Legutóbbi hozzászólások

  1. Lehet-e többet tudni erről a határkőről? Vajon minek a határát jelölte? Azért kérdezem, mert láttam a bejegyzésben, hogy Botlik József…

  2. Kedves Krisztina, véletlenül jutottam hozzá írásodhoz, amely minden átgondolt szavával, mondatával, mondani akaratával egyetértek. Leírhatnám mindezt, Bélával kapcsolatban, de minek…

Boros Örs: Egy kuruc katona

2024.02.14. szerda, 14:31

156 megtekintés

Látod lenn azt a rengeteg betont, kőből kovácsolt házat, palotát? Talán, ha az emlékeim nem csalnak, itt kaptam a haláldöfést.

Az ónodi országgyűlés emlékére, Ónod

Engem is összeverbuváltak, mint rengeteg társamat. Akkor nem volt választás, menni kellett. A törvény nem védett meg. Nem is voltam oda való, de muszáj volt. Muszáj volt a hazáért. Fiatal voltam pedig, de anno más volt. Tizennyolc esztendős legény voltam, de még nem házasodtam. Elvittek. Szüleim, a kedvesem sirattak. A jószágok is búsan intettek búcsút. A Bodri, az hiányzott. Fürge, okos, éles tekintetű volt. Sokat jártunk vadászni, de csak mint egyszerű szórakozás. Nem értettem a politikához, nem is érdekelt. A hazámat szerettem viszont, és ma is ugyanúgy szeretem. Árva egy gyermek… Már a felkelés legelső napján odavesztem. Ezen a helyen. De akkor itt még semmi nem volt. Itt a természet uralkodott. Színekben pompázott ez a mező, tücsökciripelés hallatszott, a madarak élesen daloltak, s a szellő lágyan süvített végig a réten. Annyira idillikus volt. Csend, nyugalom, béke. S aztán következett a pokol. Ordibálás, fröccsenések, vér, szenvedés. Úgy átváltozott. Nem is tudom a kis állatok hová lettek akkor. Csak a fű és a zsenge virágok próbáltak helytállni. Tűnődésemben leszúrtak. Igen, abszurd. Rövid volt, csak pár pillanatig fájt. Nem értettem én a hadászathoz, s bántani sem szerettem volna senkit. Nem bánom, hogy így történt, csak a hazát sajnáltam. Mi rosszat tett, amiért ekkora árat kell fizetnie?

Hamar ide is kerültem. Ide fel. Sok jó ember van itt. Szerintem mind az. Itt nincs háború, gyűlölet, rosszindulat, gyilkolás. Itt minden olyan álomszerű. Maga a mennyország. Mert az. Az én életem nem volt tele történésekkel. Egyszerű parasztlegény voltam. Szüleim és kedvesem túléltek, no de még a Bodri is. Már újra együtt lehetünk. Kellett rájuk várnom, de Bodri sietett hozzám. Innen vigyáztam útjaikat. Ahogyan én a kedvesemet vártam idefel, ő pont úgy várt engem odahaza. Végül kereszteződtek útjaink. Volt is öröm, sírás, meghatódottság, felhőtlen boldogág. Azóta innen fentről figyelgetjük, mi is történik szeretett hazánkkal.

Nagyjából felfoghatatlan az a rengeteg változás. Ha most hallanám először a nyelvet, nem lennék biztos abban, hogy ez a magyar nyelv. Anno nem volt ilyen ízes. Megszoktam, haladtam a korral. Az emberek sem olyanok már, mint az én időmben voltak. Sem az épületek, s már az országok sem. Arról ne is beszéljek, mennyi újabbnál újabb találmány és szerzemény van. Azt mondtam, nem bánom, hogy ilyen rövid volt a futásom. Fiatalon vesztem oda. Ha nem így lett volna, akkor lehetetlennek tartom, hogy alkalmazkodni tudtam volna. De így igen. Szerencsére.

Azért az én világom más volt. Apró kis faluban laktam. Ma már nem létezik. Ó, de szerettem. Annyira békés volt. Emlékszem, gyermekként édesapám odarakott összeeszkábálni egy lócát, míg ő a földeken dolgozott. El is készítettem én. Olyan büszke voltam magamra. Esténként mind azon ültünk, ott beszélgettünk. Vagyis inkább édesszüleim, nekünk nem szabadott mindig. Idillikus volt. Kedvesemet lóháton nyertem meg. Láttam csillogó tekintetét. A patak partjára jártunk mosakodni. De jó is volt az, mennyit mulatoztunk ott ketten, néha még ruhát mosni is jártam vele. Szerettem hallgatni a csiripelő hangját…

Nem volt mindenhol ily jó, mint nálunk. Kis eldugott helyen laktunk, ott mindig béke volt, nem volt vérengzés. Csak mi voltunk, s a szomszédok, a falubeliek, a pap és egy tanító. Mindenki ismert mindenkit és mindenki szeretett is mindenkit. Olyan volt ez a közösség, mint egy nagy család. Azóta itt fenn vagyunk már mindannyian, nem feledtük el egymást, összetartunk és figyelemmel kísérjük hazánkat a mai napig is. Szeretjük és sajnáljuk. De büszkék vagyunk rá, hogy mindig is kitartott és itt van és otthont ad a nemzedéknek.  

A szerző korábbi írása az E-NYÉK-ben: https://mnyknt.hu/boros-ors-kicsinyke-falu-kisszanto/

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu