Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Egy élet és egy életmű tanulságai – Sőtér István

2013.06.27. csütörtök, 17:13

2 388 megtekintés
Pomogáts Béla

Száz esztendeje született Sőtér István – a huszadik századi magyar irodalomtörténet-írás bátran „klasszikusnak” mondható személyisége: megkerülhetetlen irodalomtörténeti munkák és figyelemre méltó szépirodalmi művek létrehozója, akinek gondolkodása és munkássága, mondhatni, rányomta bélyegét a mögöttünk álló korszak szellemtudományi tevékenységére. A szegedi piarista gimnázium, majd a budapesti Eötvös Kollégium neveltje volt, széleskörű ismeretei és tudományos igényessége mutatja, hogy a mögöttünk álló diktatórikus évtizedekben is lehetséges volt magas színvonalú tudományos és szépirodalmi alkotásokat létrehozni. Akár oly módon, hogy a tudósnak, az írónak meg kellett alkudnia a körötte kialakult világ nem igazán emberséges és ésszerű viszonyaival.

Kritika és méltányosság
A mindinkább távolinak tetsző történelmi korszak értelmezése mára szinte megoldhatatlan feladatokat ró arra, aki egyszerre szeretné képviselni a kritikát és a méltányosságot. Vagyis el kívánja utasítani a zsarnokságot és ennek szervezőit, ugyanakkor méltányolni akarja azokat a kulturális és nemzeti értékeket, amelyek a kommunista korszakban általában a hatalom törekvéseivel szemben létrejöttek, és így fenn tudták tartani a magyar kultúra folytonosságát. A közelmúlt kiegyensúlyozó értelmezése ugyanis általában, és különösen a „jobboldalon” ugyanis többnyire elmarad. Mert miként is ítéljük meg annak az elbeszélőnek a munkásságát, aki 1951-ben A szegedi textilkombinát címmel jelentetett meg lelkendező kisregényt a kétkezi munka szovjet mintára tevékenykedő sztahanovista „hőseiről”? Miként értelmezzük annak az irodalomtudósnak a tevékenységét, aki rendre a kommunista korszak legfontosabb tudománypolitikai posztjait töltötte be, 1956-ban mint felsőoktatási miniszterhelyettes vállalt szerepet a kulturális irányításban, és tartalmas élete során egymás után vagy éppen egy időben viselt politikai tekintetben is meghatározó tisztségeket?
Megkerülhetetlen szerepek
Természetesen Sőtér Istvánról beszélek, aki mint a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora, a Magyar PEN Klub elnöke, a budapesti egyetem tanszékvezető tanára és még számos igen fontos tisztség viselője hosszú évtizedeken át töltött be megkerülhetetlen szerepet a hazai tudományos és irodalmi életben. Ennek a szerepvállalásnak a megítélése, meggyőződésem szerint, nem csak kritikai hozzáállást, hanem méltányosságot is kíván, mint ahogy egész közelmúlt történetünk megítélése is ezt kívánja, és megvallom, igen kínosan érzem magam, amikor a múlttal szemben olyan figurák öltik magukra az erkölcsbíró szerepét, akik korábban nyakig beásták magukat a zsarnokság elvtelen kiszolgálói közé.
Az ötvenes évek
Való igaz, hogy Sőtér István igen tartalmas életrajzának vannak olyan mozzanatai (az imént utaltam az ötvenes években közre adott kisregényére), amelyeket talán szerencsésebb lett volna elkerülnie. Azonban éppen akkor: a kommunista diktatúra felépítésének első éveiben, ha valaki egyáltalán a felszínen kívánt maradni, és nem akart a Németh Lászlók, Hamvas Bélák, Weöres Sándorok, Pilinszky Jánosok (és mások) sorsára jutni, az igen komoly és igen szomorú engedményekre kényszerült. Persze jobb lett volna, ha ezeket az engedményeket nem teszi meg, mindazonáltal avégett, hogy néhány évvel később folytathassa eredeti életstratégiáját, mi több, hogy támogatni tudja az irodalmi és tudományos életből kíméletlenül kiszorított pályatársai (így a legjobb magyar írók) visszatérését, korábban jóformán szükségszerű volt megtenni ezeket az engedményeket. Néhány esztendő múltán Sőtér István írói, tudományos munkásságának folytonossága is helyreállott, és az életmű egésze (az imént említett, mára inkább mulatságos, mint elszomorító kisregény és néhány irodalomkritikai írás kivételével) beilleszkedett abba a szellemi és morális rendszerbe, amelyet a közelmúlt magyar kultúrája (mindenekelőtt irodalmi kultúrája) kialakított és hagyományosan képviselt.
Az „ötvenes évekről” nem keveset beszéltek a mögöttünk lévő két-három évtizedben, a korszak értelmiségi világának igazi, kritikai, ugyanakkor méltányosságra törekvő elemzése azonban lénygében elmaradt, vagy csak töredékesen készült el. (Ahogy például a határainkon túl élő és nemzeti közösségük túléléséért küzdő kisebbségi magyar kultúrák elemző bemutatása is egyelőre adósságot jelent!) Az 1948-ban bekövetkezett diktatórikus fordulat ugyanis nem csak Sőtér István pályáját tekintve hozott meglepő és szomorú fordulatokat, hanem még számos már korábban tekintélyes tudós (és író) munkásságában is – olyanokra gondolok, mint Tolnai Gábor, aki első és kitűnő könyvei után a rákosista, majd kádárista mítoszok propagandistája lett, Trencsényi-Waldapfel Imre, aki európai színvonalú és hírű klasszika-filológusból lett ötvenhat végén a kádárista ellenforradalom munkásőrnek maszkírozott elkötelezettje és még igen sokak – egykori egyetemi tanáraim közül. Bóka Lászlónak is volt néhány nehezen értelmezhető éve, midőn költőként és tudósként Lenin és Sztálin mellett tette le a garast, ő azonban hamarosan visszatalált régebbi önmagához, és az ötvenhatos forradalom idején és után egyértelműen a diákmozgalom és a magyar demokrácia mellett foglalt állást.
Nemzet és haladás
Sőtér István, ennek magam is tanúja voltam, minden hivatalos tisztsége ellenére egyike volt azoknak, akik sokat tettek annak érdekében, hogy nemzeti kultúránk megszabaduljon a zsarnoki rendszertől. Magam mindenekelőtt az Irodalomtudományi Intézet munkatársaként szerezhettem minderről gazdag és meggyőző tapasztalatokat – hasonlóan azokhoz, például Klaniczay Tiborhoz, Bodnár Györgyhöz, Béládi Miklóshoz, Rába Györgyhöz, Nyirő Lajoshoz, Kenyeres Zoltánhoz és Rónay Lászlóhoz, akik ugyancsak a magyar irodalom folytonosságának és hitelességének helyreállítása érdekében tevékenykedtek. Sőtér mindent megtett annak érdekében, hogy ez a folytonosság és hitelesség érvényesüljön, egyrészt irodalomtörténet-írói munkássága során, hiszen tekintélyes művei: Eötvös Józsefről írott monográfiája, a Világos utáni irodalmi fejlődést bemutató Nemzet és haladás című nagymonográfiája (amelyben sokatmondó áthallásokat lehetett találni az ötvenhatos forradalom után tapasztalt viszonyokkal kapcsolatban) és nagy irodalomtörténeti tanulmányai talán mindenki másnál többet tettek annak érdekében, hogy irodalmunk múltjáról hiteles képet lehessen kapni. Másrészt szépíróként, minthogy Az elveszett bárány, a Budai oroszlán és a Bárányt szoptató oroszlán című, elsősorban önéletrajzi motívumokból építkező regényei igen tartalmas: analitikus és olykor lírai jelenetekben mutatták be annak az útját kereső nemzedéknek a történetét, amelyhez ő maga is tartozott.
Munkásságának egyik igen karakteres és fontos területe volt az Irodalomtudományi Intézet megszervezése és irányítása. Ezen a poszton határozottan és nem egy alkalommal bátorságról tanúságot téve használta ki azokat a lehetőségeket, amelyeket a hivatalos tudományos életben betöltött irányító szerepe adott. Az Intézet munkája igen gyakran találkozott a hatalom ellenszenvével, mi több, adminisztratív eszközeivel. Sőtér ilyenkor mindig helyt tudott állni, ki tudta védeni a politikai támadásokat, sőt abban is elszántnak mutatkozott, hogy távol tartsa magát attól az Aczél Györgytől, aki kedvvel és olykor erőszakkal szervezett maga körül hódolói kört a szellem embereiből. Jól emlékszem arra, hogy valamikor a hetvenes években az állami vezetés és a pártirányítás erős támadást folytatott az Intézet tudományos stratégiája: a modern értékeket elismerő tudományos nyitottság és méltányosság érvényesítése ellen. Szigeti József miniszterhelyettes, aki a szélsőjobbról lavírozott át a szélsőbalra 1945 után, és különösen a Lukács György ellen vezetett akcióival hívta fel magára a figyelmet 1956 után, egy alkalommal a pártközpont által összehivatott intézeti értekezleten meglehetősen agresszív módon szidalmazta a Sőtér István vezetésével végzett munkát. Ekkor, mint értesültünk róla, az is felvetődött, hogy az Intézet három munkatársát (Karafiáth Juditot, aki Karafiáth Jenő egykori budapesti főpolgármester unokája volt, mint „horthystát” , Rónay Lászlót mint „klerikálist” és engem mint „ellenforradalmárt”) távolítsanak el a Ménesi útról. Nos, akkor Sőtér István határozottan kiállt mellettünk, és nem engedte, hogy a pártközpont szabja meg az Intézet munkatársainak sorsát.
Olimposzi felhőben
A későbbiekben, azokkal a kollégáimmal együtt, akikre az imént hivatkoztam, valamelyest baráti kapcsolatba is kerültünk Sőtérékkel – különösen akkor volt szüksége az emberi-baráti közelségre, amikor leánya, akit imádott, fiatal laboratóriumi orvosként egy fertőzés áldozata lett. Kialakult körülötte, nála ifjabbakból egy kisebb baráti kör, vendégeskedtünk nála, élveztük szakácsmesteri produkcióit (ezekre különösen büszke volt), és megismertük, megszerettük kedves állatait, először Vitézt, a komondort, majd Edét (aki onnan kapta nevét, hogy Sőtérék Edelénynél találták az országúton), a macskát. És persze Sőtérék is meglátogattak bennünket és megsimogatták a mi macskáinkat, akiknek füle, tudós barátunk megítélése szerint, „nem volt olyan ropogós”, mint az ő kedvencüké.
Sőtér István, hadd fejezzem be ezzel, nagyszabású irodalomtudós volt, nem véletlenül adatott neki az a szerep, hogy az európai (a nyugati) tudományos életben őt tekintsék a magyar tudományosság hiteles képviselőjének és Párizstól New Yorkig ő öregbítse a hazai tudományosság, egyszersmind a magyar irodalom tekintélyét. Nagyszabású tudós volt, emellett figyelemreméltó szépíró, akinek művei ma is felkelthetnék az olvasók és az irodalomtörténészek figyelmét. Végül szeretetre méltó ember volt, aki, úgy tetszett, szinte áthatolhatatlan olimposzi felhővel védte a maga integritását, ennek ellenére meg tudta nyitni szívét kollégái és tanítványai, mindenekelőtt a fiatalabb kutatók előtt. A tudományos olimposznak valójában melegszívű lakója volt, aki igényelte a barátságot, és barátságába tudta fogadni azokat, akik mögött nem állott ott a hatalom. Emlékét és műveit mindenképpen meg kell őriznünk – főként mostanában, amikor szinte hisztérikusan folyik a közelmúlt átrajzolása és a hiteles értékek lecserélése egy távolabbi múlt talmi értékeivel.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu