Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Bábel örökösei

2015.10.16. péntek, 10:01

1 666 megtekintés

HÓDI ÉVA, ADA (SZERBIA)


Előadás a 2015. évi októberi adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon.

alt
Hódi Éva (Fotó: Balázs Géza)


Az ismert bibliai történet szerint valamikor az emberiség egy nyelven beszélt, és Bábel tornyának építésével kezdődött aza folyamat, amelymind a mai napig megnehezíti az emberek közötti kommunikációt.

Az Úr az erkölcsi romlottságot elsöprő özönvíz után a világ újranépesítéséhez Noé családját választotta ki, s ebben az időben – a Teremtés könyve szerint – „mind az egész földnek… egy nyelve és egyféle beszéde vala. És lőn mikor keletről elindultak vala,Sineár földjén egy síkságot találának, és ott letelepedének… És mondák, Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje”. A közismert értelmezés szerint az Úr megharagudott nagyravágyó tervükért, és büntetésből összezavarta nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást. Más értelmezés is van, ez talán nem olyan közismert. Eszerint a torony már olyan magas volt, hogy az emberek a közöttük levő távolság miatt nem értették meg pontosan egymást, ebből félreértés, veszekedés, zűrzavar és vérontás támadt, melyet Isten úgy büntetett meg, hogy nagy villámlás közepette leszakította a torony felső részét.

Ez a mítosz lenne vajon az alapja a nyelvek különbözőségének? A legendáknak sokszor valós alapjai vannak, s így talán elképzelhető, hogy az emberiség valaha egy nyelven beszélt. Már olyan hírek is elterjedtek, hogy a híres torony maradványait megtalálták. Mindenesetre Brueghel neves képet festett róla, bár őt minden bizonnyal a bibliai történet ihlette meg.

A nyelvek sokféleségével, s az ebből fakadó problémákkal egyre többet foglalkozunk. Valahogy egyre nagyobb fontosságot tulajdonítunk annak, hogy megértsük a Föld különböző pontjain élő embereket, és magunkat is megértessük velük. Ez elég problematikus helyzet, tekintettel arra, hogy többezer nyelven beszél jelenleg az emberiség, s a beszélőközösségek száma a pár tíz fős nagyságrendtől a több száz milliós azonos nyelvet használó népekig tart.

Érdemes kicsit alaposabban körüljárni a kérdést. Már a kiinduló helyzetet is. Egyértelműen baj-e, hogy a jelenleg mintegy 7-7.5 milliárd lélekszámú emberiség nem egy nyelvet beszél? Vagy másképp feltéve a kérdést: lehetséges-e egyáltalán, hogy az emberiség nyelvhasználata ne differenciálódott volna? Ha belegondolunk abba, hogy a hétmilliárd ember léthelyzete, társadalmi-történelmi-földrajzi-gazdasági-kulturális-vallási körülményei igencsak különböznek egymástól, elképzelhetetlen, hogy nyelvük a fenti érintők mentén ne differenciálódott volna. A nyelv és a nyelvhasználat autentikus megfogalmazása annak a léthelyzetnek, amelyben az emberek élnek. A megélt valóságot, létállapotot a nyelv eszközeivel adekvátan lehet megragadni, s a világot más létállapotból másként lehet látni.Sokat emlegetett példa a fentebb elmondottakra, hogy az eszkimóknak a fehér szín megnevezésére számos szavuk van, míg más nyelvre ez nem jellemző. Mi is legfeljebb árnyalni tudjuk a fehér jelentését: a szürkésfehértől és a piszkosfehértől a hófehérig és a patyolatfehérig terjed a paletta – de ezek nem külön szavak, hanem csak a fehér szín pontosítására szolgáló szószerkezetek. Más példát is említhetnénk – immár személyeset. Amerikába utaztunkban a repülőn alig tudtuk kitölteni a kérdőívet, mert nem tudtuk, hogy a nemzetiséget vagy az állampolgárságot kell beírni a megfelelő rubrikába – az ugyanis esetünkben nem volt azonos, de az angol nyelvben ezt nem differenciálták. Különbség viszont ott volt, amire nem számítottunk, mert életünk során ugyan számos kérdőív képtelen kérdéseire válaszoltunk már, de egészen addig még senki se tudakolta meg tőlünk, hogy milyen a bőrünk színe.A mi körülményeink között ez a kérdés ugyanis soha fel sem merült.

Vajon jó-e vagy sem, hogy több ezer nyelven beszél az emberiség?  A kérdés költői, mert akár így, akár úgy gondoljuk, a kb. hatezer különböző nyelv adva van, s bár aggasztó, hogy a kis nyelvek kipusztulása egyre nagyobb méreteket ölt, több ezer különböző nyelv mégis megmarad. A sok nyelv ellenzői azzal szoktak érvelni, hogy a kommunikáció szempontjából áthághatatlan akadályokat jelent a nyelvek különbözősége, mások viszont úgy vélekednek, hogy az emberiség egészének kultúrkincse szempontjából minden kipusztuló nyelv pótolhatatlan veszteség – hiszen minden nyelv másképp ragadja meg a valóságot – s a nyelveket éppen úgy a világörökség részeivé kéne tenni és védeni, mint más nem eszmei, hanem tárgyi értéket. Egyelőre ez utóbbi nézetet vallók vannak hátrányban: a kis nyelvek megállíthatatlanul pusztulnak, fennmaradásukra semmi esély, semmi támogatás. Az emberiség eszmei kultúrkincsének megőrzése napjainkban nem tartozik a prioritások közé.

A nyelvek vonatkozásában egész mások a prioritások napjainkban. Soha nem látott méreteket öltött egyik-másik nyelv domináns világnyelvvé növelésének szándéka, szorgalmazása, erőltetése. A világ globalizálódásának igénye húzódik meg azokban a törekvésekben, amelyek ezt a koncepciót különböző köntösben és különböző értelmezési keretben, különböző magyarázatokkal, elképzelésekkel és sok-sok anyagi ráfordítással keresztülvinni törekszenek. Ebbe a nagyszabású programba sok minden belefér. Az egészen kis nyelvek sorsára hagyásától kezdve a nemzeti nyelvek bomlasztásáig, évszázadok óta meghonosodott hagyományos nyelvtani rendszerük lebecsüléséig, elidegenítéséig, lekezeléséig, a domináns világnyelvet nem elég gyorsan és mélységben elsajátító fiatal népesség szankcionálásáig nagyon széles spektrumot ölelnek fel – mondjuk így – a kiemelt nyelv tanulására ösztönző törekvések.

A nyelvismeret és integráció kérdése óhatatlanul felmerül e törekvések kapcsán.Úgy vélik, hogy a nyelvismeret az integráció feltétele, sőt, egyesek talán azt gondolják, hogy önmagában a nyelvismeret már magában is hordozza az integrációt. Ez utóbbi azonban, mint számos példa is igazolja, egyáltalán nincs így. Az integrációhoz a nyelvismereten kívül számos olyan tényező kell, amelyek egy részéről tudunk, más részéről azonban nem. Az integrációhoz szándék, kulturális és más azonosulás, élethelyzet és sok olyan egyéb tényező szükséges, amelyek kikutatása már más tudományok – elsősorban a lélektan – körébe tartozik. Integráció alatt nem a szóban, hogy úgy mondjam, politikailag korrekt beszéd formájában kifejtett integrációt értem, mert ezt meg lehet tenni, és meg is teszik mindazok, akik önként választanak más nyelvi-kulturális környezetet maguk számára. Ezt inkább lojalitásnak nevezném. Integráció alatt a nyelvi-kulturális identitás feladását, és más nyelvi-kulturális identitással való felcserélését értem. Ez azonban nem megy könnyen. Integrálódtak vajon a vendégmunkások, akik a befogadó ország nyelvét megtanulták, de öregkorukra hazatértek szülőföldjükre? Vagy azok, akik manapság évente háromszor keresztülgázolnak Európán, hogy szabadságuk idejére hazamenjenek? Feltételezzük, hogy integrálódni fognak más vallású, más kulturális normák szerint élő népek, akik akár – tételezzük fel ezt is – a nehéz helyzet miatt hagyták el szülőföldjüket? Vagy a régi gyarmatokról bevándorolt lakosság leszármazottai? Folytathatnánk a sort, de úgy vélem, az integrációra vonatkozó végeredmény igencsak kétséges.

De talán nem is kell ennyire mélyre ásni. Elég az, amit fennen hangoztatunk, ami nyilvánosságot kap, ami publikus. A mai világban úgyis annak van információértéke, amit a fejünkbe töltenek, amit a szájunkba rágnak, amiről meg akarnak győzni bennünket. Az a valóság, amit elhitetnek velünk. Megkímélnek a gondolkodástól, a véleményformálástól, kész kliséket kapunk, mit hogyan kell látni, értékelni, nem kell megterhelni agyunkat dilemmákkal, kétségekkel, bizonytalansággal.

Mindehhez hozzájárul, hogy a hírek elterjedésének gyorsasága soha nem látott méreteket öltött napjainkban. Míg korábban hónapok, évek teltek el, míg egy-egy információ távolabbi helyekre eljutott (esetleg nem is jutott el), addig manapság jószerivel percek is elegendőek, hogy a világ legtávolabbi részén megtörtént eseményekről is tudomást szerezzünk. A televízió és az internetkorszak elterjedése a végletekig felgyorsította ezt a folyamatot, ami megint bizonyos szempontból jó, de más megközelítésből viszont elég problematikus. Jószerivel nincs is olyan említésre érdemes esemény, amelyről a mai viszonyok között ne szerezhetnénk tudomást anyanyelvünkön. A hírek-események objektivitásra törekedve, valójában azonban a médiák és az őket fenntartó, illetve mögöttük álló háttérhatalmak által megfelelőnek tartott módon,szelekcióban, formában, értelmezési keretben jutnak el hozzánk. Ezt a sajtó szabadságára hivatkozva mindig indulatosan tagadjuk, s ez alkalommal nem is erre a kérdésre hegyeznénk ki a mondanivalót, hanem arra az ellentmondásos helyzetre, amivel az információk gyors terjedésével számolnunk kell.

Nyelvem határai világom határai – szokták idézni a Wittgensteinhez kötődő mondást, és ezt számtalan módon lehet értelmezni. Lehet úgy, hogy nyelvem bezár egy – mondjuk így – gettóba, és ezen kívül másról nincs módom tudomást szerezni. Ma azonban, amikor is szinte mindenről tudomást szerezhetek saját nyelvemen is, szembesülnöm kell azzal a ténnyel, hogy nyelvem határainak kitágulásával elsősorban ismereteim határai bővülnek, világom határai azonban jó ideig nem feltétlenül változnak meg. Sőt, tekintetbe kell venni azt is, hogy az én világom határai esetleg mások világainak határait sértik, azokat nem fogadják el, azokra mások indulatosan, szélsőségesen reagálnak. A francia szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni év eleji vérengzés erre tragikusan felhívta a figyelmet. Lehet, hogy korábban el se jutottak volna az inkriminált szatirikus rajzok az érintettekhez, és így csak a lap olvasói, egy azonos kultúrkörhöz tartozó emberek találkozhattak volna azokkal – amelyek igazán nekik is voltak szánva – és egész más reakciókat váltottak volna ki részükről a látottak. Nyelvem határainak kitágításával, hatókörének kiterjesztésével sehogy se lehet megfeledkezni arról, hogy nyelvem által közvetített felfogásommal, szemléletemmel megsérthetek másokat, ami retorziót válthat ki részükről. Nyelvem határainak kitágításával, a beszélők, a nyelvismerettel rendelkezők számának számottevő növelésévelsem lehet arról  megfeledkezni, hogy nem tudom képemre formálni a világot, nem tudok lesöpörni minden más felfogást, nem lehet történelmileg kialakult kultúrákat saját elképzeléseim szerint átalakítani, nem lehet saját kultúránkba integrálni. Azt hiszem, hogy a jelen döbbenetes népességbeli-kulturális migrációs bevándorlási hullámának következményei ezen a téren is igen kijózanítólag fognak hatni.

A nyelv használatának minél szélesebb körben, minél nagyobb számú idegen ajkú népesség körében való szorgalmazása révén sem valósul meg önmagában a kívánt/remélt integráció, a szemléletbeli változás vagy éppen a szemléletváltás. Inkább az azonos kultúrán belül, az azonos nyelvet beszélők körében sikeresebb a nyelvi eszközökkel történő befolyásolás.

Kis túlzással azt is mondhatnánk talán, hogy e téren a nyelv alapvetően már nem az egyszerű gondolatközlés, a kommunikáció eszköze, hanem sokkal inkább bizonyos domináns helyzetben levő csoportok érdekeit, a tömegek manipulációját, szemléleti befolyásolását szolgálja, nem riadva vissza a nyelvi terrortól, a megfélemlítéstől, a nyelvi inkvizíciótól, a boszorkányüldözéstől. A nyelv ebben a vonatkozásban már szétfeszítette saját határait, és veszélyes fegyverként funkcionál. Korunk legveszélyesebb fegyvere nézetem szerint a nyelv, mely nagyobb pusztítást tud véghez vinni, mint a legmodernebb támadó és pusztító hadi arzenál. Népeket tud megfosztani a józan eszétől, természetes védekező és érdekérvényesítő képességétől, népeket és nemzeteket tud amnéziába és letargiába taszítani, saját érdekeik ellen szólni és cselekedni, autentikus közösségeket tud bomlasztani és szétverni, és végső soron a romlásba és a pusztulásba sodorni. Nem apokaliptikus vízió ez, hanem a ma embere számára, a ma embere életében valóságosan jelen levő veszély, melyre nem fordítunk igazán gondot. Nem is vagyunk felkészülve rá, nem is hisszük el igazán,és nem is tudjuk, hogyan tudnánk felvenni ezzel a jelenséggel a harcot. Hiszen az erőszakos nyelvi befolyásolás eszköztára határtalan.

Nap nap után részesei vagyunk ennek. A legártatlanabb reklámozott termékektől, az élelmiszer- és mosóporreklámoktól kezdve a már nem is olyan ártatlan vagy ártalmatlan gyógyszerreklámokig minden képzeletet felülmúló nyelvi erőszakhullámnak vagyunk kitéve. Kíméletlenül sulykolják belénk, hogy milyen terméket vegyünk meg, s olyan hamis szükségleteket keltenek, melyek álmunkban sem voltak bennünk, és ha ellenállunk a propagandának, olyan lelkiismeretfurdalást keltenek, mely teljességgel indokolatlan. Aki nem követi a reklám által forszírozott termékek vásárlását, nem követi a példának kikiáltott életvitelt, az rossz anya, az tönkreteszi az egészségét, rontja az életkilátásait, magának és környezetének ellensége. Az sem gond, ha a reklámnak semmilyen valóságtartalma sincs. A hajnövesztő szertől még senkinek se nőtt ki a haja, a fogyókúrás csodakészítményektől még senki se fogyott le, a meddőség elleni interneten beszerezhető, orvosilag nem ellenőrzött szerektől már komoly egészségügyi szövődmények keletkeztek, a szépészeti célú plasztikai sebészeti beavatkozások életveszélyes következményekkel járhatnak, de ez még számításba sem kerül a tömegmanipulálás során.

És ezek még csak az ártatlan esetek. A gátlástalan tömegmanipulálás teljességgel polgárjogot nyert pl. a választási kampányok során. Az a népszerű, aki legjobban tudja reklámozni magát, aki megkaparintja-uralja a médiát, aki show-műsort csinál még a politikából is.Bármit meg lehet tenni nyelvi eszközök segítségével. Kiragadott félmondatokkal, félremagyarázásokkal, lényeges dolgok elhallgatásával, felpörgetett jelentéktelen eseményekkel, nyilvánvaló hazugságokkal éppúgy lehet operálni, mint tabuk beépítésével, gondolatrendőrséggel, nyelvi terrorral – bizonyos dolgokat akkor sem szabad kimondani, ha már teljesen nyilvánvalóan látszanak. Mindehhez pénz kell, és aki rendelkezik ezzel, érdekeinek érvényesítéséhez minden eszközt be tud vetni. Beláthatatlan következményekkel járhat ez a tendencia, hiszen már ma sem működnek igazán azok a nyelvi – és más – visszajelző rendszerek, amelyek régen még működőképesek voltak. Az autentikus közösségek meggyengülésével ezek érdekérvényesítő képességei is meggyengültek vagy éppen szétfoszlottak, és nyitottá vált az út – a modernség, a haladás,az újabb elvárások. a „trendi” jegyében – a kilúgozott agyú egykori közösségek szellemi átgyúrására.

„A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem az édes mienk” – idéztük Kazinczy Ferenc gondolatát a nyelvre vonatkozóan, mely gondolatot mottónak is választottunk a nyelv határaival foglalkozó tanácskozásunkhoz. Mindmáig azonosulhatunk ezzel a felfogással. A nyelv közös kincsünk, akár kis nyelvről, akár világnyelvről essék is szó. A nyelv határainak korábban elképzelhetetlen kitágításával, a fordításokkal nagy lehetőségek állnak a régebben szinte nyelvi gettóba zárt kisebb nyelvek páratlan alkotásai előtt, mint ahogy a modern kor elektronikus lehetőségei, az internet, a mobilvilág is a nyelvek határainak régebben példa nélkül való kiterjesztése irányába hatnak. Mindez azonban nagy felelősséget is ró a nyelvhasználókra, a beszélőközösségekre. Morális kérdések, etikai problémák egész sorát veti fel a nyelvi határok kiterjedése, kezdve a cenzúra kérdésétől – amire már a régi korok emberei is igen érzékenyek voltak, és amit ma már az internet korában elég jól ki lehet küszöbölni – a sajtószabadságig. Vannak-e egyáltalán határai a sajtószabadságnak? Ha igen, hol húzódnak meg ezek? A sajtószabadság jegyében szabad-e más népeket, vallásokat, felfogásokat, kultúrákat megsérteni?  Szabad-e megalázni, megszégyeníteni, nevetség tárgyává tenni más felfogást valló, más kulturális normák szerint élő embercsoportokat? És lehet-e, kell-e eltűrni ezeket? A nyelvi határok kiterjedésével óhatatlanul felmerülnek ezek a problémák a mindennapi életben is. Az egy nyelven beszélő, a közös nyelvet beszélő emberiség szép eszméjétől egyelőre igen távol vagyunk. S még az is lehet, hogy ennek a konkrét nyelvi-nyelvtani különbségeknél sokkal jelentősebb akadályai, az aktuális hatalmi- és erőviszonyok által meghatározott szemléletbeli, felfogásbeli akadályai vannak.


 

Megjegyzés: A nyelv határai címmel rendeztek tudományos tanácskozást 2015. október 10-én Adán, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon, ahol Hódi Éva mellett előadtak: Tóth Szergej, Molnár Csikós László, Balázs Géza, Hódi Sándor, Pölcz Ádám. A Szarvas-napok anyaga évek óta könyvalakban is megjelenik. (A szerk.)

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu