– Anyanyelvemmel való első félig-meddig tudatos találkozásaim inkább irodalmi és történelmi élmények voltak. Korán kezdetem olvasni, és mindig is sokat olvastam. Édesapám könyvtárában ott volt a Magyar remekíróknak 1905-ben megjelentetett 50 kötetes sorozata, benne 6 kötet Shakespeare-dráma, azután 50 kötet Jókai, a Magyar Nemzet Történetének Szilágyi szerkesztette 10 kötete, egy díszes, illusztrált Petőfi kiadás – hogy csak a legfontosabbakat említsem. S amint olvasni tudtam, látástól vakulásig (sötétedésig) olvastam, főleg nyáron.

Elsősorban Petőfit, aztán Aranyt, lenyűgözött a három Toldi eseménytörténete, de a Toldi szerelmének leírásaiban is szinte tobzódó nyelvi gazdagság, Jókai latinos-magyarsága, könnyen omló-ömlő nyelve. Ha fáradt vagyok, és a nyelvben akarok „élvezkedni”, „fürödni”, ma is hozzájuk menekülök. És Fekete Istvánhoz. Korán a kezembe került Kodolányi is. Megbabonázott archaizáló nyelvhasználata a történelmi regényekben. Később, már felsős gimnazista koromban Ady biblikus nyelve, és majd egész felnőtt koromon át: József Attila, aztán Kosztolányi. Egyébként németes, valójában morva eredetű (Wachszlav > Wach + a = Vencelke) nevem ellenére magyarságtudatomat, erkölcsi felfogásomat, emberségemet ők is formálták, erősítették, nemcsak tanítóim, bencés tanáraim, professzoraim.

– Nem akartam nyelvész lenni. Nem is tudtam, hogy van nyelvészet a világon. Tanár akartam lenni, aki szép- és magyar irodalmat, történelmet tanít, aki magyarságra nevel. Hiszen elemista koromban Győrön, Révfalun át az iskolánk előtt vonultak el – puskájuk csövében virággal – a katonák, amikor a Felvidék visszatért és hozta nekünk többek között a csallóközi nyelvjárást. Aztán Tamási Áronnal, Nyírővel, Sinkával, Mórával, Gárdonyival „más” magyar nyelvet és gondolkodást is megtanultunk, nemcsak a Kisalföldét, a Rábaközét, a Dunántúlét.

Tanár akartam lenni, ezért jelentkeztem az érettségi után 1954-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára magyar-történelem szakos tanárnak. Felvenni már az Eötvös Loránd Tudományi Egyetemre vettek fel. Jártunk az órákra, hallgattuk szorgalmasan az előadásokat. Aztán nyelvészetből, leíró magyar nyelvtanból megírtuk az első zárthelyit Szabó Dénes professzorhoz. Ennek a leíró hangtani zárthelyinek a feladatait Grétsy Lászlóval – nekem azóta is Grétsy Lacival – ketten oldottuk meg a legjobban. Ez a dolgozat vitt el a nyelvészet irányába. És mert a dolgozat után jobban figyelt rám Kázmér Miklós a nyelvészeti szeminárium vezetője, bekerülhettem Szabó Dénes professzor nyelvjáráskutató szemináriumába, felvehettem Pais professzor úrnak több „speckollégiumát” is. Ezek elsősorban nyelvtörténeti szemináriumok voltak. De nemcsak ez volt az igazán fontos. Sokkal inkább az, hogy egy olyan tudományos közösségbe kerültünk, amelyben a tudásra, az emberségre is épülő tekintélyt Pais Dezső professzor, és másodéves korunktól (akkor került Pestre) Bárczi Géza professzor képviselte. A „második” vonalat Szabó Dénes, Benkő Loránd, Bartha Katalin, Berrár Jolán, az akkori „harmadik” vonalat, az utánpótlást Kázmér Miklós, Hidvégi Andrea és Abaffy Erzsébet, aki később a nyelvészeti tanszék vezető professzora lett. Nekünk akkor Zsike vagy „Kutyafej” . De nemcsak a tudományosság foka miatt volt ez a tanszék különleges az 50-es évek elején, hanem azért, mert példát adott tudományos etikából, alkotó formából és emberségből is. Azilum volt ez a közösség az ötvenes évek veszélyes, feljelentős, gyanakvós, politikailag is bizonytalan világában. A két nyelvészeti tanszék tagjai és a hozzájuk kötődő kutatók (pl. G. Varga Györgyi, Károly Sándor, Mikesy Sándor) nemcsak ránk figyeltek, nemcsak nekünk adtak példát emberségből, hanem jónéhány utánunk következőnek is. Hasonló közösség volt a finnugor tanszék is, amelynek Zsiray Miklós volt a vezetője. Persze rajtuk kívül volt még jónéhány „atyai professzor” . Így Gyergyai Albert, aki nemcsak a tudásával, szép előadásaival gondozta elménket, hanem több jónéhány tanítványát vitte át az Apostolokba. (Uzsonnázni vitte el éhes tanítványait, mert az ebéddel talán megalázta volna őket.) Csodálatos előadásaival is lenyűgözött bennünket a klasszika filológia professzora, Szabó Árpád (ő volt-lett rétori mintám), majd Borzsák István. SzabóÁrpád előadásain mindig tele volt a terem, a dobogón, ablak párkányán is ültek, még „dögészek” is. Előadásait mindig dörgő tapssal köszöntük meg. Később a tapsot betiltották, mert a „vonalas” professzorok nem kaptak ilyen elismerést. Szabó Árpád, Borzsák István, Gyergyai Albert nyelvileg is, nonverbális kommunikációjukban is a „professor elegantiae” voltak. Nyelvi és szónoki-előadói magatartásuk beleépült A korszerű retorika alapjai című retorika-könyvembe és a Nemcsak szóból ért az ember című könyvecskémbe, amely a nonverbális kommunikáció rendszerét mutatja be. (Nem én állítottam, hogy mindkettő alapvető munka a maga témakörében.) Az egyetemen a két nyelvészeti tanszék, mondtam, „asilum volt” . A tanárok szeretettel vettek körül bennünket, a tudás mellett családiasságot is kaptunk a nyelvészfarsangokon, amelyeket anyagilag a tanárok támogattak, és amelyeken „kötelező” volt a humor, a tréfás, hamis etimológiák elmondása, tanáraink szokásainak, előadásainak karikírozása is. Családként mentünk tanárainkkal nyelvjárásgyűjtésre is, szerte az országban (az ötvenes években a határokon belül), később már a határokon túlra is Visszatérő ELTE-sként, már mint a Fonetikai tanszék oktatója, a diákokkal együtt mentünk Erdélybe, Ausztriába. Ezeknek a „kirándulások” -nak az egyik célja nyelvjárásgyűjtés volt, de az volt a más tájak néprajzának megismerése is. Kultúrára nevelő tanulmányutak voltak a kirándulások, hiszen a szórványmagyarság életét, külföldön őrzött nyelvemlékeket ismerhettünk meg, de ismerkedhettünk más tájak, népek korok művészetével is. És tanár, diák együtt, nagycsaládként vidámkodott, szórakozott, énekelt és – tanult.

– Az egyetem után az MTA Nyelvtudományi Intézetébe kerültem. Pais professzor úr segített, mert az állást másnak ítélték oda, olyannak, aki nyelvészettel nem is foglalkozott. Pais professzor úr nem „engedte” , hogy máshova, vidékre kerüljek. Az első „főnököm” – haláláig – Gáldi László professzor volt az Akadémiai Nagyszótári osztályon. A szótár eredetileg sima értelmező szótár lett volna, amolyan új Czuczor-Fogarasi. Később nyelvtörténeti szótárként képzelték-képzeltük el. Hatalmas cédulagyűjteményével azonban eleve halálra volt ítélve, valódi koncepció, pénz és tudományos munkatársak hiányában. (A tervek szerint 24 kötetben tartalmazta volna a magyar nyelv szókincsét 1772-től 1970-ig.) Hosszú vajúdás után csökkentett terjedelmű és tartalmú változatának hatalmas első kötetei napjainkban jelennek meg. Gáldi kemény főnök volt, ugyanakkor szabadon is eresztett. Első „tanításainak egyike így szólt: „Jegyezd, meg, ha a pályán meg akarsz maradni, évenként legalább négy cikket meg kell jelentetned. Ha nem négy cikket, legalább két tanulmányt. Ha ezt sem, négyévenként egy-egy könyvet.” Sokáig nem tudtam megfelelni ennek a követelménynek. A Nagyszótár akkor és sokáig a kutatók temetőjének számított. Más részről azonban több életeknek a mentőhajója. Nálam néhány évvel idősebb kollégámmal P. Balázs Jánossal (ő később nagyon értékes könyvet írt a Jókai-kódexről), olyan, nálunk jóval idősebb „deklasszált” elemeknek lettünk a főnökei, mint pl. Szinnyei Merse Jenő, egykor a Parlament alsó házának az elnöke, Zimándi Pius, egykor a gödöllöi premontrei gimnázium igazgatója, Ruzicska Mária és Baloghi Mária írók, akik fillérekért írták és rendezték a Nagyszótár „céduláit” . Hogy befejezett munkát is „letehessünk az asztalra” , Gáldi kiharcolta, hogy elkészíthetjük a Petőfi-szótárt. Az ő irányításával hárman „főszerkesztettük” J. Soltész Katalin, Szabó Dénes és én. Az igazi főszerkesztő azonban Soltész Katalin volt. Gáldi csak az I. kötet megjelenését érte meg. A Petőfi-szótár mintájára hozzákezdtem egy József Attila-szótár elkészítéséhez. A Petőfi-szótár együttese vállalta, hogy pár év alatt elkészíti a szótárt, de az Intézet egyik igazgatója a szótár szerkesztőségét „szétdobta” , mondván, hogy „a semmi ágán ül szivem-féle szöveget nem lehet szótárban magyarázni” . A József Attila-szótár anyagának gyűjtése (minden szóról külön cédula készült, számítógép akkor még nem volt!) tehát kárba veszett. Pedig a gyűjtés már elkészült, csak szerkesztőgárdára, feldolgozásra várt és vár az anyag.

– Érdekes módon éppen a József Attila-szótár tervezete vitt el olyan kutatási és munka-területre, amely azután munkásságom központjává vált. A szótár hatalmas cédulaanyagának rendezéséhez, a tényleges munka megindításához pénzre volt szükségem. Ezért elvállaltam egy másodállást, amelyre – később tudtam meg – beszédem, kiejtésem és pedagógiai „hajlamaim” miatt tartottak alkalmasnak azok, akik erre a munkára ajánlottak. A Rádió beszédtanárt keresett, olyat, aki az igényes és értelmes beszéd technikájára tanítja a fiatal, kezdő rádióbemondókat. Az élőszó, a hangzó beszéd világába „csöppentem bele” 1964-ben. Azóta is tanítom, tanítottam – sokfelé – az „igényes, értelmes beszélést. És ami számomra ezzel magától értetődően jár együtt: tanulom, vizsgálom az élőszót, a természetes és reproduktív beszédet. Mint vendég „tanár” oktattam a pesti BTK-n, a pécsi, szegedi, egyetemeken, a határokon túl sok éven át voltam vendégelőadó szlovákiai pedagógusok számára tartott továbbképzéseken, jártam ki az újvidéki egyetemre és Erdélybe.

– Vélhetőleg rádiós munkámnak is köszönhető, hogy – egyrészt – az első egri kiejtési konferencia után Elekfi László kollégámmal megbízást kaptunk egy kiejtési kézikönyv mondatfonetika fejezetének megírásához. És részint ennek következményeként is kerülhettem be a Kazinczy-versenyek (1968) és az Édes Anyanyelvünk nyelvhasználati versenyek országos döntőinek bíráló bizottságaiba. Mind a rádiós munka, mind a kiejtési és nyelvhasználati versenyek hatalmas vizsgálati anyagot adtak a szöveg és hangzás viszonyának, a szöveg szerkezetének és a szöveghangzás szerkezetének, szabályosságainak-kapcsolatának vizsgálatához. Legtöbb cikkem erről a kérdésről szól. Ennek a munkának eredménye a szövegfonetikával foglalkozó cikkem (ez világviszonylatban az első ilyen írás!), ennek a munkának a tapasztalatai épülhettek be számos könyvem és nagyon sok cikkem anyagába, köztük a kétkötetes retorikámba, az Elekfi Lászlóval együtt írt, Az értelmes beszéd hangzása című kötetbe, a kiejtési kézikönyvnek tekinthető Igényesen magyarul kötetbe, a nonverbális kommunikáció eszköztárát bemutató kötetecskébe.

A rádiós, majd tévés és egyetemi oktatómunka nemcsak azt eredményezte, hogy olyan „tanítványok” (nem szeretem a tanítvány szót) indulását segítettem, pl. a későbbi Kazinczy-díjas Török Annamária, Aczél Anna, Bordy András, Ciprusz Éva vagy Aczél Petra professzor, Mártonfi Attila, Bogár László (rájuk vagyok a legbüszkébb!) Az hiszem, „diákjaim” szívesen jártak hozzám a rádióban, az egyetemen, a főiskolán, a pedagógus-továbbképzéseken, beszédtechnika-, fonetika-, szövegfonetika- és retorika órákra. (Nyugdíjazásom előtt átkerültem az ELTE BTK fonetika tanszékére, majd nyugdíjazásom után a Kodolányi János Főiskolára és a Pázmányra.) Azt hiszem, tanítványaim – fiatalok, idősebbek – azért szerettek, szerették óráimat, mert sosem csak beszédtechnikát, fonetikát, retorikát tanítottam, Mindig „játszottunk” is a nyelvvel, a beszéddel, komplexen „tanultuk-játszottuk” a nyelvet, és mindig el-elkalandoztunk az irodalom, a történelem, az emberség, az erkölcs, a magyar-ság világa felé is. Mindig vidámak voltak az óráim. Továbbadtam, amit annak idején magam is kaptam tanáraimtól, amit Szent Pál az ún. „szeretethimnuszban” fogalmazott meg.

– A Tanítás szándéka dolgoztat most is, már eléggé öreg koromban. Elkészült egy újabb könyvem: beszédtechnikai alapozás az egyik célja. A másik célja, hogy jeles íróinktól vett rövid szövegeknek retorikai és nyelvi elemzésével segítséget adjak a szövegnek olyan megszólaltatásához, amely megérezteti a szöveg gondolatiságát, rejtett erkölcsi, emberi mondandóját is. A szövegek által azt is sugallni szeretném, hogy a munka, a másokért is és a fiatalok között végzett munka megtart fiatalnak, még ha a test időnként elfárad, akkor is. De azt is sugallnám, amire Petőfi tanított: joga csak annak van, aki előbb teljesítette a kötelességét. És azt is, amit számos írónk-tudósunk élete mutat és amit József Attila mond: nem elmenni kell innen, hanem „Dolgozni csak pontosan … érdemes” , de érdemes! A vízcsepp kivájja a követ!