SZ. TÓTH GYULA (BUDAPEST)

Milyen is a Magyar nyelvű otthon? Trilógiában bemutatva: 1. Magyarország, 2. Vajdaság, 3. Székelyföld.

Sokszereplős darab. Alapjában négykezes, Pomozi Péter és Karácsony Fanni jegyzi. A rend kedvéért: az elsőt Pomozi Péter írta, a másik kettőnél több szerző működött közre (nevük a tartalomjegyzékben feltüntetve), a művészeti szerkesztés és nyomdai előkészítés Karácsony Fanni munkája.

Megkísérlem a hármat egybefogva bemutatni. Fogódzónak mindjárt ott a szerkezet: az átgondolt koncepció nyomán megjelenő szerkesztés. Aztán meg kellene fogni a látásmódot: a szerzői felfogás hogyan igyekszik láttatni az időben, térben kiterjedt ismeretanyagot? Eligazít az 1. fejezet: A magyar nyelv a nagyvilágban. A kísérő földgömb-illusztráció, bravúros megoldással, szinte mindkét féltekét átfogja – helyben vagyunk. Szűkül a fókusz: a Kárpát-medence és Moldva magyarlakta területeit látjuk, jelmagyarázatokkal. Akárha fentről néznénk, Radnóti Miklós gépén: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; / annak mit rejt e térkép?” Fönt és lent, közel és messze. Tágul a határ, szép lassan feltárulnak e széles táj kincsei. Merthogy a magyar nyelv öt kontinensen jelen van, bizonyításul erre is van színes térkép. Ezek mindhárom könyv elején láthatók, a közös szerkezet kezdő részei. És ezen a nyomvonalon, a tárgyban rejlően tekinthetjük „gyökalapnak”, folytathatjuk a felfedező utat.

Az induló ajánlásban Pomogáts Béla Illyés Gyulát idézi: Haza a magasban, s megtoldja: „Anyanyelvünk nem csak irodalmunk forrása, a lelki nemzetnek is mindig újraalkotója: amíg nyelvünk életben van, addig nemzetünk is él, addig van otthonunk és hazánk” (5.). Nyelvünk dalban is hódít: a francia katonák különleges átírásban együtt énekelték a Bercsényi-huszárokkal a Bercsényi-ezred indulóját: Suhog a szél Késmárk felett (17.). A kincses ládika gazdag nyelvi örökséget rejt. Előkerül A magyar nyelv eredete, európai nyelvvé válása. Nyelvünk múltja 2500–3000 éves, a „mai Európa legrégebbi élő nyelvei közé tartozik”. A népi és nyelvi eredet „bonyolult kérdéseire több tudományág, mint régészet, nyelvészet, néprajz, embertan, genetika eredményeinek összegzésével lehet hitelt érdemlően választ adni” (20.). A lovakkal vonuló (a monda szerint gyakran repülő szarvasokkal kísérve) magyarul beszélő etnikum története a szibériai sztyeppe országútján át az Urál európai oldalán folytatódik. A Volgai Bolgárországban feltűnik Julianus barát, aki megtalálja a keleti magyarokat, öröme nem tart sokáig: második útján értesül a pusztító tatártámadásról. Újabb vonulás következik. „Egy több évszázados Magna Hungaria és egy vélhetően rövid etelközi tartózkodás után került sor a honfoglalásra” (22.).

Az izgalmas történetek a feszesen összefogott írásokban is élvezetesek, követhetőek: gyorsan repítik a századokat, s eközben a magyar nyelv Közép-Európában új szomszédok (germánok, szlávok) nyelvei közé kerül. A szerző, árnyalva a XVIII-XIX. században megismert nyelvjárási képet, leszögezi, ez a nyelvjárási megoszlás nem ősi örökség, hanem „a sok évszázados Kárpát-medencei lét összetett társadalmi, gazdasági és kulturális változásainak eredménye” (24.).

A magyar nyelv egyedülálló, de nem „rokontalan”. Fontos, máig izzó viták tárgya kerül világos megfogalmazásban elénk: a nyelvrokonság. „Egyfelől egy nép származása és nyelvének eredete között nagyon bonyolult az összefüggés”. (A sokat vándorló nép, mint a magyar, „genetikai összetétele sokszínű”.) Másfelől, a „nyelvnek és a nyelvi rokonságnak kiemelt szerepe van a nemzeti identitásban”. Ám az „gyakori félreértés, hogy (…) a magyarság finnugor és török nyelvi kapcsolatai kizárnák egymást” (26.). A vázlatos magyarázat (is) higgadtságra, alaposságra és nyitottságra figyelmezteti a tudományos élet szereplőit.

A magyar nyelv tökéletesítése hosszú és ma sem szűnő folyamat. Ezt végigkísérhetjük a X. század első nagyobb írásos emlékeitől a XIX. század Magyar Tudós Társaság tevékenységéig. Olyan nevekkel, mint Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Teleki József, Czuczor Gergely, Fogarasi János, olyan munkákkal, mint a magyar nyelv rendszere, az első akadémiai nyelvtan, a hatkötetes nyelvi szótár. A Trianon óta bekövetkezett szétdaraboltság széttagolta a nyelvet, ami „különleges nyelvi jogi és nyelvpolitikai feladatok elé állítja a felelős tudósokat és a döntéshozókat” (35.). A jelentés körüli sétából nem marad ki a visszatérő vitatéma: a „gyökalapú” értelmezés, körültekintően. Nyelvünk gazdagságát, a kifejezés változatosságát jelzi a zeneiség, a játékosság, Romhányi József Szamármeséje vidít és hétköznapi nyelvi játékokra és nyelvi társasjátékokra, népi mondókákra buzdít. Mindezek a nyelvközösséget színesítik, és összetartó elemként szolgálnak. Fontos az anyanyelv használata a családban, az esti mese, legyünk bárhol is a világban, kisebbségi helyzetben, többnyelvűségben. Hangsúlyt kap: a nyelv megőrzéséhez, a hatékony kommunikációhoz szükséges az átfogó nyelvtervezés, biztosítékul pedig a nyelvi jogok.

A közös szerkezet és tartalom után kitérünk a sorozat 2. és 3. darabjára, amire itt érintőlegesen van mód, néhány jellemző sajátosság felvillantásával. Mi a helyzet a Vajdaságban? Bemutatásra kerül a többségi múlt, a kisebbségi jelen és a nyitott jövő. A kisebbségi helyzetben különösen fontos a családok nyelvhasználata, a nyelvművelés, a nyelvi jogok. Szerbiában a jogi szabályozás „összességében kielégítő, a gyakorlati alkalmazás nem zökkenőmenetes” (56.). Gazdag a folklórkincs, az irodalmi kincs kapcsán Kosztolányi Bácskája is megjelenik, hozzá „Nemzeti irodalmunk vajdasági színei”, a „Huszita Biblia kódexei”. Őrző emlékezetek a kövek, az épített örökség, a várak, templomok, kastélyok. Ott díszlik „Szabadka, mint a délvidéki magyar(os) szecesszió fővárosa”. Szerencsére épségben megmaradt a bánáti Németcsernye római katolikus temploma. És hogyan munkál az individualizmus és a szabadságvágy? Azaz: Menni vagy maradni? Hódi Sándor a könyvében a modern ember és a hagyomány ápolása problémakörét járja körül. Egyik javaslata: hagyni a világfájdalmat, a pesszimizmust, a kuruckodást. Meglátása szerint az ott élők életérzése „összhangban van az életkilátásokkal”, a történelmileg viharos időkben nincs is ennél „fontosabb lelki sajátosság” (92.).

A 3. kötetben feltárul Székelyföld nyelvi képe: a nyelvileg színes Erdély, a székely nyelvjárás. Milyen is az? Összetett, tagolt, megfelelve a hajdani önkormányzati egységeknek, a „székeknek”, a nyelvjárási jelenségek „átfogják az egész nyelvi rendszert” (51.). Példák sorakoznak a román nyelvi hatások érzékeltetésére, megállapítva, hogy ezek „viszonylag alacsony értéket” mutatnak. A nyelvi teljességhez hozzátartoznak a „múlt szimbólumai, emlékei és a jelen oktatási, művelődési intézményei” (56.). A mindennapok nyelvőrzését jelzi Böjte Csaba 2007-es díja. Gazdag kincs vár ápolásra: Nyírő József, a havasok krónikása, Tamási Áron, a székely novella mestere. A színes, megmozgató népköltészet, a vidám népi játékok. Ó, és a zene és a tánc. Oldalakon át gyönyörködhetünk a népművészetet bemutató fotókban: kerámia, szőttes, hímzés, a népviselet, rokolya, harisnya, főkötő, fafaragás, az ácsművészet, a Zetelaki székelykapu a Székely Nemzeti Múzeum bejáratánál (81.). A székely ember életmódja, tartása is megjelenik: hogyan élt, hogyan harcolt a katonanép? És hogyan él és hogyan harcol ma a büszke és erős székelység? Az autonómiát és az identitást taglalva kitűnik a székely öntudat, melynek meghatározó eleme a magyarsághoz tartozás. (Az írást Izsák Balázs jegyzi.) A közösségi tudatot táplálják a hagyományok. Az autonómiáért folytatott szívós, felkészült küzdelem kétpólusú: a román politikai elit meggyőzése és az Európai Unióban való legalizálás. Ezért dolgozik a Székely Nemzeti Tanács a jog és a demokrácia eszközeit mozgósítva. (A Csíksomlyói Pünkösdi Búcsú, a Székely Szabadság Napjának ünneplése a budapesti Hősök terén ismert Nyugat-Európában is. A látvány megdobogtatta a derék „közember” szívét. Francia barátaim ezt nem is titkolták.)
Mindhárom könyv gazdagon informatív Függelékkel zárul. Benne: a magyar nyelvi kulturális társaságok listája Magyarországon és a nagyvilágban, a kiadvány forrásai, név- és tárgymutató. Tájékoztatásra, kutatásra, megkapjuk a képek forrásait is. Tudomány és történelem, mesélő harmóniában. Nagyszerű, kutatásilag, könyvészetileg, gondolkodásmódjában, művelődésfilozófiájában, erkölcsiségében. Ha csak a hátsó borító szövegét elolvassuk, máris elringatjuk magunkat… De nem álomba, az ismeretgyarapítás felráz. Ez a magatartásforma és életvitel megillet bennünket.

A munkára jellemző: tudományterületek integrálása, műfajok ötvözése, színek, formák harmóniája, a szöveg és a képiség összhangja. Művészi kompozíció. Színes olvasókönyvek. Hangos könyv is lehet: a színes lapokra nyomtatott tetszetős betűformák viszik az olvasót, magának mormolja a szöveget, társának felolvassa, asztali társalgás, esti mese kerekedik – társaságot formál. Kis/közösség formálódik. A képi megjelenítés nemcsak kifejező, de pompázatos, a vizualitás tágra nyitja az ismeretmezőt, a magyar nyelv térképes demonstrálása látványos, segít a felfogásban, az egész összefogott átlátásában, megértésében. Kirajzolódik a nemzet az anyanyelv ölelésében. Akkor is, ha gyérülnek az ölelő pontok, helyek, ha fogy a nyelv. De legalább érzékeljük, tudáshoz segít. Hogy ezen keresztül átéljük nemzetünk sorsát. Sorsunkat. Az életünkről van szó.

Meghatóan szép könyvek, nyelvi–történeti csemegék, lírában összefoglalva zengi Faludy György verse: Óda a magyar nyelvhez.  A pazar kiállítású tudományos művek megérdemlik, hogy a szélesebb nagyközönség megismerje: tudományok, irodalom, szakmák, tanárok, diákok. Itthon és külföldön. Három a magyar igazság és egy a ráadás, hírlik: készülőben a 4. kötet, a Felvidék.

 (Magyar nyelvű otthon 1–3., sorozatszerkesztő: Pomozi Péter. Anyanyelvápolók Szövetsége – Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2017.)

Megjelent: Búvópatak, 2017. december – XVI. évfolyam 12. szám, 21-23.) Az E-NYÉK a Búvópatak főszerkesztőjének és a szerzőnek engedélyével közli az írást.