltörő nyelvi jelenségek), a számok, az álomban való nyelvhasználat, de sokszor feszült helyzetben elég lehet egyetlen árulkodó „első nyelvi”, „hazai szó”. Ismert történet, hogy egy tökéletes idegen nyelvi tudással beépített kémnőt szülés közbeni kiáltásai lepleztek le. Vagy az a tragikus történet, amelyből filmet is forgattak: a jugoszláviai háború idején szerb színészek horvát katonák fogságába kerültek, de ügyesen leplezték szerb voltukat, mígnem egyszer a színház szót horvátul mondták ki… Egy, a netről gyűjtött megnyilvánulás: „Ugyanis mi sosem angolul, franciául, németül, spanyolul, hanem magyarul fogunk magunkban számolni, gondolatokat, érzéseket kifejezni, álmodni. S akkor ott vannak még az irodalmi kötődéseink is. Azután ezeket átfordíthatjuk, leegyszerűsíthetjük egy idegen nyelvre, de az alap minden esetben az anyanyelv marad.”1 Ennek ellenére természetesen állítható, hogy az anyanyelvi háttérbe szorulásnak vagy leplezésnek szintjei vannak, s az sem meglepő, ha az ember idegen nyelven számol, jajgat, káromkodik vagy álmodik, de mindig ott van a lehetőség az elvétésre, egy-egy (többnyire nem várt) ponton a tudatalatti előtörésére. 


Érzelmi-értelmi síkon

Köztudott, hogy cselekvéseinket sokkal inkább érzelmeink, mint értelmi megfontolások mozgatják. S ebben is döntő szerepe van az anyanyelvnek. Nem azért, mert „érzelmi viszony” fűz hozzá, úgy tűnik, hogy mélyebb, meghatározóbb módon. Egy kísérlettel kimutatható volt ez is: „Egy kutatás keretein belül pszichológusok több tesztalanyt megvizsgáltak. Mindegyik tesztalany kétnyelvű volt. Anyanyelvük mellett beszéltek még egy nyelvet. A tesztalanyoknak egy kérdésre kellett válaszolniuk. A kérdés egy probléma megoldására vonatkozott. A tesztalanyoknak két választási lehetőség közül kellett választaniuk. Az egyik lehetőség lényegesen kockázatosabb volt, mint a másik. A tesztalanyoknak a kérdésre mindkét nyelven válaszolniuk kellett. És a válaszok megváltoztak, amikor a nyelv is változott! Amikor az anyanyelvükön beszéltek a tesztalanyok, akkor a kockázatot választották. Az idegen nyelv használata közben viszont a biztonságos lehetőség mellett döntöttek. A kísérlet után a tesztalanyoknak még fogadásokat is kellett kötniük. Itt is lényeges különbség mutatkozott. Amikor az idegen nyelvet használták, sokkal ésszerűbben viselkedtek. A kutatók úgy gondolják, hogy idegen nyelv használata közben jobban koncentrálunk. A döntéseket ezért nem érzelmi alapon hozzuk meg, hanem racionális alapon…”2

Az érzelmi alapú döntés tehát inkább kapcsolódik az anyanyelvhez, s cselekvéseinkben ezek játsszák a nagyobb szerepet! 


Verbális és nem verbális gondolkodás kapcsolata

A gondolkodásnak számos területe van: vizuális, absztrakt-logikai (matematikai), érzékszervi tapasztalathoz, emlékhez köthető, talán külön zenei stb. A nem verbális és verbális gondolkodás (cselekvések) számos, nem ismert szállal kapcsolódnak egymáshoz; s talán valamiféle szinergiák is keletkeznek. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a verbális valamilyen módon mindegyik gondolkodási formához kapcsolódik: jól-rosszul meg tudjuk jeleníteni és tovább tudjuk adni a nyelv segítségével a jelenségeket.

Agykutatók vetették föl a verbális és nem verbális (ez esetben képi) gondolkodás kapcsolatát – különös tekintettel a magyar nyelvre. Köztudott, hogy a verbalitás a bal, a képi gondolkodás a jobb agyféltekéhez kapcsolódik – az agyféltekék között persze nemcsak munkamegosztás, hanem együttműködés is van. Hámori József (2010. 18-19) szerint „a magyar nyelv egészen máig megőrzött valamit a jobb féltekés, képi gondolkodásból is… ez a képi gondolkodásmód… a magyar költészet és így a magyar nyelv rendkívüli értéke”. Ismert, hogy sok természettudós érzékelt ebből valamit: Teller Ede említette, hogy a magyar költészet, kiemelten Ady Endre költészete termékenyítette meg fizikai kutatómunkáját. Balázs Nándor (Einstein, Schrödinger, Dirac munkatársa) fölteszi a kérdést: mi a közös Neumannban, Wiegnerben, Pólyában, Fejérben, Rieszben? S a válasz: „a nyelv, az anyanyelv, mely mindannyiunk ifjúkorának éltető tudatformáló rendszere… A magyarok erős konkrétumérzésének a gyökereit én a nyelvben, annak szerkezetében kerestem… A magyar nyelv sajátos vonása a konkrét hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód… Tűrhetően beszélek négy vagy öt nyelvet, de egyikben sem figyelhető meg a képszerű gondolkodásnak ennyi leleménye, ilyen gazdagsága. Nem járok tehát messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy a szellem és a nyelv összefonódásának vagyunk itt tanúi. S a konkrétumokból kiinduló gondolkodásmód ezért vert gyökeret a lelkünkben.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat számos alkalommal leírtak magyar kutatók, költők. Meglátásaikat, érzéseiket tudományosan nem tudjuk bizonyítani, de a hasonló meglátás, érzés mögött valószínűleg mégis van valami. Valószínűleg az anyanyelv kategóriái. 

Balázs Nándor utal még egyes (ikonikus, képszerű?) szócsoportokra, például „igemódosulásokra” (csöppen, csöpög, csöpörög), amelyek viszont a 19. századi gyökelmélettel is rokoníthatók, s korunk képi (ikonikus) fordulatában (iconic turn), a kognitív nyelvtudomány fölvetései nyomán is különös hangsúlyt kaphatnak. Merész gondolatkísérlettel azt mondhatjuk, hogy erősen „képi” magyar nyelvi gondolkodás az ikonikus fordulatban különleges lehetőséget kaphat… Természetesen azt nem állíthatjuk, hogy ez csak a magyar nyelvre lenne igaz, de több jel, grammatikai működés azt mutatja, hogy a magyar nyelvben kimutatható valami ide tartozó sajátosság, egyediség.3


Anyanyelv és identitás 

Végül föltehető a kérdés: milyen szerepe van-e az anyanyelvnek az identitásban vagy az identitásra? Ma divatosan identitásokról beszélnek. Van azonban egy alap-identitás, és ezt – az előzőek alapján: velünkszületettség, idegrendszeri plaszticitás, ösztönös jelek, érzelmi kötöttség, verbális és nem verbális gondolkodásformák – meglehetősen objektív módon az anyanyelv jelöl ki. Ankerl Géza (2000. 298.) így summázza ezt az alap és járulékos identitást: „az ember anyanyelve egyrészt egész életet kísérő önazonosság oszlopa lesz, másrészt általában kiejtése, akcentusa, hanglejtése a társadalom számára is azonosítja az egyének eredetét”. 

Egy másik, gyakori példa is bizonyítja az anyanyelv folytonos munkálkodását. Több megfigyelés bizonyítja, ha valaki anyanyelvének megtanulása után tartósan idegen nyelvi környezetbe kerül (pl. kisgyermekként örökbe fogadják), s egész életében anyanyelvét nem használja, időskori leépülés esetén az anyanyelv előjön, s az marad meg legtovább.

Az identitás lényege a valahová tartozás. Az identitásban az anyanyelvi szövegeknek kitüntető szerep jut, vagyis annak, hogy egy közösség ugyanazokra a szövegekre emlékezik. 

Hámori József (2010. 18.) pedig így látja: „anyanyelvünk sajátosságai segítettek abban, hogy a magyar kultúra általában is fennmaradhasson, változásokkal a mai napig”.


Összefoglalás

Bár a nyelvészek elsősorban „a” nyelvről kívánnak érvényeset mondani, bizonyítható, hogy anyanyelvnek is vannak egyedi meghatározói. Az anyanyelvvel szorosan kapcsolatba hozható jelenségek és kutatások közül a tanulmányban a következőket említettem: velünkszületettség (innátizmus), idegrendszeri (agyi) plaszticitás, tudatalatti-ösztönös megnyilvánulások, érzelmi hangoltság (intelligencia), nem verbális-verbális gondolkodás közötti kapcsolatok. Mindezek alapján antropológiai nyelvészeti szempontból bizonyítható az anyanyelvek különlegessége, és kijelenthető az anyanyelvek különleges helyzete, s ez nyelvpolitikai, nyelvstratégiai döntéseknek szolgálhat alapjául. 


Irodalom

Balázs Géza, 2000. Lehetséges nyelvi szabványok. A-Z, Budapest. 

Ankerl Géza, 2000. Nyugat van, kelet nincs. Értől az Óceánig. Osiris, Budapest. 

Gósy Mária, 2005. Pszicholingvisztika. Osiris, Budapest. 

Hámori József, 2005. Az emberi agy plaszticitása. Magyar Tudomány, 2005/1. 

http://www.matud.iif.hu/05jan/07.html

Hámori József, 2010. Az anyanyelv szerepe a magyarság jövőjében – az agykutató szemével. Magyar Orvosi Nyelv, 2010/1. (X.) 18-19.

Öllős László, 2004. Emberi jogok – nemzeti jogok. Emberi és polgári jogok-e a nemzeti kisebbségek jogai? Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, Somorja, Dunaszerdahely. 

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu