BADAR IVETT (Érmihályfalva)

 

 

Az Érmellék a Partium egyik térsége, bár sokat vitatott kérdés, hogy pontosan mettől meddig is tart. Körülbelül a Partium közepén, a Kraszna és Berettyó folyók, illetve a Nyírség és a Szilágyság között elterülő területet nevezzük Érmelléknek. Ezek szerint a körülhatárolás a következő településeket érinti: északról dél felé haladva Érszentkirály, Érmindszent (Adyfalva), Érgirolt, Gencs, Mezőterem, itt déli irányban Vezend, Portelek, Érdengeleg, Érendréd. Innen nyugatnak kanyarodik a határ, és Piskolt, Érkörtvélyes, Érmihályfalva, Érsemjén, Érselénd, Érkenéz, Székelyhíd, Bihardiószeg sorolható ide. Keleten Érszakácsi, Tasnádszántó, Érkőrös, Pér, Érbogyoszló, Érolaszi, Érköbölkút, Nagykágya, valamint Biharfélegyháza és ezeknek a környéke zárja közre az Érmelléket. Ez a terület kb 1600 km²-re becsülhető.

 

 

Érmihályfalvi lakosként, mindig érdekes volt azt hallani, hogy Érmihályfalva, az Érmellék fővárosa. Ma már tisztában vagyok vele, hogy ez nem teljesen igaz, bár nagyon sokan így gondolják, és ezzel nincsen semmi probléma. Véleményem szerint, az Érmelléknek nincsen konkrét fővárosa, hiszen kicsiny területről beszélünk, illetve minden városnak, falunak megvannak a maga tulajdonságai, különlegességei, sőt szépsége, és ezt tiszteletben kell tartani.

A terület nevének eredete már a XIII. századra visszavezethető, amikor Anonymus mint Humusouer említi. Az Ér patak, amely a Berettyó legjelentősebb mellékpatakja szolgál az Érmellék nevének erdetéért.

A történelem folyamán gazdasági és katonai szempontból másodlagos szerepet játszott, mivel a terület nem rendelkezett annak idején egyéb különleges természeti értekekkel, ásványkincsekkel, illetve a nagyobb folyók sem érintették. A területet a homok, és legnagyobb mértékben a mocsaras lapály jellemzi. A nagy hódítások is elkerülték a tájat, hiszen római tartományok határai nem érintették, sőt az oszmán terjeszkedés is figyelmen kívül hagyta. Sokat szenvedett annak ellenére, hiszen a vándorló idegenek, tatár és török csapatok támadásokkal érték. Fosztogattak, sőt raboltak, égettek, öltek is akár, annak reményében, hogy valami értékesre tesznek szert. Hiába kutattak, értékes kincsekre nem akadtak, így elhajtották az állataikat, vittek mindent, amit tudtak, majd mindent hátrahagyva felégették a területeket. Megemlítendő eset, amikor Érmihályfalván fosztogattak 1587-ben. A török csapat kiűzte a lakosokat, majd megszállta a területet, s ott tartózkodott, majd távozásakor felégetett mindent, a templomot is. Mivel kincseket most sem talált, a templomból ellopott harangot akarta magával vinni. A harang még 1491-ben készült Nagyváradon. Súlyának köszönhetően nem tudták magukkal vinni, így a Móka patakban hagyták. A lakosság a visszatérés után, úgy döntött, hogy attér a református vallásra, a harangot pedig visszahelyezték megfelelő helyére.

 

 

Az Érmellék a kora Árpád-kor óta magyarlakta táj. Székelyföld és Kalotaszeg mellett itt él még nagyobb tömbben magyarság, így javarészt magyar többségű települések vannak. A XVI. századtól van román lakossága is. Mária Terézia korában az uralkodó a környékre szlovákokat, svábokat és románokat telepít azzal a céllal, hogy a megtelepedett színmagyar tömböt átformálja. Megemlítendő ok még az ellenreformáció, a fejlett sváb földművelés, az ipar meghonosítása.

A reformkor, az Ecsedi-láp és az érmelléki mocsárvilág lecsapolása megváltoztatta a környék lakosságának életmódját. A halászatból, vadászatból többé nem lehetett megélni, a földművelés válik a legfőbb foglalkozási ágazattá a környéken. Az érmelléki emberek azóta sem tudtak belenyugodni a mocsárvilág eltüntetésébe. A lecsapolás előtt a vidék a hínárral borított tavak, a végtelen nádrengetegek, az ingoványos mocsarak és zsombékok birodalma volt. Néhol még felfedezhető itt az őstáj néhány jellegzetes vonása is. A Gálospetriből származó leletek bizonyították, hogy a mamut, az ősrinocérosz, valamint az ősjávorszarvas is jelen volt a vidéken.

 

 

 

A középkorban az Érmelléken haladt át „a só útja”, amelyen az árut az erdélyi bányákból Magyarország többi része felé szállították. A mai Szalacs község a só útja révén a középkorban árumegállítási és vámszedő hely volt.

A legnagyobb fellendülést azonban a kiegyezés utáni vasútépítés hozta. Megépül a Debrecent Máramarosszigettel összekötő vasútvonal, majd néhány év múlva elkészül a Nagyváradot Érmihályfalvával összekapcsolt vonal is. Ebben az időben telepedik le a vidéken Galíciából a zsidóság is, amely fellendíti az ipart és a kereskedelmet. A beinduló fejlődésnek az I. világháború és Trianon vet véget. Magán az Érmelléken nem is alakultak ki jelentősebb központok az idők folyamán, bár a környék máig túlnyomórészt magyar nemzetiségű, amire igazán büszkék. Ennek az oka az, hogy a román hatalom nem tartotta a vidéket értékesnek, fejlődőképesnek, így figyelmét elkerülte ez a régió. Az ipar sem feljődött, így bevándorlás sem következett be.

Minden negatív, nem túl kecsegtető tényező ellenére nagyon sok értékes ember látta meg itt a napvilágot. Olyan emberek, akik nagy mértékben hozzájárultak az akkori Érmellék, Magyarország, Partium fejlődéséért, és annak szépségéért.

Már a reformáció idejéből meg kell említenünk a nagykárolyi születésű Károli Gáspár (1529–1591) bibliafordító nevét, aki munkásságával sokat tett a magyar nyelv fejlődéséért. Kazinczy Ferenc nyelvújító Érsemjénben született 1759-ben. A Himnusz megalkotója Kölcsey Ferenc Sződemeteren látta meg a napvilágot. Albison születtek az Irinyi testvérek is: János, a vegyész, a robbanásmentes gyufa feltalálója 1917-ben és József, az újságíró, politikus, országgyűlési képviselő 1822-ben. Gálospetriben született Sass Kálmán lelkész, aki a forradalom után áldozat lett, mindenét elkobozták. 1906-ban Érmihályfalván látta meg a napvilágot Zelk Zoltán költő. Bár gyermekkorában elköltöztek, emlékét a mihályfalviak büszkén ápolják, bronzplakettel ellátott emléktábla őrzi azt, és a helyi általános iskola is az ő nevét viseli. Megemlítendő Számadó Seligo Ernő, Érkeserű „mesebácsija”, „Érmellék költője”, aki nemcsak a falut járva regélt, hanem írásaiban az egész Érmelléket megörökítette. Tájleíró versei muzsikálnak, plasztikusak, impresszionista hatásúak. A második világháború forgatagában egy vándorszínész-társulattal érkezett Érmellékre. Ady Endre, születési nevén: Ady András Endre, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. Hazafi és forradalmár, példamutató magyar Érmindszenten, elszegényedett nemesi családban született. A Szatmár megyei a falu annyira büszke a történelmére, hogy becenevet is adott a településnek. Így lett Érmindszentből Adyfalva. Évente nagyon sokan látogatják Ady szülőházát, birtokát. Megtekinthető a család gémeskútja, illetve Ady bronz mellszobra is.

 

Az Érmellék történetének bemutatását, Ady Endre Az Értől az Óceánig című versével zárom. A vers 1908-ban a Vér és arany című kötetben jelent meg. Egy valóságos emlék a vers alapja: az Ér patak valóban létezett, körbevette, körbefolyta az Ady-birtokot. Itt épített tanyát Ady Lőrinc, itt töltötte a gyermekkorát Ady Endre. Az Ér önmagában is több jelentést hordoz. Jelentheti a forrásból eredő patakot, jelentheti az emberi vér hordozóját, a csatornát, ahol a vérünk fut, jelentheti ebben az esetben egyúttal Ady szülőfaluját, Érmindszentet is. Az óceán Ady értelmezésében a nyugtalanságot, az elvágyódást jelenti, illetve a költői munkásság kiteljesedését. Az Értől az Oceánig kifejezés tehát egy teljes folyamat irodalmi képe: a kezdetektől a beteljesülésig.

 

Ady Endre: Az Értől az Oceánig

 

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,

Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna

Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,

Ha száz átok fogja a vérem,

Ha gátat túr föl ezer vakond,

Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,

Akarom, mert világ csodája:

Valaki az Értől indul el

S befut a szent, nagy Oceánba.

 

Irodalom:

Wilhelm Sándor: Természeti értékek, természetvédelem Érmelléken.

Szilágyi Ferenc Hubart: Az Érmellék, mint a Partium szellemiségének bölcsője.

Természeti értékek az Érmelléken. Kolokán Egyesület.

Lajos Miklós: Érmihályfalva rövid története.

 

Megjegyzés: A szerző a Partiumi Keresztény Egyetem elsőéves magyar-angol szakos hallgatója.