1997. januárjában ismerkedtem meg az Elnök úrral. Az Anyanyelvi Konferencia attól az évtől kezdve nem a Magyarok Világszövetsége berkein belül működött, hanem önálló költségvetést kapott. Rám bízták a pénzügyeket, könyvelést – mindent, ami ezzel összefüggött. A társaság irodája a Magyarok Házában működött, ott találkoztunk először. Kicsit meg voltam illetődve, mert tudtam, hogy ismert, tudós ember, és nem tudtam, hogy mire számítsak. Milyen a hétköznapokban. Nagyon közvetlen volt már az első pillanatban. Aki ismerte, tudja, hogy könnyen kötött ismeretségeket, barátságokat, amiket aztán fenntartott és ápolt.

Az Anyanyelvi Konferencia pénzügyeivel nem foglalkozott, nem érezte, hogy meg kell mondania, hogy mire és mennyit költsünk. Fontos volt neki, hogy a Kárpát-medencében élő magyarokhoz eljuthasson és tarthassa azt a személyes baráti kapcsolatot, amiről ismert lett és ami ma már igencsak szokatlan. A megszabott költségvetéshez tartotta magát, soha nem élt az elnök vétójogával. Nem voltak allűrjei, nem igényelt extra dolgokat, csak annyit kért, hogy legyen egy olyan támogatási kerete, amiből baj esetén tudunk a határontúli barátainknak juttatni. Szeretett adni. Megvolt a keret, működött az iroda, voltak programjaink – igen élénk élet folyt és pár év működés után egy saját irodához is hozzá tudtunk jutni. Ennek az árát évek alatt lassanként takarítottuk meg – és ezt azért tehettük meg, mert elnök úr szükségesnek tartotta, hogy legyen egy saját hely, ahová a határontúli magyarok betérhetnek és ahol az érdemi munka folyik. És alkalmazkodott a saját magunk szabta megszorításokhoz.

Nem használt számítógépet és okostelefonja sem igen volt. Viszont mindig kéznél volt nála egy picinyke notesz, amibe feljegyezte, hogy mikor hová kell utaznia, kikkel kell találkoznia. Amikor az irodába felkérés érkezett, hogy legyen jelen egy rendezvényen, előkapta a noteszát és végeláthatatlanul sorolni kezdte, hogy hová megy és mit csinál a közeljövőben. Egy évben több napot volt úton, mint odahaza Klárival és a macskákkal. Fáradhatatlan volt.

Volt alkalmam többször meghallgatni az előadásait. Érdekesen adott elő és mint minden előadó, aki a témához nagyon ért és sok információ van a fejében, ő is sokszor elkalandozott. De az előadók többségével ellentétben a kitérőiből vissza tudott térni az előadás fonalához, ezért a mondanivalója mindig kerek egész volt. Ráadásul szórakoztató előadó volt, nem emlékszem olyan esetre, amikor unatkoztam volna őt hallgatva. Egyszer egy konferencián pulpitusra szólították és éppen állt fel és kérdezte a mellette ülőt: „Miről kell most nekem beszélnem?” Az illető odasúgta neki, hogy miről, mire kiment és egy remekbeszabott előadást hallhattunk tőle. Mindig csodáltam a lexikális tudását, ami nemcsak évszámokra, történelemre, száraz tényekre korlátozódott, hanem apró érdekességekre is, amivel előadásait színesebbé tudta tenni. Ezért volt jó társasági ember is, mindig volt egy-két anekdotája, amivel tudta a társaságot szórakoztatni.

Az Anyanyelvi Konferencia könyvelése mellett kezdetektől fogva megkért, hogy az éves személyi jövedelemadó bevallását állítsam össze. Az első alkalommal elhozta a papírjait. Hátra hőköltem annyi igazolást borított ki az asztalra. Rengeteg kiadó, szerkesztőség jelentette meg a munkáit. Egészen elképesztő volt, sem addig, sem azóta nem találkoztam ilyennel. A papírhalom mellé gondosan összeállított számítást is mellékelt, ami természetesen kockás papírra készült, és számológéppel volt kiszámolva. Rendkívül precíz volt ezekben a dolgaiban, ami számomra szokatlan volt eleinte, de ahogy megismertem rájöttem, hogy nagyon is rend van a fejében.

Amikor az Anyanyelvi Konferencia elnöki tisztségéről lemondott, kapcsolatunk továbbra is megmaradt. Nemcsak a jövedelemadó bevallások miatt, hanem azért is mert Elnök úr a munkatársi kapcsolatokat többnek tekintette egyszerű kollegiális viszonynál. Nála a barátság, a szívélyesség nem addig tarott, amíg egy helyen dolgoztunk, utána is igénye volt a kapcsolattartásra. Nemegyszer uzsonnáztunk náluk négyesben (plusz a macskák) és volt szerencsém nekem is vendégül látni őt és a feleségét, Klárit. Minden alkalomra úgy emlékszem vissza, hogy nagyon jókedvű társalgás folyt. Sokat kérdezgetett az Anyanyelvi Konferencia régi tagjairól, minden beszélgetés ezzel kezdődött.

Hatalmas könyvtára volt. Lakásában minden falat tetőtől talpig polcok borítottak, amelyeken két sorban fértek el csak a könyvek. A ruháknak csak egy szekrény maradt csupán. Az idők folyamán a folyósón mellettük lévő lakás is az övék lett, amikor megvették azt mondta nevetve:  a macskáknak, a barátoknak és a könyveknek vette. Ami igaz is volt, mert a vendégei ott szálltak meg és a macskák is átjártak oda pihenni. És mondanom sem kell, a lakás tömve volt könyvekkel.

Termékeny író, cikkíró volt, és mellette állandóan utazott. Soha nem értettem, hogy mindez hogyan fér ez bele az életébe. Talán azért, mert ő is macska volt egyszerre kilenc élettel? Munkái közül a kedvencem a Magyar ünnepek – verses kalendárium című verseskötet, amiben az év ünnepnapjaihoz kötődő verseket szedte egy csokorba. A könyv bevezetőjében így ír:

„Tulajdonképpen újra meg kell tanulnunk ünnepelni, már csak avégett is, hogy megbecsüljük történelmi múltunkat, magyar, keresztény és európai identitásunkat. Mindebben nem először fordulunk a nyolc évszázados magyar költészet kincsestárához: benne találjuk meg azokat a szellemi, lelki értékeket, melyek tartalmasabbá teszik az ünnepeket és így tartalmasabbá teszik a munkás hétköznapokat is.”

Végezetül ebből a kötetből, Dr. Pomogáts Béla által válogatott egyik verssel szeretném teljessé tenni a búcsúzást tőle.

Csorba Győző: Egy barátom temetése után

Hát eltemettünk, szétszéledt a nép.

Búcsúztatott illő, kegyes beszéd,

s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak

hajoltak meg, míg énekelt a pap.

Görcsös-kérges asszonymarkokban ott

zsebkendő s rózsafüzér izzadott.

Tested falusi temetőcske várta,

apró – félig még kukoricatábla.

Mert kell a holtnak, kell a pihenő,

de csak szükséges rossz a temető,

s azért a föld, hogy életet teremjen.

Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen.

Erős, kit úgy bámultam, mint kiben

a test, a test a legfőbb értelem,

és ez olyat tud, amit a hevült ész

meg nem tudhat soha, hiába fürkész,

értetlen gondolok megint reád,

s gyanakszom kissé: újra ostobább

vagyok talán, mert gyászollak,

holott nyilván okosabban tettél, halott,

hogy, mint a magamfajta élhetetlen,

nem küszködtél e másult élet ellen,

de széjjelosztván gáttalan magad

úgy élsz tovább, százféle szín alatt.