H. TÓTH ISTVÁN (Prága – Kecskemét – Budapest)

Zamárdi betlehem (kép: BG)

Tollas Tibor Fenyők[1] című különös versét olvasgatva, a versből ezt a fenti vallomást kiemelve, költőnk szavait kölcsönözve, mi, versolvasók magunk is ezt gondoljuk, érezzük és hisszük is mélyen. Igen, ez a gyakorítóképzős szó, igealak képes valamelyest érzékeltetni az ünnepre váró, a Gyermek karácsony éjjeli érkezésére vágyakozó versolvasóban azt a felidézett hatást, amit kivált belőlünk ez a valóban nem mindennapi verskép és gondolatgazdagsága:

 

 

t
i
tű
levelű
csend kupolái
örök-
zöld fenyvesek
a hó
alól is reményt szikrázni
csak zengjetek!
Isten nélküli istállók mélyén
ti őrzitek a szárnyatok alá menekült
Kisdedet.
Túl: arasznyi ágaitok szalmazsákokba rejtve,
ha őrök
elkobozzák, rabok szabad szívében nyit tovább!
Némán is hirdessétek e gyűlölet-rengetegbe’:
csak a
szeretet
tehet
csodát.

 

Kétségtelen, hogy elsőként a formájával ragadja meg az olvasót ez a Göteborgban Pap Ivánnak és Szarka Lászlónak dedikált költemény, így mindenekelőtt a nyelven kívüli (az extralingvális) eszközök seregszemléje, a vizuális költészet körében vizsgálandó.

Hangsúlyozandó, hogy amikor a képvers (a kalligramma) lényegét érintjük, akkor a formai jegyeiről szólunk. Ebben a műben a szemmel látható kép elemeiből (a vizuális komponensekből) szerveződött alkotásnak a felszínét járjuk körül. Eközben elismerjük és tiszteletben tartjuk azt a stilisztikai alapállást, hogy a képversben mind a felismerhető rajz, mind a kiolvasható szöveg egységes (koherens) közlemény.

A képvers formájával létrejött grafikai vizualitás nem azonos a szövegstruktúra szemantikai-stilisztikai képszerűségével. Nyilvánvaló, hogy a grafikus képek elsősorban a befogadó szemének, míg a névátvitelek (a trópusok) és a stilisztikai alakzatok a nyelvi elemekből (verbális komponensekből) szervezett komplex költői képek az olvasó tudatában és lelkében kelnek életre, így hoznak létre belső (mentális) képeket.

A ma ismert képversekre emlékeztető alkotások a romantika idején keletkeztek, a francia költészetből Victor Hugo Dzsinnek című versét emlegetjük leggyakrabban. A kalligrammák egyértelmű virágkorát az impresszionizmus forrásvidékén és annak hatása kiteljesedésében jelölhetjük meg. A híressé vált kalligrammáit Guillaume Apollinaire azzal a céllal írta, hogy a tipográfia eszközei által biztosított lehetőségekkel élve vizuális líraiságot teremtsen az alkotásaival. A magyar irodalomban Radnóti Miklós gyönyörű magyar fordításában vált népszerűvé A megsebzett galamb és a szökőkút című Guillaume Apollinaire-képvers.

A magyar költészetben nincsenek olyan átütő sikerű, régtől datálható kalligrammák, mint a világirodalom egyéb helyein. De hiba lenne figyelmen kívül hagynunk Kassák Lajos nem egy művét! Illyés Gyula Újévi ablaka egy ablak képét rajzolja elénk a szavak sajátságos elrendezésével.

A legdrámaibb magyar képversnek minden bizonnyal Radnóti Miklós Erőltetett menet című, érzelmi-gondolati telítettségben, valamint képtársításokban (asszociációkban), sokféle utalást sűrítő kifejezésekben gazdag, szürrealisztikus komponáltságú, a tárgyszerű ábrázolás és az álomszerű idill szerves egységét öltött költeménye tekinthető. Az Erőltetett menet szuggesztív versformájának létreküzdésére egy középkori német költő, Walter von der Vogelweide művei inspirálták Radnóti Miklóst, aki úgy alkalmazta a 14 vagy 13 szótagos sorokból szövődő időmértékes formát, hogy a sorközépen elhelyezkedő csonka versláb utáni sormetszetet az írásképben hosszabb szóközzel jelölte. Miután Radnóti Miklós az Erőltetett menetben láthatóvá tette a sormetszetek helyét, beszédes képet rajzolt a megszakítottságokkal: szemmel követhetővé vált a kimerült, rosszul táplált, a nehéz fizikai munkában kimerült foglyok útvonala, az ott botladozók testi-lelki erejét felemésztő halálmenet. A szünettel, azaz a sormetszettel kettészakított, ezáltal megzökkentett sorok a lírai hős „élni vagy halni” belső küzdelmét is kivetítik.

Mindezek után, ha visszatekintünk Tollas Tibor, a kovász-ember, a gyújtó hatású szónok Fenyők című versére, újra és újra olvasva azt, nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy megkapóan beszédes műalkotás. A karácsonyi ünnepekre várakozás heteit, az ünnepnapokkal érkező, semmivel sem pótolható békés, békevágyó hangulatot idézi fel tudatunk és lelkünk mélyrétegeiből. Hagyjuk hullámozni szeretetvágyunkat, hogy megbékélve ajándékozhassunk boldogságos ünnepnapokat!

A nagybetűs megoldások éppúgy különössé tehetik a vers világát, akárcsak az előző, csak töredékesen sorakoztatott művek, amelyek a képvers fogalomköréből valók.

Nagy Gáspár itt olvasható költeménye nemcsak a döbbenetes hatású evokációval és a hangsúlyos közlendő nagybetűs kiemelésével, hanem a szokatlanul halmozott írásjelezéssel is vonzza az olvasó tekintetét, fokozza a szokatlan megismerésére felpezsdülő versolvasói vágyat.

Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal

 

– … mindig és mindig:

bűnökben édesült, iramult napok

habjaiban fuldokló emberek,

egy szalmaszállal, tudjátok-e?

talán a menthetetlent mentitek.

 

– … kívül és belül:

poklosan örvényült, háborult világ,

de a remény sohasem meghaló,

ha minden utolsó szalmaszál

ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

 

Megcsendesülve, bensőnk világával harmóniába kerülve – az írásjelekre felettébb figyelve – olvassuk el-eltűnődve ezt az ama jászolból való szalmaszállal jegyzett, lelkiismeret-vizsgálatra késztető imaszerű verset.

Vajon felsejlik a Nagy Gáspár-mű aranymetszetének (6–7. sor) kőkemény üzenete?

Vajon megértjük, mennyire jelentős emberminőségünk szempontjából is: „de a remény sohasem meghaló, …”?

Csendességet, békességet, egészséget ajándékozzunk önmagunknak és szeretteinknek, hogy jobb legyen, hogy még jobb lehessen a világ, a mi világunk is!

 

Prága – Budapest – Kecskemét, 2021 dec. 14.

[1] Tollas Tibor 1992-ben Lakitelken, az Antológia Kiadónál megjelent Hazafelé című kötetének a 132. oldalán így, fenyőfa formába tördelten található ez a költemény.