(Szerb Antal: Utas és holdvilág)

Az Utas és holdvilág szereplőit markáns, jól ismert karaktertípusok párlatának tekintem: Szepetneki a gengszterképét ölti, Ervin a vallási fanatikus aszkéta, Mihály dekadens értelmiségi, aki természetes közönnyel fordul el a nyárspolgári élet konvencióitól, Éva pedig a femmefatale, a végzet asszonyának archetípusa.

Afemmefataleegyidős az emberi kultúrával, és mint minden archetípus, alakváltó: az ember lelki tartalmainak, ez esetben félelmének kivetített szimbóluma, amelynek megjelenése alkalmazkodik az egyes korszakokhoz – azaz a dinamikusan változó kulturális paradigmákhoz idomul.Gyökerei a boszorkánysághiedelemben is megtalálhatók: ide tartozik például a tisztátalanságtól való félelem, mely leginkább a menstruációs vérre vonatkozik, illetvea patriarchális társadalom felügyelete alól kicsúszó, ellenőrizhetetlen női szexualitásra. A szabados nemi életet egyrészt a mitikus lények – boszorkányok, vámpírok, szukkubuszok – világába száműzték, másrészt a valóságban sem lehetett egészen eltörölni, mert a társadalom peremén megmaradt, a prostitúcióval összefüggésben.

A 18–19. század femmefatale alakjai – akiket ekkor még nem így neveztek – éppen az ilyen, a házasság intézményéből kilógó, függetlenségükkel és társadalmi szabályszegésükkel vonzó nők: színésznők, táncosnők és prostituáltak közül kerülnek ki.A démoni nő ugyanakkor nemcsak képletesen „halált hozó”, mert gyakran ragályok, betegségek terjesztője – túl azon, hogy természetesen „beteg”, mivel menstruál –, Ady korában például a szifiliszé.

Létezik olyan elmélet is, ami szerint a dichotóm (szétválasztó) gondolkodás „kettészakította” a nőt, az angyali és a démoni szembeállításával. Ez annyiban érdekes, hogy azokban a történetekben, amelyekben egy femmefatale szerepel, megfigyelhető ellenpontként egy józan vagy ártatlan női karakter is – mint ahogy Éva ellenpontja Erzsi, aki a polgári létmódtól szenved, de nem tud kilépni belőle.

Éva nem véletlenül kapta alegelső végzetes nő nevét, és a szerepet, hogy bűnre csábítson, a legnagyobb öröm – de semmiképpen sem a polgári értelemben vett szerény boldogság – mellett a halált kínálva föl Mihálynak, vagy talán inkább azzal együtt, mivel a szerelem fájdalma és a halál öröme azonos szintű kínzó gyönyörként rémlenek fel a férfi előtt. Éva maga a szabadság, akit a társadalom normái nem kötnek. Egy olyan eszményt testesít meg, ami maga az ösztönösség, mert a szabályokat – példáula lopás tilalmát – nem egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hanem azért lép túl rajtuk, mert az ő dimenziójában értelmetlenek. Erzsi ezzel szemben maga a szabály, a házasságra és a normális családi életre vonatkozó elvárás.

Ezenkívül,míg Erzsi „élő” karakter, akinek a jelenléte számít, és csak jelenlétében vált ki hatást, Éva sokkal inkább „mitikus” alak, aki nincs jelen, érzelmileg, térben és időben is eltávolított alak. Ahogy a regény talán legtöbbet idézett két mondata megfogalmazza:„A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz. A közeledés persze csak illuzórikus, mert a szerelem valójában eltávolít.”Mihály először tagadja, hogy kamaszkorában szerelmes lett volna Évába, éppen arra hivatkozva, hogy nem volt meg közöttük a szerelemhez szükséges távolság, később viszontellentmond ennek azzal, hogy kifejezi, Erzsit azért szereti, mert hozzá tartozik (a házasság értelmében), Évát pedig azért szerette, mert nem tartozott hozzá (csak a vágy tárgya lehetett).

A femmefatale gyakran tárgyiasul Évához hasonlóan, mert mindig külső nézőpontból és többnyire csak a látható jegyeit ábrázolják: külsejét, pillanatnyi hangulatát, viselkedését. A démon gondolataiba nem pillanthatunk be, de még mélyebb jellemrajzot sem kaphatunk róla – ezzel démonizálódik. A szerelmes legfeljebb csak dönthet, hogy elveszi-e a mérget.

Megjegyzés: Az írás megjelent a Bolyai Önképző Műhely Bon-BOM  2015. októberi (5/1.) számában is.