Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Az igazi ünnep

2018.12.27. csütörtök, 20:38

1 567 megtekintés

Molnár Miklós (Szombathely)

 

Földünk szülötti, kicsi emberek,

Isten lényét akik keresitek:

Nem látjátok a fönségest, nagyot?

Hulljunk térdre, s imádjuk a Napot!

Lőwy Árpád: A napimádó éneke

 

 

Valaha a bolsevik pártközpontból jött a kötelező ünnepek megülését elrendelő parancsszó. Manapság a fogyasztói tudatipar vezérli az emberek gondolkodását és viselkedését, ennélfogva egyházi, állami és privát ünnepeink tartalmát is nagyrészt az szabja meg.

 

Az antik világ a téli napfordulókor újjászülető Napisten, a Sol invictus, a „győzhetetlen Nap” ünnepét celebrálta december huszonötödikén. Jézus világra jöttének emléknapjául – akiről igazából senki sem tudja, hogy pontosan mikor és hol született – eredetileg január hatodika volt kijelölve, a katolikus egyház csak később helyezte át a születés dátumát december 25-re, többek közt a „pogány” Napisten nyeregből való kiütésére, beiktatva ezzel Jézust azoknak az istenségeknek (például az egyiptomi Hórusz, a frígiai Attisz, a görög Dionüszosz, a perzsa Mithrasz, az indiai Krisna) hosszú sorába, akik mind egy szálig szűztől születtek, mind egy szálig december 25-én, „napkeleti csillag” adta tudtul a megszületésüket, imádásukra három király jelent meg, tizenkét éves korukban már tanítottak, tizenkét tanítványuk volt, vándortanítóként működtek, és csodákat tettek: vízen jártak, gyógyítottak, holtakat keltettek életre, haláluk után három nappal föltámadtak, és „fölmentek a mennyekbe”. És van még egy közös motívum: az említettek többsége erőszakos halált halt; keresztre feszítették őket.

 

Ha valaha megnyílik a nyilvánosság előtt az Archivum Secretum Vaticanum, a Vatikán Titkos Levéltára, és akadnak majd kutatók, akik átrágják magukat a nyolcvanöt kilométernyi dokumentum-rengetegen, bizonyára érdekes történelmi adalékokra fognak bukkanni többek közt arról is, hogy a kereszténység alapító mítosza miként lett egybecsirizelve a legkülönfélébb pogány hitregékből. Óva intjük azonban a kákán is csomót keresőket: így karácsony évadján csakis az ördög sugalmazására firtathatják, miért kellene elhinniük, amit a papok állítanak, hogy a december 25-én szűztől született, legendák övezte seregnyi istenember közül pont a Jesua nevű zsidó vándorpróféta, latinosított nevén Jézus – tizedmásodpercig sem vitatva, hogy az emberiség nagy tanítómesterei közé tartozott, akárcsak Buddha, Lao-ce, Zarathusztra, Szókratész, Mohamed, Rúmi, Naszrudin, Goethe, Weöres Sándor – „megváltotta az emberiséget”. Az meg már valósággal sátáni ünneprontás, ha azt firtatja valaki: miből lehet perdöntő módon megállapítani, hogy az emberiség csakugyan „meg van váltva”, vagy milyen lenne az emberi állapot, ha ne adj Isten, nem került volna sor a „megváltásra”? A pokol kénköves fenekéről fölbugyorgó sátáni ünneprontás az a fölvetés is, hogy Jesua-Jézus egyáltalán nem volt keresztény, nem hitte magáról, hogy szűztől született, tudta, hogy ember, nem isten, esze ágában sem volt a saját születésnapját ünnepeltetni, kivált pedig esze ágában sem volt egyházat alapítani, pláne olya(noka)t, mint a tanításait kiforgató és meghazudtoló keresztény egyház(ak).

 

Krisztus igazi születése leginkább az „egyszerű emberek”, főként az európai parasztok szívében játszódott le – azoknak a parasztoknak a hiedelemvilágában, akiket a katolikus egyház évszázadokon át irgalmatlanul elnyomott. (Zárójelek közt ide kívánkozik egy éles elméjű skót megjegyzése: „A parasztok Krisztusa sohasem volt azonos a pápák Krisztusával”, valamint Móricz Zsigmond zseniális sziporkája: „A pápa az emberiség anyósa”.) Az emlékünnep magyar neve – legalábbis Supka Géza szerint (Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek. Helikon, Bp., 1989) – a jobbágyok által év végén lerovandó dézsmát, azaz papi tizedet jelentő török karadzs-on szóösszetételből ered (a karadzsból származik ’harács’ szavunk is). Karácsony szavunk eszerint eredetileg a harácsgyűjtés napját jelentette, és a harácsolás fogalma lappang alatta, jó néhány archeológiai réteggel lefedve. Csoda-e, ha ilyentájt sokakban elharapózik a szeretethiányban fogant harácsösztön: az engesztelhetetlen bevásárlási düh, a kényszerajándékozási tömegtéboly?

 

Pedig az ünnep lényege az volna, hogy megünnepeljük az emberek közti barátságot; hogy megünnepeljük férfi és nő szerelmét; hogy megünnepeljük olyan emberek vidám együttlétét, akik szeretik egymást.

 

Az ünnep oázis a hosszú életúton: megszakad a napok egyhangú folyása, megfrissülnek erőink, megújul az életkedvünk. Nagy-nagy szükségünk volna igazi ünnepekre.

 

A mértéktelenség, a pazarlási mánia, kelleténél több ital elfogyasztása megöli az ünnepet. Halott az ünnep, ha álszent képpel olyanok vannak együtt, akik valójában utálják egymást. Méltóképpen ünnepelni csak azokkal tudunk, akiket szeretünk.

 

Az igazi ünnepnek nem kell sokba kerülnie. Ahol nyájas, vidám együttlétben beszélgetnek, játszanak, esznek és isznak az emberek, ott mindig ünnep van. Mindenki hozzájárul az ünnephez, és mindenki örül a legkisebb ajándéknak is, mert érzi, hogy szeretetben fogant.

 

Íme, egy Verona környékén lejegyzett kis történet az ünnepi együttlét vidámságának fokozására:

Volt egyszer egy igen vallásos paraszt, aki sosem imádkozott máshoz, csak Szent Józsefhez. Mikor meghalt, Szent Péter nem engedte be a mennyországba. – Kendnek itt semmi keresnivalója – dörmögte Szent Péter. – Kend nem vett tudomást se Krisztusról, se az Atyaúristenről, se a Szűzanyáról. – De ha már itt vagyok, válthatnék néhány szót Józseffel? – kérdezte a paraszt. Szent József egykettőre ott termett, megismerte a parasztot, és így szólt hozzá: – Fáradj be, és érezd magad otthon! – Nem tehetem – panaszkodott a paraszt –, ez itten, ez a Péter vagy kicsoda, megtiltotta, hogy betegyem a lábam a mennyországba. – Szent József dühösen Szent Péter felé fordult, és ráförmedt: – Azonnal ereszd be, különben fogom a fiamat meg a feleségemet, és odébbállunk. Majd máshol rendezzük be a mennyországot!

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu