MÁLNÁSI FERENC (KOLOZSVÁR)
Eligazító sorok, avagy romániai fiatalok és az 1956-os magyar forradalom címmel olvashatjuk a szerzők rövid szövegét, amelyet remek ismertetőként, kölcsönmondatokként is felhasználok.
A könyvben az 1956-os magyar forradalommal nyíltan együttérző és emiatt bebörtönzött egykori erdélyi fiatalok, középiskolás diákok, munkások és egyetemi hallgatók emlékeznek az akkori történésekre. Volt köztük, aki gyertyát gyújtott halottak napján a házsongárdi temetőben, volt, aki koszorút helyezett el az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc hősei emlékművén, volt, aki nekivágott a román–magyar határnak, hogy azon átszökve a pesti srácokhoz csatlakozzon, volt, aki verset írt, voltak temesvári – elsöprő többségükben román! – egyetemisták, akik nagygyűlésen fejezték ki rokonszenvüket a magyar forradalom hősei iránt. A magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára az RMDSZ megbízásából 2016-ban Erdély több városában forgatták a kolozsvári Video Pontes stúdióban készített, majd nagy sikerrel bemutatott Tisztelet a hősöknek! 1956 erdélyi mártírjai című dokumentumfilm-sorozatot (rendező-szerkesztő: Vig Emese, operatőr: Csép Gergő, vágó: Péter Anna, grafika: Radu Simu, szakmai tanácsadó: Benkő Levente). Szerkesztett szövegeit, részben pedig a 90-es évek óta rögzített, azóta lapokban (Háromszék, Szabadság, Székelyföld) is megjelent interjúk változatát olvashatjuk a könyvben.
A kötet címében a srác szó megtévesztő lehet, mert ez azt sugallja, hogy az emlékezők valamennyien tizenévesek voltak a magyar forradalom idején. A hajdanvolt tizenévesek mellett huszonéves egyetemi hallgatók és a pályájukon elindult, de szintén fiatal tanúk is megszólalnak. A jiddis nyelvből német közvetítéssel a magyar nyelvbe befogadott szleng szót – tartalmát némileg tágítva – abban az összefüggésben használják a szerkesztők, hogy 1956 őszén, a magyar forradalomnak és szabadságharcnak a világ csodálkozását kiváltó napjaiban ezeknek a fiataloknak a szíve együtt dobbant. A pesti srácok hősiessége indította el Erdély-szerte is azt a hullámot, amely arról szólt, hogy valamit tenni kell. S bár fegyvert nem fogtak (hiszen az adott körülmények között nem is foghattak), nekünk, erdélyieknek is megvannak a magunk srácai, akik ott és akkor azt és annyit tettek, amit és amennyit tehettek…
Kik voltak e könyv lapjain megszólalók, és mit akartak ők, az erdélyi srácok?
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) 1956. november elején alakult Brassóban, Orbán László unitárius teológusjelölt elnökletével, az ő, valamint a Lay fivérek (Imre és György) kezdeményezésére. Szorgalmazták, hogy az egyházi ünnepeket az évszázados hagyományok szerint lehessen megtartani, illetve kísérletet tettek arra, hogy az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc hőseinek emlékét visszahozzák abba a köztudatba, ahonnan a kommunista propaganda mindenáron igyekezett kitörölni. 1979-ben az EMISZ 79 tagját három csoportban ítélte el a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1129 év politikai börtönre. Lay Imre (1938–), Aczél Ferenc Károly (1938–2018), Albert Mihály (1932–), Bede István (1942–), Bedő Gábor (1939–), Biczó János (1941–), Harai Pál (1928–2014), Oláh János (1938–) visszaemlékezéseit olvashatjuk a kihallgatásokról, a Duna-deltában végzett kényszermunkáról, a szamosújvári börtönlázadásról, a vacsora helyett kapott verésekről, a „rettenetes időkről”, arról, hogy „Ezt nem lehet elmesélni…”, a „Vérrel írt üzenet”-ről, a kedves magszólításokról: „Te rohadék!”, „Gyilkosok! Gyilkosok!”
A Székely Ifjak Társasága (SZIT) az EMISZ-hez hasonlított: középiskolás diákokból verbuválódott Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium hat diákja hozta létre azzal a szándékkal, hogy mozgósítsák társaikat, ha a forradalom Romániára is átterjedne. Látva, hogy a magyar forradalmat és szabadságharcot most szovjet tankok fojtották vérbe, 1957. március 14-én este a fiatalok titokban koszorút helyeztek el az 1848–49-es forradalom hőseinek Sepsiszentgyörgy főtéri parkjában álló emlékművén. Ez a koszorúzás mély titokban maradt, de a fiatalok 1958. március 14-én újabb koszorút helyeztek el az emlékmű talapzatán, ám a Securitate emberei lecsaptak rájuk, további társaikat is letartóztatták, s a Kolozsvári Katonai Törvényszék Marosvásárhelyen 1958-ban összesen 98 év börtönre ítélte a kilenc vádlottat. Bordás Attila (1941–), Gyertyánosi Csaba (1940–) és Jancsó Csaba Levente (1941–) azokra a tárgyalásokra emlékeznek vissza, ahol Macskási Pál bíró azzal hallgattatta el a védőügyvédet, hogy „csak nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy fegyverrel támadjanak ránk. Halálra kell ítélni ezeket a banditákat!”
A bolyais diákok sorsáról beszámoló Dávid Gyula (1928–) szívszorító hangon emlékezett vissza arra, amikor diákjaival virágot vittek ki a házsongárdi temetőben nyugvó erdélyi magyar szellemiségek sírjára. Néhányan fekete szalagot viseltek, verseket szavaltak, majd Bărănescu (Bárány), de Oprea és Harasztosi szekusok arról érdeklődtek, hogy „[m]ilyen utasításokat kapott Nagy Imrétől az itteni ellenforradalom megszervezéséhez”. – „Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet, mert én voltam a tanár…”
A baróti diákok egy csoportja – Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton – 1956. november 10-én indult a román–magyar határra, hogy azon átszökve a pesti srácokhoz csatlakozzon. Négyük közül már csak Józsa Árpád Csaba (1940–) él (Kovács János rég meghalt, Bíró Benjámint lelőtték, Moyses Márton kínvallatás után cérnadarabbal levágta a saját nyelvét, szabadulása után Brassóban a kommunista párt székháza előtt felgyújtotta magát, majd belehalt a sérüléseibe).
A csíkszeredai diákok, a Puskás-csoport is nyíltan rokonszenvezett az 56-os magyar forradalommal és szabadságharccal: „csak” aggódtak a forradalomért, érzéseiket, gondolataikat versekben fogalmazták meg, ezért hat tanárt 1959-ben 94 év börtönre ítéltek.
A Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ) 1956 őszén nagyváradi középiskolások által jött létre az akkor 15 esztendős Domokos Miklós (1941–) kezdeményezésére. Török László (1944–), Váncsa Árpád (1942–) és mások röpcédulákat írtak, jelszavakat terjesztettek, de a Secu több mint 400 személyt tartóztatott le, s 1961-ben 59 tagot összesen 540 év börtönre ítéltek.
A temesvári egyetemi hallgatók is nagygyűlést tartottak 1956. október 30-án, rokonszenveztek a pesti diákokkal, követelték a szovjet csapatok kivonulását Romániából, a beszolgáltatások enyhítését, valamint az egyetemi autonómia szavatolását. A kisbecskereki szovjet katonai laktanya csakhamar megtelt 3000 elhurcolt diákkal. Ottani „életükről” Caius Muţiu (1934–) számolt be Tudtam, mi vár rám, de nem bántam meg… címmel.
A protestáns teológusok csoportjából Kiss Béla (1935–) az Én már nem haragszom senkire… című írásában a szamosújvári és a nagyszigeti (Salcia, Gradina és Stoieneşti) kényszermunkatelepeken „eltöltött” idejéről számolt be, ahol a börtönparancsnok ezzel „vigasztalta” őket: „A börtönben megvédünk a nép haragjától.” Péter Miklós (1939–2008) „bűne” az volt, hogy tíz méter fekete szalagot vásárolt, amelyet társaival két hétig viselt. A váradi káderes, aki később püspök lett, Biharvajdára nevezte ki, az ott több évtizede szolgáló lelkészt életfogytiglanra ítélték, utódját pedig munkaszolgálatra hívták be, a frissen kinevezett Péter Miklós pedig a templomot belülről csak harmincnégy és fél évvel később látta meg, mert hajnalban felzavarták, majd egyenesen Kolozsvárra vitték. Amikor Biharvajdán a hívek a templomban várták a tiszteletes urat, Kolozsváron a Kakasos templom előtt gurult el vele a rabszállító kocsi: „Hogy élni, s néha szólni mertem, / Négy cellafal az ára. / Virágvasárnap… Itt kezdődik / az út a Golgotára” – írta egyik 1959-es versében. Szabadulásuk negyvenedik évfordulója alkalmából istentiszteletet tartottak a börtönviselt lelkipásztorok, s a tévéfelvétel azt a pillanatot örökítette meg, amikor az úrvacsorai kelyhet az egykori rab – Péter Miklós – egykori börtönőrének nyújtja…
Továbbá két egyéni sorstörténet szerepel a kötetben: Szántó János (1925–2013), a román hadsereg magyar nemzetiségű századosa azon a gyűlésen, ahol arra szólították fel őket, hogy ítéljék el a magyarországi ellenforradalmat – mondván, hogy „huligánok, banditák és nyugati bérencek meg akarják dönteni a szocializmus vívmányait, kirabolják az állami vállalatokat, megölik azokat, akik ellenük támadnak, s a huligánok Magyarországhoz akarják Erdélyt csatolni…” – anélkül, hogy szót kért volna, felállt, majd így szólt: „Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy ezt a magyarellenes uszítást és hisztériát hagyják abba. Amit az alezredes elvtárs állít Erdéllyel kapcsolatban, az nem egyéb, mint a magyarok elleni uszítás. Visszautasítok minden olyan sértő szót, amivel meg akarják alázni a magyarságot…” Öt évig semmit sem tudott a családjáról, és ők sem tudtak semmit róla. Szamosújváron őt is azzal „vigasztalták”: „…te bandita, itt fogsz elpusztulni a börtönben…”
Szántó Árpád (1932–) kollektivizálásellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában „Fekete Kéz” aláírással, majd egyetemi hallgatóként levélben kötelezte el magát a magyar forradalom mellett – hazaárulás vádjával húsz évet kapott, Szamosújvárról a börtönlázadás idején Piteşti-re hurcolták, ahol újabb 22 évet kapott, amikor a Fekete Kéz tagjait letartóztatták. 1964-ben szabadult, Balánbányán „kapott állást” – természetesen egy bányában –, de a Secu ott sem hagyta nyugton, sőt a feleségét és a lányait is állandóan zaklatták. 1988-ban családjával együtt menedékjogot kapott Amerikában, de amikor a kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett, hazaköltöztek.
A könyv szerzői
Benkő Levente történészként több könyvet írt már, Papp Annamária újságíró, szerkesztő, a Szabadság napilap rovatvezetője, történelmi tárgyú könyvei jelentek meg. Vig Emese a Román Televízió Kolozsvári Területi Stúdiójának szerkesztője, több dokumentumfilmet is készített.
Magyartanárként – diákjaim nevében is – hálásan köszönöm a munkájukat, mert utódainknak is tudniuk kell, hogy: „Tragikomédia volt az egész, csak sajnos valósággá vált.” (Benkő Levente – Papp Annamária – Vig Emese: Erdélyi srácok. Kolozsvár: Exit Kiadó, 2018.)
Szöveggondozás: Mayer Péter (ELTE)
0 hozzászólás