Gál Sándor legújabb verseskötetéről: Egy spondeus mögött a csend

 Gál Sándor

Kötete fedőlapjára a költő saját fotót ragaszt, ragaszkodik hozzá, hogy ez legyen. A nem elfeledett ér, mit ér a búcsi Nagyér? Egy nagy búcsút integetéssel vagy a másik típusból sok szentelt gyertyával, elkoptatott, elmorzsolt imádságossal? Megrendelte neki a Teremtő és lencsevégre kapta, mert valamiért megragadt, szemének optikai rendszere erre fókuszált és a szivárvány fényrekeszén át beérkező fényben ez jelent meg, a majdnem csendélet, a lecsendesült élet lélekháborúja. Mert a lélek harca a fotó és vers minden arca, kivetítve, bonyolult rendszerek közül kitörve és elkattintva egy gombot vagy egy spondeust.

Gál Sándor így él, ahogyan ezzel a fotóval érzékelteti lelki hálóit kiterítve, ahová inni-enni járnak bejáratott útvonalon. Esznek belőle, belőle élnek, még él. Hallgatag nagy ér, mint a búcsi Nagyér.

Van még valami a képen, egy magányos nád, őszi idő hírnöke, de mindenek, mindenki fölött. Egyedül kimagaslóan egyedül, mintha a magány mindenese, felügyelője lenne. Elvágyódás és visszatekintés egyszerre, földbe gyökeret verve, zilált hajzattal intés a jövőnek: vigyázzatok a strázsán hívek!

A borító hatása lélek mélységekben érkezik az emberbe, aki kezébe veszi Gál Sándor: Egy spondeus mögött a csend című karcsú kötetét. Ezért elkerülhetetlen, hogy ne nyissa ki, ki a kezdő lépésig eljutott, akit a borító fotója megfogott. Éppen bruttó 79 oldal ez a kiadvány, amely éppen a 79. évében jött napvilágra, ül a többi, ki tudja, hány kötetén, életmű csúcsán. Ropog a buzitai éjben néhány kérdés: hé, Sándor, miért is? Kiért is? És miért ennyi? Csak ennyire futotta, vagy gyors futamaid között beszaladtál Molnár Katalin szerkesztő asszonyhoz, hogy Katika, tedd rendbe, szerkessz belőle valamit, a Búcsért-Szülőföldünkért Alapítvány tett rá ígéretet, hogy kiadja, Nyitra megtámogatja, tudod az önkormányzat, persze, hogy az, te semmivel ne törődj, vidd be, aztán hozd ki, ha készen van.

Nem! Tudatos végelszámolás ez, Sándor, ne szépítsük, a magány végtelen fájdalma és a végtelen magánya ez a kötet. Elszámolás, melyben kiszámolja a költő először önmagát és közben leüti a kérdéseket: mennyi van még?

Csendes beszéd önmagával a búcsi Nagyértől, mert ott van, ha benn is van buzitai házában és soraiba takarózik, mint nyűgös, rossz gyerek. Másszor meg ő a nap, akihez melegedni járunk ki-be. Csak a nyitott ablakot nem engedi elfüggönyözni, ami mögül ki kell néznie, mert mindig feltűnik valami. Egy lehullt levél, egy megfagyott pók, a diófa álma csupasz gallyakkal, amint diókról álmodik. Önazonosulás beteljesülés képei, mozaikjai, önszaggatás és sebvakarás, sebgyógyítás. Legbelül van, ott, ahol nem mindenki mer lenni. A belső magányban, a lehetséges még?-ekben, a lehetetlen felmérésben, hogy mi az, ami itt van még? Próbát tart, hogyan lehet túlélni a néha túlélhetetlent, amikor minden magyarázat is kevés a megmagyarázhatatlanra. A tűnődésben nem is tudni, hogy magához szól az ember, önmagát kérdezi ,vagy minden meg van már írva, csak formát kell adjon neki. Legbelül beszél. Nem vetít ki, hanem egy önmagával, a belső történet ő önmaga. Játék a csenddel, ahol sallang nélkül van jelen bármi, nem sok, minimál-rock ez, sziklakemény koppanásokkal. Nem sokkal. A sebzettségének legérzékenyebb pontján áll, a magány állapotában.

Tömören ír, hogy minden szó mögött történet, történelem nyíljon. A minimalizálás-kísérletben ott benn, s a versben néha alig van jelző. Nincs sallang, minden a felszín alatt játszódik, ami nem látszik fenn, ami nem beszél fenn, mélyére kell menni olvasónak is, személyes barátnak is a költővel együtt. Egyidejű játszma minden pillanat, mintha nem lenne több idő itt a víz alatt, ha maradsz, megfulladsz. Ezért csak az menjen vele, ki hagyja magát vezetni és tudja, mire vállalkozott!

Önmaga víz alatti jéghegyét, helyét tanulmányozza, a megkövesült bizonytalanságot megkövesült bizonyosságban, így a rövid és a hosszabb lélegzetvételű verseiben egyaránt, s ránt minden befejezés után egyet a lélekmadzagon, hogy szorosabb legyen a következőhöz való megérkezésnél: a visszatekintésnél, hogy e kötőféken rángatásban lásd meg, mit hagytál magad mögött. Lélektani és metafizikai sugallatú lélekáramoltatás történik. Többrészes, monumentális „regényt” szerkeszt csendből, csillagokból, magányból, univerzumból, sok-sok kérdéssel kísérve, melyek sürgönydrót mormolással szüntelenül kavarognak.

Éjszakák és nappalok magányos világába visz, amely utaztatásban minden annyira személyes, hogy a mi éjjeleink, nappalaink kínja is az, amiket megél. A léleknek önélveboncolása folyik, s ebben a dús lírai összetettségben a felismerésben csaknem megnyugtató, hogy másnak sem jobb a visszhangtalanság, amikor „nincs megidézhető hang” és közben önmagát keresi az ember (Aki nem látható). Ezek a végtelen hosszúnak tűnő őrlő órák, mikor újra és újra magát próbálja megtalálni, néha már megteremteni az ember, elmormolt miatyánkot tördelve, hátha képes lesz feltartóztatni az eluralkodó érzést, a sűrűsödő félelmet, hogy ember nélküli jelenre ébredsz vagy ébrednek melletted. Ez a kozmikus magány és csendzúgás, a végtelennek tűnő monoton várakozás miért és meddig még? Mindaddig, míg megérted, mivé képes tágulni a magány. Gál Sándornál állandósult kép és életkép:

 

a csend is része ennek az eltűnő egésznek….lehet, hogy máma meghalok … alkonyat… végső magány… éj csendje…. kevés kell ahhoz, hogy  megértsük a halált….már egyre ritkábban szólok, egyre több bennem a hallgatás

 

Írt ő már korábban is Száz év csend  címmel értekezést, mondván: mivel a száz év csend elsősorban nem az irodalomról, hanem a háborúkról, az értelem csődjének bennem megjelenő – megjeleníthető – fragmentumok. Mondja: idő-töredék! De ha a csend megül, akkor már nem töredék, hanem véredényekben moccanó a könyörgés : ne kísérts csend! Vagy múljék el tőlem, ami rám telepszik. És ebben a mikrorealista lélekintonációban lélek vizsgálatban az egyéni tükröződik a transzcendentális létezésre és vissza, a teljes szféra magassága-mélysége átfogásával:

a holdkaréj ezüstje / csendet szitál alá

a csend és a szó/  a tél hava ha volt / a tegnapok a szépség s a csoda/ s hogy nincs tovább /se ide se oda

dávid király/ nekünk muzsikál…/minden hajnalon / ennek a csendjét/ hallgatom

halottak jönnek /s rám köszönnek / körül ölel / csöndjük magányuk

az ember hangja/ jéggé fagyott / vagy csenddé dermedt

száll csillagok közé / csöndből más csöndbe

Megrázóan ébresztő sorok, megborzongató gondolatok ezek. Amikor kitágul sorstörténelemmé, az Isten által elhagyott nemzeti kérdéssé:

 

bennem csenddé lényegült

titokzatos történetek

és lezárt történelmek…

 

Vagy egy másik helyen:

 

a csend kitágul magából

hazátlansággá a hazából

a halál is bennem

szelíden hozzám vénült…

 

A veszteségtudatunk közérzeti hőmérője lett a költő, szabad erejű őszinteséggel ad keresztre feszített lát-létleletet:

 

kapaszkodik az ember

a holdsugárba

az éj csendjébe

az elveszett hazába…

 

Ez a kötet esti beszélgetés önmagával, amikor egyedül van, ahol az est is benne van, ott legbelül, a lélekrezgés hullámhosszaival. Teljes magányban, hallgatás-vallatásban és abban a hallgatásában egyre súlyosbodó és sűrűsödő, szétterjedő csenderdő már maga is. Mert megszemélyesedett benne a végtelen csend.

 

eligazodni benne a csend se segít

hiszen már maga a csend is

része ennek az eltűnő egésznek

 

amikor  a harangok

alászálltak

kivágták a nyelvüket

 

Gál Sándor önkéntelenül vállalt szerepe komolyan szól arról, hogy ő a mi tükrünk, lélek-tükör. A meditatív tömörítés csodálatos példáit sorolhatjuk sorai nyomán:

 

a fogalmak/ önmagukba dőlnek/ és csendjük/ piramis-súlyúvá növekszik/elhalványulnak

az arcok—csillagaid/ az utolsó lázadásban

 

a mindenség csendje és ténye/ lapozz vissza a végtelenbe

 

itt sok a csend már…/egyre csak növekszik

 

a földi csend mélyén űri csend

 

oszthatatlan- egy/ hozzád hasonló/ sötétlő csend/ a fény helyett/ és eltemet/ ha / eltemet

 

És milyen színeket fest 2016 palettáján?

 

nem az értelem ékessége/ hanem a végső titok/ ami megmarad bennem/ ha meghalnak is a csillagok

lépésnyi vagy fényévnyi/ a maradék távolság/ nem tudom

 

lefordíthatatlan/ az éjszaka nyelve/ a fény- huzalok pendülés/ a csillagok ölelkezése/ és az istenek éneke

 

Az álmaiban is éber virrasztó költő a közelség-élménnyel világítja meg elménket, a vak világban lebutított világi értelmünket azzal, hogy új értelmezés lehetőségét kínálja fel olvasójának:

hajnali röpülések varázsa/  a csillagok között

leírhatatlan a csillagok ornamentikája/ amikor felettünk kigyullad az istenek éneke

 

lehet hogy máma meghalok/ nem zárható ki e napból/ semmi lehetséges

új ifjú isten-urak/ gyújtanak jeges csillagokat/ s adnak/csendet végső nyugodalmat

 

az éjszakában/ magamat tanulom/ eltemetni

 

olyan kevés kell ahhoz/ hogy megértsük a halált/ az átváltozás tűnő pillanatát

 

ideje van az elmenésnek/ minthogy a hazatérésnek is/ volt szabott ideje egykor

 

Ez nem az édes-bús magány, szentimentális lötty, melodráma az elszakított területen, tót tankok letiport nyomán, hogy kuss  bozgor magyar, ha nem tetszik, húzz el anyádba, mert itt mi mondjuk meg a tutit és ha tetszik ha nem előre ezer évre megjegyzések özönével kitapétázott jelenig tartó Trianon traumában, bár az is lehetne, mert megszenvedte és a sorslüktette vérömlenyben ott van a verse a Távolodók, tehát megtette, letette, lehetne ez is.

Ha Niklai Ádámot, a méltatlanul feledett, éltében is mellőzött, halálában is legbelső titkok belső részébe zárt költőt kérdeznénk róla, azt mondaná arról, amit Gál Sándor ír 79 oldalon át: Jődögél a halál. 

 

A Ha apám élne írásából kölcsön kérve, kicsit még jobban aktualizálva: ebből a 79 esztendőből mi volt az övé, ma részleteiben összefoglalhatatlan, még akkor is, ha sok mindent megőrzött a megéltekből. Mi az, ami, amit úgy élt át, hogy időben és térben közelebb, s mi az, ami  távolabb került tőle? Ahogyan apja kiállt az udvarra inni egy kortyot az áradó fényből, ő apja felé tekint, ha kiáll az ablak elé, tekint fel a csillagok felé vagy a diófaágak szendergő ágbogai közé.

E kötetben nem sok helyet kapott a közelebb és a távolabb vett közösség, beleértve a mikroközösséget is. Csak a Satya ciklus lóg ki ebből a szerkesztésből, jelentésében jelentős fejezet, de nincs benne a gálsándori sorsunkat alakító, sorsközösség formáló, nemzetért aggódó, jövőnket féltő valamiemberfelettiszándék, ami teljesen áthatotta, sokáig homlokára ragasztva vitte körbe a Kárpát-medencébe?

Gál Sándor, mint égi vándor elmenőben és visszajövőben megismerkedett többször is  a halál közeli élménnyel, így jogosult arra, hogy útlevelet állítson ki önmaga és magunk számára is, ha kérjük egykoron. A dokumentumot kipostázza, persze kihagyva benne néhány válaszra váró rubrikát, mit majd mi töltünk ki, de önmaga példáját lehetőségként kínálja tanulmányra e kötetében is. Egyíben feladatot is ad: fordulj meg/ s lásd mit hagytál/ magad megett/ maradt-e fény/ az utánad jövőknek/ a majd megszületőknek (Fordulj meg). 

 

Nehéz az időre nem ellenségként nézni, ha számvetést készít az ember, de mert erre kényszeríti a belső logika, meg kell tennie, s az egyre sűrűsödő sötétséget érezvén a fények nyomán rovást kell vésnünk, mint az idő is teszi. De kell-e ehhez megőrizni az állomásokat, holtakat és kilakoltatásokat, vagy feledni mindent, ahogyan a közerkölcs diktálja, a divat árulja, mint lehetőséget? Ez sarkalatos kérdés Gál Sándornál, mert amíg maga zsákutcás történetében leparkol, és érzelme lázadása letöri a maga értelmét, ugyanakkor összeköti, kiadott munkában behord minden szót, amit mondott és életmű kötetekbe rendezi. A lélek lázadását csak az értelem, a küldetéses tudat képes letörni.

Minden úgy igaz, ahogyan szembesíti az elsurranó időben a tényekkel az elcsoszogó embert, ki megy a semmi felé és vele összetörik a mese, a táltos világ, a gyermekkor, vele zuhan a mélységbe minden megőrzött, sokáig megrögzöttnek tartott háborús emlék zuhatag ágyúkkal, lobogó tekintetű lovakkal. És a zuhanás apokaliptikus nagyságúra nő, mint jelenet, mely jelenéssé lesz: a lovak patáikkal szétrepesztik a bolygót, habzó szügyük tengerré árad (Kilenc táltos pentaton suhogása).  Majd ezt a látomást tovább fokozza a Máglya című versben, képzeletében égi máglya gyúl és „látni a láng-sötét/ új golgotát”

 

De amíg kopjafát farag Gál Sándor Görömbei Andrásnak, aki évtizedekig állt, strázsált a felvidéki irodalom védelmében, amíg tündöklő bíbor kadarkával telt poharát emeli Márkus Béla felé a Hortobágy irányába, addig mondható, hogy Gál Sándor a szó fegyverével reménye ennek a megcsúszott nemzetnek. Mert addig érezzük, vagyunk, még megvagyunk, nehezen átélhető órák keserédes ízével szánkban is olvassuk a nehezen átélhető nemzetibe- és némaságba burkolózott költőt. És biztatjuk: írj egy dalt Dávid király hegedűjére, a többit majd mi meghallgatjuk.

Gál Sándor hűséges típus, ezért is ír. A legjobbakból van, kiknek keserves a hajnal, átkozott az éjszaka és porrá őrlődik a végtelenné nyújtózó magány szőnyegén térdepelve.

Hűséges, ezért védelmünkben írja, amit ír, hogy a belső háborúnkat meg tudjuk érteni. Hűséges, mert derűt varázsol közben szívünkbe, derengésnek, túlélésnek. Előbányász egy-egy kis gyémántot és begurítja közénk, mielőtt őt lapozná tovább a történelem.

Sikerült-e közelebb kerülnünk az átváltozás, az utolsó pillanat megértéséhez? Talán igen. Ez a gondolat-lavina, amit legörgetett a Tátráról, mindenkit elkap valamilyen mértékben. Attól függ, ki hol áll, ki hogyan olvas. Sok kérdés, sok kétség ébred abban, aki az Egy Spondeus mögött a csend című kötetén átrágja magát, ha alámerül vele a búcsi-Nagyérnél:

 

ideje van az elnémulásnak

ideje van az elmenésnek

minthogy a hazatérésnek is

volt szabott ideje egykor

 

Most délelőtt van. Azt kérdezted kedves Sándor: ki jön el értem? Mi eljöttünk: HOZZÁD!

 

---

Megjegyzés: Barátai nemrégiben köszöntötték 79. születésnapján Gál Sándort, a felvidéki Buzitán. Jelen volt Agria folyóirat főszerkesztője, Ködöböcz Gábor irodalomtörténész is. Szíki Károly köszöntésül átadta többek között az utolsó kötetéről írott recenzióját (melynek részleteit adjuk itt közre). A Duna Televízió dokumentumfilmet készített Gál Sándorról. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága ezúton köszönti Gál Sándort, aki hosszú éveken át a társaság elnökségi tagja volt. A szerk.