NAGY GÁSPÁR

Anyaméh, anyaöl, anyaszültmeztelen, anyajegy, anyatej, anyanyelv, anyaföld, anyanemzet, anyaország, anyaszentegyház … akár egy vers, mondhatnánk a litániás sorolásra. S még legalább kétszer ennyi gyönyörű anya előtagú vagy abból képzett szót írhatnék ide, melyekhez kivételes lelki tartományok kapcsolódnak azok körében, akiknek nyelvén szólok. Akik megértik és maguk is éltetik ezt a nyelvet. Anyanyelvüket.

Hetven éve, 1949. május 4-én Bérbaltaváron született Nagy Gáspár költő, író. 2007-ben halt meg. Ezzel az írásával rá emlékezünk.

„Minden nyelv, függetlenül attól, hogy mekkora népesség használja, élteti vagyis alakítja, képes arra, hogy valós párbeszédbe kezdjen a Világgal. (…) A kis nemzeteket, vagy a háborúságban szétszórt, töredék népeket, kiket megsanyargatott a történelem legtöbbször nyelvük veszejtésére ítélik olyanformán, hogy más nyelvű, nagyobb népek gyámsága alá helyezik őket. A kitépett vagy lenyelt nyelv, és az így végképp elnémult száj, a többszörösen lenyesett képzelet szimbolikája az egyes ember és közössége végórájaként vetül az Égre, s aztán innen indulnak a csodák. Mert valóban: nyelvében él a nemzet. Sőt: abból! A legkisebb is. Ebben a csodálatos lelki-szellemi erőtérben, ahol hangok sorával megérteti magát: anyanyelvén fedezi föl a világot, s születése pillanatától, élete végeztéig ez a legigazibb otthona.

Nagy Gáspár

Aki Európa közepén a magyar nyelvet kapta örökül anyjától, az látszólag a legtárstalanabb, legkülönösebb nyelvre mondhatja immár több mint ezer esztendeje, hogy ez az anyanyelve. S azt is, hogy kiállta a viharokat. Mert a történelem minden gyilkos igyekezete ellenére fönnmaradt. Sőt megtartotta a nemzetet is! Hol föntről, isteni, mágneses erővel, hol a nádasok-zsombékok békakuruttyos mélyéről adván a támasztékot. Mert voltak papjai, költői, szentjei: tehát hites bujdosói, akik ebben a nyelvben gondolták el a paradicsomkert és a végítélet közti titkokra a megfelelő szókat, igéket s imákat. S a nyelv úgy súgott nekik Isten által, hogy megmaradt az éltető nemzetség is. Egymást erősítvén a bajban, romlásban, majd a gyógyulásban.

A nagy nyelvek hatása láthatóan a mindennapi nyelvet veszi rendszerint „kezelésbe”, lop el az árnyalatokból, fakítja meg színeit s kölcsönöz mindenféle még emésztetlen új, idegen szavakat a sznobériával kacérkodónak. És a gyors megértésre törekvő kívánalmak szócipelőit nyilván elfogja majd a türelmetlenség, s valami európai egyenmasszát gondolnak ki közös „apanyelvként”, melyben emlékeztetőül ott lüktet majd egy anyányi hajdanvolt Európa is (most ez csak legyen ironikus jóslat).

De azt hiszem, hogy az irodalmi művek nyelve, védekezésképpen talán igényesebb, egyedibb, ha tetszik nemzetibb lesz. A fordítások pedig éppen a ritka nyelvek, a kis nyelvek javára alakulnak kedvezőbben.

Végezetül azt mondom: nem félteni kell anyanyelvünket, hanem sokkal jobban kell szeretni. Akkor és most, akkor és ott. Mindenkor. A szeretet partiturájában ne a féltést és ne a siránkozást, vagy a jajveszékelést kottázzák a nyelv őrzőangyalai, hanem a biztos derűt, és ha tetszik: az óvó büszkeség, a nyelvet bátran megvalló öntudat hangjegyeit. Mert csak a szeretet védelmezheti meg és teremtheti újjá az isteni rendelés szerint ajándékul kapott anyanyelvet. A miénket is.”

(A 70 éve született Nagy Gáspárra emlékeztünk. A Kossuth rádió Édes anyanyelvünk című műsora számára készült adás írott változata. Forrás: Vigilia, 2001/7.)