JAVASLAT TRIANONI MEGEMLÉKEZÉSRE

 

SÁRKÖZY PÉTER (Róma, Budapest)

 

Ady Endre az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versében emlékezik a különös, Egy világot elsüllyesztő / Rettenetes éjszakára. Ez az éjszaka 1914. július 28. volt, amikor elkezdődött a történelmi Magyarország végét okozó világháború. A költő 1915 tavaszán írta versét, de csak 1917-ben jelent meg a Nyugatban, majd 1918 augusztusában a Halottak élén című életében még utolsóként napvilágot látott verseskötetében. Két hónappal később, november 3-án az Osztrák–Magyar Monarchia Padovában fegyverszüneti megállapodást köt az antanthatalmakkal, majd november 11-én a Német Császárság is a compiègne-i erdőben aláírja a fegyverletételi szerződést, és ezzel véget ért az első világháború. 1919 januárjában kezdődtek meg a versailles-i béketárgyalások, melyek végét Ady (hála a Jó Isten kegyelmének) nem érte meg, de előre látta, hogy miként fog befejeződni, ezért kérte utolsó versében a győzteseket, hogy ne pusztítsák el hazáját: Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon, / Vér vesztes, szegény szép szívünkön, / Ki, íme száguldani akar.  Sajnos, hiába akart szárnyalni és száguldani a „baljóslatú” magyar nép, mert a „sírjukban is megátkozott gazok” ismét ránk hozták  „a Rémet”. A többit már tudjuk: 1920. június 4-én a versailles-i Nagy Trianon kastélyban megszületett a döntés, a történelmi magyar királyság végéről, a magyar ajkú népesség egy harmadának (anyaföldjükkel együtt járó) hazájuktól való elszakításáról. Ennek a másik szörnyű napnak ebben az évben van az egy évszázados évfordulója.

 

 

Emlékezés napja, pipacsok napja

Az első világháború természetesen nemcsak a magyar nemzetre, hanem egész Európára nézve komoly következményekkel járt (ennek volt köszönhető a II. világháború is, összes szörnyűségével, 70 milliós halálos áldozatával együtt), ezért Európában és Észak-Amerikában máig megemlékeznek az első világháború lezárásának évfordulójáról. Nagy-Britanniában november 11-e az Emlékezés napja (vagy, ahogy az angolok nevezik, a „pipacsok napja”, Poppy Day). Londonban járva, minden év őszén az utcán járó férfiak nagy többsége zakójának, a nők kosztümkabátja gomblyukában egy szövetből készült piros pipacsot láthatunk, így jelezve száz év múltán is, hogy megőrzik a háborúban elszenvedett iszonyú veszteségek emlékét. 2014-pedig az első világháború kitörésének évében a Tower falairól 888.246 piros cseréptulipánokból álló „vérfolyó” öntötte el a Tower alatti mezőt a Temzéig, hogy így emlékezzenek az első világháború alatt elesett brit katonákra.

 

 

Miért épp a pipacs lett a jelkép?

Azért, mert egy kanadai orvos ezredes, John McCrae, aki Kanada hadba lépése után, 1915 nyarán került a belga–flamand frontra, észrevette, hogy a németek gáztámadásainak helyszínén az elesett katonák tömegsírján semmilyen más virág nem terem meg, egyedül csak a vörös-fekete színű pipacsok tengere őrizte a hősi halottak emlékét. Erről egy elesett barátjának halálára írt versében emlékezett meg, és a Flandriai (flamand) mezőn  (In Flanders Field) című vers a háború végére a háborúban elesett összes katona szimbólumává lett:

„In Flanders fields the poppies blow

Between the crosses row on row.

That mark our place; and int the sky

……

We are the Dead short days ago

We lieved felt dawn, saw sunset glow.

Loved and were loved, and now ve lie

in Flanders fields…”

(Nyersfordításban: A Flandriai mezőkön pipacsokat fúj a szél / a keresztek között sorban. Ez a helyünket jelöli; a földön és az égen.  …. // Mi vagyunk a halottak. Egy-két nappal ezelőtt még éltünk,/ láttuk a naplementét/ szerettünk és szerettek minket, / és most Flandria mezőin fekszünk.)

 

A vers nem remekmű (még szerzőjének sem tetszett), de miután katonatársai elküldték egy londoni magazinnak, a Punchnak, amely még az év végén megjelentette, hamarosan a nyugati fronton harcoló katonák angol és francia nyelven énekelt dalává, a pipacs pedig a harcokban elesett összes katona emlékét őrző szimbólummá vált. Aki nem hiszi, menjen október-novemberben az Angol Királyság bármely részére, ahol az emberek gomblyukába tűzve pipacs díszeleg, sőt nem egy angol, akinek hozzátartozói közül valaki a második világháborúban vagy más háborúban esett el, azok egész életük során hordják a piros pipacsot a kabátjukon, jelezve: hogy nem felejtették el a szeretteiket.

 

 

Montecassinói pipacsok

Ugyanezek a pipacsok láthatók Olaszországban a Montecassinói apátság és a Loretói bazilika alatti lengyel katonai temetőkben Itália felszabadításáért folytatott harcok során elesett több ezer lengyel katona, köztük Wladislaw Anders tábornok sírján is. 1944. május 18-án ugyanis a montecassinói német erőd elleni roham előtt a lengyel tábori színház zenekara előadta a katonáknak Alfred Schütz kompozícióját a montecassinói pipacsokról. A koncertet követő napon került sor az erőd bevételére, melyben több ezer lengyel katona halt hősi halált. A dal azóta az egyik legismertebb lengyel nemzeti ének (Czerwone maki na Monte Cassino). 1990-ig hivatalosan be volt tiltva, mint „a lengyel nacionalizmus káros terméke.” (Ennek ellenére halhattuk énekelni Andrzej Wajda híres filmjében, az 1958-ban forgatott Hamu és Gyémántban.)

 

 

A kokárda másutt és nálunk

Manapság a nemzeti kokárda hordását Európában csak hazánkban tekintik egyesek még mindig nacionalizmusnak, populizmusnak, „bunkóságnak. Ezért is jó Franciaországban lenni július 14-én, amikor mindenki mellén ott virít háromszínű kokárda.  Olaszországban sem szégyen nemzeti színekbe öltözni. 2011-ben, az olasz nemzeti egység megteremtésének 150. évfordulóján jó volt Olaszországban magyarnak lenni, mert egész Itália fordított magyar színekben, zöld-fehér-pirosban járt. A házak nemzeti trikolórral fellobogózva, az üzletek kirakataiban kokárdák, nemzeti színben úszott egy éven át az egész ország. Háromszínű nyalókát szopogattak a kisgyerekek, a fiatal lányok nemzetiszínű táskával a hónuk alatt jártak-keltek az utcákon, a robogókon ülő fiúk fején „magyar” bukósisak. Jó volt Itáliában élve látni, hogy az olaszok minden problémájuk ellenére büszkék arra, hogy olaszok. Napjainkban is láthatjuk a televízió képernyőjén, hogy a szörnyű járvány idején az olaszok nemzetiszínű lobogókat tűztek (tűznek) ki a házak ablakába, a balkonokra, és tele torokból énekelték esténként a nemzeti himnuszt, hogy így nyilvánítsák ki: „minden olasz testvére egymásnak,”, hogy baj esetén össze kell fognunk.

 

Nálunk, sajnos, más a helyzet. A nemzetiszínű kokárda pártállás szerint értékelődik. A többségnek ugyan a nemzeti szabadság jelképe, de vannak, akik szerint ma már nacionalista-soviniszta jelvény (amiért 1990 előtt, sőt még 2006-ban is gumibotozás járt), mely már „kiment a divatból”, és „sértheti” az első világháború után létesült új államok polgárainak, de főleg itthon a magukat liberálisnak nevezők „érzékenységét”.

(Korzenszky Richárd felvétele)

 

„Angolos” javaslat: piros pipacs!

Épp ezért lenne egy „angolos” javaslatom, hogy senkinek az érzékenységét se sértsünk meg, de azért mégis méltóképpen emlékezzünk meg a Magyarország sorsát eldöntő trianoni békediktátum századik évfordulójáról. Trianonra emlékezve mostantól kezdve június 4-én kokárda vagy gyászszalag helyett tűzzünk egy fekete közepű piros pipacsot a gomblyukunkba, a fiatal szép lányok pedig a hajukba. A városban lakók, angol példára, akár vehetnének, vagy készíthetnek maguknak posztópipacsokat. Esetleg a Parlament körüli virágágyasokban is lehetne pipacsokat ültetni, mint ahogy a Tower alatt tették az angolok.  Mivel a járvány miatt erről most egy kicsit lekéstünk, be lehetne pótolni jövőre, de talán már most augusztus 20-án, a Trianoni emlékhely felavatásakor is, és mivel a pipacsok hamar elhervadnak, angol példára kis cserepekben posztó pipacsokat is lehetne árulni és elhelyezni az emlékhely szélére. Így aztán senki nem mondhatja, hogy nacionalisták, populisták, irredenták „satöbbik” vagyunk, ha megemlékezünk a világháborúk magyar elesetteiről, és megőrizzük a „virtuális haza”[1] emlékét. Egyébiránt: „üdvözlet a győzőnek”.

 

 

Utóhang a javaslathoz

Két kislány unokámnál és szüleiknél tett utolsó londoni látogatásomkor, múlt év novemberében figyeltem fel arra, hogy az angol férfiak és nők gomblyukában egy fekete közepű piros posztó pipacs volt kitűzve. A Hitel folyóirat 2020. évi első számába már írtam egy kisebb tanulmányt arról, hogy Babits 1920 nyarán miközben  A Paradicsom XIX. énekének híres sorait valószínűleg Trianonra emlékezve fordította így: „Óh boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már!” Amikor megjelent a Dantével Trianon ellen című írásom, elhatároztam, hogy megírom a Poppy Day történetét is, hátha Trianon százéves évfordulóján érdekel valakit. Így született meg ez az írásom, melyet elküldtem a Magyar Nemzetnek; sőt még a Trianoni emlékhely tervezőjének is javasoltam, hogy idén június 4-re ültessék be pipacsokkal a Parlamentet körülvevő virágágyasokat. Sajnos, a Magyar Nemzet eddig még nem közölte az írásomat, és azt sem hiszem, hogy pipacsmező veszi majd körül az ország házát június 4-én. Ezek után, mit tehet egy bolond öreg nyugdíjas tanár? Elküldöm barátaimnak, hátha valakit érdekel a történet, és jövőre már nem egyedül fogok júniusban az unokáimtól kapott pipaccsal gomblyukamban sétálni a Duna-parton.

 

 

A szerkesztő megjegyzése. 2020. május 26-án a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán véletlenül összefutottam Sárközy Péter professzorral. Személyes igazolom, kis piros pipacs volt felöltője gomblyukába tűzve.

 

Névjegy: Prof. dr. Sárközy Péter, a római La Sapienza Tudományegyetem magyar tanszékének nyugalmazott egyetemi tanára

 

 

[1] Babits Mihály, A igazi haza, „Új világ”, 1919. február 13.  In Uő., Esszék és tanulmányok, szerk.:  Bélia György, Budapest, Szépirodalmi, 1978, I., 548-552.