BALÁZS GÉZA (Budapest)

A befalazott szószék (1984) című kötete óta a szívembe zártam: “mit érne, ha mi itt / kongatni kezdenénk / közömbös Európa / közömbös harangjait?” Napjainkra Erdély-versből Európa-vers lett, írtam nemrég, a Kortárs 2021. januári számában Farkas Árpádról az Ostorzúgásban ének című (2019) válogatott verseit tartalmazó szép kötete kapcsán.

És ma jött a hír, 77 éves korában meghalt Farkas Árpád, az egyik legnagyobb költőnk. Vajon kézbe vehette-e még a Kortárst, olvashatta-e írásomat? Egy részlet: Az élet – kisebbségben leginkább – „pengeélen” élhető. A Pengeélen című vers négy, zárójelbe tett sorában alig burkoltan benne van Románia és Erdély sorsa, a rendszerváltozás: „(Már mi búza a Királykőn termett! / Úgy felizzítá rest Bukarestet, / kemencévé fűtötte Erdélyt, / belőlünk sütni kenyeret.)” Pedig az emberben – nemcsak az erdélyiben – mélyen él a vágy a harmóniára: „harmóniasóvárgó erdélyi éhem” (Üdvözlet). A történelem változhat, de az alaphelyzetek változatlanok. Számonkérő keserűség hangja szólal meg a Zsoltár című versben: „Állunk / ideszegezve / a te szögeidtől, / pogány düheidtől / s zengve a te dicséretedet, / iszappal fordul ki szánkból az étel, / ajak közül a vízzel telt pohár”. De nincs mit tenni. Főleg, ha nincs egyedül: „fújjuk, ugye, Bátyám, / végső pillanatig” (Kányádi Sándornak). Kányádi Sándorral volt egy nagy utazásom Gyulára és vissza, ő végig mesélt, én pedig nem figyeltem eléggé; mondjuk az életveszélyes 44-es úton autóztunk, ügyeltem, nehogy valami baj legyen, s bekerüljek az irodalomtörténetbe. Szerettem volna Farkas Árpáddal találkozni. Nem sikerült. Isten nyugosztalja. Sorai bennem élnek, míg élek.