Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Erdélyi Zsuzsanna száz éve született

2021.03.10. szerda, 18:44

343 megtekintés

 

CSERVENKA JUDIT (Budapest)

 

„Nem a múló időt kell visszatartani, nem is lehet, hanem a benne történteket elkapni, s azon nyomban maradandó jelekkel, a betűkkel hozzánk kötni, amíg párává nem válnak, mi pedig enyészetté.” (Erdélyi Zsuzsanna: A kockás füzet. Úttalan utakon Lajtha Lászlóval)

 

 

Hegyet hágék, lőtőt lépék… Archaikus népi imádságok . Ez a könyvcím jut eszünkbe azonnal, ha a 100 éve született Erdélyi Zsuzsanna, a Nemzet Művésze, a Kossuth- és Európa-díjas néprajztudós nevét olvassuk, halljuk. Hogy milyen kerülő úton érkezett ebbe az ősi világba, arról is szólt 2011-ben, 90. születésnapja és a mottóban jelzett könyv megjelenése alkalmából készült interjúban a Kossuth Rádióban.

 

Babosné Ruzsics Rozáliától kaptam az első gyönyörű imádságot, amely elindított ezen az úton, amely aztán idáig vezetett. Rengeteg könyvtári kutatás és terepmunka derítette ki, hogy az archaikus népi imádságok egy késő középkorra visszanyúló műfajnak a Passio-epikának és a hozzá kapcsolódó Mária-siralom  lírának a népi továbbélése volt. Mert a főpapi, főúri könyvtárak elpusztítása miatt a késő középkor írásbeli emlékeiből nagyon kevés maradt, ugyanakkor a közösségi emlékezet megőrizte, legtöbbször analfabéta öregasszonyok adták szájról szájra. Például Palócföldön egy 86 éves öregasszony mondott el egy gyönyörű imádságot, amit ő a dédanyjától tanult, aki 1818-ban született. S a Priszka Rozália nevű dédanya szintén a dédanyjától tanulta, s ezzel már bennvagyunk a 18. század közepén.

 

 

Ha ma fölkerekedik valaki, hogy felgyűjtsön ilyen archaikus imádságokat, talál még hasonló öregeket?

 

Nehéz erre válaszolni, mert én gyűjtöttem egy 4 éves kislánytól Apátfalván, a Maros mellett, amit a nagyanyjától tanult. Amikor vágtuk, a technikusok megkönnyezték, mert olyan tüneményesen adta elő a szép régi szöveget. Tulajdonképpen családi adottságtól függ. Gyűjtöttem olyan családban, ahol tudta a dédpapa, a nagypapa, az apa és a 3 éves kisfiú. Ez a nemzedéki továbbadás: „szálljon a firól fira” – ahogy az egyik öregasszony mondta, „hogy el ne vejszenek ezek a régiek”. Volt egy írásom: Az írástudatlanok felelőssége  – elmondom benne, hogy mire képesek az öregek, milyen felelősségtudat van bennük, mennyire tudják  azt, hogy nekik igenis kötelességük van a kultúra, a tudás átadásában.

 

Ezt a kötelezettséget őrizte – gondolnánk – Erdélyi János író, népköltészet kutató unokája, és Erdélyi Pál irodalomtörténész, az Erdélyi Múzeum szerkesztőjének a lánya, vagyis az alma nem esik messzire a fájától. Valójában igen messzire gurult volna az alma, ha nem szól közbe a történelem. Erdélyi Zsuzsanna ugyanis közgazdaságot tanult, aztán magyar-olasz és filozófia bölcsészdoktori diplomával külügyi pályára lépett 1945-ben. De jött a „fordulat éve”, ahogy finoman nevezik a történészek a diktatúra kezdetét.

 

1948-ban „kisipircoltak” bennünket, nemkívánatos elemeket, mert „osztályidegenek” voltunk. Közben férjhez mentem, az uram dr.Dobozy Elemér orvos, és a kardiológiai osztály vezetője volt a 2.számú klinikán. Nem lépett be a pártba, akkor őt is kitették. Őt elhelyezték egy távoli SzTK-ba, ahol a fizetése arra sem volt elegendő, hogy a lakás rezsijét fizessük.

 

Közben jöttek a gyerekek, egymás után négy is.

 

Igen, az elvem az volt, hogy a pelenka-korszakot ne nyújtsuk el, és minden gyereknek joga van nemzedéki társakra. S a nemzedék ebben a korban: két-két és félév. Ki kellett hát egészítenem az uram jövedelmét, s akkor jött a segítség: Lajtha László zeneszerző,  zenetudós  ebben a házban lakott, s  mert akkor alakított egy népzenegyűjtő csoportot, bevett engem is.

 

Az egyik nehéz sorsú segítette a másikat, mert Lajtha László mellőzött művész volt.

 

Lajtha László mögött nemzetközi: londoni, párizsi háttér állt, ahol nagy botrányt okozott, ami vele történt. A Zenede igazgatójaként alá kellett volna írnia a Mindszenty-ellenes förmedvényt. Ő nem írta alá, kipenderítették, de végül abban állapodtak meg, hogy kap egy népzenegyűjtő csoportot. Laci bácsinak az volt a kívánsága, hogy ő választhassa meg a munkatársait, és ő határozza meg, hogy mit gyűjt: világit, vallásit egyaránt, tehát Jézus, Szűz Mária nincs kizárva. Kellett neki egy szöveges, mert abban az időben nem volt még magnó, ez lettem én, estére görcsbe is állt a kezem, Tóth Margit pedig a zenei asszisztens.

 

Önnek is volt zenei képzettsége, hiszen az olaszországi éveket arra is felhasználta, hogy a Santa Cecilia Akadémiát végezze.

 

Én 12 évig tanultam idehaza is, mert úgy nézett ki, hogy zongorista leszek, de amikor édesapám hirtelen meghalt, és nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, – úgy látszik, ez a nehéz helyzet ismétlődik -, jó anyám ott maradt öt gyerekkel, tehát én tanítványokat vállaltam. Nagyon gazdag, nagyon jó és nagyon buta tanítványokat adtak nekem a tanáraim itt a Veres Pálnéban. Laci bácsi tudta, hogy zeneileg meg vagyok alapozva, és kutatásaimnál jól jött az olasz. Jártuk az országot tíz éven keresztül eszméletlenül rossz körülmények között.

 

Minden nap feljegyezte az élményeket és Lajtha gondolatait?

 

Ő annyi mindent mesélt a hosszú vonatozások alatt, mert mindig a perifériára ment, mondván, hogy ott érződött meg legjobban a hagyomány. Kellett is mindig engedély, ha a határövezetekbe mentünk. 1959-60 körül kezdtem jegyezgetni, amiket mondott. „Maga mit firkál?” – szólt rám. „Laci bácsi annyit érdekeset mond, egyszerűbb, ha most papírra vetem, mintsem később rekonstruáljam pontatlanul.”

 

Az ember elgondolkozik azon, hogy ha nem így alakul a történelem, és nem ilyen küzdelmes mindkettőjük élete, akkor mennyi érték nem született volna meg.

 

Én ezt mondtam is neki, hogy ha Laci bácsi kint lébuskál, éli a maga világfi életét Párizsban, Londonban: koncertek, dirigálások, előadások és ő a nagy professzor, akkor nem préseli ki belőle a sok nyüglődés mindezt. Laci bácsi, semmi nincs ok nélkül, az Úristen tudja, miért rakja ezt magára. Lehet, hogy jobban élne emberileg, de a Lajtha oeuvre szempontjából többet ér a kilenc szimfónia, mint egy vidám kis est a café de valamiben.

 

Ugyanez igaz Erdélyi Zsuzsannára is! Lehet, hogy diplomataként hasznos munkát végzett volna, de ilyen kincseket nem hozott volna felszínre.

 

Igen, én tudtam volna külügyérként is használni, de a Jóisten máskép rendelte. Valaki egyszer megkérdezte, hogy minek köszönhetem néprajzos eredményeimet. Mondtam, hogy Rákosinak, aki kidobatott abból a remek állásból, aminek elvesztését nagyon megszenvedtem. De ha bennmaradok, azt is megszenvedem, mert annak ára lett volna. Bizony ám!

 

Biztosan elgondolkozik mostanában, hogy ha ma lenne diplomata, hogyan védené az országot mindazzal szemben, amit külföldön rákennek.

 

Hát a történelmi értékeivel. Ha nincs a török Magyarországon, ha nem minket száll meg és nem tartjuk föl, hogy alakult volna Európa sorsa? Ausztria hol lenne?

 

Visszakanyarodva a Kockás füzethez, úgy tudom, nem akarta megjelentetni.

 

Eszembe sem jutott kiadni, nemcsak Lajtha László gondolatai miatt, de a magaméi miatt sem, mert én nagyon sok minden leírtam az egész körülvevő világról, meg amit gondoltam róla. De aztán Solymosi Tari Emőke zenetörténész, aki a jegyzeteket készítette és Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója, aki kiadta, rábeszéltek. Hogy miért Kockás füzet a címe? Mert elraktam, rá se néztem vagy tíz évig, és úgy élt bennem, hogy kockás. S amikor elővettem, látom megdöbbenve, hogy vonalas.

 

De jobban hangzik, hogy kockás, ugye?

 

Persze, mert a kalodát, a bezártságot is jelentik a négyszögek. Hogy ne legyen csalóka, magam kockáztam be a fedőlapját.

 

És az ön gondolatait ki jegyzi így le? Nem mondja rá egy diktafonra?

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum már csinált hat kazettát, órákig kérdeztek. Óriási a levelezésem is, mert az ÁVÓ-s világ óta minden levelemet másolattal írtam. Ezt még a külügyben kezdtem el, nem tudhattam ugyanis, hogy mit fognak majd rám. Naplóm is van régebbről rengeteg, mert grafomán voltam.

 

Most is ír?

 

Nem, most csak arra érek rá, hogy az éppen készülő műveimen dolgozzam. Minden órát, amit nem az íróasztalnál töltök, elveszettnek érzek, és bűnnek, hogy mit mászkálok, mikor életemben annyi helyen voltam, annyi mindent láttam, szerettem az embereket, a társaséletet most is. Ha az agyam még jó, és egy kis kapilláris nem reped meg, akkor még rengeteg írnivalóm van. Most csinálom a Hegyet hágék-nak a recepcióját, azt kutatom, hogy miért volt olyan frenetikus sikere? Ennek próbálom a szociológiai, lélektani, mentáltörténeti, szakmai hátterét fölvázolni.

 

(Erdélyi Zsuzsanna életének 95. évében hunyt el.)

 

1 hozzászólás

  1. Dr. H. Tóth István CSc

    Egyetemista koromban könyvismertetést kellett írnom a “Hegyet hágék, lőtőt lépék…” című könyvről. Akkor lettem örökké hű olvasója ennek a kötetnek. A 8. évfolyamosoknak Jelek az úton címmel irodalmi feladatgyűjteményt készítettem 1998-ban. E kötet első fejezete: “Kősziklák. Mozaikok az archaikus népi imádságok köréből”. Hasznosnak találták a gyakorló magyartanárok. Én meg szüntelenül hálás vagyok Erdélyi Zsuzsannának a szellemi útravalóért. Úgy éreztem, Ő vezeti a kezem a fejezet írásakor. Áldassék a Professzor Asszony neve!

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu