KOMORÓCZY GYÖRGY (SZÉKELYUDVARHELY)

Köznemes, főnemes, armalista, hétszilvafás, lófő, rabonbán

Az évezredes történelmi, társadalmi kiváltságos osztállyal kapcsolatos kifejezések alaposabb megismertetésében akad még pótolnivalója az anyanyelvi ismeretterjesztésnek. Leginkább a tömegtájékoztatás nyelvében fordulnak elő járatlanságra utaló jelek, és a ’89-es rendszerváltozás után megjelent könyvek sem egészen mentesek bizonyos tévedésektől. A világhálóról nem is beszélve.

Az újságírók és könyvszerzők mentségére legyen mondva, hogy a kommunista berendezkedés után történelmünknek egy szeletét kiradírozták a tankönyvekből, az ismeretterjesztő munkákból és a szocialista építés éveiben az írók is óvakodtak a nemességhez köthető témáktól. Negyvenöt évnyi agymosás után, 1990-től újra kellett tanulnunk több olyan dolgot, amelyek tiltott listán voltak a szovjet uralom alá került országokban. Egyetlen beszédes – hazai – példát említek csupán: fiatal, történelem szakos tanár(nő) mondta el a változás után, hogy az egyetemen a 80-as években egy árva szót sem tanítottak a földbirtokosok 1949-es kitelepítéséről, vagyonuk – ingó és ingatlan – teljes elkobzásáról, munkatáborokba és kényszerlakhelyre hurcolásukról, az évtizedekig tartó hátrányos megkülönböztetésükről. Nem csoda hát, ha a mai olvasó – középiskolástól a nyugdíjasig – például klasszikus íróink műveit olvasva nem érti teljes bizonyossággal a magyar, azon belül a székely nemesi társadalom sajátos szavait, kifejezéseit.

A következőkben hibavadászat helyett csupán a szakirodalom, leginkább a történet- és nyelvtudomány hiteles meghatározásainak, információinak vázlatos továbbítása a célunk.

A magyar nemesi társadalom a Kárpát-medencében feudális körülmények között Szent Istvántól a jobbágyfelszabadításig (1848–49) működött, utána feudálkapitalista rendszerben 1946-ig tartott. IV. Károly távozása után – rövid bolsevista-szocialista politikai villongásokat követően – 1920-tól király nélküli királyság volt Magyarországon.

Hét szilvafa Biharnagybajomban (Szűcs Sándor néprajzkutató egykori kertje) (Kép: BG)

A nemes (ember) szó jelentése: ’a feudális társadalom kiváltságos osztályához tartozó személy’, alapszava a ’nemzetség’ jelentésű nem főnév. Az államalapítás után az uralkodó (király, fejedelem, császár) emelhette nemesi rangra azokat a személyeket, akik szolgálataikkal kiérdemelték azt. Az érintettek földadományban és kiváltságokban részesültek, belőlük alakult ki a földesúri réteg, 1848 után a jogutód földbirtokosság. Az 1400-as évek elejétől a rétegződést nemcsak a birtok nagysága hordozta, hanem a birtok nélküli nemesek csoportja is. Ők csak címert és nemeslevelet kaptak az uralkodótól, de birtokadományban nem részesültek. Ez volt az armalisták rétege. A latin eredetű armális szó ’címerrel ellátott nemesi level’-et jelent. A birtok szerinti rétegződés a nemesség körében így alakult: kis-, közép- és nagybirtokos. Az első kettőt köznemeseknek nevezték, utóbbiakat főnemeseknek (címekkel is ellátva). Nagybirtoknak az ezer hold (körülbelül ötszáz hektár) fölötti földterület számított. Kivétel is akadt: volt nagybirtokos köznemes és középbirtokos főnemes (például hatszáz holdas báró) és vagyontalan kisnemes. A közepesnek általában a kétszázötven és ezer hold közötti birtok számított. Az 1700-as évek vége felé (1791) nyelvünkben is megjelenik és terjedni kezd a főnemes jelentésű görög gyökerű arisztokrata szó. Fontos: mind a nemesi, mind a főnemesi rang, illetve cím csak apai ágon volt örökölhető! A köznemeseket cím nélküli nemeseknek is nevezték, a főnemesi címek növekvő sorrendje így volt: báró, gróf, herceg. A hercegnél csak a királyi herceg (az uralkodó család tagja) volt magasabb rangú. A főhercegi rang csak a Habsburg-ház tagjait illette meg.

A középbirtokos nemest a 19. század első felében szokás volt angol eredetű szóval dzsentrinek is nevezni, néhány évtizeddel később a kisbirtokos vagy birtokát vesztett nemest is így hívták. Közülük sokan hivatali vagy értelmiségi pályát választottak. Ugyancsak a 19. század első felében a csekély birtokú vagy elszegényedett nemes ember megnevezésére magyar kifejezés született: a hétszilvafás, de volt három- és hatszilvafás nemes is. Ezek mind csúfolódó népies kifejezések, akárcsak a bocskoros nemes vagy kurta nemes. Sokan felteszik a kérdést: hogy kerül ide a szilvafa? A szótörténeti kutatás szerint a szilvafát a Kárpát-medencében nem tartották értékes gyümölcsfának, ezért a szerényebb vagyoni helyzet jelképévé válhatott. Idővel a hétszilvafás kifejezés kiszorította a többi számnévi előtagot, minden bizonnyal azért, mert a hetes számnak kiemelt szerepe volt őseink kultúrájában, így számos olyan kifejezés született, amelyben előfordul a hét: hétalvó, hétpecsétes (titok), hétpróbás (gazember), hétfejű sárkány, hétszemélyes tábla stb.

A hétszilvafás székely megfelelőjének a lófő nemest tartja a szakirodalom, a vármegyei birtokos nemességhez a székely rendek közül legközelebb álló a primori réteg volt a 16. századtól. Abban nincs vita, hogy a primorok a székelyek legvagyonosabb és legelőkelőbb osztályát alkották, közéleti tisztségeket viseltek, közülük kerültek ki az úgynevezett főemberek/főrendűek, azonban a primor főember nem azonos a főnemessel vagy a mágnással (báró, gróf, herceg). A félreértéseket olykor talán az okozta és okozza ma is, hogy a magyar országgyűlés felső táblájába (felső házába) a bárói és grófi családok tagjai mellett a székely primorok is – mint birtokos nemesek és tisztségviselők – meghívást kaptak. A primorok közül kerültek ki az uralkodó döntése nyomán a székely bárók és grófok (17–18. század). Erdélyben hercegi család nem volt. A régies írású vezetéknévhez járó nemesi előnevet mai hangjelöléssel kell írni a szabály szerint: cegei (nem czegei), köpeci (nem keöpeöcei) stb. A székely székek élén a főkirálybíró állt, vármegyei megfelelője: a főispán. Munkaköréhez tartozott a törvényesség felügyelete, akárcsak a mai prefektusnak. 1876-tól a székely székek helyén is megyék alakultak, a főkirálybírókat a főispánok váltották. A királybíró a székely székek közigazgatását irányította, vármegyei megfelelője: az alispán. Ő nem volt alárendeltje a főispánnak, választás útján nyerte el tisztségét, akárcsak a mai megyeelnök.

Olykor olvasni lehet székely rabonbánokról, és embertársaink között is vannak, akik büszkén vallják, hogy felmenőik rabonbánok voltak. A legújabb értelmező szótár (Akadémiai Kiadó Budapest, 2003) azt írja: a rabonbán egy hamisítványnak bizonyult krónika szerint a honfoglalás kori pogány székelyek választott vezére és főpapja. A kutatás kiderítette, hogy a rabonbán szót a hamisítók alkották, valószínűleg a héber rabbi ’tanító, mester’ (= a zsidó vallás papja) szó elferdítésével és a közismert bán méltóságnévből. Rabonbánok nincsenek, nem is voltak – olvasható egy nyelvészeti tanulmányban.

Megjegyzés: A Hargita Népe Hargita honlapján 2020. jún. 12-én megjelent írást a lap és a szerző engedélyével vettük át.