Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Egy bizonyos fajta kulturális radikalizmusról

2020.04.02. csütörtök, 14:32

1 309 megtekintés

 

PATÓ ÁKOS (Budapest)

 

 

Közhely, de igaz, hogy a világot, amelyben élünk, alapjaiban határozzák meg a nagy nemzetközi összefonódások, legyen szó akár a tömegkultúra nemzetköziségéről, akár a banktőke globális struktúráiról. Nagyvárosaink a nemzetköziesedés élenjárói: Lisszabontól Szöulig nincs metropolisz, ahol ne mehetnénk be – ha úgy kívánjuk – a sarki McDonald’s-ba, ne ehetnénk egy dönert alkalmasint a kínai piactól pár lépésnyire, ne vehetnénk fel hitelt a Lehman Brother’s-től, vagy valamely másik pénzügyi hiénától, hogy aztán látástól vakulásig törlesszük a szándékosan bedöntött derivatívák uzsorakamatait. Kétség sem fér hozzá: a represszió halad a korral. Ma már a ,,hordákban élő rasszista hímek” (Nádas Péter[1]) legvadabbjai sem képesek azt nemzeti keretek között tartani. A nemzeteknek, akárcsak a birodalmi ideológiának, leáldozott, a Nyugat az anything goes szellemiségében fogant kulturális radikalizmus diadalmas fényében ragyog. Többé semmi nem gátolhatja meg az egyént önmaga megvalósításában. Aki valamiképpen mégis ellenszegülne a globalista individualizmus hitelpénzzel fűtött gőzhengerének, azt a progresszivisták ítélőszéke menthetetlenül maradinak minősíti. Az identitások és orientációk korábban elképzelhetetlen burjánzása, a tálcán kínált lehetőségek – a stílusok, a nemek, a politikusok stb. – közötti szabad választás joga azonban nem csak, hogy a szabadsághoz nem visz közelebb, hanem ráadásul elméletében is ellentmondáson alapul.

Mert nem lehet egyszerre elmerülni a másik élvezetében, azonosulni vele, de megmaradni másmilyennek.[2]

A posztmodernista kulturális radikalizmus lévi-strauss-i diagnózisa metszően pontos. A téves előfeltétel, amin ez az iskolacsoport a multikulturalista társadalomról szóló ideálját felépíti, alighanem saját, a kultúrára irányuló alapvetéseivel is ellentétbe kerül, amikor nem veszi figyelembe, hogy egy kultúra bizonyos értelemben par excellence életmód, mégpedig egy adott közösség életmódja. Egy közösségé, mivel „senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja” (John Donne). Jóllehet, a kulturális alkotások legsajátabb értékéről tanúskodik az, hogy ezeket többé-kevésbé helytől és időtől függetlenül képesek vagyunk élvezni, a műalkotások pluralitása nem egyenlő a multikulturalizmussal. Ilyen alapon ugyanis majdnem minden társadalmat multikulturálisnak nevezhetnénk, amennyiben az kellő mennyiségű idegen kulturális terméket halmozott fel fennhatósága alatt, függetlenül attól, hogy egyébként hogyan viszonyul a tőle idegen kulturális komplexumokhoz. A viktoriánus Nagy-Britanniát a maga merev protestantizmusával, kolonialista arroganciájával alighanem senki sem nevezné multikulturális társadalomnak, még ha a British Museum kiállítótermei az ókori Egyiptom és Hellász kincseivel vannak is tele. Itt tehát másról van szó. Arról, hogy egy ember identitására nézve nem elsősorban az a meghatározó, hogy személy szerint milyen kulturális termékeket részesít előnyben, sokkal inkább, hogy mik azok az evidenciák[3] amik előtte nem képezik kérdés tárgyát. (Kivételek mindig vannak, de kivételekre elméletet alapozni olyan, mint futóhomokra palotát építeni). Hogy mindezt jobban átlássuk, képzeljük el, hogy van egy barátunk (Lars vagy János, nem számít), akinek mondjuk Macuó Basó és Josza Buszon a kedves költői. Mármost az, hogy barátunk rajong a haiku-költészetért ilyen értelemben másodlagos azokhoz az átörökölt kulturális-civilizatorikus alapokhoz képest, amelyek úgy határozzák meg befogadásának horizontját, hogy ő nem feltétlenül észleli őket. Ezek az ,,alapok” teszik lehetetlenné számára, hogy a versekhez úgy viszonyuljon, mint az, aki kis gyermekkorától kezdve ízleli a japán prozódia kopogását, akiben megvan a kellő összhang, hogy a hulló kaméliáról lepergő egyetlen harmatcseppben képes legyen felismerni a világ teljességét[4]. Lars vagy János előtt Macuo haikui egy olyan átfogóbb kérdés részét képezik, amely annak a kontextusnak az egészére is irányul, amelybe ezek a haikuk – akárcsak drágakő a foglalatba – beékelődnek és amely nélkül nem lennének azok, vagy pontosabban: nem azok lennének, amik. Műalkotás és kultúra egymást profilálják, de egy adott kultúra autentikus résztvevői[5] számára saját kultúrájuk nem merül fel kérdésként, legfeljebb akkor, hogyha az már egy másik állapotban meghaladásra került. Két kultúrát nem elsősorban az választ el egymástól, amit a maguk módján mind a ketten kimondanak, hanem az, amit nem tudnak kimondani[6]. Megjegyzem: ezzel a világért sem akarnám azt állítani, hogy valaki pusztán születése jogán „magyarabb” (japánabb, dánabb) annál, aki megküzdött azért, hogy magyar (japán, dán) lehessen. De a különböző identitások határainak mesterséges elmosása, amelynek egyetlen célja, hogy kimutassák, egyszerre, és egyenlő mértékben lehetünk azonosak és másak, franciák és arabok, vagy kutyák és macskák teszem azt (a „progresszió” valóságában meglehetősen sok hasonló esetnek lehetünk tanúi), fogalmi zsonglőrködés, aminek egyetlen ,,értelme”, hogy elvonja a figyelmet a monetarista kartellkapitalizmus nagyon is valós valóságáról.
Úgy vélem, ideje lenne felismernünk, hogy a lehetőségek közötti választás joga nem egyenlő a lehetőségek szabad megválasztásának jogával, vagyis azzal, amit a demokrácia alapjának kell tekintenünk.

Illetve azt is, hogy képtelenség úgy azonosnak maradnunk önmagunkkal, ha közben felolvadunk a más lehetséges identitások határtalan pluralitásában.

 

A szerző az ELTE BTK egyetemi hallgatója.

 

[1]          Nádas Péter: A szabadság tréningjei, 80. oldal, Jelenkor Kiadó, Bp., 2019

[2]           Claude-Lévi Strauss-t idézi Pascal Bruckner.
Bruckner, Pascal: Képzelt rasszizmus, 195. old., ford.: Görgényi Adél, Századvég Kiadó, Bp., 2019

[3]           Vagy ha úgy tetszik: értékek.

[4]          ,,Hulltában még egy-/két csepp harmatot hullat/a kamélia.” (Macuó Basó)
Macuó Basó: Százhetven haiku https://mek.oszk.hu/03800/03832/03832.htm  2020.03.31

[5]          Vagyis akit egy adott szinkróniára nézve autentikusnak nevezünk ki.

[6]          ,,Nem számít más, csak a dolgok egyfajta elrendeződése. A civilizáció egy láthatatlan jó, mert nem a dolgokról szól, hanem azokról a láthatatlan kötelékekről, amelyek az egyiket összekötik a másikkal,           mégpedig így, és nem másként” – Antoine de Saint-Exupéry
Bruckner, Pascal: Képzelt rasszizmus, 123. old., ford.: Görgényi Adél, Századvég Kiadó, Bp., 2019

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu