BALÁZS GÉZA, BUDAPEST

Mi az, hogy cselédszótár? A cselédség 1945 után megszűnt. A volt cselédek szégyellték egykori kiszolgáltatott helyzetüket, s nem beszéltek róla.

Eperjessy Ernő cselédszótára azoknak az uradalmi cselédeknek a világát idézi meg, akik közé Illyés Gyula is tartozott, akikről a Puszták népe szól. Illyés nyomán ma már talán nem keverik össze az emberek a nagyvárosi és az uradalmi cselédeket. Ez a szótár a zselicségi cselédek nyelvének gyűjteménye, a szerző célkitűzése szerint célja, hogy „az 1945-ben történelmileg véglegesen lezárult kapitalista nagybirtokrendszerrel együtt eltűnő uradalmi cselédség magyar szókincsét, bizonyos szempontból archaikus magyar nyelvjárását az utókornak átörökítse”. (Sajnos, aligha mondhatjuk ki, hogy „véglegesen”, de a szerző jó szándékát nem kérdőjelezzük meg.) A szerző érintett: 15 éves koráig maga is részese volt az uradalmi cselédvilágnak. 2006-ban megírta a – a népi irodalom folyományaként – a Puszták népe Zselicben című monográfiáját, az ún. cselédmonográfiát. Ekkor merült föl, hogy az 1960-as években gyűjtött anyagából szótárt is készítsen. Lehetséges-e egyáltalán egy nyelvjárásnak tekinteni a somogyi cselédek nyelvváltozatát? Komoly módszertani probléma, hiszen a cselédeket évente „fogadták”, bár a szerző szerint „a szegődésre kapott napon a cseléd messzire nem jutathatott el… Így aztán a migráció egy szűkebb körön belül, a szomszéd uraságnál, vagy két-három pusztával odább… történhetett”.

Eperjessy Ernő (fénykép: BG)

A korlátozott migrációból adódott a nyelvjárás viszonylagos állandósága. Ennek ellenére a volt uradalmi cselédek nyelvjárási sajátosságai összetettebbek, változatosabbak, mint egy zárt parasztközösségé. „A cselédek nyelve nem egy adott, állandóan egy helyen lakó közösségen belül integrálódott és bizonyos irányban változott egységesen, hanem az évenként megújuló migráció folytán nyelvjárási azonossága egy nagyobb – adott esetünkben a Zselic – tájegységen belül érvényesültek” írja a szerző. A gazdasági-társadalmi körülmények, a viszonylagos helyhez kötöttség, a cselédek nyelvét meglehetősen archaikus formában tartották, de el is különítették a falvak lakosai által használt nyelvtől. A szerző szerint az 1950-es évekig a somogyi nyelvjáráson belül külön zselici magyar cseléd nyelvjárásról is beszélhetünk… – amely gondolat kétségtelenül már nem csupán nyelvjárási, hanem szociolingvisztikai helyzet. Megfigyelhető volt például, hogy a cselédek ö-ző nyelvjárást használtak, a gazdatisztek viszont már a köznyelvi e-zést. Ha egy cseléd könyér helyett kenyeret mondott, megszólták: Mit afektász? Neköd nem jó, ahogyan mi beszéllünk? Neköd is ott mérnek, ahunn a többinek. Az alapvető szakterminológiát minden cseléd használta: cselédkönyv, béres, csirás, hónapszámos, kalapálás, méretés, takarodás. Szinte a máig élnek ilyen szavak, kifejezések, mint: puszta, cselédség, béres, gazda, ökör, szekér, járom, fertály, időfelmondás, közös konyha. De vannak kimondottan „helyi érdekű” szavak kifejezések. Pl. aggságoskodik (alkalmatlankodik, útban van), baluska (kanászbalta), buger (szlovákul beszélő ember), csaptig (szintültig tele), heszít (mérgesít), kenyérkereső pogácsa (új munkahely keresés idejére sütött pogácsa), kenyérmellévaló (húsétel), rétingesen (csak ingben, kabát nélkül), zsurmol (morzsol) stb. Eperjessy Ernő saját élethelyzetéből fakadó gyűjtését állatnevek, szólások-közmondások és szöveges nyelvjárási szemelvények egészítik ki. Ismerve őt, tudhatjuk, hogy ugyanolyan szerénységgel, elkötelezettséggel fordult egy jogfosztott, voltaképpen társadalmilag alig ismert csoport felé, mint Illyés Gyula.

(Eperjessy Ernő: Regionális cselédszótár. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 2010. 333 oldal.)