Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Anyanyelvhaza a nyugati magyar irodalomban

2015.01.05. hétfő, 17:31

2 246 megtekintés

 BARANYAI KATALIN, BUDAPEST

Haza vagy háza – latolgatjuk a szavakat a digitális világ közegében. Esetleg anyanyelvhaza.hu, s így földrajzi helyhez, nyelvhez kötjük a fogalmat. 


A magyar világnyelvvé válik

A nyugati magyar irodalom lényegét mindkét asszociáció hordozza, hiszen a magyar emigráció 1956 utáni fellendülése nemcsak intézményi kereteket, hanem virtuális teret is adott a saját közegében létre hozott, magyar nyelvű szépirodalomnak. Anyanyelvhazát „a magasban”, a lehető legtágasabb boltozattal. „A magyart, csakúgy mint a lengyelt a kivándorlás, két világháború és a forradalmak tették világnyelvvé”. (Czigány Lóránt) – A diaszpóralét anyanyelvnek és irodalomnak, valamint a bennük az identitást nemcsak továbbéltető, de újra is fogalmazó alkotóknak komoly szerepet juttat. Történelmi léptékkel mérve epizódjellegűt, de helyzetét tekintve a magyar irodalom nagy közösségi vállalásaihoz hasonlíthatót. Az emigráció – mint politikai alap-ok – csak erősítette a magyar identitásképzésben a felvilágosodás óta erősen ható nemzetteremtési programot, melynek nyelvfilozófiai képletét még Erdélyi János írta át a romantikára azzal, hogy a nyelv géniuszát a nemzet géniuszává emelte. A magyar nyelv mellett döntés tehát a nemzeti hűség megfelelője lett és maradt is mindmáig. Mint erkölcsi kérdés és szellemi inspiráció a huszadik századra már nem annyira az egzisztenciateremtésben érdekelt tömegek, mint inkább a literátor-intellektusok ügye volt, tartozzanak akár a racionális, akár az érzelmi közösségi fajtához.

 

„A száműzött nemzet lelki vára”

Az ötvenes évek elején a magyar emigráció legjobbjai döbbenten észlelték, hogy nincsenek felkészülve az anyanyelv megvédésére. A nyelvvesztés külső-belső drámájáról a honiak Márai Halotti beszéd című verséből értesültek. Ez a mű a költészetet még a magyar nyelv és kultúra eleven szöveteként emeli be saját struktúrájába.

Az emlékezetkultúra és a fenntartó szövegek átadásában legnagyobb részt az író-esszéíró-rádiós Cs. Szabó László vállalta azzal, hogy „megépíti a száműzött nemzet lelki várát „az ősök szavaiból. Versekből.” Így született meg 1953-ban az első versantológia nyugaton másfél század magyar költészetéből (Arany Jánostól napjainkig címen). Cs. Szabó életművével és intézményeket pótló szerepkörével a nyugatosok, a magas irodalom színvonalát tartotta ébren az emigráció szabad folyású irodalmi-szellemi életében. Írói jelenléte és aktivitása mérce volt az anyanyelvvédelemben is, az ötvenes évek végéig kritikájával rendszeresen célba vette az ideológiával átitatott honi műnyelveket. (Ezek anyagából nőtt ki a Torz magyar irodalomtörténet c. munkája.)

A cenzúramentes „londoni páholyban” (Béládi Miklós) a nemzeti közösséget „a haladás alkalmas műhelyévé” (Szabó Zoltán) az tette, „hogy tagjai egy nyelven beszélnek”, nem csupán nyelvészeti értelemben. Voltak közös kódok. Példaszerűen követhető, hogy a máshol szigorú iskolamesterként megismert Cs. Szabó hangot és ritmust váltott, amikor 56-ban megérkezett az irodalmi és szellemi ambíciókkal teli szellemi utánpótlás, a fiúk nemzedéke.

 

Az emigráció három beszédmódja

A magyar emigráns kultúra szigetein ekkorra alapvetően háromféle beszédmód különült el (Vitéz György): tovább élt a harmincas évek neobarokkját követő stílrealizmus, erős volt a nyugatos hagyományt ismerő de nosztalgiaelvű exilium-irodalom, és új magatartás tört be az ötvenhatosokkal. Ők már vegyes érzelmekkel hallgatják „a hazafias nagyotmondás hosszúra nyúlt tirádáit, tabuk nélkül leírnak mindent, és úgy beszélnek a magyarhoz, mint az emberiség polgárához.” A váltás mélyebb gyökerei érzékelhetőek Sándor András (eredetileg András Sándor) emblematikus versében: Az ASAK Beadványa az ENSZ-hez

„Én, András Sándor Autonóm Köztársaság       
Kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe,  
Mert megcsalt mint, ki eddig képviselt   
s én magamat akarom képviselni végre.”

 

Az Európa-központú emigráns irodalmi élet a harmadik nemzedék számára másféle kihívásokat hozott, mint elődeinek. A befogadó Európa, az egyetemi kultúrák Európája sohasem volt lehetőségeket nyújtott (azonnal emancipált tagjai a nyugati társadalmaknak): „ezért… létrejönnek

ezek a nyugati magyar szellemi szigetek – egy vagy több személyes hajótörötteknek – a forradalom leglátványosabb, rögtöni vívmányai – német, olasz, francia, spanyol, portugál, holland, angol, dán, svéd, norvég, finn s más nyelveken szólni tudó megszólalók. és magyarul: megszólalhatott a tanúi szó

féligazságok, badarságok, elhallgatások, torzítások félelmek, sandítások nélkül.”(Siklós István)

 

Az ötvenhatosok kiemelkedő alakjai így sokféle hatás soknyelvű közegében maradtak magyarok és európaiak. Magyar nyelven írók és költők, idegen nyelven tudósok, tanárok, szakemberek, magyar vagy kétnyelven, olykor felváltva írnak (ilyen volt Thinsz Géza svédországi „szófuvaros”), de egyaránt hűségesek. Alkotók, olyan különleges szellemi kombinációkban, mint a fentebb idézett Siklós István, a BBC rádiósa, aki egyszerre szanszkritológus és református hitű magyar költő. Ő már 1962-ben úgy reagál arra a kérdésre, „Emigráns írónak tartja-e magát?”, hogy igen, a szó távoli értelmében bárhol is emigráns, mert elkülöníti önfeladata, alkotói kiállása. Költőként éppen az anyanyelven kívüliséget tartja roppant fontosnak, mert így nem nehezedik rá a közösség kötelező elvárásaival, és sikerült megszabadulnia az anyanyelv asszociációitól, az anyanyelv vaslogikájától.

E különös megjegyzés újféle emigráns magatartásra épül. Már az ötvenhatos nyugati diákszövetségnek erőadó gondolata volt, hogy külhoni tartózkodásukra tanulmányútként tekintenek. Ez a fókuszálás feljebb emeli e nemzedék tekintetét a hagyományos kiszakadó-visszatekintő (nosztalgiára épülő) emigráció nézőpontjánál. Az újféle hozzáállás lényegében a magyar hagyományokból jól ismert peregrináció eredeti intencióit követte.

 alt

Baranyai Katalin

Szepsi Csombor Kör

Kifejezetten „újperegrinációs” alapokon indult például a londoni Szepsi Csombor Kör, amelynek „alapítói a forradalom után fiatalon, Szepsi Csombor Márton, az első magyar útleírás szerzőjének szavaival elindultak „messze idegen földre látni, hallani, tanulni, értelmet venni”. Névválasztásuk maga is az anyanyelvben hordozható kultúra szignifikációja: teljes magyar történelmi múlt, tájhaza, a nyelv ősisége, csengése és pogány-keresztény múlt az európaisággal együtt. (A szóba került Mednyánszky névnél szélesebb szemantikai mezőben.) Az emigráció e legkésőbb megalakult kultúraőrző és –teremtő köre (egyesülete, társasága és műhelye) aktív negyedszázada alatt (1965-től 1991-ig) messzire sugározta ezt az elvet, mely a kör megszűnte után is érvényben maradhatott, akár elvont, akár kontextusba helyezett jelentésével.

A többi kulturális kör tevékenységét most nem győzném bemutatni, ezért kiemelt példámat folytatom. A Szepsi Csombor Kör a nyugati magyar irodalom kvázi élettereként vállalt hiánypótló feladatokat: tematikus és szerzői esteket rendezett, fennállása alatt több mint százat, fordítói előkészítő és könyvkiadói tevékenységet látott el, és kapcsolatot tartott az országban maradt magyar irodalommal. Alkotóinak a teljesítménye angol nyelvű irodalomtörténettől kezdve Siklós István 1981-ben (a Nagy Gáspáréval egy időben) megírt Csönd erdeje előtt című 56-os gyászverséig számos, a honi irodalom műfajait színesítő és szélesítő értéket hozott létre.

A kör egyik mentora az író, politológus Szabó Zoltán volt. Neki köszönhető, hogy a harmadik nemzedék már Bibó István identitásigazító gondolatain szűrte át magyar helyzetértékeléseit. Szabó Zoltán a ’70-es évek vége felé kezdett diaszpóra-nemzetről írni, az egész magyarságra vonatkozóan, a területen kívüliség egyenrangúsításával. Nem erkölcsi és nem jogi vagy esztétikai minőségnek, leginkább valamiféle étosznak tartotta ezt a nemzetkonstrukciót, mely minden egyes magyarra gondol, elhárítja a történelmi, politikai és geopolitikai akadályokat, így a mindenkori jövőre is alkalmazható. Felfogásában a „lelkileg független ember” maga alkot, hoz létre és tart fenn magában nemzetet.”Ez a kultúrnemzet-fogalom nagyban hozzájárult a nyugati magyar irodalom identitásának a megerősítéséhez, hiszen igazolta a „Több egységben, több központban” képződő „policentrikus szellemi életben az irodalmat nem éri kár, mert „ami magyarul irodalom, az irodalom marad..” (Szabó Zoltán)

A másik atyai mentor, Cs.Szabó László felismerései az emigráns léthelyzetre vonatkoztak. Ő a józanságot nevezte megtartó erőnek, amely megtanít nézni és rálátni – önmagunkra, magyarságunkra és a világra. Tanulságos három korrekciós gondolatát kiemelni:

1.„A hontalanság nemcsak kényszerítő erőpróba, gyakran kilátó is. (Történelmünk, irodalmunk, jó és rossz vonásaink arányai megváltoznak… Nem rossz érzés.)

2. A hazán és a honi irodalmi életen kívül más az attitűd az olvasó iránt: „Ma nagyobb alázattal gondolok az olvasókra, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt, amikor kihívóan túl sokat követeltem tőlük, talán azért, mert magam sokkal kevesebbet tudtam.

3. Akadémiánk az angol rádió volt, ahol a világ talán leggazdagabb nyelve éveken át nap mint nap szembesült a világ egyik legeredetibb nyelvével, anyanyelvünkkel, amelynek a függetlenségén, hajlítgatás közben féltékenyen őrködtünk.

 

Az anyanyelv szűkülése

Emigrációban az anyanyelv szűkülése mégis óhatatlanul bekövetkezik. A megerősödő nyugati magyar irodalom aktív magjában a hetvenes években ezzel ellenkező irányú folyamat indult el. Mivel szereplői egyenrangúan voltak jelen a befogadó kultúrákban-társadalmakban, számukra az anyanyelv nem annyira a mindennapi kommunikációban, hanem újabb és újabb alkotói területen hódított:

 – szépirodalmi művek születtek, gyarapodtak az életművek,

 – nyersfordítások-fordítások segítették a magyar-európai csereforgalmat,

 – életre hívtak és írásaikkal fenntartottak folyóiratokat,

 . fellendítették a könyvkiadást, megerősödött a nyomdai háttér a gazdasági válságok ellenére,

 – elterjedtek a tanulmányi napok, konferenciák, a Hollandiai Mikes Kelemen Körtől Amerikáig; azok kiadványai rendszeresen megjelentek, pl. az Evangéliumi Konferenciákból kinőtt az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem és kiadója,

 – a hangzó médium, a rádió, főként a BBC és a SZER egyre több, a honi kultúrára reflektáló műsorral segítette a „plafonfeszítést”, és szolgálta a „lépéstartást”, a valódi egynyelvűséget a honiakkal,

megindult az Anyanyelvi Konferenciák sora, és a nyugati magyar irodalom egzisztálásáról és eredményeiről adott hírt,

 – a Nemzetközi Hungarológiai Társaság új, európai alapokra helyezte a két háború közötti indítóeszmét,

 . az életművekben a legújabb nyelvészeti és irodalomtudományi irányoknak megfelelően hódítottak a  nyelvi játékok, a nyelvteremtés az alkotásokban (neovantgárd, vizuális költészet, hangzó költészet, dekonstrukció) Magyar Műhely, Arkánum, Határ Győző nyelvi univerzuma,

 . példásan friss anyanyelven születtek és önálló kiadványokként láttak napvilágot korszerű irodalomtudományi és – történeti tanulmányok, más szakmunkák: pl. Kibédi Varga Áron, Karátson Endre, András Sándor).

 

Világműveltség

Mindezek eredményeképpen létrejött a tudatosan a saját anyanyelvében (is) élő magyar szerző újféle képlete, amely egyformán életképes Kolozsvárott, Pozsonyban vagy Washingtonban. A kettős világban állást Czigány Lóránt úgy jellemezte, hogy „A nyugati magyar költő sokat olvas, nemcsak kortárs angol, francia vagy svéd költőket ismeri, hanem mindent, ami éppen a „levegőben” van…De mindez nem harsog a költészetéből, mert megemésztve, nem didaktikus módon használja fel ezt a világműveltséget magyar nyelvű költészetében. Ugyanakkor az idegen nyelv(ek) jelenléte ösztökéli, hogy az anyanyelv különleges lehetőségeit is felfedezze, pl. a szavak szemantikai konnotációját leválasztva a szó hangtestéről nyelvi játékokba kezdjen. Így lehet megérteni a kijelentést, hogy „a nyelvi neurózis, amiben a nyugati magyar költő él, kedvező költői szituáció.”(Czigány)

 

„Nyelvemben élek”

A nyugati magyar irodalomban tehát középpontba került a nyelv problémája. Úgy is, mint az anyanyelvé, amelynek megtartására törekedtek, de Határ Győző az Új égtájak c. antológiában már talált példákat a nyelvgyarapítás újfajta költői változataira. (A kötet bevezetőjében reflektál rá.) Az új emigráció élménye vagy az emigráció új élménye ugyanis már nem(csak) az anyanyelv kopása, hanem egyben az alkotás elvű visszahódítása is. Ami az 56-ban érkezetteket szerepét illeti – ezzel az anyanyelvi attitűddel biztosítottak meghosszabbítható életet a nyugati magyar irodalomnak, kár, hogy erről ma is kevés honi olvasó tud, ha tud egyáltalán a nyugati magyar irodalom létezéséről.

Ha készülne összesítés, kimutatná, hogy a nyugati magyar alkotók zöme költő, bár többen írtak kiváló értekező prózát, de nem feltétlenül vagy kizárólag magyarul. Határ Győző (a különutas nyelvzseni) szerint a szóbeliségből későn kivetkőzött kelet-közép-európai népek jellemzője a túltengő költészet.

Véleményem szerint a magyarnál az identitás-elvűség a fő magyarázat. (A korábbi emigrációból a harmadik nemzedékhez csatlakozó) Kibédi Varga Áron szavaival így foglalható össze ez a szerep:

„nyelvemben élek, nyelv vagyok.

Többes számban és magyarul,

északi tengerparton és keleti Kárpátokban.”

Horváth Elemér vallomásában ez így hangzik:„számban cipelem megmentett magántulajdonom: éltető szavaim” A később hazatérő Parancs János egyik korai versében állítja: „Egész világot zár magába a szó”.

 

Nem nyelvművelői, hanem filozófiai tapasztalat

Az első posztkommunista értelmiségi kirajzás után ezek a „világok” szólaltak meg a nyugati magyar irodalomban. Sokféle hangon, hiszen „ennek a sípnak annyi ága van ahány költője”(Horváth).

Említettem, a nyugati magyar költő sok esetben különleges anyanyelvhasználó. Van kommunikációs nyelve és karriernyelve, és van a „szentföld” (Határ Győző), az anyanyelvé, ahol a költészet háza van. Előfordul, hogy egyáltalán nem használja a magyart a környezetében, mint a mahopaci rezervátumban élő költő, Horváth Elemér, akire ma is érvényes: „immár teljesen szárny vagyok / szirommal szórt szobor / gyökértelen mint a zászló nyele / fehérre lúgozott lepel”.

Az anyanyelv birtoklásának abszolút költői esete ez, amikor az anyanyelvi szó költői alapanyag lett: az önazonosság teljes hordozója, olyan költői létállapot, amikor nincs/oldata a szónak csak tömbanyaga. (Siklós: aki rég szólt vala)

András Sándor egyik tanulmányában egyenesen azt állítja, hogy „Az emberi műfaj legjellemzőbb műfaja a költőileg használt nyelv, a világ és a belső tér létrehozója.”

A nyugati magyar költő tehát nem nyelvművelői, hanem filozófiai megfontolásból és tapasztalatból félti a költészet alapanyagát, a nyelvet, az anyanyelv idiómáját, amely csak a költőknek bűvös szerszám, a világnyelv cápáinak a martalék csupán…

Határ Győző fent megkezdett gondolatmenetében (az anyanyelvvesztés) „fordított fantomfájdalom”: csak nekünk, nyelvünket vesztőknek fáj: de szikrányit sem fájhat annak a nemzedéknek, amelyik arra ébred, hogy más óriás nyelv bölcsője ringatja. Ő nem érzi annak: hogyan is, miért is érezné, „veszteségnek” hogy csőricse szájacskája az őt befogadó, új „anyanyelven” gügyög, üzletel, ordibál, szurkol, méláz, káromkodik, varcsog, riog, dadog, morfondíroz.”(Határ)

 

Tudathasadástól mentes…

Visszatekintve a nyugati magyar irodalomra, ma még inkább úgy látszik, hogy valóban az alkotja az anyanyelvet, aki nem „csőricse szájacskájával beszéli”. Az első és talán egyetlen nagy létszámú posztkommunista emigráció irodalmi alakulata erre tudott tudathasadástól mentes, mindmáig érvényes példát adni: értékes szövegeket alkotott és az anyanyelv továbbvitelében is produktív nyelvhasználónak bizonyult.

Nagy kérdés: vajon a szabad akaratból szétszóródó magyarok között lesz-e hangja és rangja a világokat hordozó magyar szavaknak?


0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu