Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Egy ősz örök emléke

2016.10.03. hétfő, 07:22

3 279 megtekintés
Összeállítás Sulyok Vince 56-ra emlékező verseiből, valamint a skandináv kortársak általa fordított 56-os témájú költeményeiből.
Az összeállításhoz, ezen est tiszteletére, Gaál Zoltán zeneszerző írt 5 tételes fuvoladarabot, amit előadásában, felvételről hallhatuk.

Előadja Oberfrank Pál

Szerkesztette Kovács katáng Ferenc

alt

 


FEKETE NAPOK

Ménfőcsanak, 1956. november 20.

  

Mikor már ésszerűbbet nem tehettem:

gyalog és vonatokra kapaszkodva
a forradalmas fél országon át
az óvó házba hazamenekedtem.

 

Újságot szerkesztettem, fegyverem

csőre töltöttem, jártam sorok élén.

Enyémnek vallottam a forradalmat

s legtöbbünk együtt járt velem.

 

Az újságot most más írja. A fegyvert

elrejtettem. De éj és napon át

kínban csodálom, ahogy ellenáll
ez a kis ország, ez a megvert.

 

Napok születnek megfúló napokra.

Magamat marva mérem én az udvart
a konyhától a füstölgő ganéig
s szétpattog a jég a lábam alatt darabokra.

 

JAJ!

december 3.

 

Virágos, véres, szép halottak

tereken, apró udvarokban:

vizes föld süpped melletekre.

Aludjatok e hős karokban!

 

Szakadnak zászlóink a szélben,

kicsorgó könnyeink apadnak
és jaj! a forradalmas harcok

megharcolatlanok maradnak…

 

ÉJSZAKAI VERGŐDÉS

december 4.

 

Micsoda éjjel! Vaksötét

a téli táj, a téli ég.

 

Szemem lehúnyni nem merem,

fekszem az ágyon éberen.

 

Ha szél zörög, kutyánk ugat,

marhák tiporják almukat –

 

belémmaró hegyes karom

mindegyik, fájó izgalom!

 

A szív vergődik, de a lélek

bátor, a haláltól se félek.

 

S bűn, ha szeretnék élni? Testem

ó, éji árnyak, hova rejtsem?

 

A kedvesem szebb, mint a földek,

amelyek fényben tündökölnek.

 

Ölelni, írni, tenni hagyjál

sors, bátorságot ehhez adjál!

 

Ne kelljen többé éjszakákon

álmatlanul heverni ágyon,

 

a dzsipre várni: jön-e értem,

mert forradalmár szívvel éltem.

 

Hogy ráng a szív, ez az ökölnyi…

Ó, szörnyű éj, szűnj meg gyötörni! 

 

KESERGŐ

1957. jan. 13.

 

Kiürül végül a világ
s nem vársz remélve holnapodra.

A múltad elszállt, mint a füst,

foszlik mögötted furcsa fodra.

 

Lehajtod szédülő fejed
s tűnődsz a sorsodon sokáig.

Huszonnégy éved vallatod:

miért élsz?, s nem találsz okáig.

 

Hideg lett minden, tényszerű.

Szegény, szegény: kijózanodtál.

Feledd szép öncsalásaid
s légy csendesebb a hűlt halottnál!

Megolvad a hó arcodon…
Mért forró még a vér eredben?

Leselkedik rád a világ,
megöl, s a szeme meg se rebben.

 

Kiürül végül a világ
s nem vársz remélve holnapodra.

Huszonnégy éved, életed
és jövőd széthull darabokra.

 


MÉG…

jan.29.

 

A délutáni nap
még beragyogja emelt homlokom.

Gazemberek! Ha leköpdöstök is:

lehorgasztani soha nem fogom!

 

Agytekervényeim
beitták már az édes életet.

Nem feledtetik bűzlő börtönök:

marad erőm és újraéledek! 

 

 

Sulyok Vince 1932-ben a Győr melletti Ménfőn született, s 2009-ben halt meg Oslóban. Egri főskolai hallgatóként vett részt az 1956-os forradalomban. Így vall az októberi eseményekről:

”Én magam se sejthettem ott, a főiskolai rádiókészülék előtt hallgatva és figyelve a beszédáradatot és a fegyverzajt, hogy az én saját életem számára is milyen sorsfordító jelentőségű lesz hamarosan ez a „távoli” fegyverropogás. Nem túl sok órának és napnak kellett azonban már eltelnie ahhoz, hogy a történések passzív figyelőjéből és fültanújából magam is azok cselekvő részesévé váljak. A jégmaszkból óráról órára egyre több darabka vált le az én arcomról is. Az egyre átfogóbbakká váló forradalmi események, az általánossá váló forradalmi légkör és hangulat mindinkább magukkal ragadtak engem is. S mintha körülöttem ugyanúgy gondolkodott volna mindenki, ugyanazt akarta volna mindenki.  (…) A lázas cselekvési vágynak, a változásoknak e gyönyörű napjaiban mindig mások vállához tudtam vetni a vállam, mindig szoríthattam mások kezét, mindig viszontláthattam mások szemében a remény biztató ragyogását. Nem tudnék ma már beszámolni arról, hogy aludtam-e egyáltalán azokban a napokban, s ha igen, akkor hol aludtam, mennyit aludtam. És hogy ki nyújtott nekem valamit ennem. Tettük csak, amit tudtunk s amit lehetett. Eközben akadt néhány nehéz és veszélyes helyzet is, mégis sikerrel vittük győzelemre a mi kis egri, hevesi forradalmunkat. És vértelenül.

De november 4-ével beköszöntött hozzánk is a fekete vasárnap. (…) A kádári ellenforradalom órákon belül elért Egerig. A nem egri illetőségűeknek november 13-ig el kellett hagyniuk a várost. Izgalmas és nem éppen folyamatos vonatozgatások után értem el aztán az ország nyugati sarkában szülőfalumat, Ménfőcsanakot, s szüleim házából figyeltem az elkövetkező időben a dolgok alakulását.”

 

Eközben Norvégiában az oslói egyetemisták tüntetést szerveztek a szovjet megszállás ellen. Heinz Georg Windingstad, 66 éve idegenvezetô Oslóban, e műsor tervezetét hallván személyes diákkori élményével üzen a jelen hallgatóságnak. Kívánja, hogy hasonlóképpen érezzünk, mint a szovjet nagykövetség előtt a Magyarország mellett tüntető fiatalok a következő vers hallatán. Az akkor 46 éves norvég költő, Claes Gill első verseskötetébe is bekerülő költeményt számos nyelvre lefordították, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar forradalom híre bejárta a világot.

 

Glória Victis! Emlékezzetek

az elesettekre,

kik hűlt ajakkal ma is hirdetik:

a győzelemnek végső percekig

őrzött reménye életüknél mégis több nekik.

 

Glória Victis! Emlékezzetek,

kik élni megmaradtak,

a halállal is dacolva, mivel

a gyermeküknek holnap enni kell,

s szívük halk dobbanásán kívül semmi, semmi jel.

 

Most Tollas Tibor fordítását hallottuk, de Sulyok Vince is fordított, szépírói tevékenysége mellett, skandináv és a szláv nyelven írt 56-os verseket. Ebből hallhatunk néhányat.

 

 

ARNULF ØVERLAND (norvég költő): MAGYARORSZÁG 1956-BAN

 

Ha elfeledjük Magyarországot, marad-e

jogunk élni,

s ki fog küzdeni majd
éppen miértünk?
Ki húzta meg a választóvonalat

a népek közé, hogy egyeseket észrevétlen eltiporhatnak,

míg másokat meg kell védeni minden áron?
– köztük Norvégiát is, természetesen?

 

Megint láttunk elvérezni egy népet.
Ismét kiabálhatjuk:
Nem küzdöttek hiába, nem pusztulhatnak el!

Szó, megszokott szó csak,

mialatt még dúl a harc,

piaci fecsegés csak,

szégyelni való szóbeszéd, amiben senki sem hisz!

 

Még senki se hallgat.
A kezeit mosó
ENSZ-ben
határozatokat hoznak
egyre élesebb hangnemben.

– De valamit tenni is? Ugyan már, mit tehetnénk,

ha nem hallgatnak ránk az oroszok?

Hát ne nyugodjunk bele mindebbe?

Dehogynem!

Hagyjuk végre
a fecsegést az emberi jogról és becsületről!

Ne irkáljunk
az „élet tiszteletéről”!
Egy dologban egyek maradunk mégis.

– Hogy miben?

A rémületben és a szégyenben!

 

Vonuló felhők

borítják az éjszakai mennyboltot.

Ki fejti meg a csillagok írását?

Ki lesz majd a következő?

 

HALVOR J. SANDSDALEN (norvég költő): MAGYAR BÖLCSŐDAL

 

 

Oly szép,
ahogy árnyaival jön az este,

ahogy a szél simogatja
a bokrokat és füveket,

aludj hát, gyermekem,

apád már messze jár.

Egy lámpa se világol

künn a sötétlő kertben
s egyetlen kismadár se

rebbenti meg a szárnyát

s a harmat pedig elvert

minden nyomot a fűben…

aludj hát, gyermekem,

már nem kell többé félned.

 

Az erdőkön sűrűjén

utak szaladnak át
és sötét csónakok

várnak minden öbölnél,

aludj te hát nyugodtan,

ne hánykódj, gyermekem.

 

Nem feszegetik többé
a bejárati ajtót
s ágyadban se kutatnak

többé fegyver után,
s perzselt mezők mögött

lement végre a hold is…

aludj hát, gyermekem,

többé nem kell remegned.

 

S tömött a jó köd is,

gomolyog künn a lápon

s tág üregekre lelni

szerte az odvas fákban,

aludj hát, gyermekem,

nyugalom itt és béke.

 

A falakon kívül
se leskel senki se
s az ablakot doronggal

nem zúzza senki be…

s mindenütt lyukra lelni

a szögesdrótokon,

aludj hát, gyermekem,

hajnalodik hamar már.

 

Emelkednek magas
hidak az éjben fel az égnek,

de kivont szuronyával
nem áll sehol se őr.

Jó éjt hát, gyermekem,

szaladj ott álmaidban.

 

 

ASLAUG VAA (norvég költő): MINDENSZENTEKI ÁRULÁS  

 

 

Harangok szólnak értük, kik a sírban pihennek,

anyák gyászolják fiatal fiaikat, akik elestek
az elnyomó elleni harcban a békéért.
Ó, sírjatok, anyák, Magyarország fiaiért!

 

A Szovjetben szőtt béke-köpeny alatt nemrégen még

bánatkönnyek potyogtak kövér galambszemekből,

bánatkönnyek – hogy feledés fátylával takarják el

szemét a millióknak, kik a világ lelkiismeretét szólítják

folytonos panaszukkal és vádjukkal.

 

Mindenszentek éjszakáján ezerkilencszázötvenhatban

a bánatkönnyek kővé merevedtek. Megkövesedtek.
A béke-köpeny nagyot zuhanva a földre hullt a földre

s hiénaként maradt ott maga az elnyomó, fogait vicsorítva.

Mindenszentek anyái! Sírjatok Magyarország gyermekeiért!

 

Azt hitték, meleg szívből jöttek a bánatkönnyek

s a szabadság rég elzárt fáját előkeresték,

hogy felvirágozzék az újból a magyar földben.
De Mindszentek éjszakáján, ezerkilencszázötvenhatban,

vaskemény halál sújtott a kereső karokra,
a túl korán hívőkre, az elárult szívekre.

 

 

NILS LINDSTRÖM (svéd költő): MAGYARORSZÁGHOZ 

 

Nincs győzelem

mondják a bölcsek.

 

Az idő múlásában

csak a viszály örök.

 

De van egy fajtája
a szükségszerűségnek ma és itt:

 

Hogy aki másokat állandóan

és mélyen megsért
végülis megbüntettetik.

 

Hogy aki a végtelenségig

erőszakoskodik
végülis megbüntettetik.

 

Hogy aki megnyomorítja
az ember legbensőbb szabadságát

végülis megbüntettetik.

 

Hogy aki újból és újból
a gyengék ellen emeli kardját

kard által pusztul végül el.

 

NILS LEEB-LUNDBERG (svéd költő): ÉJSZAKA BUDAPEST FÖLÖTT

 

Ó Uram könyörülj

 

Vétkük csak az hogy népüket szerették

szabadságban és bölcs rendben akartak élni

 

Ó Krisztus könyörülj

 

Kenyér helyett a magyaroknak
vért darálnak a dunamenti malmok:
A hatévesnek aki lyukat szúrt a kerékbe
s a benzintartályokba
meggyújtotta s együtt pusztult a lángokban a katonákkal

A tizenkétévesnek aki gránátokkal kötözte körül derekát

s a harckocsira ugrott
Meggyalázott anyáknak és friss özvegyeknek
kik tankok elé vetették magukat gyermekeikkel
mik Buda és Pest utcáin törtek előre
tüzet szórva és iszonyatot keltve
lánctalpaikkal széttaposva szétlapítva
a védtelent a gyengét és a tehetetlent
s a barrikádokon holtan heverő munkást és egyetemistát

És azoknak kiket ma éjjel
kínoztak a halálba és a némaságba
Az éjszakában világít megcsonkított testük
csendjük kiált a földről
Az élőknek teherré vált az élet

a holtaké lett az áhított szabadság

de a vétek kié a vétek –

 

Ó Uram könyörülj

 

 

SIGFRED PEDERSEN (dán költő): MAGYARORSZÁG MÁRTÍROSZLOPAI

 

Ismét a rémek órája a földön.
A mártíroszlopok vöröslenek.
Mit sem jelent, ha mindezt versbe költöm,

s ha nem, beszélnek maguk a kövek.

Letiporva egy bátor nép megint,
hitük, reménykedésük, kiállásuk.

Elvéreznek, s a „szabad” világ hagyja. –

Több pusztul itt, mint Magyarország lelke.

 

Fedd el szemed, hisz gyáva vagy te is.

Mit is láthatnál? Bűnt s erőszakot.
A lelkiismeret szava – legyints,

egyebekkel együtt csak becstelen halott.

 

Hordtuk még nemrég mi is az igát,

szabadságvágyunk ám le nem tiporták,

lehunyt szemünk mélyén lobogva várt, –

egy szép napon míg kiszabadították.

 

Égett egy percig tőle a világ,
de kilobbant, jajszavunk ellenére.

Feneketlen sír vagy te, Magyarország,

szabadságálmunk födi földed mélye.

Hiábavaló a lelkesítő szó,
hisz annyi a fakó, a szürke lélek.

Tehetetlenek vagyunk bár talán,
de ha mi nem, akkor majd a kövek beszélnek.

Halld hangjukat, akármilyen rekedt:
Az elnyomó maszkja ma szétrepedt.

Megismerszik így most valódi arca.
S ez haladás:
Hogy ki az ellenségünk, megmutatja!

 

 

GUSTAV BIERING (dán költő): VÖRÖS VASÁRNAP 

 

 

A halál angyala szárnyalón

csattog a kiégett házakon,
az egész égbolt füst és korom,

kívánhatsz-e többet, Pokol?

 

Csattogó, szürke páncélosok,

torkolattüzek, bűz és mocsok,

jajszóval földre hulló alakok,

kívánhatsz-e többet, Pokol?

 

Jeges csönd vad rohamok után,

gyilkoló hideg, éhség, hiány,
jön sorban mind a halál taktusán,

kívánhatsz-e többet, Pokol?

 

Látod, már lábadhoz szórva ím

öröm és remény, vérbefojtva mind,

áldozatul fogadd kínjaink,

kívánhatsz-e többet, Pokol?

 

 

Az est 5 tételből álló zeneművét külön ezen alkalomra Gaál Zoltán komponálta és játssza fuvolán. Ő 1934-ben született Brassóban. 1956 decemberében menekültként érkezett Svédországba. A hatvanas, hetvenes években tanárként dolgozott Stockholmban. 1976-tól a Svéd Országos Hangversenyvállalat göteborgi munkatársa, 1989-től nyugdíjba vonulásáig a Zene Nyugat-Svédországban zeneszerzője és műsorszerkesztője volt. Kórus-, kamara- és zenés színházi műveket, valamint elektroakusztikus kompozíciókat írt. Kétnyelvű költő és műfordító. Az imént elhangzott 3. tételnek adott csak címet: Egy walcer emléke.

 

Sulyok Vincét 1957 január végén kizárták az egri főiskoláról. Híreket kapott, hogy letartóztatási parancs van ellene. A föld becsülése, haza- és nyelvszeretete, szíve Magyarországhoz láncolták, de jóakaratú emberek segítségével a börtön, a halál elől február 8-án hajnalban átszökött a jugoszláv határon.

 

 

MENEKÜLÉS

Niška-Banja, Jugoszlávia, 1957. febrár 18.

 

Egy ároknál megállt kísérőm
s fojtottan súgta: „Ez itt a határ…

segítse Jézus!” – Kezem megragadta,

s csendesen ment is vissza már.

 

Háromnegyed kettő volt. Fénylett
a mutató, az óra zümmögött.
A hűvös köd derengve rettent egybe

imbolygó vállai mögött.

 

Magam maradtam. Átugortam.
A dobbanástól visszhangzott a táj,
s lihegve vártam, fuldokolva… higgyem,

hogy mögöttem van minden borzadály?

 

S mert rágondoltam: mint az ostor
az állatot, a szörnyű félelem
úgy végigvert, hogy futottam, rohantam!

S a Szabadság már ott futott velem…

 

 

ÖRVÉNYBEN

február 28.

 

Öklömbe fogva sajgó homlokom

tűnődve és gyötrődve kérdem:
a pannon dombok fia, én,
e komor szerb sziklák közé hogy’ értem?

 

Micsoda örvény sodor egyre lejjebb,

mind mélyebbre a Dante-járt pokol

növekvő, gyűlő gyötrelmeibe,
hogy agyam, testem, lelkem fuldokol?

 

El nem háríthatón s téríthetőn

sodor a végzet. Hálóban halak:

zord táborokban menekültek élnek

s reménytelenül, némán ránganak.

 

Velük csapongok fuldokolva én is

Szerbia kopár hegyei között.

Szép álmaim helyébe régen

csüggedt lemondás költözött.

 

 

KILÁTÁSTALANSÁG

március 2.

 

Az utolsó ablakszemig szaladnak

a kopár dombok.
Felettük felhők kavarognak,
mint agyamban a gondok.

 

Meredek úton két bivaly zihálva

vonszolja fel a hegynek
a talyigát. Idáig hallani,
kerekei hogy’ nyekeregnek.

 

Magam nyomorúságán tépelődve
a hajszolt bivalyok
s a bocskoros vad paraszt mostoha

sorsa belém sajog.

 

Mi értelme van életüknek?

Görnyedve mennek
a szennyes estben, hű szolgáiként

valami rettenetes Rendnek.

 

Mi értelme van? – s engem ér a kérdés,

mint az ütleg –
Több értelme van talán az enyémnek,

mint az ő sivár életüknek?

 

Az utolsó ablakszemig szaladnak

a kopár dombok
s kilátástalanságtól felhős
és gyűrődött a homlok.

 

 

BELEALÉLTAM A TÖMEGBE

Eszék, Jugoszlávia, 1957. május 27.

 

Órája, hogy sarat taposva tolakodtam

Eszék utcáin a megkopott menekültek

soraiban a rendőrfegyverek közt

soványan, éhesen, hazátlan,

és egy voltam a tovasodródó tömeggel.

 

Most egy kastély-volt épület előterében

a hűs betonra dobott táskán üldögélek

és hallgatom az üres fecsegést,

belélegzem a teleköhögött

levegőt s zsibbadt lábszáraimat

kinyújtom, falnak vetve hátam,
és egy vagyok a megfáradt tömeggel.

 

Belealéltam az ezertestű tömegbe,
mert csupa tömeg ez a keserű kor,
s törvényei alól nem vonhatom magam ki,

csak tiltakozom minden ellen, ami aljas.

 

Kihány a lágerek iszonyú kaputorka,
más lágerek borzalma újra elnyel
s negyedik hónapja nem bírok leszakadni

a szörnyű tömeg-testről. Jaj, a sejt csak

úgy függetlenedhet, ha végülis
öngyilkos aggyal megöli magát.

 

 

A KÖRLET ESTE TÍZ UTÁN

Gerovo, Jugoszlávia, 1957. május 26.

 

Gerovoban, egy vad, rosszhírű pontján

a szédelgő és kifakult világnak,
nyúlós ködökbe és tömény párákba

fulladó szikár hegyek alján

este tíz után szól a csörgő,
sikolt a fütty, a lábak feldobognak
a régi internálótábor füstös,
ricsajos, csúnya körletében
s ordibál hetven nyers legénytorok.

Szeszt nem ivott s ma mégis mámoros

a régi emlékektől vagy a kíntól

mindannyiuk, és táncol és dalol,
mert idezárva állatian élnek,
pedig Október menekültjei.

 

A hullaemésztőt már betemették,
a gázkamrákat befalazták,
csak a kettős drótkerítés maradt meg

őrtornyaival s fényszóróival,

s elég, ha én gondolok rá az itt
kivégzett zsidók, svábok, szerbek s olaszok

estéire és rothadt tetemére.
Hol egykor akasztófa volt, zászlórúd áll már

s lábánál Kossuth-címer kavicsokból.

 

Zuhog a dob és kesereg a dal,

kiárad a vak éjszakába
s céltalan léte teljes erejével
ordítja kínját kopott slágerekbe

hetven fiatal menekült magyar,
mert idezárva s reménytelenül élnek,

pedig Október menekültjei.

 

 

Sulyok Vincétől valók az alábbi sorok:

”Jugoszláviában öt hónapnyi, internálással felérő tartózkodás várt rám hat különböző lágerben (menekülttáborban), míg végre 1957. július 5-én Norvégiába kerülhettem. Éspedig saját kívánságom szerint, ámbár kezdetben inkább Svájcba, majd Németországba szerettem volna eljutni, ez azonban nem volt lehetséges, mert előirányzott kvótáik közben beteltek. A norvég világ már gimnazista korom óta vonzott, noha persze nem oly módon, mintha már akkor ott kívántam volna letelepedni és ott leélni életemet. De Knut Hamsuntől és Sigrid Undsettől mindent elolvastam, amihez csak hozzáférhettem magyarul, később Henrik Ibsentől és más norvég íróktól is, és Grieg zenéjéből is ismertem valamit, hasonlóképpen Edvard Munch festészetéből. Legizgalmasabb nem-szépirodalmi olvasmányaim közé tartoztak Fridtjof Nansen és Roald Amundsen írásai is, valamint a róluk írt beszámolók. Szellemileg-lelkileg tehát egyáltalán nem felkészületlenül indultam Norvégiába, mikor erre 1957. júniusának közepén váratlanul lehetőséget nyitott a sors. (…) Hadd hangsúlyozzam azonban ki mégegyszer, hogy 1957. február 6-a, tehát az ellenem kiadott letartóztatási parancs előtt, soha sem készültem hazám elhagyására. Az 1956 őszén átéltek csak tovább növelték bennem kötődésemet szülőföldemhez. Erre a végzetes lépésre éppenséggel az 1956-os eszmék ellenfelei és üldözői kényszerítettek. Lélekben és tetteimben azonban soha, a norvég világban, a norvég partok csodálatos kőcsipkéit csodálva se szakadtam el életem első negyed századától. A kényszerű elszakadás és elszakítottság ugyan sokszor rettenetesen nehéz órákkal járt, különösen az első években. De a Magyarországtól való fizikai távolság tényének keserűségét sokban ellensúlyozni tudta mindig az emlékezés és a magyarországi fejlemények figyelemmel kísérése. Hiszen a régi emlékekben, valamint hazalátogatásaimmal (esetemben 1969-től, amikor újból fizikailag is szülőhazám földjére léphettem) továbbra is jelen maradhattam valami módon abban a világban, amelyben fölnőttem.

 

 

MEGMENEKEDVE

Bürö, Norvégia, 1957. július 11.

 

Nem szűnik bennem a furcsa öröm remegése, miként nem

szűnik a tenger a partra rohanni morogva a sziklák

kő-csökönyén, közönyén. Átloccsan rajtuk a hullám
s lábam elé fröccsenti dühét, ide nő a dagállyal.

 

Megborzongok a sósszagú szélben, mint aki eszmél

s széjjel nézve a langyos öbölből acélkék tengert,

nedveszöld egeket, hótiszta vitorlát s távol
lassú hajók vonulását látva végre megértem:

 

nincs többé rendőr, gumibot, se szögesdrót… Hűvös,

tiszta világba jutottam: a tündér tenger, a norvég

partok kőcsipkéi közé, a sötétből a fényre,
rossz iszonyokból, borzalmakból megmenekedve.

 

Ó, milyen édes öröm lefeküdni a napban a sziklán

vagy belebújni a lágyvizű habba, beúszni a mélyre

és belihegni a nyárba, a tengerzajba, a tájba:

életem értelmének tudlak, drága Szabadság!

 

 

KÍNJAITOK TANÚJAKÉNT

Üzenet Kistarcsára internált barátaimnak

Oslo, 1957. augusztus 14.

 

Mikor még – két hónapja sincs – egy piszkos hodályban

háromszázad magammal éltem, hol éjjelenként
éhes patkányok másztak csikorgó ágyainkra
s fonnyadt testtel és szőrös arccal lődörögtünk

a sivár földön szögesdróttól szögesdrótig,

gumibotot emelt a rendőr s vigyorogva
jöttek az estek, nőtt szívünkig, keserű szánkig

a reménytelenség undorító kloákája – –

 

Ó, még közel tudtalak magamhoz benneteket,

mint Októberben, mikor egyszer Miskolcon át

jöttünk Eger felé az estben gépkocsival:
az utak mentén alattomosan leskelődtek

a szovjet tankok, utánunk villant reflektoruk,
s fegyvereinket csőre töltve, vállainkat

egymásnak vetve dübörögtünk, halálraszántak,

s megmenekedtünk – –

 

De most tengerek folytak közénk, hegyek gyűrődtek,

világok álltak, folyók nőttek közénk, magányos

férfivállam vállatokhoz pedig be vetném – –

 

Sétálni megyek estelenként puha ruhában,

fehér ingben, kertek és villák közt a partra,
hol hajók bőgnek, vitorlások szállnak a szélben,

lobogó szemű lányok jönnek szembe az úton,

finom autók duruzsolnak s kigyúl a nyárest
ege Oslo felett s a langyos tenger felett – –

 

Egy elhányt ládára lehullok, szorul a torkom

és tehetetlen kín csikordul zárt fogaim közt,

mert rágondolok drótokmögötti estéitekre – –

 

Pirulásommá lettetek ti, hősök, barátok,

megátkozom – ezerszer gyáva – a búvó, rejtő

utakat, ahol tovaszöktem, mert azt vállalni,

amit ti, bennem nem volt erő és hősiesség – –

 

Kistarcsán, Recsken, vagy akárhol földrerogyók:

fölemelem emléketek és fölmutatom
mint harci zászlót, s kínjaitok tanújaként

végigviszem kiáltva, híva, zörgetve, sírva

a jóindulatú közöny csendes, kényes utcáin,

hogy a Szabadságnak, ha tudlak, megmentselek

benneteket, s tisztán tekintsek megbocsátó,

feloldozó szemeitekbe.

 

ÜZENET HAZA

Oslo, 1959. március 24.

 

Estelenként itt zöld az ég, vacog mint a foszfor,
fekete szikla alattam, fölemelt homlokkal állok
s hallgatózom feléd, apám, ezerhétszáz kilométeren át.

Kifosztott udvarodra állj ki! Kerted végébe jöjj ki!
Erdők fölött fehér dühvel csikorog a csillag.
Alatta állok, zúgó, haragos fenyők körülöttem.
Kiáltsd a szélbe keserű átkod, visszamondják
nekem a szelek, elemek: ellopták a földed – –

 

A rothadásra, a halálra korai vagy mégis,

miként én is korai voltam két évnek előtte:

megállítottad lovaidat, az eke eldőlt,
elszürkült arccal néztél, ahogy a ragadós földön

eléd léptem, megcsókoltam a kezed és az arcod

s szemembe hulló hajjal mentem el tőled a tájba,
mert gépkocsival jött a halál nyomomban már, fegyvere villant – –

 

Néztél utánam szürke arccal, fedetlen fővel,
szíjjal szép lovaidra vertél – az a nyerítés
úgy szállt utánam, mint a jajszó s temetési harangszó,

de mondtad te is, korai vagyok a halálra – –

 

Mondom neked most én is: korai vagy a halálra,

föld marad a föld összeszántva, magadat őrizd,

semmi-emberek szájalhatnak – éld túl a rendet!

Parasztapám! Míg fölemelt fejjel állsz az időben,

hallgatagon bár ha csak állsz is, ha csak élsz:

az egész párt tőled retteg – –

 

 

ÖT ÉV UTÁN

Oslo, 1961. szeptember 27.

 

Mint akik más és más kocsira szálltak –

egymástól társak úgy távolodunk

leküzdhetetlen törvények alapján
s évgyűrűkként tűnődő homlokunkra
mind keményebben vésődnek a ráncok – –

 

Az éjszakai ablak üvegén túl
még visszalátunk a történelemre

egy-egy virrasztó órán – a tüzek

füstjét ide sodorja az idő
dagad alattunk hullámzik a múlt
s kavargó zászlók között kiabáljuk

hogy az igazság máglyát is megér –

 

Öt éve csal már mindünket a holnap

s körülforduló arcélünk körül

szakadatlanul mállik a világ – –

 

Megéri-e az igazság a máglyát?
Nem felel aki belehalt
öt éve rothad már a föld alatt
s nem felel aki túlélte a bajt
csak ácsorog a változó időben
s évei mint az aprópénz széthullanak – –

 

 

HIÁBAVALÓSÁG HALOTTAI

Oslo, 1966. szeptember 29.

 

Összetört, ifjú arcok rózsaszirmai,

szétzúzott virágéletek:

fiatal mosolyotokból mi lett?

reménykedéstekből mi lett?

hősiességtekből mi lett?

 

Meghasadt kristályú szívek,

szétroncsolt tiszavirág-életek:

lúgként maró kínotokból mi lett?

sikolyaitokból mi lett?

könnyetekből, véretekből mi lett?

 

Hiábavaló volt hősi halálotok…

Ellenetek szavaznak a túlélők,

kik habzsolva és tülekedve,

harácsolva s böfögve élnek.

 

Elfolyt szemetek nedves fénye,

lehervadt nyelvetekről a szó,
torzult grimasszá fagyott nevetéstek,

testetek piros palotája

porrá omolt, kifakult csonthalommá,

s elúszik emléketek is
tetőtlen évek csilló magasában,

mert könyörtelen étvágyával

fölfal, fölemészt titeket
mindenestül a burjánozva növő élet.

 

Csak ifjú orcátok szomorúsága
nem fogyatkozik: mindörökké
ott ragyog a hold fényének fehér havában,
s ott csapong sóhajotok is az őszi szélben,

susog alant a fák közt, s fölszáll,
zúg gyermekhangok kórusaként tisztán, távol

a jégmagányú, csillagszikrás mindenségben.

 

 

FIATAL HALOTTAKRA EMLÉKEZVE

Torrevieja, 1991. október 31.

 

Tirátok gondolok ma, akik
ötvenhat véres őszén
fiatalon meghaltatok.

Elpusztulhattam volna én magam is

együtt veletek,

hisz veletek voltam végig!

De megmenekültem.
És élek. Még
mindig élek a fényben!

Ballagok éppen egy

mediterrán alkonyatban,

idegen madarakkal teli

tó szélében, gyűjtögetve,

– mint zsugori a pénzét –

a szépség pillanatait,
mielőtt hozzátok elérek,

mielőtt közétek kerülök én is,

túllépve a léten
az örök léttelenbe.

 

 

LEGYILKOLT ÖTVENHATOSOK ADÓSA

Oslo, 2004. szeptember

 

Szélárnyékban élek azóta, hogy

Norvégiában partot értem
s a sziklás partfokon hátrafordulva

tegnapjaimba visszanéztem,

messzi hazámra visszanéztem.

 

De álmaimban folyton megjelennek

még ma is azok a halottak,
akik úgy hulltak véresen az utcakőre,

hogy ártatlanok voltak,

bimbózó fiatalok voltak.

 

Befagyott tavak jégpáncéljain

keresztül mintha ők néznének énrám.

Számról emlékükért szól még ma is
a gyászos ének,
a fekete szavakkal teli ének.

 

A földben porladnak, míg én a fényben

élek azóta.
Így lettem, bármeddig is éljek, mindörökre

mindannyiuk adósa,

legyilkolt ötvenhatosok adósa.

 

 

ÁRNYAK NYÚLNAK UTÁNAM

Torrevieja, 2004. október 17.

 

árnyak nyúlnak utánam

markolnak húznak vissza

évtizedek mélyére
a mögöttes századba

 

ott van minden amit átéltem
az emlékek előnyomakszanak
s mikor az Idő fölreped
a résen múlt napokra látok vissza
s a szív rángani kezd és félrever
a sebesültek elfeledhetetlen
sikolyaitól kiknek
halálhörgését még most is hallani vélem

ebben a folyton hullámoktól dörgő

délszaki tájban is
ahol gördülő vizek hátán
úszik tova tekintetem
a látóhatár pereméig
s bele a párás végtelenbe

 

élek itt helyettetek is akikkel
egykor együtt ittuk a fényt a ragyogást

az élet arany serlegéből

 

társamul mára csak emléketek maradt

a kínlódás és keserűség
(arcom ebbe fehéredik bele)
s a harag azok ellen

akik benneteket megöltek

noha ti voltatok az igazak

 

– vége –

 

Sulyok Vince verseinek többsége az első két verseskötetében jelent meg. Címük: Rámdöntött világ (1958, Róma), illetve Céltalan ég alatt (1961, Brüsszel). A költeményeket ugyancsak tartalmazza a Fényörvény életünk című válogatás (1998, Budapest), valamint a Szegény ország című, a Magyar Naplónál megjelent kötet (2006, Budapest. A Sulyok Vincétől származó idézetek is innen valók). Az első három gyűjteményt a Mikes International elektronikusan is kiadta. A skandináv költők verseinek fordítása korábban a Gloria Victis 1956 című (Nemzertőr 1966, München) antológiában jelent meg. 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu