(József Attila: A Dunánál)

SÉLLEY ANNA (MENDE)

 

Egy nyári, napsütötte délutánon ott ültünk a kertben. Az elfogyasztott desszert morzsái különös formákat rajzoltak az abroszon. A porceláncsészékben kávé gőzölgött. Tekintetemet Őrá emeltem: égszínkék szemei csak úgy ragyogtak, miközben beszélt. Kezével éppen magyarázó mozdulatokat tett, mikor nagymamám megigazította inge gallérját. Milyen szép is volt így együtt! Szavai mondatokká, a mondatok pedig történetté váltak. Elröpítettek engem vissza Újvidékre, ahol Ő, a nagyapám töltötte gyermekkorát.

1932 októberében született az akkori Jugoszláviában, Holfeld Mária és Kiss Gyula fogtechnikus gyermekeként. Édesapja saját rendelőt és labort is megengedhetett magának, emellett a vigalmi bizottság vezetőjeként tevékenykedett az újvidéki Rókus templom köré szerveződött katolikus Olvasókörben, mely gyakran rendezett műkedvelő előadásokat. Nagyapáméknak nagy háza volt, melynek lakásait bérbe adták. Az udvaron sokat játszott magyar és szerb gyermekekkel egyaránt. Az első négy elemit is ott végezte el, szerbül, horvátul és magyarul tanult.

1941 áprilisában a magyar katonák bevonulását Újvidékre, a csetnikek harcát ellenük, majd az 1942-es januári eseményeket is átélte. A „hideg napokon” Kiss Gyula bátyjának feleségét, az újvidéki bridzs klub háziasszonyát elvitték a magyarok, s a Dunába lőtték.

1944 októberében, amikor a front közeledett Újvidékhez, a család úgy döntött, hogy az anyukák gyermekeikkel utazzanak el Rinyaszentmihályra a rokonokhoz. Így indult útnak nagyapám édesanyjával és unokatestvéreivel. Kalandos utakon, csónakokkal, marhavagonokban menekültek. A többiekkel ellentétben Holfeld Mária és nagyapám továbbutaztak Szombathelyre, az anyai nagyapához. Az ott rejtőzködő lengyelekkel együtt vészelték át a nyilas uralmat, majd később az oroszok bejövetelét.

Kiss Gyula még Szombathelyen csatlakozott hozzájuk, s onnan közösen mentek fel Budapestre, hogy a Keleti pályaudvarról hazautazzanak. „Az Isten szerelmére, ne tegyék, mert az életüket kockáztatják!” – kiáltott fel egy úticéljuk felől érdeklődő asszony, aki minden áldott nap azért járt ki a Keletibe, hogy figyelmeztesse a Délvidékre tartókat. A teljes hírzárlat miatt senki sem értesülhetett az ottani eseményekről. Az ő rokonait már kivégezték a szerbek.

Mint később kiderült, Kiss Gyulára a szerb hatóságok vérdíjat tűztek ki a katolikus Olvasókörben betöltött szerepéért, illetve azért, mert tagja volt a visszatért Délvidék Hóman Bálinthoz látogató küldöttségének. Az Újvidéken maradt anyai nagymamát kivallatták, megkínozták, hogy megtudják veje tartózkodási helyét. Miután időlegesen hazaengedték, nem maradt más választása, mint elmenekülni nővéréhez, Belistyére. Onnan csempészték át a Dráván csónakkal Magyarországra.

Kiss Gyula otthon maradó, testvérük vállalkozására vigyázó nővérét a szerbek elvitték, koncentrációs táborba zárták, s éjszakánként felvitték a tisztek szórakoztatására. „A halál megváltás volt számára.” – mesélte egy túlélő.

Ha visszatértek volna, biztoson nem kerülhetik el a szerbek vérengzését. Viszont így – az életükön kívül – mindenüket elvesztették; az otthonukat, szűkebb hazájukat. Nagyapám és családja a történtek után Szegedre, egy rokonhoz, Kucska Mihály rum- és likőrgyároshoz költözött, ahol új életet kezdhettek.

A történet során újra és újra felbukkan egy bizonyos Mihajlovics, aki a különös, mindig az éppen regnáló hatalmat kiszolgáló ember típusa. Először, mint a szerb titkosszolgálat főnöke tűnik fel nagyapám családjának életében, majd Szombathelyen az SD (Sicherheitsdienst des Reichsführers SS) tisztjeként látják újra. Később pedig azt lehetett hallani, hogy az UDBA (Uprava državne bezbednosti) újvidéki vezetője lett. „Ez az ember egyébként bizalomgerjesztő úriember benyomását keltette, és velünk szemben talán az is volt.” – jegyezte meg nagyapám. „Voltak ilyen emberek, akik több rendszert is vidáman át tudtak élni.”.

Ámulatba ejtett minden, amit mesélt, s mélyen meg is hatódtam. A kávé eközben Nagypapi előtt teljesen kihűlt. Rögzítettem a hangját, majd jegyzetet készítettem belőle, hogy aztán kutatómunkámmal kiegészítve, lekerekítve mindezt, megírjam pályamunkámat a 19. Cultura Nostra történelmi versenyre.

Már kisgyermekkorom óta hozzászoktam a hosszas családi beszélgetésekhez; a múltról, a jelenről és a jövőről egyaránt. Különös színfoltot képeznek ezek sorában nagyapám véget nem érő fejtegetései a világ keletkezéséről, a magyar nép eredetéről, a második világháború történetéről, vallásfilozófiai kérdésekről, a kvantumfizika rejtelmeiről vagy éppen legújabb olvasmányairól. Nem állíthatom, hogy nyolcévesen mindent értettem, de kitartottam, s manapság már érdemben is hozzá tudok szólni.

Természetesen többször hallottam már részletekben nagyapám múltjáról, azonban sohasem láttam át teljes egészében, mélységében azt. Mindez a pályamű megírásával valósulhatott meg. Nyáron heteken keresztül állandóan kérdésekkel halmoztam el őt, s hosszú órákon át folytattunk eszmecserét.

Megismerkedtem a történelmi háttérrel, összefüggésekkel, hogy láthassam bennük családom sorsát. A talált források, akkori újságcikkek mind részletekbe menően igazolták nagyapám szavait. Csodálatosnak tartom, hogy eleven emlékezete, hatalmas tárgyi tudása és műveltsége lehetővé tette mindezt.

Nem magától értetődő, hogy a múlt darabjai, a szomorú vagy éppen vidám történetek eljutnak a következő nemzedékhez. Annyi nagyszülő nem tudta, nem tudja elmesélni! Lehet, hogy nincs, aki meghallgatná őket, vagy maguk sem emlékeznek már. Talán félnek, vagy nem akarnak szólni. Anyai dédnagyapám halálos ágyáig hallgatott arról, hogy a második világháború végén a Kárpátokban különleges felderítőként harcolt. Bárhogy is kutatunk, sohasem fogjuk tudni úgy feltárni az igazságot, mint ahogy azt Feri apu tehette volna.

Apai nagymamám szenvedésekkel teli súlyos betegsége ellenére fantasztikusan tudott mesélni; csengő, mindig vidám hangja elevenen él emlékezetemben. Estéről estére felhívtam, s hallgattam Klári mamát… De még túl kicsi voltam ahhoz, hogy mindent megjegyezzek. Ez most nagyon fáj.

A csillagok együttes állásának köszönhetően nagyapám története a maga teljességében megérkezhetett hozzám.

Számomra azért fontos a múlt feltárása és megőrzése, mert úgy érzem, hogy a méltósággal viselt életekről, a szenvedéssel és sebekkel teli sorsokról nem feledkezhetünk meg. Bár hihetünk abban, hogy ezek önértékkel bírnak. Azonban minket gazdagít, tesz értőbbé, ha felfedezzük e kincseket. Büszkeséggel tölt el, hogy annyi különleges, színes tagja volt családomnak, akik olyan történelmi események közvetlen résztvevői lehettek, mint például Przemyśl ostroma, a Felvidék és Erdély visszafoglalása, a második magyar hadsereg harca a Donnál vagy éppen az 1956-os forradalom. S ezek mind előzményei világrajövetelemnek. A sok véletlen folytán alakulhatott csak így. Mennyi erkölcsi példa áll előttem, mennyi szeretet tartotta és tartja össze családunkat, mennyi hitet, erőt lehet ebből meríteni!

A történelem iránti szeretetem családi „örökség”, amit megerősített gimnáziumi történelemtanárom. Világszemlélete, nagy tudása, lebilincselő előadásmódja ösztönzőleg hatott rám. Az ő ajánlására vettem részt a pályázaton is.

A múlt történéseiben el lehet merülni közvetlen személyes vonatkozás nélkül is, de mennyire más az, amikor tudjuk, hogy egyik családtagunk is szereplője, átélője volt ezeknek. Mennyivel könnyebb így tanulni, elsajátítani az ismereteket.

Nagyapám története, így kutatómunkám is elválaszthatatlanul összefonódik a most 100 éves trianoni békediktátummal. Általa szakadt ketté családunk, s vált bizonyos értelemben gyökértelenné. Az elszigeteltség érzése, az elnyomó hatalom mellett a felsőfokú magyar oktatás megszüntetése is megtörte őket. Kiss Gyula testvéreinek képzettségén látható a lépcsőzetesség: két idősebb testvére még be tudta fejezni a kereskedelmi iskolát, ő maga fogtechnikus lett, míg öccse már csak az esztergályosságig jutott. Ebből adódott az eltérő értékrend is. Más társadalmi közegben mozogtak, éltek. Kiss Gyula bátyja egy özvegy zsidó nőt vett el, nagy gyümölcskereskedést vezettek, a vagyonos réteghez tartoztak. Kiss Gyula a keresztény színezetű polgársághoz kapcsolódott, míg öccse a szociáldemokráciával szimpatizált. A menekülés, az otthon, a családtagok elvesztése mind Trianonra vezethető vissza.

Az ezzel kapcsolatos sérelmek, megpróbáltatások letagadása, elfelejtése nem helyes a fentebb említett okok, másrészről a megbocsájtás szempontjából sem. Tisztában kell azzal lennünk, hogy mit bocsájtunk meg. Ez nem azt jelenti, hogy magunkban forgatgatjuk, ízlelgetjük a keserűséget, hanem azt, hogy szembenézünk az igazsággal, és megbékélve a jövőbe tekintünk. Bárcsak mindannyian képesek lennénk egy olyan nemes „bosszúra”, mint amelyet Böjte Csaba atya vitt végbe. Édesapját a román hatóságok bebörtönözték, majd szabadulása után röviddel meghalt. Szenvedését „megtorolva” befogadta, s szárnyai alá vette a román árvákat is. Szintén az ő gondolatát tartom igaznak s követendőnek: „100 évvel ezelőtt elengedtük naivan, duzzogva egymás kezét, most tudatosan, bizalommal hajoljunk a tétován sodródó testvéreink felé! Nagyhatalmak gazdasági háborúkat vívnak, belső feszültségek miatt térdre kényszerülnek, e térség egyetlen esélye, ha a múlt sebeit félrerakva, közös jövőt építve összefogunk! […] Imádkozzunk, hogy a Kárpát-medencében élő népek egymást tisztelve, a határokat lebontva, békében összefogjanak, éljenek!”.

Az újvidéki Mikes Kelemen utcában boldog gyermekricsaj veri fel a környék csendjét. A három barát önfeledten játszik a nagy udvaron. A nap ragyogva süt le rájuk. Džordže és Ami egyszer csak összesúgnak, kuncognak egyet, s a lakás felé iramodnak. Gabi fut utánuk. Azonban azok ketten gyorsabbak, berohannak az ajtón, s bezárkóznak maguk után. Apró kezükkel a kilincset szorongatják. Gabi odakint erőlködve próbálkozik bejutni. Magyarul, majd szerbül is szépen kéri, hogy engedjék be. Bentről csak nevetés hallatszik ki. Gabi hirtelen feldühödik, betöri a bejárat melletti ablakot, s ezt kiáltja: „Én vagyok a házigazda, ezt velem nem tehetitek!”. Ki hitte volna, hogy ezt az otthont, melyhez úgy ragaszkodott, pár év múltán el kell hagynia örökre? Hogy soha többé nem tér vissza?

A veszteségre nagyapám egy teljes, boldog élettel válaszolt.

A szerző a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium végzős diákja. — A szerk.