MÁTÉ LÁSZLÓ (KASSA, SZLOVÁKIA)

Élete munkássága fölél emelkedik: magatartássá!, amelynek máig ható üzenete van. Vallotta és életével igazolta: minden ember annyit ér, amennyit máskoért képes tenni.

Az elismerésnek és a köszönetnek szeretnék hangot adni, mert azt hiszem, hogy az idei magyar kultúra napja emlékezetes rendezvényei között ott van a helye az encsi kétnapos ünnepségsorozatnak, amely céltudatosan minket – szlovákiai magyarokat – és kultúránkat tűzött műsorára, ezzel az összetartozást, nemzeti egységet és a magyar kultúra egységét sugallva is egyben; azért pedig, hogy én Fábry Zoltánról szólhatok Encs város népes közönsége előtt, külön köszönettel tartozom.

Nem tudom, hogy mások is úgy vannak vele, mint én, hogy a határok, különösen az erőszakosan meghúzott országhatárok növelik a távolságot. Jelen esetben is úgy tűnik majd a hallgatóságnak, mintha távoli vidékekről szólnék, pedig csak a történelmi Abaúj, illetve a későbbi Abaúj–Torna vármegye határain belül maradunk majd.

A 120 évvel ezelőtt Stószon született Fábry Zoltán így vall gyökereiről: Anyai részről idegen vér is van bennem. Itt Abaúj csücskén van az én földem. Német szó: a mánták földje, de nagyapám atillában jár, és „nemzetőri kapitány” 48-ban, tehát unokája 8 éves korában már a Talpra magyart szavalja… Igen, a 13. században Abaúj legészakibb csücskében fekvő Mecenzéfet és Stószt német telepesek alapították, akiket a környékbeli magyarok „mántáknak” neveztek.

A Stósz feletti valamikor Rima-Murányi Érchegység, most Szlovák Érchegység déli lejtőjén Stósz van, de az északin már a szepességi Szomolnok. Volt idő, amikor Stószt bányái miatt a hét alsó-szepességi bányavárosok közé sorolták. Igen, városi rangja volt, amit maga II. Rákóczi Ferenc is megerősített. Bányák, vashámorok tájéka volt ez a vidék évszázadokon át: Mecenzéf több mint 100 vashámorában mezőgazdasági szerszámokat kalapált, Stósz kardot, késeket és hét vármegyében is ismert stószi bicskát készített.

A „mánták” a Magyar Királyság hűséges alattvalói voltak, ha kellett kurucokat adtak Thököly Imrének és II. Rákóczi Ferencnek, honvédeket Kossuth Lajosnak. Hitlerrel szemben még német származásukat is tagadták, és inkább szavaztak az Esterházy János vezette Magyar Pártra, mint saját német pártjukra. Amikor az 1938-as visszacsatoláskor Jászó felett húzták meg a határt, a mánták reménykedtek, hogy visszakerülnek Magyarországhoz, a szlovák állam belügyminiszterének, Karmasinnak a kocsijára kőzáport zúdítottak.

Stósz jellegzetes német település, falusi jellegnek nyoma sincs. A település fölött eredő Bódva kicsi patakként csörgedezik a falun keresztül, Fábry Zoltán büszkeséggel írja, hogy a patakot szegélyező hársfasort – Unter den Linden – nagyapja ültette, ahogyan még most is dominánsan kiemelkedő Fábry-házat szintén nagyapja építette, akinek még 100 hold földje volt, amiből neki már csak 25 maradt. Egy ideig maga is gazdálkodott, ezért gúnyolódhatott rajta Kassák Lajos, hogy Fábry Zoltán egy falusi magányában tilinkózó spirituális tehenesgazda.

Fábry Zoltán 1908-1915 között a Rozsnyói Evangélikus Főgimnázium diákja, 1915-ben hadi érettségit tesz, majd rövid kiképzés után a galíciai frontra kerül. Vitézségi érmet kap, hadnaggyá léptetik elő, elkerül az olasz frontra, majd romló egészségi állapotára való tekintettel leszerel. Budapestre kerül, ahol egyetemi pótszemeszter hallgatója, majd haza, Stószra, ahová betegsége lehorgonyozta az ottani gyógyító fenyvesek árnyékába.

Én abban a mértékben, ahogyan lekoptak rólam a katonamundér darabjai, öltöttem magamra Adyt, hogy egy életen át vele szóljak… Igen, az ember az embertelenségben költője…,  az őrzők, vigyázzatok a strázsán! figyelmeztetője lett a példa, mert máig hatóan érvényes a  róla szóló megfogalmazása: Ady a magyar probléma megválthatatlan exponense! Fábry írásait háborúellenesség, szociális és kisebbségi problémák felmutatása jellemzik. Német nyelvtudása lehetővé teszi, hogy a németországi eseményeket rendszeresen kövesse. Az elsők között figyelmeztetett a nácizmus veszélyeire, két könyvében, amelyek Sároseperjesen jelentek meg – Korparancs (1934), Fegyver s vitéz ellen (1937) – erre példákkal is szolgál. Később megírta a nácizmus kialakulásának genezisét Európa elrablása címmel, amely egyik kiemelkedő műve lett.

Szülőhelye mellett döntő fontossággal bír a történelmi Abaúj-Torna vármegye központja, Kassa. A város – évszázadokon át Buda után a Magyar Királyság második legfontosabb városa – számára a magyar történelem, kultúra, irodalom, színjátszás múltját és jelenét jelentette, ahogy írta: Kassa nélkül, Kazinczy nélkül a magyar szellemet, a magyar irodalmat, magamat elképzelni nem tudom. A Stószi délelőttök című önéletrajzi ihletésű könyvében írja le, hogy 1920 körül Kassán hat (!) napilap jelent meg, éspedig: Kassai Napló, Kassai Újság, Kassai Hírlap, Esti Újság, Szabadság, Munkás, amely később Moravská Ostravába kerül. Első írása A bot 1920-ban az Esti Újságban jelenik meg.

Gyakran megfordul Kassán, amíg a millenniumi években épült pompás színházban magyar színtársulat is működik, az ő előadásaikra, illetve moziba, mert szenvedélyes mozirajongó. Másokkal együtt sokat foglalkozott Kassa 20. századi „pálfordulásaival”, ami a magyarok részarányát illeti: 1910 – több mint 75 %, 1930 – kevesebb mint 20 %, a visszacsatolás után, 1941-ben ismét 75 %, ami mára, a 2011- népszámlálás szerint 2,7 %!

Hozzá hasonlóan Németh László is foglalkozott ezzel, illetve Cseres Tibor a Parázna szobrok regényében, ahol a főhős azt is elmondja, hogy a visszacsatoláskor a kassai tanonciskolában 1012 ipartanonc tanult, akik közül 156 vallotta magát magyarnak. Hat héttel később a magyar tagozatra 754-en iratkoztak be!

A kassai magyarok likvidálása 1945-ben kezdődött, amikor verőlegények grasszáltak a város Fő utcáján, magyar szóért verés, kopaszra nyírás járt, majd következett a kitelepítés, deportálás, reszlovakizáció, vagyonvesztés, és a likvidálás a jelek szerint a mai napig tart, példa erre Kassa Európa Kulturális Fővárosa 2013 eseményei és rendezvényei.

Abaúj-Torna vármegye sok jeles személyiséget adott a magyar történelemnek, tudománynak, kultúrának. Többek között a 20. Században két olyan jelentős írót, mint Fábry Zoltán és Márai Sándor. Tulajdonképpen egyszerre indultak, a Kassai Naplóban egymás mellett jelentek meg írásaik. Fábry Zoltán a két háború között nagy elismerésnek örvendő Márai Sándort becsülte, sokra tartotta: Őr a maga posztján, úr a maga portáján –írta róla. De azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy a stílus nagy mesterének vannak lapos szövegei is, vagy a Csutora című kutyaregényét kritikával illette, igaz, nem esztétikai, hanem ideológia hiányokat felróva. Márai 1948-ban emigrált, több helyen élt (Olaszország – kétszer, USA – kétszer), s annak ellenére, hogy világnyelveket bírt, könyveit, regényeit csak magyarul írta, magyar íróként lett világhírű, mert szerinte: Nincs más haza, csak az anyanyelv. Fábry Zoltán 1970-ben bekövetkezett halála után a stószi temetőben lett eltemetve, Márai Sándor 1989-es San Diego-i öngyilkossága után hamvait a Csendes-óceánba szórták szét.

Fábry Zoltánnak a második világháború időszakában közel egy évtizedig nem jelennek meg írásai. Világnézeti változást hoz életében 1939. augusztus 23-a, a szovjet-német megnemtámadási egyezmény (Molotov–Ribbentrop-paktum). Utána Sztálin nevét nem írja le, titkos naplójában lejegyzi: a nácizmus és a bolsevizmus egy tőről fakad! Üldözik, kétszer börtönbüntetésre ítélik, állandó életveszélyben van. Adalbert Hudák hitlerista stószi evangélikus lelkész arra biztatja híveit, hogy Fábry könyveit égessék el. Elégtétellel állapítja meg, hogy szülőfaluja lakosai nem dőltek be az uszításoknak: De a szülőföld, amely 1919 novemberében gyógyítóan ölelt magához, még elbitangoltságában, még hűtlenségében sem árult el engem. A fronttal visszavonuló katonák azonban házát feldúlják, a könyvein kívül mindenét elvisznek, többek között az addig irt naplóját, ruháit, személyes tárgyait.

A felvidéki magyarok példátlan vesszőfutása a második világháború után következett be. Az Abaúj-Torna vármegyeház patinás üléstermében kihirdetett kassai kormányprogram VIII. pontja a magyarokat és németeket háborús bűnösöknek nyilvánította – engem is 3 évesként! –, majd az ennek szellemében elfogadott Beneš-dekrétumok alapján bekövetkezik az állampolgárság megvonása, vagyonvesztés, deportálás, kitelepítés, reszlovakizáció és egyéb retorziók. Dr. Janics Kálmán jolsvai orvos A hontalanság éveicímű munkájában dolgozta az 1945-től 1948-ig tartó időszakot. Fábry Zoltán 1946-ban megírja A vádlott megszólal című memorandumát, amit szlovákra fordítva elküld a cseh és szlovák politikusoknak, értelmiségieknek, de a több mint 100 címzett közül egy sem válaszra sem méltatja! Amíg A vádlott megszólal védőbeszéd volt a csehszlovákiai magyarok mellett, addig a rendszerváltáskor megjelent naplója, az Üresjárat 1945 – 1948 vádbeszéd a csúcsra járatott szlovák nacionalizmus-sovinizmus ellen. De ilyesmi is található benne: A német nácizmus és az orosz kommunizmus Európa-ellenes erők. Ezt a titkos naplót elég regényes úton juttatta el Illyés Gyulának Tihanyba Béres József, dr. Mede István és dr. Juhász György.

Itt kell szót ejtenem gróf Esterházy Jánosról, a felvidéki magyarság mártírjáról, aki a két háború közötti időszakában a csehszlovákiai magyarok elismert politikusa volt, Kassát képviselte a prágai parlamentben, majd a visszacsatolás után nem fogadta el a budapesti felsőházi képviselőséget, Szlovákiában maradt, ahol 1942-ben a szlovák parlamentben egyedül nem szavazta meg a zsidótörvényt. 1945-ben letartóztatják, Moszkvába, Szibériába kerül, s közben itthon halálra ítélik. Amikor Fábry Zoltán megtudja, tiltakozik, igyekszik mindent megmozgatni, hogy ne végezzék ki, ezt írja a nyilasok elől menekülő Esterházy Jánosról: Mit kellett egy magyar gróffal és egy „úri nemzettel” végezni, hogy az oroszokat várja? Hogy nekik drukkoljon akkor is, ha ez olyan lavinát indít el, mely eltemette. Esterházy halálbüntetését elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönbüntetésre változtatják. Több helyen raboskodik, 1957-ben a morvaországi Mírov börtönében éri a halál. Közös sírba temették, a rendszerváltás után exhumálják, hamvait méltó kegyelet mellett 2017-ben szülőhelye közelében, a Nyitra melletti Alsóbodokon, a Szent Kereszt Felmagasztalása-kápolnában helyezték el. Kassán lévő mellszobrán a 7832-es rabszáma szerepel, jelezve azt, hogy rehabilitációja még mindig várat magára!

A felvidéki magyar kisebbség számára a 2. világháború csak 1948-ban ért véget, illetve még akkor is sor került szórványos kitelepítésekre. Következett húsz esztendő – benne az ötvenes évek, amelyek mifelénk is a törvénysértések sorát hozta –, mégis kisebbségi közösségünkben az építkezés időszakát jelentette, mert mintha a hatalom is kompenzálni akart volna bennünket az elszenvedett sérelmekért. 1948 decemberében megjelenik az Új Szó, amelynek Fábry Zoltán főmunkatársa lesz, 1949 márciusában megalakul a Csemadok, amely tiszteletbeli elnökének választja. Elindulnak a magyar iskolák, szinte sorjáznak egymás után, két évig még professzionalista művészegyüttese is volt az itteni magyarságnak Népes címmel. Megjelenik a Hét, az Irodalmi Szemle, Kassán 1965-ben megalakul a Batsányi Irodalmi Kör, elindulnak a Kazinczy Nyelvművelő Napok, visszakerül a Dómra az 1945-ben brutálisan levert II. Rákóczi Ferenc-relief, majd megalakul a mostani Thália Színház. És közben jön 1968, a prágai tavasz eseményei, amikor minket is megkérdeznek, hogy mit akarunk. Fábry Zoltán megírja fontos tanulmányát: A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága (Új Szó – április 27-28.) Ősszel a prágai parlament elfogadja a 144/1968-as nemzetiségi alkotmánytörvényt, amely maradt az idén már 100 éves kisebbségi történelmünk egyedüli jogi normájaként helyzetünk rendezésére, hiszen a rendszerváltás óta a szlovák politika abban egységes, hogy ilyenfajta dokumentumról még csak tárgyalni sem hajlandó velünk!

Fábry Zoltán hetvenedik születésnapja alkalmából (1967) megkapja az első alkalommal odaítélt Madách-díjat, Hazánk, Európa címmel jelennek meg válogatott írásai, az Irodalmi Szemle, a Kortárs tematikus számmal köszönti, Magyarország prágai nagykövetétől átveszi a Munka Érdemrend kitüntetést. Egészségi állapota fokozatosan romlik. Sokan felkeresik, elsősorban az itthoniak, de Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Keresztúry Dezső, Czine Mihály Magyarországról, Balogh Edgár Erdélyből, Bori Imre a Vajdaságból. Ajánlatot kap, hogy költözzön a Balaton mellé, ahol állandó orvosi gondozás alá kerül, de ő nem akar elszakadni a szülőföldtől, az itteni magyar közösségtől. 1970. május 3-re virradó éjjel a megismétlődő szívrohamok egyike elviszi.

Előadásom címében szerepel az általa megfogalmazott felelős ember: felelő ember. Fábry Zoltán számára a stószi őrhely archimedesi pontot jelentett, két világháború tapasztalataival. Az elsőben ott volt a csatatereken, a másodikat állandó életveszély közepette élte túl. Életművének alapmotívuma: az ember védelme az embertelenség ellen. Műveiben gyakran találkozunk az antifasizmus fogalmával, ami a fiatalabb korosztálynak anakronizmusnak tűnhet, de ő a fogalmat tágabb értelemben használja, nála egyaránt jelenti a fasizmust, nácizmust, bolsevizmust és minden mást, ami az emberi méltóságot sérti, az embert megalázza. Fontos üzeneteket fogalmazott legjelentősebb műveiben, mint az Európa, elrablása, Stószi délelőttök, A vádlott megszólal, Üresjárat 1945 – 1948, miközben szükséges kihangsúlyozni, hogy élete munkássága fölé emelkedik: magatartássá!, amelynek máig szóló üzenete van. Vallotta és életével igazolta: Minden ember annyit ér, amennyit másokért képes tenni.

Példával szolgált, a demokrácia olyan alapelemével, mint az önkorrekció: Gyakran tévedtem: sokat tanultam. Akiket eszmei hevületében megsértett, azokat később megkövette, mint Móricz Zsigmondot, Kassák Lajost, Mécs Lászlót és másokat. Az ötvenes-hatvanas években természetes vezéregyénisége volt a csehszlovákiai magyaroknak; mindenki hozzá fordult gondjával-bajával, és ő fáradhatatlanul válaszolt, ha kellett, segített. Halála óta hiányzik egy ilyen köztiszteletnek örvendő, karizmatikus személyiség a felvidéki magyarság életében, különösen a rendszerváltás óta egyre szembetűnőbb ez a hiány! Annak ellenére, hogy a hatalomhoz közelinek tartották, bizalmatlanság vette körül: írásait elfektették, cenzúrázták, még az is megesett, hogy a hatalomnak tetsző sablonokkal egészítették ki. Ő halála előtt néhány hónappal így összegzi életét: A kisebbségi lét tett íróvá, és a kisebbségi adottság végig osztályrészem maradt. Az 1920-as első betűvetésre az utolsóm, az 1970-es rímel.

Két év múlva 50 éve lesz, hogy Fábry Zoltán itthagyott bennünket. Végrendeletében a Csemadokot és a Csemadokon keresztül a „szlovenszkói” magyarokat jelölte meg örökösének. Jogos a kérdés: Milyen örökösei vagyunk mi, mostani szlovákiai magyarok?

Halálát követő évben elindultak a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok Kassa, Szepsi, Stósz, Buzita és más helyszínekkel. Szülőháza 1975-ben emlékházzá lett átépítve, 12 kötetben megjelentek művei, a rozsnyói magyar iskola felvette Fábry Zoltán nevét, a Csemadok Fábry-díjat hozott létre, ami egy időben a legmagasabb közösségi elismerést jelentette. Mindezek ellenére az utóbbi években inkább elhallgatásáról kell beszélnünk: kevesen látogatnak el Stószra, ritkul a Fábry Napok közönsége, az utóbbi években nem osztják ki a Fábry-díjat – mellőzik –, és ami a legfontosabb: nem jelennek meg művei, írásai. Mintha a múlt nyáron megrendezett XX. Mécs László Szabadegyetemen elhangzott bírálat a Csemadok vezetésének címére célba talált volna, mert az ősz folyamán az önkormányzati kerülettel együttműködve szakember gondozásába került az Emlékház, és az idei magyar kultúra napja központi rendezvényén a Csemadok ismét kiadta a Fábry-díjat!

S talán itt helyénvaló megemlíteni, hogy a hetvenes-nyolcvanas években egy Bódva-parti város, Edelény vállalt szolidaritást a Fábry-örökséggel, ami abban nyilvánult meg, hogy többször eljöttek Stószra, a Fábry Napokra. Én azt is el tudnám képzelni, hogy az edelényiek helyébe most egy Hernád-parti város lép, s amint látom, önök velem együtt Encs városára gondolnak!

Ötven év alatt sokat változott az életünk; más volt a társadalmi berendezkedés, másvolt az ideológia – mondhatni: más volt a szótár. Ez érezhető is publicisztikai művein. Egy azonban most is hasonlóképpen aktuális: kimondani az igazságot, nevén nevezni a problémákat, ahogyan ő szokta mondani és írni: Csak semmit nem elhallgatni!…

Adyval együtt hirdette: A nyelv élet és szentség, sőt istenség! Ezt tartotta a kisebbségi lét alfájának és ómegájának. A nyelvüket elhagyókat, a nyilvánosságon visszafogottan használókat „otthonmagyaroknak” nevezte. Határozottan és világosan fogalmaz: Ha 1948 után a magyar kisgyermek elfelejti nyelvét, akkor itt elsősorban a szülő a bűnös, a nyelvgyilkos. A nyelvhalál: nemzethalál, jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan.

100 évnyi mostoha sorsunk feljogosít bennünket arra, hogy kimondjuk: a rendszerváltás a mai napig a felvidéki magyarok adósa. Törvények nem a védelmünkre, hanem ellenünk születnek. Az éppen 25 éves Szlovák Köztársaság Alkotmányának preambuluma csak szlovákokat lát ebben az országban, fontos törvényeket ellenünk hoznak: nyelvtörvény, állampolgársági törvény, a Beneš-dekrétumok megerősítése. És az „eredmény”? Húsz év alatt több mint százezerrel csökkent a magyarok száma Szlovákiában, az ország legszegényebb vidékei a magyarok lakta régiók, továbbra is másodosztályú állampolgárai vagyunk az országnak. A mindenkori szlovák kormányok önvizsgálata mellett szükséges volna a magyar kisebbségi politikai képviselet lelkiismeretvizsgálata is, hiszen több mint 10 éven át koalíciós partnerként ott voltak az ország vezetésében…, illetve önmagunk kisebbségi mivoltunkból származó átkai: bezárkózottság, önbizalomhiány, frusztráltság, egymásnak-feszülés, megosztottság…

Valamit illenék szólni a szlovák-magyar kapcsolatokról, de az egy külön előadás témája is lehetne. A több mint 1100 éves együttlétből az utóbbi száz évet új államalakulatokban: Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában éljük. A többségi nemzet vaksága és süketsége a kisebbségek dolgai iránt a maga idejében minket sem került el, most a szlovákok is ezen az úton járnak. Voltak biztató idők a két háború között, aztán a második világháború után, aminek az is jele volt, hogy Fábry Zoltánnak megjelent két kötete szlovákul, egy csehül. Voltak közös szlovák-magyar értelmiségi fórumok, kapcsolatok az írók-költők között. A hetvenes években a Fábry Napokon olyan jeles szlovák írók, műfordítók voltak jelen, mint Emil Boleslav Lukáč, Vojtech Kondrót, Karol Wlachovský és mások. Máig emlékezetes számomra Emil Boleslav Lukáč jelenléte, aki a Thália Színházban lobogva szavalta Adyt – magyarul! Naponta halljuk, hogy mennyit fejlődtek gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok Magyarország és Szlovákia között. Mindezek az eredmények nem homályosíthatják el látásunkat, és nem boríthatnak fátylat a meglévő problémákra, amelyeket 100 év után nyíltan az asztalra kell tenni, mert bekövetkezhet Fábry Zoltán jóslata:..a kisebbség talán már nem is fog létezni…

A globalizált fogyasztói társadalom zsákutca az emberiség számára. Fábry Zoltán az ideológiákat, izmusokat és manipuláltságokat meghaladva meggyőződéssel hirdette: Megváltó ereje csak a szeretetnek van; mert nincs Jézusnál nagyobb példa… Egyetlen totalitásnak van értelme: a kereszténységnek, mert az befogja az eget és földet egyformán, és a kezdőpont és a végpont egy: Isten.

Hamvas Béla, a felvidéki Sároseperjes szülötte bölcsen mondja: A kultúrával feltétlenül együtt jár az a kötelesség, hogy az ember építse. Kultúraellenes időket élünk, a reklámmanipulációk dzsungelében és a bugyuta TV sorozatok mocsarában uralkodóvá lett a közömbösség. Fábry Zoltán mindezek előszelét érezve így biztatja kisebbségi nemzettársait: Légy nyelved makacs, hűséges szerelmese, őrzője és megtartója. Senki más itt, ezen a tájon helyetted e munkát el nem végezheti.

Erre nemzeti szinten is szükségünk van, mert tudatosítanunk kell, hogy a 20. században a magyarok száma a Kárpát-medencében – a szörnyű két világháborús veszteségeken túl! – több mint kétmillióval csökkent; a magyar nyelv használata a környező országokban megdöbbentő méreteket öltve visszaszorul. Közös feladatunk egy olyan család-, gyermek- és kultúra centrikus jövőkép kikalapálása – a Fábry Zoltán által sokszor hangoztatott intellektuális-etikus minőségelv érvényesítésével, mely rímel Németh László emelkedő nemzet tervezetével –, s amiben segítségünkre lehet Ady Endre több mint száz évvel ezelőtt megfogalmazott és ma is pozitív energiákat felszabadítására alkalmas gondolata: A magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára!         

Epilógus: Mivel az előadást Arany János: A nagyidai cigányok dramatizált hőskölteménye követi, engedjenek meg Fábry Zoltántól néhány sort. Azt írja, hogy 1919-ben, az impériumváltás után, az akkor már híres író, Szabó Dezső, levelet kap egy erdélyi honleánytól, aki ezt kérdezi tőle: Hogyan maradhatnak meg az új körülmények között magyarnak? Szabó Dezső csak ennyit válaszol: Mária, olvasd Arany Jánost!

Az írás a magyar kultúra napja alkalmából Encsen, 2018. január 23-án elhangzott előadás szerkesztett változata. A hirek.sk oldalról a szerző engedélyével vettük át.