Az Anyanyelvi Konferenciák valamikor a magyar nemzeti kultúra határokon keresztül érvényesülő együttműködésének fórumai voltak: közel félévszázada szolgálják a manapság oly erős retorikai pátosszal hirdetett „nemzetegyesítés” ügyét.

Még 1970-ben gyülekeztek a magyar nyelv ügyének elkötelezett, Magyarországon és a nyugati világban (emigrációban, diaszpórában) élő írók, tudósok, pedagógusok és lelkészek, hogy kialakítsák azt a szellemi stratégiát és intézményi rendszert, amely a nagyvilágban szétszóródásban élő magyarok, különösen az idegen nyelvi környezetben felnövekvő fiatalabb nemzedékek anyanyelvi kultúrájának és így nemzeti identitásának megőrzését teszi lehetővé. Olyan legendás hírű tudósok irányították a mozgalmat, mint Bárczi Géza, Lőrincze Lajos, Szathmári István, Imre Samu, Czine Mihály és olyan nagy tekintélyű személyiségek kezdeményezték, mint Kodály Zoltán, Illyés Gyula vagy ifjabb Bartók Béla.

Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad

Azt hiszem, nem túlzok, ha arról beszélek, hogy az anyanyelvi mozgalom, a négyévente rendezett konferenciák, és igen sok kulturális program, valamint kiadvány révén is eredményesen járult hozzá ahhoz, hogy erősödtek a hazai és a nagyvilágban szétszórtságban élő magyarok kapcsolatai. Ezek a kapcsolatok néhány esztendővel később kiterjedtek a kisebbségi magyar közösségekre is, és hozzájárultak ahhoz, hogy a hazai közvélemény hatékonyabban élhette át a nemzeti összetartozás erkölcsi tekintetben mindenképpen építő jellegűnek bizonyult élményét, és fogékonyabbá vált a nyugati világban természetesnek tekintett demokratikus (pluralista) értékrend iránt is. Vagyis, sok minden, például az irodalmi és tudományos élet és az alternatív politikai mozgalmak mellett mintegy szerepet vállalt a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi változások szellemi előkészítésében is.

Az anyanyelvi mozgalom valójában a nyolcvanas és kilencvenes években élte meg a maga „klasszikus” időszakát. Magam az 1981-es pécsi konferencia idején (Lőrincze Lajos hívására) kapcsolódtam be munkájába, és például ezen a konferencián, a pécsi orvosi egyetem aulájában vagy háromszáz (lehet, hogy több) magyarországi, nyugati, vajdasági, felvidéki (az erdélyi magyarok képviselőinek szerepvállalását akkor még nem engedélyezte a bukaresti hatalom) tanár, tudós, író, lelkész gyűlt össze, hogy igen színvonalas eszmecserék keretében vessen számot anyanyelvünk és nemzeti kultúránk megőrzésének lehetőségeivel és feladataival. A mozgalom azután a rendszerváltozás után teljesedett ki igazán, ekkor már a Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján, majd több alkalommal Erdélyben is rendezhettünk találkozókat, bőkezű állami támogatás birtokában szervezhettünk tudományos, irodalmi és pedagógiai programokat. Antall József miniszterelnök személyes szolidaritására is számíthattunk, és volt olyan összejövetelünk,  amelyen megjelent és felszólalt Göncz Árpád, a köztársaság frissen megválasztott elnöke.

Némi nosztalgikus érzéssel tekintek vissza ezekre az esztendőkre, mondjuk két évtizedre, akkor úgy tapasztaltam, hogy az anyanyelvi mozgalom erősen számíthat a hazai államvezetés, a politikai élet, mi több, az új vagyonos osztály támogatására (nem csak erkölcsi értelemben). Később, ahogy rendre létrejöttek a „nemzetstratégiával” foglalkozó, vagy csak ezt meghirdető intézmények, hivatalok, az anyanyelvi mozgalom (amely 1989-ben A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága néven egyesületté alakult) kissé háttérbe kényszerült. Nem csak az állami támogatás fogyatkozott meg, hanem az érdeklődők és a programok száma is: megszűnt az önálló könyvkiadás, évente egyetlen összevont számban jelenik meg korábban négy alkalommal az olvasók elé kerülő Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunk, nem tudunk pedagógus-tanfolyamokat és diáktáborokat rendezni, és nem egyszer a szervezőknek, a résztvevőknek kell előteremteniük a szervezeti élet minimális költségeit. Ahogy az lényegében a most lezajlott nagyváradi Tizenharmadik Anyanyelvi Konferencia alkalmából is történt, ámbár jó érzéssel nyugtázom, hogy ennek megrendezésére kaptunk némi állami támogatást.

Ezeket a sorokat mégsem a nosztalgia és az elégedetlenség szólamával szeretném zárni, hanem a reményével. A nagyváradi konferencia ugyanis igen jól sikerült, és ez nagyrészt az egyesület két éve megválasztott elnökének: Balázs Géza nyelvészprofesszornak és munkatársainak (például az adminisztrációt „társadalmi munkában” végző kétfős titkárságnak), valamint erdélyi barátainknak volt köszönhető, akik mindent megtettek a találkozó sikere érdekében. Valójában egyetlen nap keretében is igen tartalmas munkát sikerült végezni, tudományos előadásokkal, munkacsoportokkal, hasznos eszmecserékkel, majd a találkozó második napján egy igen jól sikerült kirándulással. Ennek keretében a nagyszalontai Arany János-emlékmúzeumot, a világosi Bohus-kastélyt látogattuk meg. Ez utóbbiban írták alá 1849. augusztus 13-án a forradalmi magyar hadsereg kapitulációját rögzítő okmányt (az asztal, amelyen Görgey Artúr és Rüdiger orosz tábornok jegyezték a megállapodást, az újonnan helyreállított és múzeumnak berendezett kastélyban ma is megtalálható). Végül pedig az európai hírű ménesi borgazdaságban kaptunk kitűnő vacsorát.

A konferencián megjelent és felszólalt Tőkés László püspök, az Európai Parlament képviselője, Hoppál Péter kulturális államtitkár és János Szabolcs, a nagyváradi Keresztény Egyetem rektora. A plenáris előadások gazdái Péntek János, Pusztay János és Balázs Géza nyelvészprofesszorok, valamint magam voltunk. Annak örömén túl, hogy a nagyváradi találkozó nem csak azt igazolta, hogy az anyanyelvi mozgalom ma is eleven és munkájára szükség van (ezt különben a kulturális államtitkár is megerősítette), különösen azt találtam örvendetesnek, hogy a nagyjából ötven-hatvan résztvevő (ez persze jóval kisebb létszámot jelent, mint a korábbiak!) között főként fiatal tudósok és tanárok voltak jelen, közülük többen tartottak igen színvonalas előadásokat. A másnapi szabad program pedig azt mutatta, hogy a mozgalom belső szolidaritása, amely a közéleti feladatvállalás igen fontos támaszát jelenti ma is töretlen, mi több, erősödőben van. Megújuló reménységgel hagytam el Nagyváradot.