Átgyalogolni egy fél évszázadon
2016.12.03. szombat, 19:24
JENE BOGLÁRKA (BUDAPEST)
Október 23. „Aznap még itt tébláboltam én is, a Petőfi és a Bem szobor között.” – Ferdinandy György Fekete karácsony című új kötetéről, szubjektíven.
A forradalmi évfordulóra jelent meg Ferdinandy György novellagyűjteménye, a Fekete karácsony. Nem könnyű olvasmány, s ezzel nem csak a súlyos témára célzok. Némelyik íráson nehezen verekedtem át magam. Sokszor komolyabb cselekmény nélkül, lassan meneteltek előre a mondatok. Felmerült bennem a kérdés, amit egy ponton a narrátor is felvet: „Ez lett volna, ennyi lett volna az élet?”. Aztán a forradalom szívében találjuk magunkat. Puskagolyóként repkednek a szavak, zavaros az egész. Összefolynak az idősíkok, a helyszínek. Ez egy rossz könyv? Nem. Egy kicsit inkább olyan, mintha nagyapánk mesélne az ifjúságáról. Ami fontos számára, azt sokszor feleleveníti: hogy a garázsba költözött a család, ő buszkalauzként dolgozott, és halasztott pár évet az egyetemen. De az már nem tiszta, hogy a sérülés, a fogság vagy a disszidálás miatt. Összemossa saját múltját másokéval, mégis szájtátva hallgatjuk, akkor is, ha nem értjük, hogy Franciaországba vagy Ausztriába ment. A lényeget tudjuk: elment.
A novellák sok kérdést vetettek fel bennem. Miért kell hősként tisztelni mindenkit, aki megélte ’56-ot? Sokan a forradalom közelébe se kerültek. És miért szégyen az, ha valaki nem volt hős? Jogunk van megbélyegezni valakit, csak azért, mert annyira élni akart, hogy inkább elmenekült? Épp eléggé megbélyegzik ők saját magukat. „Akkor, 1956 őszén csak két dolgot tudtam biztosan: azt, hogy el kell mennem, ha törik, ha szakad, és azt, hogy itt kell maradnom, ha van bennem egy fikarcnyi becsület.” Végül disszidált. „Szarik rátok a munkásosztály” – felkiáltással hátat fordított, és elment. Narrátorunk egyszer sem írja, hogy megbánta döntését, de gyakran visszatér, hogy mi lett volna, ha… „Ez az, amit tudni akarok. Hogy mi történt azzal, aki nem rohant bele a vakvilágba. Aki itt maradt. Vajon mi lett volna belőlem ezen a domboldalon? Annyit már tudok, hogy a nagyvilágon e kívül. És hogy mostanra már itt is idegen vagyok.”
Ebben rejlik a kivándorlás tragédiája. Arra magától is rájött a magyar, hogy külföldön nem fogja otthon érezni magát, mert kényszerből ment. De ki tudta előre, hogy mikor visszajön, már Magyarország sem lesz a hazája? Ugyanolyan volt a harangszó, a buszok, a Duna-part hűvös szele, mint régen. Mégis minden változott. Az ismerősök tárt karokkal fogadták, örültek, hogy életben van. Itt már úgy is csak élni szabad. De érezhető volt neheztelésük. Hiszen ők itt maradtak, amikor más hátat fordított. „Melyikünk van messzebb? Aki elment, vagy aki itt maradt?” – kérdi. Hatvan év telt el a forradalom óta, mégis ítélkezni próbálunk. Mi nem futottunk volna el – harsogja egy generáció, aki a színpadra is remegő lábakkal állt fel, amikor verset kellett szavalni a megemlékezésen. Beszélni próbálunk, ahelyett, hogy kérdeznénk: miért így történt? Ferdinandy György egy olyan témát vett elő, amelyet eddig csak a történelemkönyvekből ismertünk, pedig ezreknek jelentette a mindennapi valóságot. „Ez volt a fiatalság. Ami azóta történt, arra mondják azt, hogy az élet. Átgyalogoltunk egy fél évszázadon.”
Ferdinandy György: Fekete karácsony (Magyar Napló, 2016, 208 oldal)
A szerző bemutatkozása: 1996-ban születtem, Körmenden. Másodéves magyar szakos hallgató vagyok, jövőmet a média világában képzelem el. Az írás gyerekkorom óta életem szerves része, bár időnként más irányokba vitt az utam, végül visszataláltam hozzá. A FÉLonline és a Pesti Bölcsész Újság állandó szerzőjeként kulturális témákkal foglalkozom: a műalkotás és az ember kapcsolata, találkozása érdekel. (Jene Boglárka)
A szerkesztő megjegyzése: Az írás a Pesti Bölcsész című lap 2016. novemberi számában jelent meg. Mészáros Márton főszerkesztő, olvasószerkesztő és a cikk szerzőjének engedélyével közöljük újra.
0 hozzászólás