Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

„de mégis útnak indul” – Radnóti Miklós: Erőltetett menet

2014.03.12. szerda, 07:38

15 023 megtekintés
H. Tóth István

(…) s az égre írj, ha minden összetört!(Radnóti Miklós: Negyedik ecloga)

Remény és felelősség
 

Olvasva a mottót és a címet, látva ezt a két sokjelentésű évszámot: 1944–2014, belénk hasít Radnóti Miklós Erőltetett menet című versét tanulmányozva a döbbenet, a fájdalom, a szorongás, a várakozás, az elmúlás, a mégis éltető remény: „de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!” Vagy minden összetört? Minden darabokra hullt? Csak a tanúságtevő versek maradtak az utódokra: ránk, gyermekeinkre és unokáinkra azzal a felelősséggel, hogy sose maradjanak olvasatlanul Radnóti Miklós művei.

 

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

 

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked, 

s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?     még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony     s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok

fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos     a honi éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan     a lassú délelőtt, –

de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!

 


Valóság és vízió 

A budapesti Újlipótváros műveltséget szerető kispolgárságából indult, mindössze 35 évet élt Radnóti Miklós a szegedi egyetemen kapta Sík Sándor pap, költő és esztéta haladó szellemétől áthatva a felfokozott érzékenységet. Ezt a lírai felfokozottságot, ezt a lélek-érzékenységet érezhetjük ki minden újraolvasáskor az Erőltetett menet című költeményből, amit a „lehet talán még” himnuszának is nevezhetünk. Gondoljunk a műben megnyilatkozó érzelmi állapotára és emelkedettségére!

Érdemes felidéznünk, hogy mi volt eredetileg a himnusz. Olyan, zenekísérettel előadott költeményről mondjuk, hogy himnusz, amelyben egy istent vagy hőst magasztalnak.

Kell-e nagyobb istenség vagy hősiesség Radnóti Miklós számára 1944. szeptember 15-én ott, a bori bányákban, mint a szenvedéstől elgyötört, élet-halál tusáját vívó ember? Róla és önmagáról írt nagyhatású verset a halál árnyékában, útban az abdai sortűz felé…

Radnóti Miklós utolsó nagy költői teljesítménye az Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanárnak címzett jegyzőkönyvecske, a Bori notesz, amelynek versei a halál torkában, pokoli körülmények között íródtak gyönyörű, fegyelmezett, enyhén jobbra döntött, lendületesen hurkolt, ékezetekkel gondosan ellátott betűkkel.

Az 1946 augusztusában, az Abda község határában feltárt tömegsírból előkerült füzetből való az Erőltetett menet. A tragédia közelségében felmagasult Radnóti Miklós lírájának egyik alapmotívuma a halálérzés, amelyet ellenpontozni képes a csodálatos harmóniában egyesült valóság és vízió. A veszéllyel és halállal szembeni rendíthetetlen kitartást adja hírül a mindössze négy, váltakozó hosszúságú mondategészből komponált mű.

 

Mondatról mondatra

Radnóti Miklós költeménye, az Erőltetett menet című egyrészt a halálvágy ábrázolását és a megszabadító halál hívását, másrészt az életösztön küzdelmét és az élethez való ragaszkodást tükrözi. A középpontban az ember belső vitája, drámai harca forrósodik fel: az 1–10. sor megadás élményével a 11–20. sor élni akarás eltökéltsége konfrontálódik, egyúttal mondjuk ki ennek az összefoglaló szónak a magyarban megragadható tartalmait is, mert az ütközik – szembesül szavakkal leírható jelentések még erőteljesebben fejezik ki a versben beszélő lelki és fizikai küzdelmét.

Az első – hangulati mélypontot jelölő, teljes reménytelenséget kifejező – hatsoros mondatból megtudjuk: a versben beszélő nem hisz többé személyes sorsa jóra fordulásában, egyértelműen így utal a küzdelem feladására: „Bolond, ki földre rogyván // fölkél és újra lépked, (…)”. Az egyes szám harmadik személy alkalmazása lemondást, csüggedtséget, reménytelenséget kifejező, a sorsába beletörődést, vagyis rezignáltságot érzékeltet. Mintha kívülről és felülről tekintené léthelyzetét, vagyis szánakozón szemléli a lírai én korábbi, akkor még bizakodó önmagát. Ez is a „2×2 józansága”, a szívósságra ösztökélő, vagy inkább a belenyugvásra késztető? A megmásíthatatlanságot érezzük. Ezt a hangütést nyomatékosítják a „(…) a hiába hívja árok, // maradni úgyse mer, (…)” sor sejtelmességet, negatív hangulati értéket sugalló alliterációi is.

A kívülről látással-láttatással objektív helyzetképet ad Radnóti Miklós.

Az első mondat a menetelést, a reményüket vesztett, „de mégis” útnak induló, az életükhöz ragaszkodó rabok lelkiállapotát festi meg. A továbbhaladáshoz az otthon várakozó asszony, a „bölcsebb, szép halál” elképzelt lehetősége ad erőt; a versben beszélő a pillanat gyötrelmét jeleníti meg. A „vándorló fájdalom” szuggesztív erejű jelzős szerkezet látszatra nem üt el a köznyelvben megszokottól. Többletjelentésének kisugárzása azonban már súlyosabb, tudniillik nem a testben bujkáló fájdalomra céloz – ez maga az erőltetett menetre kényszerített ember. Külön figyelmet érdemel a „mozdít” ige, ugyanis a „lépked”-del ellentétben a mozdulat külön erőfeszítést kívánó egyszeriségét fejezi ki: a lépésenként megújuló gyötrelemre utal. A mű első mondata, az erőltetett menet szörnyű poklának és áldozatai lelkiállapotának leírása érezteti az olvasóval: már itt alakot ölt a lelki és erkölcsi erő, amely az újra meg újra felkelésre, a megtöretett test továbbvonszolására kényszerít. Két hang: a szenvedésbe belefáradt, reményvesztett ember hangja, valamint a reményre sóvárgóé hangzik fel itt, a vers első hat sorában.

A második mondat az indítás reménytelenségéhez köt vissza, megismételve, mintegy nyomatékosítva az első sorba foglalt állítást:

 

Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok

fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.


A versben beszélő szétzúzza a reménykedés érveit: szétbombázott otthonokat láttat, és a béke nyugalma helyett a mindent behálózó félelmet tárja az olvasó elé. Nem a képzelet gyötrő elkalandozása ez, hanem maga a valóságos félelem, éppen ezért állíthatjuk, hogy a pusztulás vízióját vetítik ezek a képek.

A műalkotás felépítésének, összetételének, belső szerkezetének, azaz kompozíciójának az 1–10. sora látszólag a megadás és a halál mellett érvel. Le kellene vonnia a jámbor bolondnak a végső következtetést: nem érdemes továbbmennie! Az egyedüli lehetőség és érték: a halál.

Érdemes tanulmányoznunk az érvelés erejét kifejező nyelvi tényezőket. Az első hatsoros, többszörösen összetett mondategész főmondata, egyben a versfelütés, a „bolond” nagy intenzitású, a köznyelvben pejoratív, másképpen: rosszalló, becsmérlő, lekicsinylő jelentésű névszói állítmány. Az alanyt kifejező mellékmondatsor és a második mondategész ezt az állítást, illetőleg minősítést magyarázza, indokolja.

A mű második mondategésze szókészletének jelentéstöbbletét érzékelteti a romba dőlt otthonok és a felperzselt kertek ijesztő látomása. A közös motívum a tárgyi és szellemi értékek pusztulása. A háború rombolásainak, borzalmainak riasztó részletezése bomlik ki előttünk.

A „perzselt szél forog” tömör kifejezése a robbanások keltette forgószél átforrósult levegőjét érzékelteti, és talán azt is, hogy az egykori otthon tárgyi valósága megszűnt. A „hanyattfeküdt a házfal” megszemélyesítés jellegzetes Radnóti-kép: a holt anyag leomlása az emberi védtelenséget, kiszolgáltatottságot idézi, hiszen mindez hanyatt zuhant halottra emlékeztet. Az „eltört a szilvafa”-kép tovább fokozza az imént felvázolt hangulatot. Az „eltört” múlt idejű igealakba elemi erejű történés sűrűsödik, egyben befejezettséget is sugall, és mindezt líraivá színezi az, hogy a szelíd gyümölcsfa haláláról van szó. A „félelemtől bolyhos // a honni éjszaka” mondatzáró sor komplex képe indít a legmélyebb képzettársításokra. Az „éjszaka” konkrét és elvont jelentése a puhaság, a bársonyos tapintás képzetével kapcsolódik egybe. A „félelem” szóval párosítva újabb jelentésréteget kap a gondolat: az üldözött rémülettől felborzolódó lelkivilágának érzékeltetését.

Az első, eddig tanulmányozott részt erős fokú irodalmiság, esztétikai megformáltság jellemzi. Elsőként az ellentétek: „földre rogyván” 1  „fölkél”, hiába hívja” 1  „úgyse mer”. Súlyosak az archaizálások: „földre rogyván”, „fölkél”; szokatlan a jelzőhasználat: „vándorló fájdalom”, „perzselt szél”. Jelentős az alliterációk: „s hiába hívja árok, // maradni úgyse mer,”. Meghatározó szerepűek a szürrealista képek: „de mégis útnak indul, // mint akit szárny emel,”, „perzselt szél forog”, „hanyattfeküdt a házfal, // eltört a szilvafa,”. Figyelmeztetőek a magasztos hangvételű mondatzárások: „várja őt az asszony // s egy bölcsebb, szép halál.”, „félelemtől bolyhos // a honni éjszaka.”

Vitathatatlan, hogy Radnóti Miklósnak ez a verse az emberi benső vívódását, ellentétes érzéseinek, gondolatainak küzdelmét jeleníti meg. A költemény első felében: az 1–10. sorban a reménytelenség, a második felében: a 11–20. sorban a reménység az uralkodó motívum. Mi jellemzi a középpontban álló embert? Magatartás-választás, döntés: indulás!

Az Erőltetett menet második fele az élet idilli vágya és reménye mellett érvel, és a lírai hős az elveszett béke emlékképeibe kapaszkodik. A műnek ebben a szakaszában: a 11–20. sorban az egyes szám első személyében, a remény hangján szólal meg a versben beszélő. Gondolatsora a kételytől, a bizonytalanságtól átszőtt emlékekből, vágyakból építkező otthon-látomás – mindvégig feltételes módban megalkotva. E sorok képei az otthon erőt adó és megtartó emlékeit idézik fel. Az „erőltetett menet” elgyötört, reményvesztett, mégis reményre sóvárgó „bolond”-ja előtt feltolulnak az emlékképek. Ezek: az otthon, a veranda, a béke, a szilvalekvár, a kertek, a gyümölcsök – és a gondolatív csúcsán: „és Fanni várna szőkén // a rőt sövény előtt, …”. Ebből a képzeletbeli hazatérésből, emlékezésből meríti végső erejét nemcsak az Erőltetett menet lírai hőse, hanem maga Radnóti Miklós is.

A költemény harmadik mondatának az indításával: „Ó, hogyha hinni tudnám: // nemcsak szivemben hordom” érzelmi-hangulati fordulóponthoz érkeztünk. A fogoly, a vánszorgó ember kitépi magát a valóság szorításából. A fordulatot egy igen erős érzelmi nyomatékú, a kétségbeesett reménykedést kifejező indulatszó vezeti be, és a versbe mintegy visszatér a személyesség: a költő önmagáról beszél. A bizakodni vágyó én veszi át a szót. Személyes formában beszél maga Radnóti Miklós is, egyre nagyobb hévvel festi maga elé a hinni érdemes álomképeket. A látomás szinte érzéki valósággá válik, és ekkor feltör a vágy, amely nyomán az életerő diadalmaskodik. Kitapinthatóvá lesz az elképzelt otthoni állapotot, mivel kibontakozik a családi boldogság részletes életképe. Ám mindez feltételes módú igealakokkal ellenpontozva: a háború erejét éreztetik a mozgást jelentő, pillanatnyi cselekvést kifejező igék: „forog”, „hanyattfeküdt”, „eltört”. Ugyanakkor az idilli nyugalom hangulatképébe huzamos tartalmú igék illeszkednek: „tudnám”, „volna”, „zöngne”, „napozna”, „várna”, ringnának”, „írna”.

A „zöngne” hangutánzó ige mellett a színek festőiségétől gazdagodik a mondat: „szőkén”, „rőt”. Az „eltört a szilvafa” látomást a „hűl a szilvalekvár” kép enyhíti. A boldog révület az idő múlását feledteti, ezt jelzi a figura etimologica: „lassan // a lassú délelőtt, –”.

Az Erőltetett menet című költeményben felbukkan Radnóti Miklós költészetének kedvelt motívuma, az idill. Ám a funkciója régen megváltozott: korai köteteiben modern bukolikát jelentett, a fasizmus térnyerésével személyes tartalmat kapott, világnézeti jelentést öltött, tudniillik a barbársággal szembehelyezkedő költő érzelmi menedéke lett. Ennek a versnek az idillje a közvetlen pokolból, a halálmenetből elvágyódás, a hazavágyódás. A nosztalgikus hazavágyódás impresszionista képsort teremt, amelyet zenei („a béke méhe zöngne”) és festői („Fanni várna szőkén // a rőt sövény előtt,”) elemek szőnek át. A sorok hangulatát a „régi hűs verandán”, az „álmos kertek”, a „lassú délelőtt”, a lomb közt meztelen ringó gyümölcsök képe és a „hűl a szilvalekvár” kifejezés teremti meg. Az „álmos kertek” és a „lassú délelőtt” stílusképeit szemlélve feltűnik, hogy erős asszociációs hatású szinesztéziával van dolgunk.

A harmadik mondat elhallgatással ér véget, logikailag lezáratlan, nem kerekül egésszé. Mintha megfeledkezne a versben beszélő, hogy feltételt szab: „Ó, hogyha hinni tudnám” – „ha volna még!”. Vagy inkább a reményt próbálja visszatartani a valóság medrében, és ezért a hangfogó? Csak egy gondolatjel közli, hogy a mondat hirtelen fordulattal a jelenbe kanyarodik vissza: „de hisz lehet talán még!”. A kétségbeesés fordul reménykedésbe. A jelképes értelmű természeti kép: „a hold ma oly kerek!” pontos kifejezője a csodaváró lelkiállapotnak. Az „árnyékot írna lassan // a lassú délelőtt, –” mondatot látomásos mondatnak is nevezhetjük, amely nyelvi-stilisztikai eszközei, jelen esetben: a megszemélyesítés, a szinesztézia, a költői / festői jelző, a figura etimologica döntéshelyzetet készítenek elő. A feltolult emlékek sarkallják a versben beszélőt: az életért vállalni kell a küzdelmet!

A „de hisz lehet talán még! // a hold ma oly kerek!” szürrealista természeti képe és érve készíti elő a verszárlatot. A felidézett idill kifejezi az ember és a világ, az ember és az ember viszonyának ősi, természetbe simuló állapotát, az ahhoz való visszatérésének vágyát. A lírai én vágya „egy bölcsebb, szép halál.”

A „szép halál”-ról a költemény első részében is esett szó, a második szakaszban: a 11–20. sorban közvetetten, a verset záró negyedik mondatban ráutalásszerűen van jelen: „Ne menj tovább, barátom, // kiálts rám! s fölkelek!”. A döntés elhangzott: „fölkelek!”. A kimondását, a megvalósítást emberi, baráti szótól, biztatástól várja a lírai hős. A vers e végső, teljes fordulatát felkiáltások, felszólítások teszik érzékletessé. A „fölkelek” nemcsak az élet folytatásának vágyát, reményét fejezi ki, hanem a félelmet is – az emberhez nem méltó halál miatt.

Haláltudattal indul, élni akarással zárul ez a vers, melynek szélső értékei az ocsmányság: a népirtás, illetőleg a szépség: a kultúra között rajzolódik ki két ember lenyűgözően szép szerelme, a költő és Gyarmati Fanni egymás iránti vágyódása. A művet ez a kettősség jellemzi: a lírai én a teljes lemondás állapotából jut el az élet igenléséig.

A vers négy mondategésze drámai küzdelmet ábrázol: a józan logika, az elcsigázottság, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás szenved vereséget a felcsillanó reménytől, az életerőtől, az emberi vágyakkal szemben, ugyanis a lírai hős az élet mellett döntött.

 

A verskép többletjelentése

Fokozott figyelmet érdemel az Erőltetett menet külső formája is: „(…) formai ihlete Walter von der Vogelweide Ó, jaj, hogy eltűnt minden című versének fordításából kapta táplálékát, azt az indító hangot, melódiaívet, amelyen a maga mondanivalója szárnyal majd fel” – olvashatjuk Bori Imre Radnóti-tanulmányában.

A költemény páros rímű, 13–14 szótagos, jambikus sorokból áll, a versforma nibelungizált alexandrin, azaz a francia alexandrin és a nibelungi sor vegyülete:

 

a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,

U—U —  U  —   U       —  —  U — U — —

s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,

    —  — U   —     U — U      U — —  — U —

 

Radnóti Miklós ebben a versben a sorközépi metszetet az írásképben is hosszabb szóközzel jelölte. Ha ritmizálva mondjuk ezt a páros rímű (a, a) verset, a szünet megzökkenti a sorokat. A botladozó, szaporázó lépteket a jambusok (U—) diktálják.

A költeményen keresztül kanyargó fehér vonal mintha a kígyózó országút képét idézné… az erőltetett menet vonulásáét. A kettészakított sorok az elkínzott, megalázott, a halál felé roskadozó, meg-megbotló ember lépéseinek ritmusát adják a „bori himnuszok” egyik búcsúversében, az Erőltetett menet címűben.

 

Megőrző eltűnődés

A nagy felháborodások, a szűnni nem tudó remények, a haza–otthon–hitves iránti vágyakozásoknak az ódai, elégiai hangvételű, humanista töltésű, a tárgyias-intellektuális költészet jeles művelőjének: Radnóti Miklósnak mindinkább az idő távolából intő versei megállásra, mérlegelésre, elemzésre, emlékezésre ösztönzők. Ezt a megállapítást szándékoztam igazolni az explication de texte, azaz a szoros szövegelemző módszerrel bemutatott fenti költeménnyel.

 

Irodalom

 

Bori Imre 1984. Huszonöt tanulmány a XX. századi magyar irodalomról. Fórum Könyvkiadó, Újvidék

Cs. Gyimesi Éva 1982. A műelemzés módszertanához. In: Szabó Zoltán (szerk.): A szövegvizsgálat új útjai. Kriterion, Bukarest

Cs. Gyimesi Éva 1983. Teremtett világ. Kriterion, Bukarest

Cs. Jónás Erzsébet 1994. A szépirodalomban jelölt nem-verbális kommunikatív eszközök szövegértelmező szerepe. In: Nagy Attila (szerk.): Olvasásra nevelés és pedagógusképzés (HUNRA-konferenciák előadásai). Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

Erdődy Edit – Magyar Miklós – Tverdota György 1992. Magyar irodalom a XX. században (I., Tanulmányok). Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest

G. Tóth Károly 1995. Kis magyar irodalomtörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Hegedüs Géza 1992. A magyar irodalom arcképcsarnoka. Trezor Kiadó, Budapest

H. Tóth István 1999. A „Lehet talán még” himnusza (Radnóti Miklós: Erőltetett menet). Magyartanítás, Budapest

H. Tóth István 1999. Emlékezés a kettős Radnóti-évfordulóra. Módszertani Közlemények, Szeged

H. Tóth István 2009. Kettős tükrök. A stilisztikáról magyarul – a magyarról stílusosan. Egyetemi tankönyv. Társszerző: Radek Patloka. Károly Egyetem Filozófiai Fakultása, Prága

H. Tóth István 2009. A reményre sóvárgás Radnóti Miklós Erőltetett menet című versében. Tanító, Budapest

Nemeskürty István 1983. Diák, írj magyar éneket! Gondolat Kiadó, Budapest

Pomogáts Béla 1977. Radnóti Miklós. Gondolat Könyvkiadó, Budapest

Szathmári István 2002. A stíluselemzés elmélete és gyakorlata. Kodolányi Füzetek 16., Székesfehérvár

Szerdahelyi István 1996. Irodalomelmélet mindenkinek. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest

Szerdahelyi István 1997. Verstan mindenkinek. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest

Szikszainé Nagy Irma 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris, Budapest

Иштван Х. Тот 2000. «Тоска по свободе» (стилистический анализ стихотворения Радноти, венгерскоеврей-ского поэта). Мордовский Государственный Унивеситет имени Н. П. Огарева, Саранск

 

INFORMÁCIÓK
A szerző: Dr. H. Tóth István nCSc alkalmazott nyelvész, Budapest – Kecskemét

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu