Talán soha nem lehetne időszerűbb Herman Ottóról beszélni, mint most. Nem azért, mert évforduló közeledik (2014-ben halálának 100. évfordulója), s nem is azért, mert a hagyományainkat fenn kell tartani, növelendő a lokálpatriotizmust. (Bár azért ez is egyre fontosabb feladat.)[1] És egyáltalán nem azért, mert a nyelvészeti munkásságát most az egekig kellene dicsérni. Hanem azért, mert Herman Ottó szeretni való ember. Rokonszenves múltkutató buzgalmában is, de a legrokonszenvesebb mint pókász, madarász, bőregerész (bőrröptű-kutató) s nemcsak mint természetbúvár, hanem mint ember, aki az állatvilágot nem fölülről és kívülről, hanem belülről szemléli. Ugyanis mi is az állatvilág része vagyunk. Egyik nyelvészünk egyenesen azt tanácsolja: ne használjuk az antropomorfizmus kifejezést, helyette zoomorfizmust mondjunk, ne zárjuk ki az állatokat a viselkedők közül, sokszorta többen vannak, mint mi (Szilágyi N. 1996. 86). Itt a konferencián, a pókász Herman Ottóról szóló előadásban is hallhattuk: Herman Ottó az állatok viselkedésének kutatásában a korábbi emberközpontú (antropomorf) szemléletet állatközpontúvá (zoomorf) alakította.[2] Herman Ottó, a madarak első tudós kutatója egy helyen idéz egy régi madárismerőt: „Aplissimum est Hungaria Aviarium”, vagyis: Magyarország a madarak legnagyobb tanyája. Most, ha megjelenne itt Miskolcon, a madárinfluenzától való, jórészt médiapánik időszakában, fejvesztetten menekülne vissza a hámori temetőbe. Milyen világban éltek? Mi ez a médiapánik? Még hogy a madarak? Mit tettetek a Földdel? S valószínűleg egy vaskosat káromkodna. Apropó, a káromkodásról is ő írta az egyik első tudós megfigyelést. (Herman 1914–1916. 33-34.) Vagy meghúzná a harangokat. A harangok szaváról is ő írta az egyik első elemzést. (Herman 1980. 418-427.)

Tudjuk Herman Ottóról, hogy nemcsak a természet, a madarak nagy barátja volt, hanem őt tekinthetjük az első környezetvédő tudósnak is. És – higgyék el – a madár-, illetve környezetvédelemtől már csak egy ugrás a kultúra, a nyelv védelme!

Herman Ottó tudós és közéleti ember volt. A sorrendben nem vagyok egészen biztos. Tudós és közéleti ember. Talán inkább közéleti ember és tudós. Ráadásul sok tudományban, tudománykezdeményben tudós, amiért is hűséges és elfogult életrajzírója, Lambrecht Kálmán ráragasztotta „az utolsó magyar polihisztor” epiteton ornanst. Azzal mindenképpen egyetérthetünk, hogy Herman Ottó a tudományt és a közéletet példamutatóan kapcsolta össze. Hiszen a közélet, a politika eredeti és alapvető feladata egy adott közösség ügyeinek intézése, s az adott közösség életének jobbítása. És ugyanez a feladata eredendően a tudománynak is. Bő másfél évtizedig volt országgyűlési képviselő. Amikor csalódott, megalapította a Kilépettek Pártját. És több évtizeden át volt tudós, kutató. Ebből nem kellett sehová sem visszavonulnia.

A 19. századi felfogás szerint a tudomány, a tudás jobbá teheti az ember életét, s talán magát az embert is. Gyakorlatilag ennek a jegyében tudott sikeres lenni a magyar nyelvművelés legnagyobb mozgalma: a Bessenyei György elindította és Kazinczy Ferenc által valóban nemzetközi, példaadó színvonalra és rangra emelt nyelvújítás. A nyelvújítás legnagyobb eredményeit a 19. század első évtizedeiben mutatta fel, de hatásából még sok minden megmaradt a 19. század második felére is. (Sőt máig, amikor sokszor azt halljuk, újabb nyelvújításra, digitális nyelvújításra, szaknyelvújításra stb. van szükség.)

Herman Ottó a nyelvújítás klasszikus időszakának lezárulta után érkezett. A korszak azonban még a reformkor, s benne a nyelvújítás eszméinek áramlatait közvetítette számára. Ezek az alapeszmék pedig a következők: a racionalizmus, a romantika, illetve ezekből fejlődően a 19. század második felének pozitivizmusa. Ez kedvezett a polihisztorságnak. És még valami: anyagi biztonságban, szabad akaratú, cselekedetű, öntörvényű emberként tudott élni. Irigyelt értelmiségi pálya ma is! Hiszen mind a kutatás-, mind pedig a véleményszabadság egyik alappillére ez.

Ne feledjük tehát Herman Ottó eszmei hátterét: a tényeket korlátlanul tisztelni kell, a világ megfejthető, a világ alakítható, az ember lehetőségei korlátlanok. Ebből magyarázható nyelvészeti beállítódása, munkássága is: gyűjtsük a nyelvi tényeket, a nyelvi tények vallanak, a nyelvi kultúra, a nyelv állapota fejleszthető, a kulturált embernek feladatai, kötelességei vannak.

Herman Ottó romantikus, racionalista és pozitivista beállítódását jól mutatja még az is, hogy természettudós és társadalomtudós egyben. Számára, mint korának legtöbb tudósa számára még föl sem vetődik a tudományok határainak átjárhatatlansága. Nincs egyedül. Ebben teljesen rokon lélek Szily Kálmánnal, akivel csaknem egy időszakban élt. Herman Ottó 1835-ben született, Szily Kálmán 1838-ban. Herman Ottó 1914-ben halt meg, Szily 1924-ben. Herman Ottó természettudós volt és néprajzkutató, valamint talán – akkori kategóriával – nyelvész is. Szily Kálmán is természettudós volt és nyelvész (talán mai kategóriával is[3], de sokkal inkább elfogadottan),  Herman Ottó is bekapcsolódott a késői nyelvújítás, egészen pontosan a „műnyelv-újítás” áramába, mélységesen áthatották a nyelvújítás eszméi, Szily Kálmán alakítója és mozgatója is volt az eseménynek. Herman Ottó is fontosnak tartotta tudomány eredményeinek terjesztését, a közművelődést, Szily Kálmán is (vö. Balázs, 2001).

[4]

Szily Kálmánt nehezen is lehetne kiradírozni a nyelvészetből, mert természettudós létére azért mégiscsak a máig nagy hírű Magyar Nyelvtudományi Társaság, valamint Magyar Nyelv című folyóirat megalapítója (1905), és ez utóbbi első szerkesztője is volt (1905—1924). Valamint neki köszönhetjük A magyar nyelvújítás szótárának megszületését is (1902., 1908). Herman Ottó esetében hasznos tanulmányokról, felismerésekről, nyelvi területek úttörő fölfedezéséről, nyelvújító tevékenységről adhatunk számot, de ilyen átfogó munkákról nem számolhatunk be. Azt azonban ne feledjük, hogy a Magyar Nyelvtudományi Társaság megalapításában azért közreműködött, például azzal, hogy a K. M. Természettudományi Társulat alapszabályát elhozta, s annak mintájára írták meg a nyelvészek a maguk alapszabályát.

Mielőtt Herman Ottó nyelvészeti munkásságát számba vennék, nyomozzunk azután, hogy honnan eredeztethető Herman Ottó nyelvészeti szemlélete? Pontosan nem tudjuk, s írásaiból az is látszik, hogy rendszeres nyelvészeti ismeretanyaga nem volt. Művelt, tájékozott és az anyanyelvéért elkötelezett ember volt. És ez nem kevés. Talán ezért is rosszul érezné magát, s sietne vissza a hámori temetőbe. Tudjuk, hogy kapcsolatban volt jeles nyelvészekkel, olvasta a Magyar Nyelvőrt (1872), a korban a nyelv legfrissebb jelenségeire legjobban reagáló folyóiratot. Életrajzából tudjuk (Kósa 1980. 6.), hogy az Erdélyi Múzeum Egylet kolozsvári múzeumában mint konzervátor (preparátor) dolgozott Brassai Sámuel igazgatósága alatt. Bár baráti vagy tudományos kapcsolat nem szövődött közöttük, azt azonban meg kell jegyezni, hogy Brassai Sámuel, ugyancsak a kor neves polihisztora volt, akinek a magyar mondattal kapcsolatos kutatásai még a mai legmodernebb nyelvészeti kutatások számára is példaértékűek. Sőt, akad, aki azt állítja, hogy Brassai a generatív mondatelemzést is megelőlegezte néhány észrevételével. Az ő beosztotta volt Herman Ottó.

Szily Kálmánnal való párhuzamokra és kapcsolatokra már utaltam, de itt kell megemlíteni, hogy Szily írt előszót a pókfaunáról szóló könyvéhez. És hozzá kell tenni azt is, hogy Szily nem említi Herman Ottó munkásságát az 1902-ben megjelent A magyar nyelvújítás szótára című összefoglaló munkájában. Ennek okát abban látom, hogy Szily elsősorban a köznyelve összpontosított, Herman Ottó nyelvújító tevékenysége pedig inkább a szaknyelvekre terjedt ki. Ugyancsak nem található utalás Herman Ottó tevékenységére a korszak szaknyelveit („műnyelveit”) összefoglaló Frecskay János féle Mesterségek szótárában (1912). Ennek okát abban találhatjuk meg, hogy Frecskay a klasszikus ipari mesterségeket vette számban (az ácstól a zongorakészítőig), míg Herman Ottó nyelvi búrvárlatai és újításai az „ősfoglalkozások”[5], illetve a természettudományos műnyelvekre (pókászat, bőregerészet, madarászat, halászat) terjedt ki.

Azután fennmaradt Herman Ottó idegen nyelvű levelezése, amelyből tudjuk, hogy tartotta a kapcsolatot finnugor nyelvészet nagy alakjával, Setälävel is.

És azt is meg kell jegyezni, hogy a néprajzhoz, amelyben azért összehasonlíthatatlanul nagyobb a jelentősége, tehát a néprajzhoz is a nyelvészeten át vezette az útja: „Nagyra becsült madarász elődje, Petényi János Salamon hagyatékában talált ’népies’ halnevek azonosítása során Siófokon ragadták meg figyelmét a változatos halszerszámok…” (Kósa 1980. 12.)

A korszak kedvezett a romantikus és talán naiv polihisztoroknak. Ha mégis azt kutatjuk, hogy melyek Herman Ottó munkásságának nyelvészeti vonulataiban az időt kiálló értékek, leginkább az interdiszciplináris, az egy tárgy szemléletének megkötöttségétől mentes  megközelítésmódot tartanám annak. Átvizsgálva munkásságát, különösen annak nyelvészeti vonulatát, Herman Ottó nyelvészeti jelentőségét a következőkben látom.

A nyelvészetet nem szűk értelemben tekintette, nem ún. belső nyelvészetnek, hanem a múlttal, a kultúrával és a néppel való kapcsolatában, vagyis ún. külső nyelvészetnek. A külső nyelvészet összefoglaló elnevezés, Saussure terminológiából származik. Ma leginkább metalingvisztikának, interdiszciplináris megközelítésmódok összességének nevezhetnénk. Egészen biztosan beletartozik a szemiotika, a kommunikációelmélet, az etnolingvisztika, az antropológiai nyelvészet. És még sok más, ami a néprajzi érdeklődéssel rokon. Ebben a megközelítésmódban tehát az a közös, hogy a teljes közlési folyamatot, annak körülményeit vizsgálja.

Herman Ottónál egyértelműen fölfedezhető a nyelvi tények közösségi, társadalmi, ma úgy is mondhatnánk, hogy „környezeti” vizsgálata. Ilyen irányú érdeklődését mutatja a káromkodásokról vagy éppen a harangok szaváról szóló leírása. Mai szemmel talán nem is tűnik különlegesnek, hogy a káromkodás (Herman Ottónál: káromlás) fölkeltette egy tudós figyelmét. De tudni kell, hogy az effajta jelenségek vizsgálata sokáig (sokszor máig) nem jutott el a tudományos vizsgálódás kapujába. Herman Ottó a káromlás témáját néhány sorban tárgyalja, de ez is figyelmet érdemel. Megerősíti a káromkodásokkal kapcsoldatos  közhiedelmeket („amiben különösen a XIX. század első felében valóságos ’virtuozitást’fejtett ki a kanász és csürhés népség és különösképpen az úrkocsis társadalom” Herman, 1914–1916. 33.), de interkulturális megjegyzést is tesz („És ha a tót száz, sőt ezer isten t – sto, tisic bohou – kavart fel, a magyar a hetvenhetedik és jelzős nagyapjával érte be” uo. 33–34). És természetesen fölveti a káromkodásokkal kapcsolatban a népnevelés kérdését.

Etnolingvisztikai, vagyis külső nyelvészeti területnek tartom Herman Ottónak a hangutánzással kapcsolatos nyelvi vizsgálatait. Mint tudjuk, a hangutánzás (onomatopoezis) általános nyelvészeti jelenség, de a magyar kutatók fontos megfigyelése, hogy a magyar nyelv, különösen a népnyelv igen gazdag hangutánzó szavakban, kifejezésekben. A hangutánzó kifejezések közé sorolhatjuk a természet, a világ hangjaira „kitalált” népi szövegeket. Ilyenek például az állatok hangját, vagy például a harangok, mozdonyok stb. hangját utánzó szövegek. Hagyományosan ezt a madarak, békák, harangok „szavának” nevezik. Herman Ottó külön könyvben is beszámol a madárvilág magyar nyelvérő, benne természetesen a „madár szavának”, hangjának leírásával (Herman 1908., illetve az ennek az alapján szerkesztett újabb munka: Herman, 1983. 100-101). Mint írja: „A madár szól, van szava, szólása, megszólal, de el is némul vagy megnémul. Van dala, amelyet dalol, s ekkor dalos-madár, van éneke, melyet énekel, akkor énekes madár, van beszédes és sokszavú madár…

Az igen érdekes etnolingvisztikai jelenséget a néprajzkutatók előszeretettel kutatták, utolsó munkájában Rácz Endre belehallás jelenségének, azon belül hangutánzó mondatoknak nevezte el (Rácz, 1992. 3.).

Herman Ottó etnolingvisztikai kutatásaiban mindig megfigyelhető az interkulturális szempont, vagyis a más, kapcsolódó népek, nyelvek adtainak számbavétele. Ez történik a békák szavának leírásában (amelyet  Természetrajzi füzetekben adott közre, itt: Herman 1980. 423.):

„Német békák:

I.                   Kum, kom – kum – kom.

II.                Wart – wart – wart!

Tót béka:

Co ze je tot, co ze je toto? (Kb. valaki jön…; Várj….; Ki lehet az…?

Magyar béka:

Adta terrremtette, adta terrremtette!

A német és a tót béka erre a szóra ijedtében elbúvik.”

Herman Ottó igen részletes megfigyelést és összehasonlító hangtani magyarázatot ad: „A hangfestés (valójában hangutánzás, hangutánzó mondat, B. G.) oly éles és jellemző, hogy a Bombinator – Szent János béka -, a Bufo – varangy -, és a Rana – kecskebéka – hangja tisztán fölismerhető; az utóbbinak az „adta terremtettéjére” bújnak el a német és a tót békák, így tisztára kisül a magyarság hegemóniája…; és semmi kétség, hogy ez a nevezetes népetimologia a magyarságtól ered. (Új bekezdés.) De maga a hangesés vagy lejtés is magyar eredetre vall; ez határozottan a magyar fülhöz van alkalmazva.” (Herman, 1980. 424.)

Herman Ottó ezen megfigyelései igen fontos etnolingvisztikai adalékok, sokszor idézik őket a később hangtani kutatások, és – úgy vélem – sok gondolata a 20. századi ún. hangmetaforatesztek segítségével még erősebb bizonyítást kapott.

A tudományos tanulságok mellett pedagógiai (közművelődési) hozadéka is vannak az efféle kutatásoknak. A népnyelv számos olyan nyelvi jelenséget megőrzött, amelyek a nyelvkeletkezés „pillanatát” ragadják meg, s ezek a nyelvi formák igen eredményesek a gyermekek anyanyelvtanulásában. Ezért is kell a gyerekeknek népmesét, népköltészetet felolvasni, később velük ilyet olvastatni.

Szemiotikus

Herman Ottónak leginkább az etnolingvisztikai kutatásaihoz sorolhatnánk, de inkább külön pontban említem a jeltudományi (szemiotikai) vizsgálódásait. A jó néprajzkutató és a jó nyelvész számára nemcsak a tárgy, a nyelvi adat, hanem a metakommunikáció is nagyon hasznos útbaigazító. Herman Ottónál sok helyen találunk utalást a gesztusokra, sőt önálló gesztusnyelvre, valamint a régi, korlátozottan használt magyar írásrendszerre, a rovásításra.

Például a gesztusnyelvre érzékletes utalást tesz  A kéz és a szám az ősfoglalkozások tükrében című írásában: „Szinte csodálatos a kéz szerepe az emberi szónak beszédformában való színezése érdekében (Herman 1980. 67.). Bemutatja az ökölbe szorított kéz, a parancsoló, a kiutasító kéz, az esküvő kéz gesztusát, valamint a számolás, a számrovás módszereit. Talán az első magyarországi szemiotikai leírásnak tekinthetjük a Tihany „őshalászatáról” szóló írását, amelynek címe: A „látott hal” (Herman 1980. 239-247.) Ebben bemutatja a Tihany szirtfokáról a halászbokroknak a gardavonulás irányáról jeleket, másoknak tévjeleket adók kiáltásait, mozdulatait (kiabálás, subáját botra teszi és fölemeli, előre, jobbra, balra, vesd ki a macskát). Herman Ottót a tihanyi jeladós vadászat az északi tengereken folyó heringhalászatra emlékezteti.

Herman Ottó másik nyelvészeti jelentősége, hogy a nyelvi adatot mindenekfölött tisztelte. Mindent aprólékosan lejegyzett, összegyűjtött. Nemcsak szavakat, terminusokat, hanem szólásokat, sőt teljes beszédmegnyilvánulásokat (frazeológiai elemeket) is. Azután van arra utalás, hogy ezeket nem fogadta el a maguk valójában, hanem valamiféle elemzésnek, kritikának vetette alá. A módszert dialektológiainak nevezhetnénk, amely persze a néprajzban, a modern szociolingvisztikában is megtalálható. Tehát a nyelvi adatokat nem valami „univerzális” mindenhol érvényes adatnak tekintette, hanem a nyelvi adat és terület problematikáját is figyelembe vette. A halászat szókincsének vizsgálatában például következetesen érvényesítette az egyes szókészleti elemek történeti és táji rétegződését. A népies terminológia legfontosabb tanulságait így látja: „A rendszeres gyűjtés még másra is tanít, arra, hogy a nép a közös kirívó jegyű fajokat sokszorosan összetéveszti… A tanulság igen világos; a nép ugyanazt az állatot egyfelől egy tőelnevezésnek sokszoros változatával, másfelől olyan nevekkel illeti, amelyek teljesen önállók…” (Erdődy 1980. 250.)

Hogy alapos és aprólékos gyűjtőmunkáját csak egyetlen – igaz egyik legnagyobb szabású – munkájával világítsuk meg, elegendő A magyar pásztorok nyelvkincse (Herman 1914–1916) nagy terjedelmű könyvet, lényegében tematikus szótárt kézbe venni. A kötet nagyobbik részét kitevő Szószedet tematikus rendben tartalmazza egy adott téma (pásztorszervezet, jószág, ló, szarvasmarha, juh, kecske, disznó, szamár, kutya, puli, macska stb.) szókészletét. Például több száz lószínnevet sorol föl (ilyeneket, mint: acélszürke, almapej, almásderes, babos ló, borzderes, csillagos, egérszőrű, gesztenyepej, kékpej, kese, nyári fekete, pettyes, sárcaorrú ~ szárcsaorrú, setétsárga, szögsárga, vasderes stb.), amely listát azóta is igen sokan hoznak példaként vagy a magyar nyelv páratlanságára, illetve visszafogottabb igyekezettel a nyelvi relativizmusa.

S hogy a korábban említett etnolingvisztikai területekre is visszatérjünk, éppen A magyar pásztorok nyelvkincse munkájában találhatunk olyan gyűjtési témákat, mint az állatok neve, hangadása, az állatok irányítása szavakkal (terelőszók). Sok területen Herman Ottónak köszönhetjük az első leírást. Azóta a névtani, nyelvjárási csoportnyelvi kutatások még további nagyon gazdag anyagot tártak fel, de Herman Ottó kezdeményezése elvitathatatlan.

Herman Ottó nyelvészeti jellegű tevékenységében leginkább kiemelkedő szerepe van az „ősfoglalkozások” nyelvének kutatásában, valamint a különböző természetrajzi szakterületek szaknyelvének (terminológiájának), valamint szűkebb, belső, tudományos nomenklatúrájának a megteremtésében. Közismert tényeket sorolok: a halászat, a pásztorkodás népi terminológiájának első tudatos leírója; az általa vizsgált természetrajzi területek között pedig megemlítendő a pókászat, bőregerészet, madarászat nyelvének kutatása, és tudományos terminológiájának (szaknyelvének) tudatos teremtése. A műnyelv kérdései című tanulmányában óv a „természetrajzi neológok” túlzásaitól: „Fő elv gyanánt előttünk csak ez állhat: amit írunk, azt érthesse meg nemcsak a szó szoros értelmében vett szakember, hanem minden mívelt magyar ember is; alkotásaink, amelyeket a nyelv terén tennünk kell, aminthogy kell is, ne vétsenek a nyelv szabályai, szelleme ellen, ne sértsék az ép nyelvérzéket.” (Erdődy 1980. 90.) A másik alapállás: „a műkifejezések vagy szavak (termini technici) magyarítása kívánatos, a neveké – tehát a nómenklatúráé – nem kívánatos” (uo. 1980. 93.). Az is máig ható javaslat, hogy a szakterületek képviselőinek a nyelvészekkel együtt kell munkálkodniuk: „ahol a szakemberek szókészlete már kifogyott; ott a nyelvész még mindig győzte; s ha a viszonyt, amelyre a műkifejezés kellett, jól, akár rajzban is megmagyarázták a nyelvésznek, ez mindig tudott alkotni” (uo. 1980. 95.)

A nyelvfejlesztő, nyelvújító törekvéseknek (szaknyelvek magyarítása, terminológiai egységesítés) tudatában volt, nemcsak lelkes pártolója, de cselekvő egyénisége is, ezért nevezhetjük nyelvújítónak is. Szaknyelvújítói tevékenysége nincs teljességgel föltárva, de az egyes szakterületek képviselői úgy tartják, hogy Herman Ottó magyarításai máig frissek, élvezetesek (ha nem is mindig használatosak), ellentétben a korszak sokszor valóban izzadtságszagú magyarítóiéval.

[6]

A magyar tudományos szaknyelv megalapításában – a halak körül folytatott vizsgálódásának terminológiai eredményeként – a következő általánosítható tapasztalatokat fogalmazza meg (Erdődy 1980. 249–250.):

1. a szerzőknek a népies elnevezésekre vonatkozó adataik csak relatív értékűek, mert rendesen csak lokális természetűek, sokszor találomra alkalmaztatnak.
2. a nép elnevezései is ingadozók; elváltozásuk széles határok között mozog
3. a tisztázást csak a rendszeres gyűjtés, a gondos megrostálás és az összehasonlítás teszi lehetővé.

Azaz nem elég a még legpontosabb helyi gyűjtés (lásd 4.3. pont), az adatokat kritikának kell alávetni, meg kell vizsgálni a pontos denotátumát (jelentésének kiterjedését), lokális elterjedését stb.

Herman Ottó a halnevek világából hozza példáját. A halászati írók a görgécse és a durba halat külön hajfajként kezelik. A két népies elnevezés azonban egy harmadik halfajé: borholy, disznóhal, dörgecs, dörgécse, dörgicse, dörgőcse, dörgöce, durbancs, durbincs, durda, dürgencs, görgécse, görgicse, görgölcse, lezsére, maca, paptetű, pikó, tövishal, varsinta, vízidarázs. (Erdődy 1980. 250.)

A terminológiáról szóló tanulmányának végén a következő biztatást adja: „Mívelődési viszonyainkra való tekintetből mondom, hogy a nemzet annak fogja nyújtani a pálmát, aki rendszeres eljárással – de rendszeressel ám! – megjavítja a tudás legfőbb szerszámát, a nyelvet.” (Erdődy 1980. 251.)

Mint már  utaltam rá, Herman Ottó tudományos munkássága mindig szorosan összekapcsolódott egyfajta népnevelői, köznevelői magatartásformával. Lényegében ez a volt a hajtóereje a nyelvújításnak is. Szinte minden írásában találhatunk nagyon szép gondolatokat a nyelvújítás, a magyar nyelven való szólás értékéről, értelméről. Egész életében folyamatosan hajtotta a közösségéért való elkötelezettség.

Munkásságának ezt a területét leginkább nyelvművelőnek tarthatjuk, amely magában foglalja a nyelvújítást és a nyelvvédelmet, s valójában a magyar nyelvi kultúra hagyományainak őrzését, a magyar nyelv tudatos és mértékletes fejlesztését jelenti.

Herman Ottó, aki magyarul csak az iskolában tanult meg, a magyar nyelv cselekvő védelmezőjévé vált. Akárcsak a magyar nyelv kipusztulását hirdető herderi jóslat, amelynek elementáris hatása volt a nyelvújításra és a reformmozgalomra, Herman Ottót is éri ilyen hatás. Mint írja: „akadt egy német testület, mely némely nyelveket – köztük a magyart is – kizárta a tudományban számba vehetők sorából!” Ezek után fölsorolja a német testület illetéktelenségét ez ügyben, majd levonja a következtetést: „De valamint a svéd svéd marad, és mindenekelőtt nemzetének élve, anyanyelve jogait is szentül őrzi, és így kíván részt venni a tudomány mívelésében, úgy talán nekünk is megengedtetik, hogy magyarok maradjunk, s nemzetünknek élve, szintén védjük nyelvünk jogait.” (Erdődy 1980. 23. és 24),

Ez akár programnak is tekinthető a tudományos nyelv magyarítása, az ismeretterjesztés mellett, de mint már láttuk, ez Hermannál nem vezethető vissza egyetlen okra. A halászati munkája bevezetőjében például ez a hitvallás fogalmazódik meg:  „Nekem a közérthetőség mellett arra kellett törekednem, hogy a nyelv lehetőleg tiszta legyen s a szárazságot elkerüljem, tehát valami ismeretterjesztő műfajt meghonosítani igyekezzem…”  (idézi: Kósa 1980. 9.)

Stílusának szüntelen alakításáról, tudatosításáról ezt írja ismét a halászati munkája bevezetőjében (idézi Kósa 1980. 9-10.): „A szárazságot, mely a munka természetében fekszik, élénkebben lüktető leírásokkal iparkodtam enyhíteni… nem követem azokat, akik nyelv dolgában mindenáron kreátorok, hozzá pedig német szellemben írnak, mert jól tudom, hogy a rossz szót és azt a bizonyos tudálékosságot a magyarság be nem veszi, lévén neki saját nyelve és saját eszejárása; de igenis tanultam a francia íróktól, kik még az exact tudományok terén is a nyelv tisztaságára és szellemre törekednek s ennyiben szépírók is” .

Azon tudósok közé tartozik, akik nemzet és nyelv kapcsolatát egymásra utaltságban látják: „Minden lényeges tétel ott áll az egész nemzet használatára, mert az anyanyelv közös kinccsé avatja.” (Herman 1980. 18.) S igaz ez az anyanyelvi szakirodalomra is:  „a nemzeti szellemben kezelt eredeti szakirodalom hathatós befolyást fog gyakorolni magára a nemzeti szellemre is” (Herman 1980. 22.) Végül pedig ez a népnevelés világos pedagógiai kérdés: „Az anyanyelv ápolása avval a véghetetlen nagy előnnyel jár, hogy az ifjú nemzedékben már korán ébreszti fel a tudományos hajlamot, ezt ápolja, növeli, s a helyes irányban meg is tartja.” (Herman 1980. 19).

Bár a címben Herman Ottó nyelvészeti munkásságának bemutatását ígértem, s műveinek áramlatában ezt meg is kíséreltem, de a végén le szeretném szögezni, hogy általában a magyar szakterületi nyelvújítás alapos és kritikus áttekintésével még adósak vagyunk. Nagyon sok szaknyelvi újítási lista kézirattárban pihen, van olyan, amelyet egy évszázada senki meg sem nézett. Herman Ottónak számos cikke, írása van, amelyet ugyancsak át kellene tekinteni nyelvészeti szempontból (vö. Bokrosné Stramszky–Szabóné Lenkefi 2003). Egy ilyen alapos áttekintésnek kellene tipologizálni a szaknyelvújítókat, a szaknyelvújítás módszereit (amelyek némiképpen eltérnek általában a nyelvújítókétól), meg kellene vizsgálnia, hogy milyen számban alkottak sikeres kifejezéseket stb.

Herman Ottó polihisztori munkásságában sok csodabogár akad, tömérdek a korban gondolt, hangoztatott gondolat. A lelkes amatőrök, csodabogarak világából azonban messze kiemeli kritikai és rendszerező képessége. A sok területen tevékenykedő polihisztor nagyon sok nyelvészeti vagy nyelvészeti jellegű kutatásban az első, koránál messzebb, távolabbra látott. Rendkívül gazdag és széleskörű nyelvi anyagát a korabeli tudományosságot sokszor meghaladó módon szemlélte kritikával, vagyis a maga helyén, a maga értékén. Szakszerűen adatolt gyűjtései maradandóak, máig alapvető és sokszor első hivatkozások.

Szavakon nem érdemes vitatkozni, hogy tehát valóban nyelvésznek is tekinthetjük-e. A korabeli nyelvészek életrajzát, munkálkodását, a korabeli nyelvtudomány sokféleségét tekintve Herman Ottó akár nyelvésznek is tekinthető.

Számomra azonban leginkább egy rokonszenves, nyitott, lelkes, szerethető egyéniség, aki a nyelvművelés, a nyelvvédelem, az anyanyelvápolás, tágabb értelemben a közművelődés elkötelezettje volt.

Olyan ember, aki valóságos tücsköt és bogarat, bőrröptűt és pókot, halat és vadat figyelt meg, osztályozott… abban a biztos tudatban, hogy mindezzel a tudománnyal a népet, a „közmívelődést” szolgálja. Ma, amikor már senki nem ejti ki a száján azt a szót, hogy közművelődés, fejet hajthatunk az emléke előtt.

Talán jó lenne, ha nem támadna fel, mert mérhetetlenül szomorú lenne pókjai, bőrröptűi, halai, madarai miatt. Meg az anyanyelv miatt. Biztosan föltenne néhány kellemetlen kérdést, nem tudnánk mihez kezdeni vele.

Szakirodalom:

Balázs Géza, 2001. Műnyelvi válság egykor és most. Természettudományi Közlöny 132/5. 201.

Bokrosné Stramszky Piroska–Szabóné Lenkefi Ildikó, 2003. Herman Ottó. „Az utolsó magyar polihisztor”. Bibliográfia. II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár, Miskolc

Erdődy Gábor (válogatta, sajtó alá rendezte…), 1980. Az átalakulások világáról. Válogatás Herman Ottó természettudományos, nyelvészeti és archeológiai írásaiból. Magvető, Budapest (Magyar Hírmondó)

Frecskay János, 1912. Mesterségek szótára. Hornyánszky Viktor…, Budapest (Reprint: Nap Kiadó, 2001.)

Herman Ottó, 1908. A madarak hasznáról és káráról. A m. kir. földmívelésügyi miniszter kiadványa, 18. szám,  Budapest (Reprint: Állami Könyvterjesztő Vállalat, 1984.)

Herman Ottó, 1914–1916. A magyar pásztorok nyelvkincse. A K. M. Természettudományi Társulat (LXXXIX. kötet),  Budapest

Herman Ottó, 1980. Halászélet, pásztorkodás. Gondolat, Budapest (A magyar néprajz klasszikusai)

Herman Ottó, 1983. Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Válogatta, sajtó alá rendezte: Schelken Pálma. Szépirodalmi, Budapest

Kósa László, 1980. Herman Ottó (Bevezetés). 5-24. In: Herman, 1980.

Rácz Endre, 1992. A belehallás jelenségéről. Akadémiai, Budapest (Nyelvtudományi Értekezések, 134.)

Szilágyi N. Sándor, 1996. Hogyan teremtsünk világot? Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár

Szily Kálmán, 1902. A magyar nyelvújítás szótára. Hornyánszky Viktor…, Budapest (Reprint: Nap Kiadó, 1999.)