Legutóbbi hozzászólások

  1. Azt tanultam Mestereimtől: A. Jászó Annától, Békési Imrétől, B. Fejes Katalintól, Bozsik Gabriellától, Büky Lászlótól, Deme Lászlótól, Dobcsányi Ferenctől, Keszler…

  2. Az én névadóm, Forray Tamás, 25. Losonci Gyalogezred őrmestere a másik podmeleci temető 32. sírjában van eltemetve két másik hősi…

Elcsendesülés, önmagamba szállás, intimitás, egyben kreativitás

2024.04.08. hétfő, 13:36

119 megtekintés

A költészet napja kapcsán válaszol dr. ZÁGOREC CSUKA Judit muravidéki magyar költő KOVACSICS Ildikó kérdéseire

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.

Miről szól a magyar költészet napja?

Az ünnepnapon jellemzően irodalmi előadóesteket, könyvbemutatókat, költőtalálkozókat, szavalóversenyeket rendeznek. Egyes vendéglátóhelyeken ezen a napon verssel is lehet fizetni a kávéért. Tartanak versmaratont, ahol száz szerző olvassa fel verseit. A magyar költészet napján a klasszikus és kortárs magyar költőket és költeményeket ünnepeljük, ezzel együtt pedig a magyar nyelv szépségét is éltetjük. A magyar költészet napja egyike azon ünnepeknek, amelyek még a Kádár-rendszer ideje alatt kezdődtek, és a rendszerváltást követően is megmaradtak. A jövő generációjának, a gyerekeknek is meg kell mutatni, hogy mennyire sokszínűek és értékesek is a hazai versek.

A magyar költészet napja arra is jó, hogy kezünkben verssel megálljunk, gondolkozzunk. Önnek mit jelent a költészet?
Számomra is a költészet elmélyülés, elcsendesülés önmagamba szállás – egyfajta intimitás és egyben kreativitás is. Olvasok és írok is verseket. Mivel magyarszakos tanár és doktori fokozattal rendelkező könyvtáros és könyvtárigazgató is vagyok, egyértelmű, hogy mindig is érdekelt a művészet, a magyar irodalom és a magyar nyelv. Mindig is érdekelt az irodalomnak és a költészetnek, a művészeteknek a határtalansága, vagyis az a spirituális tere, amelyben jól éreztem magamat. A materiális térből eljutottam spirituális térbe. Mindegy, hogy József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versét, vagy Weöres Sándornak a Bóbita című gyermekekhez szóló versét vagy Arany János balladáit, Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című versét olvasom. Mindegyik versben megéreztem az örökkévalóság titkát. Ha leírom a verset, megmarad a materiális világban, majd elkezd feléledni a szellemi világban, minden személy szellemében, ha olvassák és ezt megélik. S mindez a magyar nyelv, vagy másféle nyelvek segítségével történik. Materiálisan a verseskönyvekben van, de spirituálisan valahol az idő és tér által nem határolt részben. Onnan idézzük, onnan tanuljuk, onnan csalogatjuk a gondolataink által a közösségünkbe, s hasznossá vagy akár emlékké válnak.
Az irodalom szoros kötelékként mikor fonódott össze az életével?
Mindig, csak mindig azon a szinten működött, amilyen szinten voltam én. Az általános iskola első osztályában Göntérházán Varga Irén tanárnőnél tanultuk meg Varga József ismert muravidéki magyar költő Egérbolt című versét, a költő a férje volt és ismertem is, tehát ez még nagyobb élmény volt számomra. Később, talán 7. vagy 8. osztályban feladatként kellett írni verset az őszről, és ez annyira jól sikerült, hogy a magyartanárnőm, Irénke néni elvitte haza és megmutatta a költő férjének Varga Józsefnek, aki megdicsért a versemért, illetve jónak vélte. Ezt a versemet fel is olvasta a tanárnő az osztályban. Jól esett. Az érdeklődésem folytatódott a magyar irodalom után. Középiskolában Bence Lajos volt a magyartanárom, aki ismert és elismert muravidéki József Attila-díjas költő, sok verset elemeztünk nála. Majd Budapesten az ELTE BTK magyar szakán irodalomtörténészek adták elő a magyar irodalmat. Kitűnő Zrínyi-kutató volt Kovács Sándor Iván, aki régi magyar irodalmat tanított, több évig is jártam Zrínyi-szemináriumokra, általa mélységekben megismertem Zrínyi Miklós barokk klasszikus költőnk lírikus és epikus verseit, a Szigeti veszedelem eposzát is. Ő tanított meg kutatni is. Nála szakdolgoztam a Zrínyi-kultuszból. 30 évesen megjelent a Viharverten (1997) című első verseskötetem. Belső kényszert éreztem ahhoz, hogy verset írjak. Nem közéleti témákról írtam, hanem lírikus verseket, amelyben másféleképpen szólalt meg a közéletiség, mondjuk a kisebbségi sors, de a magyarságverseim témája is a muravidéki magyarok sorsáról szólt. Aztán a következtek az újabb kötetek: Kiűzve az Édenből (2002), Kettős hangzat (Kardos Ferenc társszerzővel, 2005), A sivatagi szélben (2011), Az ismeretlen vadászmezők (2015), Ábécés gyermek-versek 40 betűre (2023). Szlovén fordításban is jelentek meg a verseim: V ognjenem kresu (2001), Slepci na zemljevidu (2003), V sebi zate (2010), Új horizontok, Novi horizonti, Neue Horizonte (2013), Enigma (2018). Marjanca Mihelič, dr. Jožef Smej, Bence Utroša Gabriella, Marija Millas fordították le és én is lefordítottam szlovén nyelvre néhány versemet.


Milyen témák foglalkoztatják?
Örökös témáim: a szerelem, a magyarság, a magyar nemzetiség sorskérdései, a létezés témája, de vannak impresszionista verseim is, amelyekben a muravidéki táj ihlet meg. Írtam/ajánlottam verseket barátoknak, ismerősöknek is, élőknek és holtaknak is, klasszikus kötőkhöz is írtam már verset. Az utolsó verseskötetemet a gyermekeknek szántam, Az ábécés gyermekversek című kötetemet nemrég mutattuk be a lendvai Színház és Hangversenyterem halljában egy kiállítással együtt, ugyanis a verseimhez Orbán Péter grafikusművész készített színes illusztrációkat. A vers és az illusztráció a mindenség: vagyis a zene, a nyelvi jelek és a képek világában összefonódva egy újabb dimenziót összhatást adtak az olvasó- és a nézőközönségnek Lendván.

Mennyire tudatos szerző?
Tudatos vagyok, meg spontán is egyszerre. A gyermekverskötetemet előre megterveztem, legalább 150 gyermekverset írtam meg és abból válogatott 80 verset a szerkesztő Kepe Lili a kötetbe. Ezt a kötetet műhelymunka előzte meg. Egyébként meg a felnőtteknek írt verseim inkább spontánabbak. Megszáll az ihlet, valami (isteni) fenti, transzcendens erő akkor megírom, kitör belőlem az érzés nyelvi formában, majd később ciklusokba rendezem ezeket és amikor van belőle elegendő egy kötethez, akkor megtervezem a kiadását.


Milyen az igazán jó vers?

Kányádi Sándor erdélyi költő szerint az a jó vers, amit mondani kell. A vers hódíthat a gondolatiságával, a nyelvi gazdagságával, a történetiségével, de az érzelemkeltésével is. Egy jó vers mindenképpen többféleképpen hat rám – összetett spirituális élményt nyújt, ha pl. a szerelemre gondolok, akkor abban a témában; ha a hazaszeretetre, akkor a szülőföld, a haza, az identitásomat erősíti; ha a tájra asszociál, akkor a természet szépségére hívja fel a figyelmemet. A jó versben mindig van valami a mágikus, valami ősi, valami eredeti, amikor az emberiség hatni tudott a sorsára és hitt valamiben, ami jó irányba tudta vinni a sorsát, amikor hitt a boldogságban…. Valahogy ezt idézi fel a jó vers bennem…A jó vers mindig örömet okoz nekem, akkor is, ha szomorú a témája, van benne katarzis, valamiféle megszabadulás a rossztól, vagy az igazság megélése, valami, ami megtisztít, felszabadít és élményt nyújt. A jó vers mindenképpen esztétikai élmény számomra. Akkor is, ha írom, meg akkor is, ha befogadom élményként. Szerintem az a jó vers, amire az olvasók odafigyelnek és olvassák.


Gyerekeknek írni külön kihívás. Milyen a jó gyerekvers?

A gyermekeket másképpen kell megszólítani a verssel, mint a felnőtteket. A gyermekversek ritmikusak, általában rímelnek, dallamosak. Balázs Géza nyelvész szerint: „A gyerek még ösztönösen érzi, hogy a vers zenéből lett, önkéntelenül is tapad a memóriájába. A zeneiséget a ritmus, a rím, az ismétlés, az alliteráció jelenti. A gyermekvers esetében fontos, hogy valami világosan megragadható, hétköznapi, a gyerekhez közel álló dolog jelenjen meg benne: autó, kutya, fa, virág, mikrosütő, telefon, apu, anyu, testvér, szomszéd… És értelemszerűen a gyermekversnek kerülnie kell a távoli asszociációkat, az allegóriát és a szimbólumot.”

Az Ábécés gyermekversek 40 betűre (2023) című köteteben is tematikusan az évszakokról, napszakokról, használati tárgyakról, állatokról, növényekről, virágokról, gyümölcsökről, terményekről, iskoláról, óvodáról, a szünidőről, ünnepeikről pl. karácsonyról, anyák napjáról, Télapóról, de manókról, tündérekről, sárkányokról, királylányokról is írtam verseket. A gyermekversírással nemrég ismerkedtem meg. Játékosan írtam verseket, ahogy gyermek is játszik és elmerül a képzeletvilágában, ahol szinte minden megtörténhet. A játék kikapcsol és felszabadít. Közben alakult a vers története, életre keltek az állatok és a növények is, emberi tulajdonságokkal láttam el őket. Kísérleteztem a nyelvvel, a magyar ábécé 40 betűjére írtam verseket. Volt ebben valami ösztönösség, ami feltört belőlem, de bennem volt, nevezzük magyar szókincsnek. Játszottam a vers formájával is: ismételtem a szavakat, verssorokat (alliteráció, ikerítés, szimmetria, ritmus), hangutánzó szavakat használtam fel. Gyermekverseim nemcsak játékosak, hanem kifejezetten pozitív tartalmúak. Megfigyeltem a tárgyakat és valahogy gyermeki rácsodálkozással leírtam a létezésüket, vagy történetekben helyeztem el őket. Hogy mennyire zeneiek a gyermekverseim? Van, amelyik nagyon, van, amelyik nem az. De mindegyik gyermekversemnél igyekeztem örömteli is lenni. Attól, hogy gyermekverseket írtam, nem lettem újra gyermek, csak megéreztem valamit újra a tudattalan világomból, ahova elrejtőzött a gyermekkorom. Innét jött elő belőlem valami, ami még gyermeki volt: hogy minden lehetséges és minden örömteli, hogy érdemes felszabadultan ezt újra megélni. Húsvétkor játszottam egy kicsit egy és féléves kisfiúval, akinél a valóságban is ezt észleletem: a felszabadultságot, kacajt, a játékosságot, amikor a kis kutyájával játszott, ahogy ragaszkodott az állathoz, ahogy szerette őt és a körülötte levő világot. Cseh Tamás Gyerekkorom című dalára gondolok, mindig meghatódom tőle: „fényesen búj elő, kő alatt rejtőzködő, gyerekkorom…”


Kik azok a költők, akiket szeret olvasni, akik inspirációt jelentenek?
Kedvelem a barokk költészetet, a magyar irodalomból Zrínyi Miklós verses eposzát, amelynek 1566 versszaka van, és a szigetvári vitézek végső küzdelmét írja a török ellenséggel szemben, ez az ütközet 1566-ban történt. Hazaszeretetre és hősiességre, erkölcsiségre tanít a verses eposza és ha olvassuk, akkor gyönyörködhetünk is a régi magyar irodalom csodálatos nyelvében, amelyben az eposz íródott. Én a Zrínyi-emlékév (2016) kapcsán újra elolvastam az eposzt. A Covid-időszakában behatóbban is foglalkoztam vele, írtam egy tanulmányt Zrínyi Miklós költői nyelvének ereje és sajátosságai tekintettel a muravidéki magyar nyelvre címmel. Ebben a tanulmányban hangsúlyoztam Zrínyi Miklós költői nyelvének hangtani (ü/ű-zés, ö-zés és é-zés) és alaktani sajátosságait (-bu, -bű ragok, -nya, -nyi igenévi képzők), illetve a kettős tárgy használatát. Zrínyi nyelvét részben ma is használjuk mi muravidéki magyarok. A halál motívumai Zrínyi költői nyelvében címmel is írtam tanulmányt. Ezenkívül a MMR rádió nyelvművelő műsorában bemutattam a Zrínyi eposzában felfedezhető metaforákat, amelyek az identitás megőrzésére vonatkoznak, de Zrínyi ismertebb metonímiáira és tájszavaira, rímelésére, valamint metaforáinak különös hatására is felhívtam a figyelmet. Kiemelném Zrínyi Péter horvát nyelvű fordítását, amely 1660-ban Velencében jelent meg Adrianskog mora Sirena címmel. Ennek eredeti példányát is megtekintettem az Ozaj (Ozaly) várában. 2020-ban jelent meg A Zrínyi-kultusz napjainkban a magyar, horvát és szlovén határsávban című monográfiám. Régóta ápolom Zrínyi Miklós költő, politikus és hadvezér kultuszát, a csáktonyai Zrínyi Gárda (Garda Zrinskih) hagyományőrző polgári egyesület tiszteleTbeli tagja is vagyok.


Van kedvenc verse?
Tavaly a Petőfi-emlékév alkalmából Olga Paušič szlovéntanárral és költővel társfordításban, együtt fordítottuk le Petőfi Sándor 50 válogatott versét szlovén nyelvre. Mivel sokat foglalkoztam Petőfi verseivel a megelőző két évben, most a kedvenc versem Petőfi A Dráván című verse (szlovénul Na Dravi). Petőfi 1840-ben néhány hónapot Mariborban, a mostani Szlovéniában (akkor Marburg) katonaként nehéz körülmények közt töltött el és honvágya volt. Ebből ihletéből született meg A Dráván című hazafias verse, amely egyébként egy igazi „vágyakozása” volt, hogy Mariborból visszakerüljön Magyarországra. A költő a Dráva zúgó habjaiba szór egy virágfüzért, hogy vigye el ezt a folyó habja a hazájába, még akkor is, ha megérkezik hazájába, már elhervad. De, mégis erre vágyott egy honvéd lelke, hogy: elhervadva és illatok nélkül érkezzen meg a virágfűzér a hazájába, Petőfi lelke a külhonban, az idegenben nagyon vágyakozott a szülőföldje, hazája iránt, amelyet elveszített, ami hiányérzeteket, honvágyat keltett benne. Petőfinek Mariborban is „lángolt a keble”, a lelke a honért. A hazaszeretetet nagyon erősen fejezi ki ez a verse, és erőt ad azoknak is, akik otthon maradtak, hogy gondolkozzanak el a hazájuk szeretetén, mert megeshet az is, hogy egyszer elveszíthetik (lásd az ukrán-orosz háború menekültjeit Európa-szerte). Az is tény, hogy Petőfi legszebb hazafias verse a Nemzeti dal, de A Dráván című verse is a hazafias versek közé sorolható és egy nemzetiségi sorban élő, szlovéniai, muravidéki magyar költőnek, tehát nekem mégiscsak A Dráván című Petőfi vers a legkedvesebb hazafias versem, mert én is itt élek, nem messze a Drávától.

Petőfi Sándor

A DRÁVÁN

Marburgnál

Zúgó habjaidba szórom
E virágfüzért,
Dráva! Hajtsd alá, s a partra
Tedd, midőn hazámba ért.

Bárha dúlt lesz akkorára
Dísze s hervadott,
És özönnel kelyhe nem hint
Szerte éden-illatot.

S mondjad: ilyen a honáért
Lángoló kebel,
Melyet a sors zivatarja
Tőle messze sodra el.

Marburg, 1840

Sándor Petőfi
PRI DRAVI
(A Drávánál)

Pri Marburgu/Pri Mariboru

V tvoje hrumeče pene
stresem ta venček cvetov,
Drava! Naj potone v globine,
odlóži ga na rečni breg,
ko prispe do moje domovine.

Čeprav bo cvetja kras
usahnil do takrat in ovenel,
iz cvetne čaše rajski vonj
nič več ne bo dehtel …

Povej, da takšno je po domovini
hrepeneče naročje moža,
ki ga je nevihta usode
zanesla daleč stran na tuja tla.

Marburg/Maribor, 1840
(Zágorec-Csuka Judit, Olga Paušič fordításában)

Manapság olvasnak még verseket az emberek? Hogyan lehet eljuttatni a fiatalokhoz a verset?
Manapság kevesebb verset olvasnak az emberek, mint régebben, de az online tér egyébként több lehetőséget nyújt ahhoz, hogy több digitalizált verset is elolvashatnak bárhol is élnek a világon. Szóval az egyik oldalon kinyílt a világ, a másik oldalon pedig valami bezárult, vagy megváltozott. Szerintem a képernyőkön akár a tévében, akár a számítógépeken, vagy az okostelefonokon megzenésített versek is olvashatók és hallhatók, hangoskönyvekből bármi kiolvasható, inkább hallható – ez sem volt régen. A slam poetry mint műfaj újdonság, a múlt század nyolcvanas éveinek közepén jelent meg, mint önálló előadói műfaj, a fiatalokat érinti meg, humoros formában, de sokféle olvasata is van ennek a műfajnak. Posztmodern és provokatív egyszerre. Nem versfelolvasás, mert első hallásra is érthető a szöveg és többnyire fejből mondják, színpadi elemekkel tarkítva. Nem színházi előadás, mert nincs előzetes forgatókönyv, bárki felmehet a színpadra. Nem rap, mert nincs alatta zene és nem is szükséges a kötött ütemes lüktetés. Kicsit persze mégis rap, mert az utca nyelvén szól, aktuális témákról, hétköznapi emberektől, hétköznapi embereknek. Kicsit mégis színház, mert az egyes versek előre megtervezettek, begyakoroltak és az előadók a szavakon kívül egész testüket is bevethetik. Kicsit mégis vers, mert többnyire van benne rím, hasonlat, metafora és egyéb költészeti elemek. Ez egy kötetlen stílus, amiben az egyetlen szabály, hogy a slammernek három perce van a színpadon a szavalásra, hogy érveljen, meggyőzzön, megnevettessen, szórakoztasson, elgondolkodtasson és sikert arasson!


A költők sorsa sosem volt könnyű. Ma mi a helyzet?
A költői sors? Fátum? Különböznek egymástól a költők verseikben, életükben, családi és egyéb szerepeikben. A mai helyzet, mennyivel más, mint évszázadokkal ezelőtt? A múlt nagyjai, akik életük végén öngyilkosok lettek: Wass Albert, Márai Sándor, vagy akár József Attila is – végül is boldogok is lehettek volna, hiszen a magyar irodalomban a csúcsra jutottak, a Parnasszusra. A legrosszabb választásuk az volt, hogy elvették maguktól az életüket, viszont ezt sem ítélhetjük meg, mert mindenki önmaga életéért felelős. Az öngyilkossághoz is volt joguk. Ma is megtörténik az, hogy tragikus sorsúak a költők, de ennek az ellentéte is jelen van az irodalomban, hiszen boldog és megelégedett, sőt híres és elismert költőket is ismerek. Egy biztos, költővé kell válni és elviselni ennek a sorsszerűségét. Ez még érvényesebb a kisebbségi, vagy nemzetiségi sorban élő költőkre is. De, kisebbségi költőnek lenni az annyiban más, hogy a számunkra kiszabott kisebbségi sorsot kell megélnünk és elviselnünk. Az én esetemben egy hétezres kis magyar közösségnek a költője vagyok, a muravidéki magyaroknak. Aztán innét a Muravidékről kitekinthetek a nagyvilágba is. Innét Zalából tehetséges költőnek tartom Szálinger Balázst, aki a Hévíz folyóirat szerkesztője volt és állandó szerzője a Pannon Tükör folyóiratnak Zalaegerszegen, ő azt vallja, hogy: „A vers meggyógyít, én pedig az emberek orvosa vagyok”. Ő rendszeresen látogatja a muravidéki költőket is és érdeklődik irántunk, szavalóversenyeken is zsűriztem vele. Neki is zalai szíve van.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu